Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-04-30 / 17. szám - Lukácsy Sándor: Rákosi mozija. Adalékok a szocialista giccs ontológiájához • publicisztika (5. oldal) - Makkai Ádám: A fehéregyházi füzet (Petőfi Sándor halála után írott verseiből) • vers (5. oldal)

Γ3Ι5133Π ΙΙ=Μ»ΗΜΛΙ LUKÁCSY SÁNDOR: Rákosi mozija Adalékok a szocialista giccs ontológiájához Amikor Kis Katalin és Varga Jóska, az újdonsült szövőmun­kás házaspár beköltözik otthoná­ba, s már asztalt, széket, fekvő­helyet, szekrényt, konyhafelsze­relést, mindent szépen elrende­zett a tágas, világos, derűs lakás­ban, melyet természetesen in­gyen kapott az államtól, s a szü­lők és barátok, akik segítettek a hurcolkodásban, már magukra hagyták az örömrepeső fiatalo­kat, azt lehetne hinni: immár nincs egyéb dolguk, mint átadni magukat a házasélet gyönyörűsé­geinek — de nem­ valami még hátra van, ami nélkül a családi fészek alapításának ünnepélye hiányos maradna, az ifjú pár te­hát két képet vesz elő, s a megha­tottságtól remegő, bár határozott kézzel a boldog hajlék falára il­leszti Sztálin és Rákosi csinosan keretezett arcmását.. 1950-et írunk. A film alkotói, Máriássy Félix és Judit, aligha tudták, hogy e je­­lenet sornak és ájtatos befejezésé­nek kidolgozásakor a szocialista hagyomány ősi szertartását ját­szatták el a kamera előtt. 1840-ben jelent meg Etienne Cabet regényes utópiájának, az Ikáriai utazásnak első kiadása. Ikária a megvalósult kommuniz­mus birodalma; az odavetődött látogatók ámuldozva és irigyked­ve számolnak be a vagyonközös­ség és az egyenlőség áldásairól. Többek közt a lakásviszonyokról is. Ikária minden polgára egyfor­ma házban lakik, melynek — a család létszáma szerint — há­rom, négy vagy öt ablaka néz az utcára, valamennyi alatt erkély. Az egységes berendezés minden kényelmet megad: hideg-meleg víz, szemétnyelő cső, falba épí­tett bútorok, mosható felületek szolgálják a lakókat, akik mind­ezt állami egyenruhában élvezik. Bár napközben a nemzeti étter­mek egységes kosztját fogyaszt­hatják, otthon jól felszerelt kony­ha várja őket, s a beköltözéskor minden polgár megkapja az álla­mi szakácskönyvet. A gondos tervezők nem feledkeztek meg a művészeti szükségletekről sem: a kandallón a korszerű tűzvédelem föltalálójának sokszorosított szobra áll, a falakon mindenütt, még a konyhában és a fürdőszo­bában is, bekeretezett képek, me­lyek amellett, hogy szépek, igen hasznosak is, az ételek elkészíté­séhez s a fürdővíz legkelleme­sebb hőfokának megállapításá­hoz adnak praktikus útmutatást. Azt talán már mondanunk sem kell, hogy a szalont minden la­kásban Icar arcmása díszíti, a nemzeti hősé, akinek vezetésével a nép véres forradalomban kivív­ta szabadságát, majd tanácsait követve önként megvalósította a kommunizmus üdvösséges prin­cípiumait. Egy-két apró eltérést nem szá­mítva, Cabet leírása egy XX. századi szocialista lakótelepi la­kás ideálképét nyúlja, azzal a lé­nyeges különbséggel mégis, hogy Icar, míg élt, nem engedte meg arcképének a családi ottho­nokban való elhelyezését, ez csak halála után lett a hálás utó­kor kegyeletes szokása. Száza­dunk s a Máriássy házaspár filmje lepipálta Cabet képzele­tét. Cabet nem volt író, csak írt, ezért nem csoda, hogy Ikáriai utazása tömény giccs; mentsé­gére szól, hogy csak jövőkép. Tömény giccs a Sztálin—Ráko­­si-korszak