Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-30 / 53. szám - Kondor Béla: Petőfi a Lear királyban • kép • Az élő Petőfi (5. oldal) - Takács Imre: A költő napja • Az élő Petőfi (5. oldal) - Nemes Nagy ágnes: Jelzőcsokor, talapzatra • Az élő Petőfi (5. oldal) - Horgas Béla: Motívumok. Petőfi 150. születésnapjára • vers • Az élő Petőfi (5. oldal)
PETŐFI Kondor Béla: Petőfi a Lear királyban 1972. DECEMBER 30. I TAKÁCS IMRE: Két költőt — reméljük, hogy nem csak két versfaragót — szállít két fiatalasszony haza Kecskemétről. Fűthető kisautóban, a civilizáció kényelmében. „Ne válasszunk magunknak csillagot” — mondom kis híján fennhangon is, bár a robogó kocsi ablakán át nehéz volna megállapodni egy csillagban. A négyökrös szekér a régi Magyarország egy kis falatnyi földjén utaztatta a gazdag költő-fiút, a nagy utak választékában dúsgazdagot, lelkében a bontakozó készséggel és hajlamossággal minden úthoz. A dalhoz, a tréfás eposzhoz, a nagy ráérzések verseihez és Kukorica Jancsi meséjéhez, a helyzetdalokhoz és ódákhoz, a játékossághoz és olyan harangokhoz... „... megnyúzom, mint Apollon Marsziászt” — sziszegte negyvennyolc nyarán egy levél utóiratában, föltámadt ellenségeit intve — sajnos, reménytelenül — rendre. „Ne válasszunk magunknak csillagot?” Délután a tanyákat láttam az autóból. Némelyiket — elképzelhető — Petőfi Sándor is láthatta. És láttam délutáni még a falvakat is, de, sajnos, a fehér házakat átpofozták. Olyan kinyalt zöldek, kékek lettek, mintha talán szilveszteri papírtrombiták röhejes hangversenyéhez készültek volna feleképpen. Micsoda kínokat élt át utolsó napjaiban! — hallgatok a sötét Alföldön, ahogy jövünk, és belül megszólalok. — Az egy nappal korábban lobbant, ellobbant csaták hullaszennyes terein évtekéit át. Mikor már a honvédek arca kék volt. Mikor már csizmátlanul, zubbonytalanul, tátott szájukban döglegyekkel, fogsorukon földdel, homokkal, szemükön a nyári mezei porral, feküdtek büdösödve. ★ Kecskeméten olyan színpadi művet láttunk — a szegedi Egyetemi Színpad mutatta be —, hogy annak az élménye után csak a vérébe ájult költőt láthatom már. A sarokba húzódva: újraidézem az előadást. A halál gyerekességére vetített dicsőséget. A cselekvő játékot — és szenvedek tőle ismét. Mint ahogyan szenvedett a korbácsolt padló, parketta, mint ahogyan szenvedtek ott — fiúk és lányok — tizenhatan. A KÖLTŐ NAPJA Paál István együttese nem akarta megtisztelni a költőt afféle irodalmi színpadi salátával, de meg sem alázták ők a költőt afféle irodalmi színpadi salátával! Egyszerűen dolgoztatták a költőt — és ez volt a jó. Petőfi tragédiáját Petőfi dicsőségébe sűrítették. Gyötrelemre festették föl a diadalt, így alkottak — ellentét-párból — művet A legszebb napot, március tizenötödikét idézték föl. Csak azzal, hogy litániázva elmondták, amit Petőfi Sándor aznap este jegyzett le naplójába. Járkálva, majd leteperten ebből a járkálásból. A szavakat föllobogtatták és elégették a később bekövetkezett dolgok ütésével. A drámai egységet jelenkori tapasztalatainkba vonta szó és mozgás. Megsűrítették a szöveget, azzal, hogy belevertek még három éket. A szabadsághoz című ódás imádságot, a Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok? kezdetű nagy kihívást és a helytartó tanács egynéhány leiratát és föliratát. Budára a nyakba vett lányokkal indultak el Táncsicsért. Táncsicsot ember-piramis-csúcson hozták Pestre. Csattogott a korbács, és kolomp szólt. Nagypénteki