Ellenőr, 1871. január (3. évfolyam, 108-138. szám)

1871-01-14 / 121. szám

nai épületekből mindenünnen érkeznek panaszok­­ a hadügyminisztériumhoz, hogy a dotatió csekély­sége miatt nem lehet épségben tartani. Ajánlja a kormány előterjesztését. A delegatió a bizottság javaslata szerint sza­vazza meg e pontot, valamint a következőket is: A 13 pontnál (katonai földrajzi intézet) levonás nélkül 339.665 frtot; a 14. pontnál (katonai egész­­ségügy) 125.415 frt levonásával 3.017.557 frtot; a 15. pontnál (ellátási ügy) 91.468 frt törlésével 10.669.063 frtot; a 16. pontnál (katonai fegyinté­zetek) levonás nélkül 69.095 frt ; a 17. pontnál (különféle kiadások) 24.676 frt levonásával 190.000 frtot. A 18. pontnál (katonai határőrvidék, levonva a saját­­bevételeket) a bizottság javaslata oda megy ki, hogy a kormány által kért 968.571 frt meg­­tagadtassék. Kuhn makacsul védelmére kelt előterjeszté­sének, mondván, hogy a katonai határőrvidéken eszközlendő reformok mélhatlanul követelik ez összeg megszavazását, mely kultúrai szempontok­ból is szükséges. Többek hozzászólása után azonban a delegá­ció a bizottság nézetét tette magáévá. A kormány előterjesztése mellett csak Greuter szavazott má­sodmagával. A 19, 20. és 21. pontból (természetbeni élel­mezés, legénységi eledel, ruházat és ágyneműek) már tegnap meg leven szavazva, következik a 22. pont, melyre ez évben pótlószerzés nem kivánta­­tott. A 23. pontnál (a törvényes szolgálati időn túl szolgált altisztek díjazásának fedezése) a kor­mány kér 1.981.000 frtot, a bizottság pedig 1­ 816.561 frtot ajánl megszavazásra. A Grob­olszky által képviselt kisebbségi javaslat szintén a kor­mány előterjesztését ajánlja s ez szavazás útján el is fogadtatott. Ülés vége 2 órakor. Legközelebbi ülés hol­nap d. e. 11 órakor. Napirend a hadügyminiszté­rium rendkívüli szükségletének tárgyalása. A hadügyminisztérium előterjesztése a csapatoknak hadkiegészítő kerületeikbe való el­­helyzése és a területdivisiók felállítása tárgyában. A háború, mely Német- és Francziaország közt még mindig dü­höng, a tapasztalásnak azon tételét, mikép a sereg szervezetének készségében és azon gyorsaságban, melylyel a béke- a hábo­­rúalakulásba átlépni lehet, a győzelemnek csaknem legfőbb főfeltétele rejlik, a szakférfiaknál úgy, mint az óvatlanoknál tagadhatlan axiommá téve. Azon állam, mely ezen főfeltéteket nyugal­mas állapotban, igy tehát viszonylag csekélyebb nehézségekkel és mérsékelt áldozatokkal teljesíteni elmulasztja, népeinek nem csak jólétét, de talán politikai létét is igazolhatlan módon koc­káztatja. A mozgósítás bevégzésével és azon erőösszeg hadászati kiindulásával, mely az ellen visszautasí­tására szükségeltetik, néhány napi elkésés, ma már tökéletesen elegendő lehet arra nézve, nyílt szem­mel hadászatilag meglepetetni, és időnyerés végett vagy a tulajdon területből nagyobb helyeknek azon­nali átengedésre szorittatni, vagy az a hadászati elő­állás késztelenségétől el nem választható zavarban már a műveletek kezdetében egészen halomra döntetni. A háború ostorai a tulajdon területen, a véderőnek erkölcsi ziláltsága mindjárt a háború kezdetén, a népnek a védképessége iránti biza­lom megrendítése és egy szerencsétlen háborúnak a nemzeti jólétre nézve oly rettentő további kö­vetkezményei, melyeknek elsorolása nem is szük­séges, megannyi következményei az