Ellenfény, 1996 (1. évfolyam, 1. szám)

1996 / 1. szám

Tartalomjegyzék Miről szólhat a színház? (Tompa Gábor, Szikora János, Jurt Schilling Árpád, Parászka Miklós Miről beszél a (poszt)modern ) Vitézy Zsófia: Túl a káoszon (Jan Fabre Társulat - Universal Copyright 1-9) Várszegi Tibor: Közelről egyenes, távolról körív (Nagy József Társulat - Flabakuk kommentárok) Rókás László: A rohanó malac nyomában 13 (La La La Human Steps - „2") Jákfalvi Magdolna: Játsszuk azt, hogy... 16 (Genet: Cselédek) Tarján Tamás: Az atyának és fiú(k)nak 20 (Vígszínház Házi Színpada - Esterházy: Búcsúszimfónia) Haynal Ákos - Zoltán Simon: Valóságosdi 22 (Debreceni Csokonai Színház - Garaczi: Fesd feketére!) Tarján Tamás: Áldok, valpok, fúzió 23 (Parti Nagy Lajos színművei) Szétbeszélt csendek 27 (Tasnádi István interjúja Parti Nagy Lajossal) Klasszikusok másképpen Nagy Éva: Saját világom hérosza 30 (Mozgó Ház Társulás - Rómeó és Júlia) Tímár András: Érték­­­elő­­ ítéletek 33 (Budapesti Kamaraszínház - Shakespeare: Othello) Zoltán Simon: Az utolsó zsoldos 38 (Beszélgetés Ruszt Józseffel) Péter Márta: Faust, nem a boszorkány libából 40 (Veszprémi Táncműhely - Faust) Csillag Pál: Se klasszikus, se modern 42 (Operaház - Hattyúk tava) Halász Tamás: Az ördög bekavar 44 (Közép - Európa Táncszínház: Liszt Ferenc úr...) Péter Márta: Harangok... 46 (Honvéd Táncszínház - Harangok) Bérczes László: Búzaeső 47 (Új Színház - Lorca: Vérnász) Archetipikus képek, modern rítusok Halász Tamás: „Az egész egy nagy buli" 48 Bérczes László: Miről álmodnak az olajoshalak? 50 (Közép - Európa Táncszínház - Lakodalmak) Péter Márta: A sámán meg a telefon 51 (Beszélgetés Kovács Gerzson Péterrel) Varsó Vera: Hol a híd? 54 (Honvéd Táncszínház - Csodaszarvas) Perényi Balázs: Rítus és üzenet 55 Sándor L. István: A kollektív létbe írt történet 56 (Arvisura - Bálványosvár) Imre Zoltán: Porhintések 59 (Min Tanaka / Inspiráció ‘96) Sándor L. István: Minden egy 61 (Beszélgetés Goda Gáborral) Goda Gábor írásaiból 1996/ősz­ igunk rrm Játszanil"- kérdezte nemrég, több előadásban is Nádas­­Péter Temetésének Színésznője. Partnere, a Színész sosem válaszolt. Hosszan hallgatott. Majd visszakérdezett,,mit fogunk ma játszani?" Folyton ugyanaz a kérdés jutott eszembe egy másik előadáson, a fiatal koreográfusok friss munkáit bemutató szemlén is. A gyökeresen más témából kiinduló, az igencsak különböző élményeket feldolgozó, az eltérő táncnyelvet, másféle stílust választó táncprodukciók legtöbbje hasonló gesztust sugallt: próbáljunk meg valamit játszani! Hogy is csináljuk? Akár drámai színházba ülünk,de, a­kár táncelőadásra váltunk jegyet, akár hivatalos, akár­ppr nai­v produkciót nézünk, akár tradicionális formákból építkező, akár kísérletező szándékú előadást látunk - mindegyik mélyén ott a kétség: miről lehet a színpad nyelvén érdemben beszélni? És milyen alapanyaghoz érdemes fordulni? Élő hagyomány még az, amit a klasszikusok jelentenek? Érzékeny rendezők, értő koreográfusok munkája nyomán még ma is érvényesen szólalhatnak meg? Vagy inkább már csak meghaladni, szétszedni érdem­es őket? A művészet még mindig arra hivatott, hogy­ tükröt tartson a természetnek és a társadalomnak? Vagy már csak magánvalóságok vannak? Magánvíziók és magánügyek? Vagy akadnak még közösségek, amelyek a közös valóság megtartásának reményében művészetként figyelik és nem extravagáns, exhibicionista gesztusoknak látják a különféle színpadi megnyilatkozásokat? Mintha megrendült evidenciák törmelékeiből építkeznének, összezavarodott kommunikációs feltételek között, tisztázatlan játékszabályok szerint zajlanának ma az előadások. És ez a zavar egyformán jellemző a színház nevű nagy társasjáték minden résztvevőjére, nézőre és alkotóra, kritikusra és jegyszedő­ttervre'fi kultúra egy nagy puzzle-s doboznak mutatja magát. Minden szétszedhető és összeilleszthető bármivel. Bármiből is indulunk ki, tetszés szerint kirakható belőldbwmi.jpe ’ha minden változat egyformán érvényes, nem változik-e át minden egyetemesen érvénytelenné?A) Mä Előre érdemes-e hát meneküléi ebből a favarból vagy az időben visszafelé tájékozódni?] Az archetipikus képek, az ősi legendák, a mitikus hagyományok mentén haladva visszaérkezhet-e az ember végül valamilyen egyetemes egységbe? Vagy ma már csak magánrítusok születhetnek, melyben teljességélményt nélkülözi emb­er kozmikus identitásvágya fogalmazódik meg^^wjM Vagy a viszonylagosság is mnekiteremtheti a maga bizonyosságait? Születhetnek olyan előadások is, ahol a váratlanul felbukkanó új képek, út értelmezési lehetőségek nemcsak visszavonják, érvénytelenítik, hanem meg is erősítik, kiegészítik az addig látottak érvényét? Hogy ami a színpadon megjelenik teljesebbnek, sokszínűbbnek, összetettebbnek mutassa magát, mint ami meg­mutatkozhat belőle? Megszülethet így a korunkból táplálkozó, az idő teljességéből merítkező, ezredvégi élményeinkből építkező, az örök emberire hivatkozó kortárs művészet?

Next