kereplő pergett, szerelmes gitár pengett. Ami esszét kezdtem én írni Petőfiről, aligha volna ilyen nagyerejű! ★ Okosabb, ha beburkolódzom a kabátomba, sálamba, svájci sapkámba, fázásomba, a magam gondjaiba — bizony ám, ha léteznek kortársaim, akik nemcsak érteni tudják jól a költőt, de akik megértetni is, jobban, mint én tehetném. Hiszen majdnem esztétizálásba merültem azzal a félbemaradt tanulmánnyal, pedig csak a cselekvés szén és művészi. Mint a színes karácsonyi papírláncokat, szeretném már levetni az esztétizált közlésláncolatokat a nyakamból. Petőfi példamutatása nem engedi, hogy tetteinkből kirongyolódjunk. Nem engedi, hogy a forró térdek közé szoruljunk, hogy borban ellazuljunk. Petőfi Sándor — vélem — sírva halt meg NEMES NAGY ÁGNES: JELZŐCSOKOR, TALAPZATRA Az 1848-as költők (a dolog lényegét tekintve) épp oly kevéssé ismertek országhatárokat, mint akár az Alpesek. Petőfit nyugodtan úgy is nevezhetjük, hogy a közép-európai Költő-Alpok egyik csúcsa. Természetesen a nemmagyar közönség puszta becsületszavunkra hiszi el a nagyságát S ez nem is lehet másképp. Mindig az adott nemzet illetékes — élőszerme — a költői minőség megállapításában. Bár vannak érdekes átcsapások is: egy-egy nagy fordítás, egy-egy nagy ráérzés a külföldi költőre (mondjuk: a Baudelaire-Poe eset) — és a költő teljesen váratlanul, idegen nyelvi közegben válik aktuálissá. Azt hiszem, sohasem mondhatunk le arról a rejtett energiáról — a világirodalom sem mondhat le róla —, amit egy szűk körben ismert, nagy költő jelent. Egy költő mindig erőközpont, uránérc, amelyet időnként felfedeznek, kibányásznak. S ahogy az az irodalomban lenni szokott, a bánya nem merül ki, sőt érthetetlen módon még növekszik is a bányászcsákány alatt. S ha már erről van szó, arról, hogy a költő akkor nő, ha fogyasztják — ez a fogyasztási kérdés elsősorban ránk, magyarokra tartozik. Elég Petőfit fogyasztunk-e? A válasz nem egyértelmű. A magyar Petőfi-kép az elmúlt 125 év alatt szembetűnően statikus volt. Petőfit, a dinamizmust magát sikerült kis híján állóképpé tenni. Mit változtak Petőfi jelzői a közel másfél évszázad alatt? Petőfi forradalmár, Petőfi lánglelkű realista, minden magyar költőnek kötelessége rá hasonlítani. Természetesen ez a felsorolás igaz. És mégis, ezt a jelzősort — mint minden klasszikusét — meszesedés fenyegeti. Azt is mondhatnánk, hogy persze. Hogy ez időnként nem is lehet másként. Nem egészen így van. Minálunk nem történt elég Petőfi körül. Utóélete épp oly kevéssé fodrozódó, mint a jelzői. Szinteszinte első kötete megjelenésétől kezdve ugyanazt gondoljuk róla. Egyszer történt meg, hogy zárójelbe tették — a századelő költői forradalma idején, amikor is a huszadik század érkezett meg a magyar irodalomba. De majdnem rögtön harcolni is kezdtek érte, hogy az akadémizmus markából kiszedjék. És egyetlen Petőfi-reneszánszról számolhatunk be, a harmincas évekből. Ez a reneszánsz rehabilitálta Petőfi jelzőit, sajnos azonban nemsokára jött az az idő, amikor a jelzőket ismét és újólag kötelezővé tették. Ekként rakva újabb mészréteget a költő és olvasói közé. Mit tehetünk érte? Az agyondicsért, az agyonoktatott modellért, amely — ne tévedjünk — világirodalmi modell. A magam részéről nem tehetek mást, mint hogy egy szerény jelzőcsokrot helyezzek el — úgy oldalt — a százötven éves talapzatra. A következő jelzők állnak hozzám közel e percben: Petőfi a szürreális, az újító, a formabontó és -teremtő. Eszem ágában