elkésésnek, így tehát minden hadikezelőségre nézve va­lódi szent kötelesség, egyrészt a véderő szerve­zetében mind­azon hiányokat, melyek mozgósítás esetén a súrlódást igazolatlanul fokozni képesek, eltávolítni, továbbá már békében t. i. a nyugalom állapotában, az állam megvédése iránti háború megkezdésére a legnélkülözhetlenebbet beszerezni. Az erre felhasznált pénzek a veszedelem pil­lanatában ezerszeresen kamatoznak. Az osztrák-magyar birodalom hadikezelősége ezen kötelmét annál kevésbbé hagyhatja figyelem kívül, minthogy a maga hatáskörében­ minden elő­­gondoskodása mellett még mindig maradnak szá­mos nehézségei, melyeknek legyőzésére, a vezér­letben az erély legmagasabb mérve és a csapatok és intézetek rendkívüli tehetség­képessége szük­ségeltetik , melyeknél csak a hadászati feltételek­nek kevésben megfelelő és még nagyobbrészt egy nyomó vasúti hálózat tökéletlenségére, és a­ biro­dalom sok részeiben hiányos útiösszeköttetésekre kell utalni. Ezen nehézségekhez még azon körülmény is já­rul,hogy az Európa szívében fekvő osztrák-magyar bi-­­­rodalomra nézve alig lehet háborút gondolni, mely a véderőnek legnagyobb megfes­zítését nem igényelné, miután minden jövő háború e birodalomra nézve ter­mészetesen létharczcvá fog válni. Eme tagadhatlan viszonyok nyomása alatt oda kell a közös hadügyminisztériumnak töreked­nie, hogy a gyors mozgósítás az imént elkerül­­hetlennek nyilvánított előfeltéteket minden gyorsa­sággal teljesítse. Ezen előfeltételekhez az osztrák-magyar bi­rodalom jelen véderő állása szerint még a követ­kező rendszabályok is számíttatnak, melyek részint maradandó, részint pedig csak egyszeri kiadások­kal vannak összekötve. 1. A csapatok az ő hadkiegészítő kerületükbe vagy azokhoz közel leendő, részben már megkez­dett elhelyezése iránti alapelvnek gyors kivitele, úgy hogy azok pótforrásaikhoz közel szükség ese­tén gyorsan a hadiállományra­ szaporíttathassa­­nak, és hogy az ezekkel szándékolt megtaka­rítások is békében mihamarább valósíttassanak. 2. Az összes haderő időszerű felhasználása tekintetéből, a hadianyag és a­­ tartalékintézetek szaporítása. 3. Mindennemű hadikészletek őrizetének és kezelésének lepontosítása, részint a csapatok és intézeteknek leendő kiadás, részint pedig azon magasabb rendű seregtestek közelében leendő czélszerű szétosztás által, melyeknek felszerelésé­hez rendelvék, úgy hogy ezen felszerelés esetleg a viszonylagos legrövidebb idő alatt, és az a csa­patok szállítására szükséges közlekedési eszközök csekélyebb igénybevételével eszközöltethessék. 4. Mindazon seregrészeknek tagozása már béke idején, melyek a használatra első rendben hivatvák, az ordre de bataill-vel háborubani lehető összhangzással, mint ez más nagy államoknál is létezik; így tehát a keretrendszer kiegészítése a magasabb parancsnokságok és törzsekre nézve is, a legszükségesebb terjedelemben. A következő előirányzatokban, az érintett négy fő feltétből eredő kiadások A. alatt a rendkívüli szükséglet az egyszeri kiadások fedezésére, és B. alatt, a rendes kiadások maradandó ma­­gasbítására egyes c­ímek és tételek szerint még behatóbban indokoltatnak. A közös hadügyminisztérium bátorkodik a küldöttségeknek az igénybe vett pénzösszegek ki­­adásra, engedélyt kegyes megfontolásra sürgetően ajánlani, miután az indítványozott előkészületek és beszerzések háborúesetre netáni elhalasztása