Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-12-30 / 53. szám - Kondor Béla: Petőfi a Lear királyban • kép • Az élő Petőfi (5. oldal) - Takács Imre: A költő napja • Az élő Petőfi (5. oldal) - Nemes Nagy ágnes: Jelzőcsokor, talapzatra • Az élő Petőfi (5. oldal) - Horgas Béla: Motívumok. Petőfi 150. születésnapjára • vers • Az élő Petőfi (5. oldal)

PETŐFI Kondor Béla: Petőfi a Lear királyban 1972. DECEMBER 30. I TAKÁCS IMRE: Két költőt — reméljük, hogy nem csak két versfaragót — szállít két fiatalasszony haza Kecskemétről. Fűthető kisautóban, a civilizáció kényelmében. „Ne válasszunk magunknak csillagot” — mondom kis híján fennhangon is, bár a robogó kocsi ablakán át nehéz volna meg­állapodni egy csillagban. A négyökrös szekér a régi Magyarország egy kis falat­­nyi földjén utaztatta a gazdag költő-fiút, a nagy utak választékában dúsgazdagot, lelkében a bontakozó készséggel és haj­lamossággal minden úthoz. A dalhoz, a tréfás eposzhoz, a nagy ráérzések versei­hez és Kukorica Jancsi meséjéhez, a hely­zetdalokhoz és ódákhoz, a játékossághoz és olyan harangokhoz... „... megnyúzom, mint Apollon Marsziászt” — sziszegte negyvennyolc nyarán egy levél utóiratá­ban, föltámadt ellenségeit intve — saj­nos, reménytelenül — rendre. „Ne válasszunk magunknak csillagot?” Délután a tanyákat láttam az autóból. Némelyiket — elképzelhető — Petőfi Sán­dor is láthatta. És láttam délutáni még a falvakat is, de, sajnos, a fehér házakat átpofozták. Olyan kinyalt zöldek, kékek lettek, mintha talán szilveszteri papír­­trombiták röhejes hangversenyéhez készül­tek volna fel­eképpen. Micsoda kínokat élt át utolsó napjai­ban! — hallgatok a sötét Alföldön, ahogy jövünk, és belül megszólalok. — Az egy nappal korábban lobbant, ellobbant csa­ták hulla­szennyes terein évtekéit át. Mi­kor már a honvédek arca kék volt. Mi­kor már csizmátlanul, zubbonytalanul, tá­­tott szájukban döglegyekkel, fogsorukon földdel, homokkal, szemükön a nyári me­zei porral, feküdtek büdösödve. ★ Kecskeméten olyan színpadi művet lát­tunk — a szegedi Egyetemi Színpad mu­tatta be —, hogy annak az élménye után csak a vérébe ájult költőt láthatom már. A sarokba húzódva: újraidézem az elő­adást. A halál gyerekességére vetített di­csőséget. A cselekvő játékot — és szenve­dek tőle ismét. Mint ahogyan szenvedett a korbácsolt padló, parketta, mint aho­gyan szenvedtek ott — fiúk és lányok — tizenhatan. A KÖLTŐ NAPJA Paál István együttese nem akarta meg­tisztelni a költőt afféle irodalmi színpadi salátával, de meg sem alázták ők a köl­tőt afféle irodalmi színpadi salátával! Egyszerűen dolgoztatták a költőt — és ez volt a jó. Petőfi tragédiáját Petőfi dicsőségébe sű­rítették. Gyötrelemre festették föl a dia­dalt, így alkottak — ellentét-párból — művet A legszebb napot, március tizenötödikét idézték föl. Csak azzal, hogy litániázva elmondták, amit Petőfi Sándor aznap este jegyzett le naplójába. Járkálva, majd le­­teperten ebből a járkálásból. A szavakat föllobogtatták és elégették a később be­következett dolgok ütésével. A drámai egységet jelenkori tapasztalatainkba von­ta szó és mozgás. Megsűrítették a szöveget, azzal, hogy belevertek még három éket. A szabadság­hoz című ódás imádságot, a Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok? kezdetű nagy kihívást és a helytartó tanács egynéhány le­iratát és föliratát. Budára a nyakba vett lányokkal indultak el Táncsicsért. Táncsi­­csot ember-piramis-csúcson hozták Pestre. Csattogott a korbács, és kolomp szólt. Nagypénteki kereplő