sincs a megbotránkoztatás. Még az a jámbor fondorlat is távol áll tőlem, hogy divatosabb szavaikat ugratva egy szoborra, így kellessem a maradandót. Egyszerűen tapasztalatomat közlöm, nehezen szerzett vagy visszaszerzett tapasztalatomat. Gólyafészek, puszta, csárda, ló, sas, villám, zászló — ezekből a Petőfi-szavakból újra kinyertem egy költői tájat és ezt szeretném körülírni. Ez nem könnyű. Nekünk is — mint olykor más népeknek is — turisztikai prospektusokkal kell visszatépnünk költőnk szavait. De éppen ezért. Ha szürreálisnak neveztem Petőfi pusztai táj leírásait például — az úgynevezett realizmus tündökletes darabjait —, akkor beleszámítottam az időtényezőt is. Az a táj nincs. Legfeljebb a fent említett prospektusokban kis falatokban turistáknak konzerválva. Az a táj, persze van. Egy költő verseiben terül el, azzal a — mondhatni, megengedhetetlen — előnnyel, azzal a hozzáöntött csillámlással, ami éppen a legvalósabb tárgyak múlását kíséri. De hagyjuk az időt. Vegyük a szöveget. Petőfi szövegei pontosak. Mégis, ismerik ugye, azt a tüneményt, amikor a legpontosabb leírás, éppen pontossága által, hirtelen átlényegül? Az akácfa, a nádas, a templomtorony irizálni kezd, mert túl élesen szegezte rá szemét a néző. Ez a rendkívül kényes sugárzási öv a tárgyak körül Petőfi tulajdonsága. Évszaka a nyár, napszaka a dél — az a bizonyos éles, erős napsütés, amely rezgésével egy hajszálnyit megbontja a tárgyak körvonalát. Ez a hajszálnyi elmozdulás, ez a tényleges és átvitt értelmű délibáb tartozik még bele gyorsrajzaiba, áttetsző akvarelljeibe — és máris kész a Petőfi-vers. Hogy hogyan csinálja? Hogy hogyan dobja át a látottat, az érzékektet a szó végi valóság síkjára? Túl élesen exponált képeivel? Irizálásaival ? A tárgyak és az indulatok szüntelen premierplánjaival? Azt bizony nehéz volna megmondani, bár szükség volna megint egyszer megmondani. Hiszen éppen ebben áll formabontó és teremtő ereje (amikoris formabontásan korántsem a szabadvers és a kötöttverő viszonyát értem, inkább a látvány és a látomás arányát, a konkrét és az absztrakt egymásba játszását). Hiszen a romantika és a szimbolizmus között állva, többé-kevésbé a mai napig sikerült elhitetnie velünk, hogy az az érvényes valóság, amit ő lát, ő mond — szüntelenül elfeledtetve saját anyagformáió gesztusát. Azt a nagy gesztust, amellyel azonossá, adekváttá tette a világot a saját szavaival. Mi nem lehetünk már ilyen feledékenyek. A huszadik század módján kell szétválasztanunk Petőfi síkjait az emóciónál is, tárgyi síkot megkülönböztetnünk a szöveg síkjától, éppen azért, hogy újításának milyenségét alaposabban felfogjuk. Petőfi azok közé a nagy tizenkilencedik századiak közé tartozik, akik vándortarisznyájukban ott hordtak nagyon sok mindent, amit csak a huszadik század kezdett előszedegetni. Mintegy Victor Hugó és Rimbaud közé esik az a vidék, amit valódi és költői gyaloglásai során bejárt. Akár ,,széltalpúnak” is nevezhetném — Rimbaud jelzőjével. Azt hiszem, nem engedhetjük meg mágunknak, hogy útjait elhanyagoljuk. HORGAS BÉLA: Motívumok Petőfi 150. születésnapjára Csak virágot ne, verseket. Fekete lován az álomtalan a toroknyílást mindig megtalálja (lándzsát a combhoz), éjszakáját és más kellékeit. Kárpát-medence-éj. Őrjöngő karszalagok. Hajbókolás az evőeszköz előtt. Tojáshéj-halánték. Holdhoz hajló hattyúnyak-árnyék. Mesebeli huszáromat, madaramat útjára engedem: a tükrös szív ajtaja, ablaka zárva. Kiadó: Eladó.