a hadkezelőséget a legkínosabb helyzetbe ejtené, mert a felelőség alóli felmentésben vigaszt csak­ugyan nem találhatna. Tekintve a beszerzéseket, a most kért összegek százszoros száma sem lenne elegendő a mulasztás helyrepótlására,mert a világ semmiféle műszorgalma sem lenne képes a szükséges készleteket azon rö­vid idő alatt rendelkezés alá bocsátani, mely ma a mozgósításra engedtetik. Sürgetősen kéretnek tehát a magas küldött­ségek, méltóztassanak elhatározni: „A közös hadügyminisztériumnak az egy­szerű kiadások fedezésére, az esetleges mozgósí­tás gyorsítása tekintetéből az A. alatti előirány­zatban kimutatott 2.536,257 frtnyi és a rendes kiadások magasbítására B. alatti előirányzat sze­rint szükségelt 281,244 frtnyi összesen 2.817,501 frtnyi összeg az 1871-ki évre engedélyeztetik.“ TÁRCZA. ÁTALAKULÁS, vagy a Monte Beni családrege. Irta HAWTHORNE NÁTHÁNIEL. Első kötet. Vill. Fejezet. A külvárosi villa. Donatello, mig még kétes kérdés volt a délután és a reggel között, útra kelt, hogy meg­tartsa a kitűzött időt, melyet Miriam oly odavető­­leg jelölt ki neki a Borghese villa sétányán. E sétány bejárata, (mint olvasóim mindnyá­jan tudják, mert napjainkban mindenki volt Ró­mában) épen a porta del Popolon kívül esik. Át­haladva a nem igen hatásos Michel Angeloféle építészet között, néhány pereznyi haladás széles porondos kocsiútra viszi a látogatót a keskeny római kövezet kényelmetlen lávaköveiről, honnan egy kis további séta gyönyörű menhely lágy pá­zsitjára juttatja. Menhely, de ritkán magány , mert papok, előkelők és köznép, idegenek és benszülöttek, mindnyájan, kik Róma jegét szívják, szabad bebocsáttatásra találnak s ide jőnek élvezni a nappali álom ama lanyha örömeit, melyeket ők életnek neveznek. Donatello öröme azonban életteljesebb volt. Csak­hamar hosszú és kellemes létegzetet kezdett ven­ni amaz árnyas ösvényeken. Azon gyönyörről ítél­ve, melyet a jelenet erdei jellege benne keltett, nem lett volna puszta képzelet nem igen távoli rokoná­ul állítani őt oda azon vad, kedves, játszi, egyszerű te­remtésnek, melynek márvány képéhez oly meglepő ha­sonlatosságot tüntetett fel. Minő vidám felfedezés lett volna (és pedig az ünnepélyesség némi színével), ha a szellő, mely enyelgve játszott göndör fürteivel hirtelen félre mozdítaná azokat s egy pár levél­­alakú, pelyhes fület láttatna! A vadság minő de­rék kinyomata lenne ez ! és minő rejtélydús lég­körökbe emelné Donatello rokonszenveit, így lé­vén összefűzve (és nem valami szörnyű láncz ál­tal) azzal, amit mi alsóbbrendű lényeknek neve­zünk, melyeknek egyszerűsége emberi értelemmel vegyülve, részben helyrepótolná azt, amit az em­ber isteniségéből elvesztett ! A táj, hol az ifju most bolygott, olyan volt, aminek képzeletünkben támadnak, midőn olvassuk a gyönyörű ős regéket s derültebb eget, lágyabb pázsitot, a tiszteletreméltó fák festőiebb rendezé­sét képzeljük, mint a minőt a nyugati világ durva és rendetlen tájain találunk. A cserfák, bármily ős régiek és idősek voltak, századokon át zavartala­nul látszottak élni, ésoly kevéssé látszottak félni a fejsze általi profanáltatástól, mint a villámcsa­pás általi ledöntetéstől. Már kiment álmos öreg emlékükből, hogy csak néhány év előtt komoly veszélyben forogtak a gallok utolsó rohama által Róma falaira. Mintha éltek hosszú békéjében bíz­­va a közönyös nyugalom állapotát