Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1979-08-18 / 33. szám - Vadas József: Játék a játékkal • tárlat • Schéner Mihály. Tihanyi Múzeum (13. oldal) - Varjas Endre: Űrkalandtáp (Két beszámoló) • filmkritika • Csillagok háborúja: Rendező: George Lucas (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Petőfi tigrise • színikritika • Petőfi Sándor: Tigris és hiéna. Gyula, Gróza park. Universitas Együttes. Rendező: Katona Imre (13. oldal) - Benes József: Három figura • kép (13. oldal)

VADAS JÓZSEF. J7S. AUGUSZTUS 18. Képzőművészet Játék a játékkal A Tihanyi Múzeum nemcsak közművelődési intézmény, nem­csak azzal lett népszerű, hogy a század magyar művészetének ki­emelkedő egyéniségeit mutatta és mutatja be nyaranta a közönség­nek. Legalább ennyire tudományos műhely is. Szerteszóródott életmű­veket gyűjtött össze és tett köz­kinccsé. Az idei rendezvény — kivétel, Schéner Mihály tárlat­a nem élet­műkiállítás. Nem számol be a kez­detekről, a rajztanárként induló művész korai munkáiról nem mu­tatja be azokat a festményeit sem, már a hatvanas évek derekáról, amelyekkel az addigi jóformán névtelen Schéner egycsapásra nem­zedéke egyik legjelentősebb ígére­te lett. A kiállítás egyetlen korszak­ra, az elmúlt évtizedre koncentrál, s még ebből az időből is pusztán egyetlen műfajra: a játékokra. Ezek a játékok, plasztikák. Egyébként azonban, nagyon kü­lönbözőek. Az egyik terem­ben faszobrok láthatók, a má­sikban rézlemezből készült da­rabok sorakoznak. Külön helyi­séget töltenek meg a fém játékok, de akad a tárlaton mázas kerámia, papírbábu, bronz és textilbaba is. Hasonlóképp egyszerre egységes és tarka a kép, ha a művek stílu­sát nézzük. Schéner Mihály játé­kait kivétel nélkül­ a népművészet ihlette. A népi fantázia, a népi mo­tívumkincs, a népi formavilág. A Krumplinyomó huszár olyan szel­lem műve, akinek a képzeletét a mindennapi élet tárgyai ihletik. Nem is akárhogyan: keze alatt a lábas eszköz szárnyalni képes pa­ripává változik. A butéliákon a fa­zekas technika és a mézeskalács mintafüzér ötvöződik. A Kuruc vi­téz és a Tulipános Mariska pedig a pásztor­fafaragók munkáinak értő tanulmányozásáról vallanak. Mégsem egyhangú a kiállítás, a stílusazonosság ellenére változatos élményben van részünk. Schéner Mihálynak ugyanis kitűnő az arányérzéke. Bátran cifráz és ma­gabiztosan sommáz. Nem kísérti sematizmus, akkor sem, ha a lo­vacskát mértani idomokra redukál­va ábrázolja; nem kísérti modoros­ság, akkor sem, ha ugyanezt a lo­vacskát valósággal kihímezi a rá­tett díszek egész felületet elborító indáival. Szemléletileg sem egységes az anyaga. A plasztikák sora azokkal a pásztorfigurákkal kezdődik, ame­lyeket inkább nevezhetünk gép­konstrukciónak, mint népművészeti faragásoknak, és amelyeket ezért Vigh Tamás — hasonlóképp — ar­­chitektonikus parasztábrázolásai­nak legszebb analógiáiként említ­hetünk. Ezek a monumentális lép­tékű konstrukciók csak utalnak az emberi test alapformáira, a szűrre, a kalapra. A részleteket, a környe­zetet, az életformát is felidézve. De hiába. Nem keltették fel az illeté­kesek érdeklődését. Tervek marad­tak. Olyan művek, amelyeknek nem lett folytatásuk. Amelyeket — el­lenreakcióként —, sajnos, egyre in­timebbé váló szobrok követtek. Faragások. Öröm kézbe venni őket: otthon, öröm nézni rájuk: itt, a ki­állításon. Köztérre állítva azonban — akár a babák — komikusan hat­nának. Hogy köztereinkről, parkjainkról hiányoznak a játékok? Igaz. Külö­nösen, ha a lakótelepeinken funk­­ciótlanul díszelgő anya gyermekkel szobrokra gondolunk. És arra, hogy szemrevaló menyecskék helyett hány helyen volna szükség szem­revaló játékokra, amelyekre fel le­het mászni, ülni, ahová el lehet