pergett, szerelmes gitár pengett. Ami esszét kezdtem én írni Petőfiről, aligha volna ilyen nagyerejű! ★ Okosabb, ha beburkolódzom a kabátom­ba, sálamba, svájci sapkámba, fázásomba, a magam gondjaiba — bizony ám, ha lé­teznek kortársaim, akik nemcsak érteni tudják jól a költőt, de akik megértetni is, jobban, mint én tehetném. Hiszen majdnem esztétizálásba merül­tem azzal a félbemaradt tanulmánnyal, pedig csak a cselekvés szén és művészi. Mint a színes karácsonyi papírláncokat, szeretném már levetni az esztétizált közlés­láncolatokat a nyakamból. Petőfi példamutatása nem engedi, hogy tetteinkből kirongyolódjunk. Nem engedi, hogy a forró térdek közé szoruljunk, hogy borban ellazuljunk. Petőfi Sándor — vélem — sírva halt meg NEMES NAGY ÁGNES: JELZŐCSOKOR, TALAPZATRA Az 1848-as költők (a dolog lé­nyegét tekintve) épp oly kevéssé ismertek országhatárokat, mint akár az Alpesek. Petőfit nyugod­tan úgy is nevezhetjük, hogy a közép-európai Költő-Alpok egyik csúcsa. Természetesen a nem­­magyar közönség puszta becsület­szavunkra hiszi el a nagyságát S ez nem is lehet másképp. Min­dig az adott nemzet illetékes — élőszerme — a költői minőség megállapításában. Bár vannak ér­dekes átcsapások is: egy-egy nagy fordítás, egy-egy nagy ráérzés a külföldi költőre (mondjuk: a Baudelaire-Poe eset) — és a költő teljesen váratlanul, idegen nyelvi közegben válik aktuálissá. Azt hiszem, sohasem mondhatunk le arról a rejtett energiáról — a vi­lágirodalom sem mondhat le róla —, amit egy szűk körben ismert, nagy költő jelent. Egy költő min­dig erőközpont, uránérc, amelyet időnként felfedeznek, kibányász­nak. S ahogy az az irodalomban lenni szokott, a bánya nem merül ki, sőt érthetetlen módon még nö­vekszik is a bán­yászcsákány alatt. S ha már erről van szó, arról, hogy a költő akkor nő, ha fo­gyasztják — ez a fogyasztási kér­dés elsősorban ránk, magyarokra tartozik. Elég Petőfit fogyasz­tunk-e? A válasz nem egyértel­mű. A magyar Petőfi-kép az el­múlt 125 év alatt szembetűnően statikus volt. Petőfit, a dinamiz­must magát sikerült kis híján ál­lóképpé tenni. Mit változtak Pe­tőfi jelzői a közel másfél évszázad alatt? Petőfi forradalmár, Petőfi lánglelkű realista, minden ma­gyar költőnek kötelessége rá ha­sonlítani. Természetesen ez a fel­sorolás igaz. És mégis, ezt a jel­zősort — mint minden klassziku­sét — meszesedés fenyegeti. Azt is mondhatnánk, hogy persze. Hogy ez időnként nem is lehet másként. Nem egészen így van. Minálunk nem történt elég Petőfi körül. Utóélete épp oly kevéssé fodrozódó, mint a jelzői. Szinte­­szinte első kötete megjelenésétől kezdve ugyanazt gondoljuk ró­la. Egyszer történt meg, hogy zárójelbe tették — a századelő költői forradalma idején, ami­kor is a huszadik század érke­zett meg a magyar irodalom­ba. De majdnem rögtön har­colni is kezdtek érte, hogy az akadémizmus markából kiszed­jék. És egyetlen Petőfi-rene­­szánszról számolhatunk be, a har­mincas évekből. Ez a rene­szánsz rehabilitálta Petőfi jelzőit, sajnos azonban nemsokára jött az az idő, amikor a jelzőket ismét és újólag kötelezővé tették. Ekként rakva újabb mészréteg­et a költő és olvasói közé. Mit tehetünk érte? Az agyon­­dicsért, az agyonoktatott model­­lért, amely — ne tévedjünk — vi­lágirodalmi modell. A magam ré­széről nem tehetek mást, mint hogy egy szerény jelzőcsokrot he­lyezzek el — úgy oldalt — a száz­ötven éves talapzatra. A követke­ző jelzők állnak hozzám közel e percben: Petőfi a szürreális, az újító, a formabontó és -teremtő. Eszem ágában sincs