vették volna fel. Komoly méltósággal borultak­ a zöld pázsitra, messze szétterjesztve hosszú ágaikat anélkül, hogy más fákkal összekeverednének, noha más méltó­ságteljes fák is emelkedtek fel közelükben méltó társakul, de mégis elég távol arra, hogy össze ne szoruljanak. Soha sem volt tiszteletreméltóbb nyu­galom, mint a mely árnyas lombjaik között szuny­­nyadott, soha kedvesebb napfény, mint a mely most felderítette a szelíd homályt, melyet e lom­bos patriarchák igyekeztek elárasztani a duzzado­­zó és alant elterülő tisztás fölött. A sétány más részeiben jegenyék emelték fel sűrű ágtömegeket hosszú nyúlánk törzsükön oly magasan, hogy zöld szigetek gyanánt néztek ki a levegőben, oly messze árnyat vetve a pázsit­ra, hogy alig lehetett felismerni, melyik fától ered. Voltak ismét utak cyprussal szegélyezve, melyek nagy halotti gyertyák szomorú lángjához hasonlí­tottak, a­mint maguk körül homályt és szürke fényt árasztanak vidám sugárzás helyett. A nyitottabb helyek virággal voltak tele már ily korán is, rend­kívüli nagyságú fehér vörös színű anemonokkal és ibolyákkal, melyek elárulták magukat dús illat­­fok­ által, ha kék szemök nem is találkozott volna a mienkkel. Ok­örszem-arany virág szintén nagy mennyi­ségben tenyészett, de nagyobb alakban, mint a hasonfaju szerény kis angol virágok és ezért nem nagy becsben állanak. E fás és virágos tisztásak szebbek, mint a legszebb angol parkrészletek, s meghatóbbak, hatásosabbak azon elhanyagoltság által, mely a természetet annyira saját magára hagyja. Mihelyt az ember nem igen elegyedik dolgába, a termé­szet munkához lát legott saját csendes utján s otthonossá teszi magát. Igaz, hogy mind régente, mind jelenleg elég emberi gond volt és van reá fordítva, nehogy a vadon eléktelenüljön s az ered­mény egy eszményi táj, egy erdős jelenet, mely a költő lelkéből látszik eredetinek. Ha az ősrégi faunok egyebek voltak, mint pusztán a hajdani költészet teremtményei és valahol ismét megjelen­hetnének, okvetlenül ehez hasonló helyen kellene megjelenniük. Az erdőzet nyílásaiban vizek lubiczkolnak márvány medrekben, melyeknek fenekét növény­zet borítja el; vagy mint természetes vízesés, szikláról sziklára szökdécselnek, messze el­ható morajjal, mely a nyugalmat és csendet még érezhetőbbé teszi. Itt-ott művészi hanyagság­gal elszórva latin feliratú régi oltárok állanak. Szobrok, épen e szelíd légkör által hosszú időn keresztül szürkévé porlasztva, félig elrejtőzve, fé­lig szabadon állva, magas talapzatokon, vagy talán leesve és darabokra törve a gyepen. Határ­alakok, márvány oszlopok, vagy födött gránit fo­lyosók, boltivezetők láthatók a fás sétányok vég­pontjain, mint az őskor valódi emlékei, vagy a mesterséges omladék oly keresett utánzásai, hogy sokkal jobbak, mintha valóban ősrégiek volnának. Minden esetre fa nő a töredezett oszlopok tete­­jein, s burján és virág ver gyökeret a templomok szilárd homlokzatának és böltiveinek rovátkáiban s oly vastagon kúszik fel talapzataira, mintha ez volna a századik nyár, mióta szárnyas levelek itt először kibújt. Mily különös eszme — mily szükségtelen fáradság — mesterséges romokat emelni Rómá­ban, a romok szülőföldén. De e játszi utánzások is, melyeket az emberek azzal versenyezve tettek, amivé az idő a templomokat és palotákat átvál­toztatta, talán több századosak és ámbár úgy kezdődtek, mint