bújni. Schéner játékai nem ilyenek. El­sősorban szobrok, nézni kell őket, a játéknak állítanak emlékművet. Briliánsak, izgalmasak. A festő — a katalógus grafikusa­ segítségével — felül falovára, majd — mint egy másik fényképen látjuk — játék­ország királyaként jelenik meg. Já­ték ez a játékkal. A műveivel ugyanis nem lehet játszani. A bu­­téliák törékenyek, az acélszekerek súlyosak, a faállatok ahhoz túl na­gyok, hogy a gyerekek kézbe ve­gyék őket, arra pedig alkalmatla­nok, hogy ráüljenek. Úgy is mondhatnám: Schéner művészete felhívás táncra. De a talpalávalóról már másnak kell gondoskodnia. Nem iparművész ő. Hiába váltott műfajt, hiába cserél­te fel az ecsetet a szobrász szerszá­maira. Képzőművész maradt, aki­nek már a festményeit is a játék varázslata ihlette és aki e varázs­latról beszél most a szobraiban. Schéner művészetét elemezve gyakran emlegetnek szecessziót. Új szecessziót. Valóban: ő az élénk színek virtuóza. Én mégsem a­­fel­­támasztás, hanem a megőrzés gesz­tusát érzem fontosabb vonásának. Játékaiban Schéner a gyermekko­rára emlékszik vissza, felnőttként a múltját őrzi. Mint az ifjú asszony, aki a hitvesi ágyra teszi a kopott babát. Benes József: Három figura VARJAS ENDRE: ŰRKALANDTÁP (Két beszámoló) A: Nagyon szeretem a kaland­filmeket. Tudom, nem túl elegáns dolog ez, és hivatásos mozinéző létemre nem is tudom tetszetős esztétikai érvekkel megideologi­­zálni atavisztikus vonzalmamat. De nem is akarom. Egyszerűen beülök a nézőtér­re, tízesztendősre kuporodom, hát­ravetem a fejem, és bámulom a vásznon a villogó kardok, vágta­tó lovak, dagadó vitorlák, prüsz­kölő puskák-pisztolyok hőseinek varázsvilágát. Mintha csak alud­nék, átmos az álom puha, pihen­tető áramlata. Egy jó ideje azon­ban mindig mellém ül valaki, aki szintén én vagyok, felnőttesen el­terpeszkedik, lelökdösi a könyö­kömet a karfáról, keresztberakja a térdén a lábát, és fölényes-gú­nyos megjegyzéseket tesz. Míg én gyerekizgalommal álmodom a filmet, ő rajtam mulat. Amúgy jól megvagyunk egymással — nem zavarjuk egymás köreit. Legutóbb a Csillagok háborúja című amerikai szuperprodukciót láttuk együtt. Százhúsz perc lé­­zerpisztoly-párbaj, cowboyvirtus, rakétatoló fúvókák fáklyatüze, egzotikus űrélőlény-panoptikum, szamuráj misztika. A Jó az utolsó pillanatban diadalmaskodik a Rossz erőin, melyek természetesen hatalmasabbak. Ám a jót segíti a nézőtérről sugárzó együttérzés, és ez szerencsésen tolja előre a belső logikával nem súlyosbított cselek­ményt., A kozmikus végtelenben minden lehetséges — ez a pre­missza teremt tágas keretet a filmtörténet abszurditásainak. Nekem izzadt a tenyerem, ő, persze, röhög. Volt aztán, hogy együtt mulattunk, amikor a film önmaga paródiájába fordult. Egy nagy fantáziával megcsinált űrki­­kötői kocsmajelenetnél például, amelyben a világmindenség szám­talan elrajzolt értelmeslény-faja iszogatott és verekedett és lődö­­zött egymásra békésen. Vagy ami­kor a ki tudja, melyik kétnapú bolygón megjelentek a homoksi­vatag buckalakóinak őslényszerű páncélozott lánctalpas járműi és exkavátorhoz hasonlatos óriás-ős­tulok „lovai”. Vagy... A százhúsz percbe sok ilyen epizód is elfér. Tudom azért, hogy a film sem­mit sem mond, hogy teljese­n ér­­ték­„mentes”, ahogy a mellettem ülő mondaná. Neki van igaza. B.: Semmire sem becsülöm a kalandfilmeket. Nemcsak eszté­tikai-filozófiai, nemcsak ideoló­giai érvekkel tudom ellenszenve­met indokolni, hanem a leggyil­­kosabb ítélettel, ami műalkotást illethet (ha egyáltalán szabad itt ezt a szót használni): unalmasak. Az ember megnéz egyet-kettőt­­hármat, és már ismeri a drama­turgiai csiki-csuki nyitját. A Jó diadalmaskodik, a Rossz elbu­kik a végére. És mindegy, hogy az