irodalmának, művé­szeti és filmtermésének túlnyo­mó része is, de semmi sem szól mentségére, mert valóságnak hazudta magát. A giccsnek nagy szakirodal­ma van, sokan törték fejüket a definícióján. E kísérleteknek kö­zös vonásuk, hogy a giccset a valósághoz való viszonya alap­ján próbálták meghatározni. A giccs Osvát Ernő szerint „forszí­rozott realizmus”, Balázs Béla szerint „mechanizált valóság”, Babits szerint „a naturalista áb­rázolás megszokott konvenció­ja” — tehát mindig valami, ami valóságnak állítja magát, de nem az. Komlós Aladár szerint egyszerűen becsapás, Tersánszky szerint szélhámosság. Mindezen töprengéseknek a tárgya a polgári giccs volt, melynek ősképlete az, hogy a vezérigazgató vagy a fia meg­szereti és feleségül veszi a gép­­író-kiasszonyt. Komlós Aladár a polgári osztályt ültette a vádlot­tak padjára. „Ez az osztály­­ írta 1931-ben — olyan politikai­gazdasági berendezkedést ho­zott létre, amely az egyenlőtlen­séget és a kizsákmányolást a tel­jes egyenlőség külszínében tar­totta fenn, úgyhogy a nyomasztó valóság elleplezése mind az el­nyomók, mind az elnyomottak lelki nyugalmának érdekében áll — csoda-e, ha szereti a giccset, amely nyugtalankodó lelkiisme­retével elhiteti, hogy társadal­munkban gyönyörűség élni?” Ha a giccs a polgárság terméke, mákony önmaga és az elnyo­mott osztályok számára, logi­kus, hogy el kell tűnnie, mihelyt a polgárság mint osztály eltűnik vagy megjavult. A giccs akkor fog feleslegessé válni — folytat­ta gondolatmenetét Komlós Aladár —, ha a polgárságban lesz annyi önérzet, hogy vállalni merje magát, érzelmi szárazsá­gával és gazdasági igazságtalan­ságaival együtt.” A polgárság megjavulása he­lyett Európa keleti felében az el­tűnése következett be, a giccs azonban nem tűnt el. Erre Kállai Ernő már 1946-ban figyelmez­tetett: „Negédes aktok, andalító idillek és ennivaló gyümölcsös csendéletek helyett szívesen fes­tenek majd hősi és patetikus re­cept szerint való, realisztikus polgár- vagy parasztképeket... mint a bűvészmesterek az üres cilinderből a nyuszikat, egymás után, sorjában fogják elővará­zsolni a gyári és mezei munka hőseinek agyagból mintázott vagy kőbe faragott emlékmű­veit.” Kállai Ernő jóserejű szavai beteljesültek: a giccs nem tűnt el, csak alakot változtatott; a polgári giccs helyébe a szocia­lista giccs lépett. Lényeg és funkció nem változott, csak a kellékek mások: vezérigazgató helyett párttitkár, gépíró kis­asszony helyett sztahanovista szövőnő, meseautó helyett lakó­telepi lakás, régi hazugság he­lyett új hazugság. Megváltozott azonban a giccs társadalmi státusa. A polgári giccs a kínálat széles mezején árulta magát, az vette meg, aki akarta. A szocialista giccs úgy­szólván versenytárs nélkül grasszált, a közönségnek nem volt lehetősége választásra. A szocialista giccs állam giccs, a mindenható államé, a diktatú­ráé. A szocializmus mágnesként vonzza a diktatórikus módszert. Elődeit, a feudalizmust, a kapi­talizmust nem kellett kitalálni és megtervezni, nem kellett „építe­ni”, azok egyszerűen lettek, iga­zoló ideológiájuk utólagos. A szocializmust megelőzte az idelógiai program. Ennek — az ősöktől és Babeuftől Cabet-ig és Marxig — sokféle változatát dolgozták ki, de abban vala­mennyien megegyeztek: a tan, a terv, az idea megvalósulásához új ember kell, a régivel nem megy. A német ideológia