káprázatok, utóljára mégis tisz­teletreméltókká váltak. Mindennek eredménye egy gondolatokba ejtő, kedves­, álomszerű, felvidító és szomorú látvány, olyan, aminőt nem találhatunk sehol, kivéve a Róma közelében fekvő fejedelmi villapalotákban; oly látvány, a­mely életkorokat és századokat igényelt, melyek alatt növekedés, enyészet és emberi értelem barátságosan közremű­ködtek, hogy azt oly kedvesen vaddá tegyék, a minőnek ma láthatjuk. A végső bájt a malária (láz) nyújtja. Valami metsző, megrázkódtató és gyönyörrel vegyes bánat rejlik azon eszmében, hogy ily sok szépség el­vesz reánk nézve, vagy csak félig kifejlődve gyö­nyörködhetünk benne, télen és kora tavaszszal, és soha sem időzhetünk közepette, mint az emberi lét házi jelenetei között. Mert ha nyáron jő ide az ember s alá s fel jár e fás utakon naplemen­tekor, a malária karöltve jár vele s halál várako­zik reá a homályos kilátás végénél. Ilykép a je­lenet kedvességre hasonló az édenhez, de hasonló egyszersmind azon végzetszerü varázsnál fogva is, mely kívül vonja azt az ember tényleges birtoká­nak körén. De Donatello mit sem érzett azon álom­szerű mélaságból, mely otthonos e helyen. Midőn a napos árnyékok között haladt, kedélye új ruga­nyosságot látszott nyerni. A napsugarak rezgése, a források omlásának szikrázása, a levelek táncza a gályákon, a fás helyek illata, a fris zöld s a régi erdei csend és szabadság mind össze­vegyült azon hosszú lehelletekben, a melyeket vett. Róma ősrégi pora és penésze, a holt légkör, melyben annyi hónapot töltött, a kemény kövezet, a romok és elhalt nemzedékek szaga, a rideg pa­loták, a zárdák harangjai, az oltárok nehéz töm­jéne, az élet, melyet e sötét, keskeny utczákban papok, katonák, előkelők, művészek és nők kö­zött folytatott; mind a dolgok érzete eltűnt az ifjú ember öntudatából, mint valami felhő, mely sok­kal sűrűbben sötétült körülötte, mint azt maga is sejtette. Szívta magába a jelenet természetes befo­lyását s elkábult, mint valamely felvidámító bortól. Versenyt futott önmagával a fákkal szegélyzett ösvények napfényes és árnyékos helyein. Felug­rott, hogy megkapja a cserfa feje fölött függő ágát s messze lökette magát általa, mintha a jé­gen keresztül röpült volna. Majd rögtöni elragad­tatásában átölelte egy merev fa törzsét s oly lény­nek látszott azt képzelni, mely méltó hajlamára s képes a gyöngéd feleletre , erősen karjaiba szo­rította, mint egy faun szorította volna magához a nympha meleg női alakját, kit az őskor azon durva kérgen belől lenni képzel. Majd, hogy kö­zelebb hozza magát az éltető földdel, melylyel rokonérzülete oly­ szorosan összefűzte, egész hosz­­szában a gyepre vetette magát s rányomta ajkait csókolva az ibolyákat és ökörszemeket, melyek viszont csókolták őt, noha félénken, leányos mo­dorukban. Mig igy feküdt, öröm volt látni amint a zöld és kék gyíkok, melyek valamely sziklán vagy le­dőlt s a nap melegét magokba szívó oszlopon sütkölőztek, s legkevésbé sem tartózkodtak rajta alá s fel­szaladgálni apró lábaikkal; és a madárkák a legközelebbi ágra röpülve le, éne­kelték kis dallamukat, semmi zörej által félbe nem szakítva csicsergéseikben; felismerték őt talán mint valami velők rokon lényt vagy pedig azt vélték, hogy itt gyökerezett és itt nőtt fel; mert a természet e vad kedvenczei époly kevéssé féltek tőle pezsgő életében, mintha már rég hant, fa és virág