állandókba milyen figurákat helyettesítünk: lovagokat, szamu­rájokat, vadnyugati tehenészle­­gényeket, népük felszabadításáért küzdő kalózokat, vagy a másik oldalon a mindenkori rend­­gengszterhajlamú őrzőit. Ne­kem az ilyen „műalkotások” rafinált másodlagos élvezetet okoznak. Azon az igyekezeten mulatok, ahogy a filmcsinálók minden logika és verifikálható igazság ellenére új és új izgal­makkal próbálják feltölteni a mindi­g­ egyforma sémát. Meg azon is felüdülök, ahogy a nézők több­sége én-plusz-egyedszer is újra beveszi a maszlagot. Legutóbb a Csillagok háborúja című kétrészes George Lucas­­filmhez ültem be. Mint mindig, most is ott volt már az a tízéves kölyök, aki imádja az ilyesmit, izzadtra izgulja a tenyerét, és aki én vagyok. Százhúsz percig pergett a sztori imamalma. Mint űrhajósok eledelébe a földi vita­minok, úgy van összevegyítve eb­ben a filmben minden kommersz­­film-elem, amit a western és a burleszk klasszikusaitól Walt Dis­­ney-ig és tovább Hollywood­ban kiötlöttek. A puszta kéz ere­je és biztonsága meg a japáni misztika a kozmikus végtelenben akadály nélkül egyesül egymással. Mintha a tér határtalansága a logika korlátait is hatályon kívül helyezné. Van ebben a gyerme­teg naivitásban valami baj, két­ségkívül, s ez még az ilyen fil­meknek szinte obligát rassziz­musát is feledteti. Azt a játé­kos­ könnyed manipulációt, amely természetesnek veszi az európai —amerikai fehér ember (a film történetének közegében: a földi típusú ember) felsőbbrendűsé­gét. A semmi­tmondás, persze, még művészi tökéllyel kezelt techni­kával, még abszolút szakmai biz­tonsággal kezelve sem mond semmit. Még akkor sem, ha oly­kor valóban mulattatóan parodi­zálja önmagát, mint ebben a csillagháborús űrkalandtáp-sűrít­­ményben. Ahogy azonban a „minden jó, mert jó a vége”-be­­fejezés után kivilágosodott a né­zőtér, és én felálltam — mintha irigyeltem volna kissé a kölyköt, aki mellettem bele tudott feled­kezni a játékba, amely csillag­közi monumentalitásában is sok­szor egyszerűbb, tgűint odakint a lármás és hétköznapi utcai forga­tag, mint az élet. És úgy éreztem, hiába van igazam a film megíté­lésében, szeretnék felnőtt létemre is egy kicsit jobban hasonlítani rá. SZEKRÉNYESY JÚLIA: „ Sxénház Petőfi tigrise ,.S ezentúl rajta, lessek, hogy mi­nél messzebb kerüljem azon inté­zetet, hol egypár kegyencen kívül kutyába sem veszik azokat, akik egész életüket a hazának áldozan­­dók, s hol csak a vagabundás vir­tuózok becsültetnek. Magamat aján­lom!” Ezeket az indulatos sorokat Petőfi Sándor 1846 tavaszán írta a Pesti Divatlapban. A heves önvé­delem okát a Nemzeti Színház színházi választmányának a költő szerint méltánytalan döntése szol­gáltatta. A Tigris és hiénát ugyan­is elfogadták, és 1846 április 4-re előadásra is tűzték. Minthogy azonban erre a napra nem rendel­tek el bérletszünetet, a szerző sér­tődötten visszavonta darabját. Er­re az esetre utal idézett cikke, a Legyen az ember drámaíró!, Petőfi 1847-ben könyvalakban jelentette meg drámáját. Az ősbemutatót nem érhette meg, mert az 1883-ban zajlott Kolozsváron, ekkor három­szor játszották. A következő elő­adásokra 1967-ben, illetve 1979-ben került sor. Mindkétszer nyári vál­­­lalkozások próbáltak elégtételt szolgáltatni egyik legnagyobb köl­tőnk korántsem népszerű drámai kísérletének. A Tigris és hiénát tehát alig két tucatszor játszot­ták. A Petőfi-elemzők általában mellék­műnek ítélik a drámát. Legutóbb Gyulán — ahol a mű­vet a költőhöz méltó hévvel ját­szották — az előadásra sereglő nézőknek alig volt fogalmuk ar­ról, hogy mit látnak ezen az es­tén. A készséges jegyszedő­ nénik ugyan próbálták elhitetni, hogy itt tehetséges fiatalok ígéretes szí­ni próbálkozásáról van