Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-04-30 / 17. szám - Lukácsy Sándor: Rákosi mozija. Adalékok a szocialista giccs ontológiájához • publicisztika (5. oldal) - Makkai Ádám: A fehéregyházi füzet (Petőfi Sándor halála után írott verseiből) • vers (5. oldal)
Γ3Ι5133Π ΙΙ=Μ»ΗΜΛΙ LUKÁCSY SÁNDOR: Rákosi mozija Adalékok a szocialista giccs ontológiájához Amikor Kis Katalin és Varga Jóska, az újdonsült szövőmunkás házaspár beköltözik otthonába, s már asztalt, széket, fekvőhelyet, szekrényt, konyhafelszerelést, mindent szépen elrendezett a tágas, világos, derűs lakásban, melyet természetesen ingyen kapott az államtól, s a szülők és barátok, akik segítettek a hurcolkodásban, már magukra hagyták az örömrepeső fiatalokat, azt lehetne hinni: immár nincs egyéb dolguk, mint átadni magukat a házasélet gyönyörűségeinek — de nem valami még hátra van, ami nélkül a családi fészek alapításának ünnepélye hiányos maradna, az ifjú pár tehát két képet vesz elő, s a meghatottságtól remegő, bár határozott kézzel a boldog hajlék falára illeszti Sztálin és Rákosi csinosan keretezett arcmását.. 1950-et írunk. A film alkotói, Máriássy Félix és Judit, aligha tudták, hogy e jelenet sornak és ájtatos befejezésének kidolgozásakor a szocialista hagyomány ősi szertartását játszatták el a kamera előtt. 1840-ben jelent meg Etienne Cabet regényes utópiájának, az Ikáriai utazásnak első kiadása. Ikária a megvalósult kommunizmus birodalma; az odavetődött látogatók ámuldozva és irigykedve számolnak be a vagyonközösség és az egyenlőség áldásairól. Többek közt a lakásviszonyokról is. Ikária minden polgára egyforma házban lakik, melynek — a család létszáma szerint — három, négy vagy öt ablaka néz az utcára, valamennyi alatt erkély. Az egységes berendezés minden kényelmet megad: hideg-meleg víz, szemétnyelő cső, falba épített bútorok, mosható felületek szolgálják a lakókat, akik mindezt állami egyenruhában élvezik. Bár napközben a nemzeti éttermek egységes kosztját fogyaszthatják, otthon jól felszerelt konyha várja őket, s a beköltözéskor minden polgár megkapja az állami szakácskönyvet. A gondos tervezők nem feledkeztek meg a művészeti szükségletekről sem: a kandallón a korszerű tűzvédelem föltalálójának sokszorosított szobra áll, a falakon mindenütt, még a konyhában és a fürdőszobában is, bekeretezett képek, melyek amellett, hogy szépek, igen hasznosak is, az ételek elkészítéséhez s a fürdővíz legkellemesebb hőfokának megállapításához adnak praktikus útmutatást. Azt talán már mondanunk sem kell, hogy a szalont minden lakásban Icar arcmása díszíti, a nemzeti hősé, akinek vezetésével a nép véres forradalomban kivívta szabadságát, majd tanácsait követve önként megvalósította a kommunizmus üdvösséges princípiumait. Egy-két apró eltérést nem számítva, Cabet leírása egy XX. századi szocialista lakótelepi lakás ideálképét nyúlja, azzal a lényeges különbséggel mégis, hogy Icar, míg élt, nem engedte meg arcképének a családi otthonokban való elhelyezését, ez csak halála után lett a hálás utókor kegyeletes szokása. Századunk s a Máriássy házaspár filmje lepipálta Cabet képzeletét. Cabet nem volt író, csak írt, ezért nem csoda, hogy Ikáriai utazása tömény giccs; mentségére szól, hogy csak jövőkép. Tömény giccs a Sztálin—Rákosi-korszak