szerzői szerint nemcsak az uralkodó osztály megdöntése végett van szükség forradalomra, hanem azért is, hogy „a megdöntő osz­tály lerázza nyakáról a múlt egész szennyét és képessé vál­jék a társadalom új megalapozá­sára”. Minden a képessé tevésen áll vagy bukik, ezért vált (Fou­­rier-t kivéve, aki az embert a rablástól megszabadított ösztö­neire hagyta volna) minden szo­cialista elméletíró szemében kardinális fontosságúvá az átne­­velés, az agresszív propaganda, melynek masinériáját természe­tesen az állam, a diktatórikus ál­lam mozgatja, türelmetlen és erőszakos kezével. A polgárság nem volt ily nagyralátó, nem akart új embert teremteni, beérte a réginek féken tartásával, erre jó volt a giccs, de nem államosí­totta, nem tette kizárólagossá, és titokban vagy nyíltan lenézte. A szocialista diktatúra épp ellen­kezőleg: a művészeteket az új ember kovácsának tartotta, ezért látszólag mérhetetlenül megnö­velte jelentőségüket, de a szol­gálatba állítás tényével valójá­ban lealacsonyította őket, s mi­vel minden diktatúra ingatag, te­hát türelmetlen, a minél gyor­sabb átnevelés érdekében a leg­hatásosabbnak vélt primitív ér­veket, a harsány mázolást, köz­­érthetőség címén az egyszerű szájbarágást írta elő. Így jöttek létre szocialista filmjeink, a Da­lolva szép az élet, a Kis Katalin házassága, a Teljes gőzzel és társaik, jobb sorsa érdemes szí­nészek uniform boldog vigyor­gásával és kenetlen brosúra­mondataival, a stramm párttit­károk, szigorú, de igazságos nyomozók, átnevelődött vagy átnevelődni igyekvő melósok, rosszképű cégéres ellenségek, több termelésről édelgő szerel­mesek és egyéb papírfigurák hosszú sorával, a szovjet gépek érkezésekor spontán lobogtatott zászlókkal, a premier plánban elhangzó bárgyú jeligékkel („a jó népnevelő otthon is népneve­lő”), az össznépi boldogságnak erőszakolt szimulálásával. Mi­közben az ország megindult le­felé a lejtőn, katasztrófák felé. A polgári giccset a valóság kendőzésének mondták elem­zői. A szocialista giccs rosz­­szabb: a valóság megerősza­kolása, és — monopolhelyzete miatt — egyszersmind erő­szaktétel a közönségen. Ho­gyan viselte el a társadalom? „Azt hiszik, ezek, azt hiszik, ők a minden, hogy minden lehet... — mondja a megerőszakolt lány Esterházy Péter regényé­ben. — Nem... úgy elmartam a tökét, beleződütt ótvaros fu­­haros, két marokkal!... És nem élveztünk el! Nem! Bugrisok, azt hiszik, de nem, nem élvez­tem el...” Így volt-e csakugyan? vagy amit a regény leányzója mond, dacosra szépített kép (felszólí­tás gyanánt)? — máskor kelle­ne megvizsgálni. PUBLICISZTIKA. MAKKAI ÁDÁM: A fehéregyházi füzet (Petőfi Sándor halála után írott verseiből) VII. Ki tanyája ez fészer? Elaludtam egyszer-kétszer. Platánfából ketten jönnek, szép magyar nyelven köszönnek. Ki tanyája Héjjasfalva? Felmásznék a szélkakasra. Ki tanyája Ez a platán? Eltűnök én itt e csatán... Mindegy, hogy kié e fészer, mer’ te abba’ úgyse’ férsz el. Ember ne bújhasson fába: ez a világ regulája. De ha őket manók hozták...? Szép platánfa, Isten hozzád! El is mehess más vidékre, hass az újabb nemzedékre. Téged csoda Úgyse’ ámít— csak mindent elfuserálsz itt. Énbe tőlem sem lesz pópa, várjon inkább a bitófa. De nem leszek szerzetes sem, Ázsiában, idegenben! Ha a komák elvinnének, nem megyek el — csak mint lélek... 1993. ÁPRILIS 30. ­

Next