födte volna holt tetemeit, visszahelyezve őt azon rokonszenvbe, melyből az emberi lét eltá­volította. A németek által elfoglalt franczia tengeri ki­kötők elzárolásra komolyan megkezdődött. Egy angol utas szerint a hajó, melyen e f. hó 8-án Hosszas városi tartózkodás után mindnyájan éreztük, hogy a vér vidámabban kering ereinkben a mezei jég első belekellésére, de kevesen érez­ték azt annyira mint Donatello, ez egyszerű ele­mekből álló teremtmény, Toskánia kedves erdei életének közepette születve és hónapokig élve a régi Róma penészes homálya és sötét pompájában A természetet már számtalan század óta kizárták azon kőszívű utczák közül, a­melyekhez közelebb már hozzá kezdett szokni; itt semmi nyoma a ter­mészetnek, kivéve azon fűszálakat, melyek a leg­kevésbé járt terek kövezete közt előbujtak, vagy azon burjánokat, melyek a romok koronáira kúsz­tak fel és telepedtek le. Ezért öröme hasonló volt a gyermekéhez, mely eltévedvén hazulról, egyszerre ismét anyja karjai között találja magát. Végül idejének tartván, hogy Miriam ígérete szerint megjelenjék, a legmagasabb fa tetejére kúszott, s onnan nézett utána ide s tova boring­­va az üde szellőben, mely mintegy ama nagy leveles élő­lény lélegzése tűnt fel. Donatello maga alatt látta az egész elragadó területet, a cserjék közöl felmagasló szobrokat és oszlopokat, a napfényben csillogó szökőkutakat, a kanyargó ösvényeket, és folytonosan talált valami új vagy régi gyönyör zugára. Látta a villát is féldombormű­vekkel bo­rított homlokzatával s számos fülkésben mind­megannyi szoborral. Oly szép volt, mint egy tün­dérpalota s mint oly lak tűnt fel, mely illő lakás volt e szép birtok urához és asszonyához, kik reggelenkint kijővén, oly édes életnek örvendhet­tek, a minő szépet csak éjjeli álmaikban láthat­tak. Donatello látta mindezt, de első tekintete nagyon is messze röptöt vett és csak midőn szemeit majdnem egyenesen maga alá irányza, vette észre Miriamot, amint épen azon ösvényre kanyarodott be, a mely az illető fa töve mellett elvezetett. Leszállóit a lombok között, várva, mig egé­szen a fa derekához ér, ekkor hirtelen leugrott egy lefüggő ágról s oldala mellé esett le, úgy tetszett, mintha az ágak bóringása egy napsugarat bocsátott volna keresztül. S mintegy ugyanazon sugár villant át azon szomorú elmélyedésen is, —■ mely Miriamot elfogta, s derítette fel arczának halvány bánatos szépségét, midőn enyelgve felelt Donatello merev nézésére. „Én alig tudom — mondá mosolyogva — vájjon a földből bujt e ön ki, vagy a felhőből cseppent le. De mindkét esetben szívesen lá­tom önt." S ezzel együtt tovább mentek. (Folyt.köv.) Lapszemle. Az U. Lloyd a delegátiókról elmélkedvén, a jelen pillanatot a legalkalmatlanabbnak tartja arra, hogy vonakodjunk megadni mindazt, ami az or­szág védelmi erejének növelésére megkivántatik ; elég már is nálunk a gyuanyag s a külviszonyok készek azt még inkább szaporítani. A M. Újság szerint a franczia nemzet fel tu­dott emelkedni az idők követelményeinek magas­latára s azért győzni tud és győzni fog, noha nincs egyetlen embere, ki a népegyetem színvo­nala fölé tudott volna emelkedni. A P. Lloyd a hadibudgetet elemezvén meg­jegyzi, hogy az adózó nép jelen túlterheltsége mel­lett még további 31 milliót fordítani a véderő fo­kozására teljes lehetetlen s a hadügyérségnek anél­kül kell egyelőre beérnie. A N. fr. Lloyd