a megbotrán­­koztatás. Még az a jámbor fon­dorlat is távol áll tőlem, hogy di­vatosabb szavaikat ugratva egy szoborra, így kellessem a mara­dandót. Egyszerűen tapasztalato­mat közlöm, nehezen szerzett vagy visszaszerzett tapasztalatomat. Gólyafészek, puszta, csárda, ló, sas, villám, zászló — ezekből a Petőfi-szavakból újra kinyertem egy költői tájat és ezt szeretném körülírni. Ez nem könnyű. Ne­künk is — mint olykor más né­peknek is — turisztikai prospek­tusokkal kell visszatépnünk köl­tőnk szavait. De éppen ezért. Ha szürreálisnak neveztem Petőfi pusztai táj leírásait például — az úgynevezett realizmus tündökle­tes darabjait —, akkor beleszámí­tottam az idő­tényezőt is. Az a táj nincs. Legfeljebb a fent említett prospektusokban kis falatokban turistáknak kon­zerválva. Az a táj, persze van. Egy költő verseiben terül el, az­zal a — mondhatni, megengedhe­tetlen — előnnyel, azzal a hozzá­öntött csillámlással, ami éppen a legvalósabb tárgyak múlását kí­séri. De hagyjuk az időt. Vegyük a szöveget. Petőfi szövegei ponto­sak. Mégis, ismerik ugye, azt a tüneményt, amikor a legponto­sabb leírás, éppen pontossága ál­tal, hirtelen átlényegül? Az akác­fa, a nádas, a templomtorony iri­­zálni kezd, mert túl élesen sze­gezte rá szemét a néző. Ez a rendkívül kényes sugárzási öv a tárgyak körül Petőfi tulajdonsága. Évszaka a nyár, napszaka a dél — az a bizonyos éles, erős napsü­tés, amely rezgésével egy hajszál­nyit megbontja a tárgyak körvo­nalát. Ez a hajszálnyi elmozdulás, ez a tényleges és átvitt értelmű délibáb tartozik még bele gyors­rajzaiba, áttetsző akvarelljeibe — és máris kész a Petőfi-vers. Hogy hogyan csinálja? Hogy hogyan dobja át a látottat, az érzékektet a szó végi valóság sík­jára? Túl élesen exponált képei­vel? Irizálásaival ? A tárgyak és az indulatok szüntelen premier­plánjaival? Azt bizony nehéz vol­na megmondani, bár szükség vol­na megint egyszer megmondani. Hiszen éppen ebben áll forma­bontó­ és teremtő ereje (amikoris formabontásan korántsem a sza­badvers és a kötöttverő viszonyát értem, inkább a látvány és a lá­tomás arányát, a konkrét és az absztrakt egymásba játszását). Hiszen a romantika és a szimbo­lizmus között állva, többé-kevés­­bé a mai napig sikerült elhitetnie velünk, hogy az az érvényes valóság, amit ő lát, ő mond — szüntelenül elfeledtetve saját anyagformáió gesztusát. Azt a nagy gesztust, amellyel azonossá, adekváttá tette a világot a saját szavaival. Mi nem lehetünk már ilyen feledékenyek. A huszadik század módján kell szétválasz­tanunk Petőfi síkjait az emó­ciónál is, tárgyi síkot megkü­lönböztetnünk a szöveg síkjától, éppen azért, hogy újításának mi­lyenségét alaposabban felfogjuk. Petőfi azok közé a nagy tizen­kilencedik századiak közé tarto­zik, akik vándor­tarisznyájukban ott hordtak nagyon sok mindent, amit csak a huszadik század kez­dett előszedegetni. Mintegy Vic­tor Hugó és Rimbaud közé esik az a vidék, amit valódi és költői gyaloglásai során bejárt. Akár ,,széltalpúnak” is nevezhetném — Rimbaud jelzőjével. Azt hiszem, nem engedhetjük meg mágunk­nak, hogy útjait elhanyagoljuk. HORGAS BÉLA: Motívumok Petőfi 150. születésnapjára Csak virágot ne, verseket. Fekete lován az álomtalan a toroknyílást mindig megtalálja (lándzsát a combhoz), éjszakáját és más kellékeit. Kárpát-medence-éj. Őrjöngő karszalagok. Hajbókolás az evőeszköz előtt. Tojáshéj-halánték. Holdhoz hajló hattyúnyak-árnyék. Mesebeli huszáromat, madaramat útjára engedem: a tükrös szív ajtaja, ablaka zárva. Kiadó: Eladó.

Next