irodalmának, művészeti és filmtermésének túlnyomó része is, de semmi sem szól mentségére, mert valóságnak hazudta magát. A giccsnek nagy szakirodalma van, sokan törték fejüket a definícióján. E kísérleteknek közös vonásuk, hogy a giccset a valósághoz való viszonya alapján próbálták meghatározni. A giccs Osvát Ernő szerint „forszírozott realizmus”, Balázs Béla szerint „mechanizált valóság”, Babits szerint „a naturalista ábrázolás megszokott konvenciója” — tehát mindig valami, ami valóságnak állítja magát, de nem az. Komlós Aladár szerint egyszerűen becsapás, Tersánszky szerint szélhámosság. Mindezen töprengéseknek a tárgya a polgári giccs volt, melynek ősképlete az, hogy a vezérigazgató vagy a fia megszereti és feleségül veszi a gépíró-kiasszonyt. Komlós Aladár a polgári osztályt ültette a vádlottak padjára. „Ez az osztály írta 1931-ben — olyan politikaigazdasági berendezkedést hozott létre, amely az egyenlőtlenséget és a kizsákmányolást a teljes egyenlőség külszínében tartotta fenn, úgyhogy a nyomasztó valóság elleplezése mind az elnyomók, mind az elnyomottak lelki nyugalmának érdekében áll — csoda-e, ha szereti a giccset, amely nyugtalankodó lelkiismeretével elhiteti, hogy társadalmunkban gyönyörűség élni?” Ha a giccs a polgárság terméke, mákony önmaga és az elnyomott osztályok számára, logikus, hogy el kell tűnnie, mihelyt a polgárság mint osztály eltűnik vagy megjavult. A giccs akkor fog feleslegessé válni — folytatta gondolatmenetét Komlós Aladár —, ha a polgárságban lesz annyi önérzet, hogy vállalni merje magát, érzelmi szárazságával és gazdasági igazságtalanságaival együtt.” A polgárság megjavulása helyett Európa keleti felében az eltűnése következett be, a giccs azonban nem tűnt el. Erre Kállai Ernő már 1946-ban figyelmeztetett: „Negédes aktok, andalító idillek és ennivaló gyümölcsös csendéletek helyett szívesen festenek majd hősi és patetikus recept szerint való, realisztikus polgár- vagy parasztképeket... mint a bűvészmesterek az üres cilinderből a nyuszikat, egymás után, sorjában fogják elővarázsolni a gyári és mezei munka hőseinek agyagból mintázott vagy kőbe faragott emlékműveit.” Kállai Ernő jóserejű szavai beteljesültek: a giccs nem tűnt el, csak alakot változtatott; a polgári giccs helyébe a szocialista giccs lépett. Lényeg és funkció nem változott, csak a kellékek mások: vezérigazgató helyett párttitkár, gépíró kisasszony helyett sztahanovista szövőnő, meseautó helyett lakótelepi lakás, régi hazugság helyett új hazugság. Megváltozott azonban a giccs társadalmi státusa. A polgári giccs a kínálat széles mezején árulta magát, az vette meg, aki akarta. A szocialista giccs úgyszólván versenytárs nélkül grasszált, a közönségnek nem volt lehetősége választásra. A szocialista giccs állam giccs, a mindenható államé, a diktatúráé. A szocializmus mágnesként vonzza a diktatórikus módszert. Elődeit, a feudalizmust, a kapitalizmust nem kellett kitalálni és megtervezni, nem kellett „építeni”, azok egyszerűen lettek, igazoló ideológiájuk utólagos. A szocializmust megelőzte az idelógiai program. Ennek — az ősöktől és Babeuftől Cabet-ig és Marxig — sokféle változatát dolgozták ki, de abban valamennyien megegyeztek: a tan, a terv, az idea megvalósulásához új ember kell, a régivel nem megy. A német