úgy látja, hogy bármikép dőljön el a jelen háború, az osztrák politikának nincs többé mit keresni nyugaton sem cselekvő­­leg, sem szenvedőleg, mert szerencsére semlege­sen maradtunk az ottani háborúban, támadástól pe­dig onnan nem tarthatunk. A Hon szerint néhány nap múlva a képvise­lőházban az eddigi parlamenti kisebbség jutand alaki többségre az újonczoknak a „magyar had­csapatok“ vagy „magyar hadsereg“ részére való kiállítására nézve. A P. Napló szerint Európának a napról napra halasztott konferencián végre is erkölcsi köteles­sége megtenni mindent, hogy a borzasztó háború­nak vége szakadjon”, ellenkező esetben örök szé­gyenfoltot sütne saját homlokára. A Reform buzdítja Beustot, hogy ha valóban a béke nevében működik, úgy ne féljen a mi ne­vünkben mi helyettünk, de menjen bátran elől, vezesse a közvéleményt, nehogy általa vezettessék vagy elgázoltassék. A Sz. Egyház a különböző kormányoknak a római foglalásra vonatkozó nyilatkozataiból azt látja, hogy többé kevésbé mindnyájan tarthatlan­­nak mondják a pápa világi uralmát a jelen vi­szonyok között. A M. Állam furcsa konferentiának mondja a leendő londonit, hol az osztro-magy. birodalom fogja énekelni az első tenort, melynek külügyére csak az imént jelentette ki, hogy őt épen nem gonirozzák a szerződések. Déli posta. A párisi kormány újév első napján a „Journ. Officiel"-ben a köv. proclamatiót bocsá­totta közre: „Azon pillanatban, midőn az ellenség Párist bombázni kezdi, a kormány a legerélyesebb ellenállásra szánván el magát, a főkormányzó el­nöklete alatt egy haditanácsot állít fel, mely áll a három hadsereg főparancsnokaiból és az erődök­ben parancsnokoló tengernagyokból, nem­külön­ben a tüzérség és katonai mérnöki kar élén álló tábornokokból. A haditanács egyhangúlag elfogadta azon rendszabályt, mely szerint a nemzetőrök, a mozgók és a sorkatonaság a legaktívabb véde­lemre egyesíttessenek. E rendszabály egyszersmind az összes párisi népesség közreműködését igényli. A kormány tudja, hogy számolhat a nép bátorsá­gára és hajthatlan akaratára: harczolni az utolsó emberig. Figyelmezteti továbbá a polgárokat, hogy a küszöbön álló döntő lépések alatt a rend eré­lyes fentartása sokkal szükségesebb, mint valaha, s számol reá, hogy e tekintetben nem lesz panasz­ra oka.“ Bismarck egy jegyzéken dolgozik, mely­ben kimutatja, hogy Páris élelmiszerekkel való teljes ellátásáról keringő hírek alaptalanok. A jegyzék egyszersmind bebizonyítaná, miszerint az ideigl. franczia kormánynak sohasem volt szándé­kában komoly békealkudozásokba bocsátkozni. C­h­a­n­z­y nyugati hadseregét Versaillesból 13-án éjjel Londonba érkezett tudósítás szerint Frigyes­ Károly s a meklemburgi nagyhg. hadai Le Mansnál tökéletesen megverték, a várost el­foglalták s nagyszerű készleteket ejtettek zsákmá­nyul. Ezután a francziák üldözésére indultak. Manteuffel az északi német sereg főve­zére Werder helyébe a keleti hadak fővezéréül neveztetvén ki, Versailleson keresztül törzskará­val együtt már rendeltetési helyére indult. A német landweh­rlegénység tavaszig mind Francziaországba fog áthelyeztetni, ezenkí­vül újabban 300,000 ember soroztatik be.