szó. Ennek ellenére nem számolhatunk be af­féle tömegsikerről, mint amilye­nekről a szabadtéri színpadok lá­togatottságának fürge hírmondói lapjainkban megnyerő számadato­kat közölnek. A gyulai Gróza parkban végül is tisztes számú közönség gyűlt össze. Aki ott ma­radt, lelkesen ünnepelte az Uni­versitas együttes Petőfi-előadását. A jó előadást elsősorban élvezni kell, nem pedig tanulságokat le­vonni belőle. Ezzel amúgy is el­késtünk. Hiába mondanánk el, hogy Petőfinek milyen igaza volt, amikor vagabundos virtuózokról beszélt. De érdekes, hogy a min­denkori drámákat elbíráló bi­zottságok, nevezzük őket akár­hogy, valamiért minden időben jobbat­ kedveltik a veszélytelent, a közepest, az ügyes dramaturgiát, mint a vadállati zsengéket. A huszonegynéhány éves ifjú drámai kísérlete ma sem ítéltetne szabályos és elfogadható műnek. Hibáit, könnyű pellengérre állíta­ni, erényeit ma is kényelmetlen elismerni. Hogy költőnk nagy drámaíró is lehetett volna — a feltételezés ma­rm­ár egyike a legsúlyosabb anakronizmusoknak. Hisz Petőfinek erre ideje sem lett volna. Korai halálával, minden okoskodó feltételezést lehetetlen­né tett. A Tigris és hiéna ily módon megmaradt nagyszabású torzónak, mely azonban nemcsak egy fia­tal óriás szertelen műve, nem­csak meg nem született tragédiá­ink szomorú mementója, hanem furcsa, de érthető módon békesze­ret­ő színházpolitikánk diadalmas emlékoszlopa is. Hogy a diadalban nincs sok örömünk, arról nem Petőfi Sándor tehet. A költő szen­vedélyeket ábrázolt: ezeket erőtel­jes stílusban, kíméletlen követke­zetességgel tárta elénk. A drámá­nak ez a része alig érdekelte az életmű magyarázóit. A nyilván­való dramaturgiai illetlenségek sokkalta jobban lekötötték a mű olvasóit és elemzőit. Katona Imre, aki modern szín­padra alkalmazta és rendezte a művet, felismerte a kamasz drá­maíró katartikus erejét. Ezt a jellegzetességet helyezte az elő­adás középpontjába. A rendező — akár ösztönösen, akár tudatosan ráébredt arra az egyszerű tényre, hogy Petőfi nem magyarázkodó író; nem érdeklik az apró körül­mények, a jellemfestés modoros módozatai, a nézők történelmi műveletlensége s ebből fakadó örökös érzékenysége, valamint a drámákat megítélő bizottságok századokon át gyógyíthatatlan és leküzdhetetlen szabályzat-gyulla­dása sem. Ezért születhetett meg­győző előadás a Tigris és hiéna című drámából. Az Universitas együttese — Vándorfi László és Szilágyi Maya főszereplésével — ,visszaadta a tragédia katartikus erejébe vetett hitünket. A színpadon szenvedély tombolt — villám cikázott és tőr villant — és ez nemcsak Bornyi József kitűnő színpadi technikájá­nak volt köszönhető! Petőfi érces drámai hangja is megrendült a Gróza parkban. Úgy éreztük, va­lóban tigrisek és hiénák szabadul­tak el, s így igazolást nyert az az állítás, mely szerint a színházat a költői nyelv, tömörítő ereje meg­mentheti a teljes ellaposodástól. Petőfi Sándor nem szemérmes, nem körültekintő. Így szól néző­jéhez: „Nem tudom, úgy van-e máshol is, mint itt nálunk Ma­gyarországon? Itt, minél kevesebb kivétellel, csak az a valódi hazafi, ki semmit sem tehet a hazáért; aki pedig tehetne valamit, az gazember.” Az efféle mondatok­ban csakugyan kevés a virtuozi­tás, annál több a keserves ta­pasztalás. A Tigris és hiéna néhány re­mek gyulai­ előadás után valószí­nűleg továbbra is a halhatatlan­ságban szunnyad, mint nehezen vagy alig követhető tragikus pél­da. De ha az előadás elenyészik is, az emlék kitörülhetetlenül él a nézőben. Például Katona Imre egyik rendezői telitalálata, a jó­ságos és tehetetlen hatalom meg­kapó ábrázolása. Ebben az elő­adásban ugyanis Vak Béla imi­gyen ábrázoltatok: a királynak szemére csúszott a koronája.

Next