ideológia szerzői szerint nemcsak az uralkodó osztály megdöntése végett van szükség forradalomra, hanem azért is, hogy „a megdöntő osztály lerázza nyakáról a múlt egész szennyét és képessé váljék a társadalom új megalapozására”. Minden a képessé tevésen áll vagy bukik, ezért vált (Fourier-t kivéve, aki az embert a rablástól megszabadított ösztöneire hagyta volna) minden szocialista elméletíró szemében kardinális fontosságúvá az átnevelés, az agresszív propaganda, melynek masinériáját természetesen az állam, a diktatórikus állam mozgatja, türelmetlen és erőszakos kezével. A polgárság nem volt ily nagyralátó, nem akart új embert teremteni, beérte a réginek féken tartásával, erre jó volt a giccs, de nem államosította, nem tette kizárólagossá, és titokban vagy nyíltan lenézte. A szocialista diktatúra épp ellenkezőleg: a művészeteket az új ember kovácsának tartotta, ezért látszólag mérhetetlenül megnövelte jelentőségüket, de a szolgálatba állítás tényével valójában lealacsonyította őket, s mivel minden diktatúra ingatag, tehát türelmetlen, a minél gyorsabb átnevelés érdekében a leghatásosabbnak vélt primitív érveket, a harsány mázolást, közérthetőség címén az egyszerű szájbarágást írta elő. Így jöttek létre szocialista filmjeink, a Dalolva szép az élet, a Kis Katalin házassága, a Teljes gőzzel és társaik, jobb sorsa érdemes színészek uniform boldog vigyorgásával és kenetlen brosúramondataival, a stramm párttitkárok, szigorú, de igazságos nyomozók, átnevelődött vagy átnevelődni igyekvő melósok, rosszképű cégéres ellenségek, több termelésről édelgő szerelmesek és egyéb papírfigurák hosszú sorával, a szovjet gépek érkezésekor spontán lobogtatott zászlókkal, a premier plánban elhangzó bárgyú jeligékkel („a jó népnevelő otthon is népnevelő”), az össznépi boldogságnak erőszakolt szimulálásával. Miközben az ország megindult lefelé a lejtőn, katasztrófák felé. A polgári giccset a valóság kendőzésének mondták elemzői. A szocialista giccs roszszabb: a valóság megerőszakolása, és — monopolhelyzete miatt — egyszersmind erőszaktétel a közönségen. Hogyan viselte el a társadalom? „Azt hiszik, ezek, azt hiszik, ők a minden, hogy minden lehet... — mondja a megerőszakolt lány Esterházy Péter regényében. — Nem... úgy elmartam a tökét, beleződütt ótvaros fuharos, két marokkal!... És nem élveztünk el! Nem! Bugrisok, azt hiszik, de nem, nem élveztem el...” Így volt-e csakugyan? vagy amit a regény leányzója mond, dacosra szépített kép (felszólítás gyanánt)? — máskor kellene megvizsgálni. PUBLICISZTIKA. MAKKAI ÁDÁM: A fehéregyházi füzet (Petőfi Sándor halála után írott verseiből) VII. Ki tanyája ez fészer? Elaludtam egyszer-kétszer. Platánfából ketten jönnek, szép magyar nyelven köszönnek. Ki tanyája Héjjasfalva? Felmásznék a szélkakasra. Ki tanyája Ez a platán? Eltűnök én itt e csatán... Mindegy, hogy kié e fészer, mer’ te abba’ úgyse’ férsz el. Ember ne bújhasson fába: ez a világ regulája. De ha őket manók hozták...? Szép platánfa, Isten hozzád! El is mehess más vidékre, hass az újabb nemzedékre. Téged csoda Úgyse’ ámít— csak mindent elfuserálsz itt. Énbe tőlem sem lesz pópa, várjon inkább a bitófa. De nem leszek szerzetes sem, Ázsiában, idegenben! Ha a komák elvinnének, nem megyek el — csak mint lélek... 1993. ÁPRILIS 30.