­­ Az Elsassban nagyban érezhető kőszénhiányon segítendő, német részről a lefoglalt franczia vag­­yonok használatba vétettek. A congressus újabban f. hó 17-ére ha­­lasztatott, a­midőn az ülések Jules Favre nélkül is megkezdetnek. Ausztria a konferencián a Times szerint határozott állást fog venni. Páris bombá­zásának megakadályozása azonban nem fog szóba hozatni Londonban, minthogy Poroszország semmi közbevetést nem tűr. Rómában prot. egyház nyittatott homlok­zatán e felirattal: „Szabadegyház a szabad ál­lamban.“ A londoniak naponként tartanak viha­ros meetingeket Francziaország érdekében, így 9 én óriási vörös falragaszok hívták fel a közön­séget egy újabb gyűlésre, tetőjökön e mottóval: Bismarck német zsiványai Francziaországban. Az a dühös porosz lap is, mely egy pár héttel ezelőtt olyan mérges czikkeket hozott a „Rajna mellől“ s „Délnémetországból“ Ausztria ellen, most azon a reményét fejezi ki, hogy a né­met birodalom és Ausztria „for ever“ jó barátság­ban lesznek. Ez a lap pedig nem más, mint a berlini „Hofblatt“ a Spener’sche Zeitung. Érdekesnek tartjuk a „Németország és Auszt­­ria-Magyarország“ feliratú czikknek következő passusát ideigtatni: „Nem lehet tökéletesebben és nagyobb kész­séggel elismerni egy félszázad nagy eseményeinek­­ következményét, mint ezt Beust­er. tette. Nem le­het ünnepélyesebben jelezni azon új viszonyt, mely­be Ausztria és az egyesült Németország léptek. A nagylelkűség pillanatnyi fölhevülése-e ez az ün­nepélyes és készséges elismerés, múló szükség­érzeten alapszik, vagy az ausztriai monarchia ben­ső és tartós szükségletének belátásából ered ? Mi ez utóbbit hisszük. A habsburgi monarchiának létfeltétele szoros viszonyban lenne minden időben Németországgal. Németország régi keleti megyé­je a szláv országokban nem állhat meg Németor­szág nélkül , s Németország nagy gyarmata sem­mi az anyaország nélkül. Az új feladatok, a civi­­lisationális és culturfeladatok Magyarországban nem oldhatók meg a Németországgal való szoros viszony nélkül (?). Innen magyarázható meg, hogy az osztrák hazája jövőjére gondolva, a felújuló német birodalomban megbízható szövetségest talál. Az eddigi ellenségeskedésnek véget lehet vetni, mert nem fog találkozni a dolog természe­tében fekvő indok, a­miért Ausztriának és Né­metországnak egyesülten egy harmadik hatalom­mal mások ellen kellene föllépni. A német szövetségi szerződések a bajor kamarában. A müncheni képviselői kamarában szerdán, f. hó 11-kén került tárgyalás alá az e czélra ki­küldött bizottságnak a szerződésről szóló jelen­tése. Mielőtt a tárgyalást részleteiben ismertethet­­nék a bizottság­­többségének — mert, mint egy müncheni levelünk már jelezte, a bizottság ki­sebbsége is fog külön véleményt beterjeszteni — a bizottság többségének jelentését körvonalazzuk röviden: 1. Jörg képviselő által szerkesztettnek mondható jelentés az alkudozások történeti mene­tének előadása után azon nézet helyességét ipar­kodik szem elé állítani, hogy a szerződéseken lé­nyeges módosítások teendők, melyek a szövetségi alkotmányból eltávolítják az egységes állam felé hajlást. Előadó ezután az általunk közlött s így olvasóink előtt ismert indítványt teszi. A kisebbségi vélemény sem ért egyet a szerződés sok határozatával, még­pedig azon okból, hogy Bajorországnak abban „sok en­gedmény létetik“ hanem azért — szem előtt tart­va a politikai és nemzeti okokat — annak elfo­gadását ajánlja. Jörg előadó, azon ok­ból, hogy a kisebbségi véleményt c­áfolat­­lanul ne hagyja, jelentéséhez pótlékot csatolt. Fölemlítjük még itt, hogy a szerződések pénzügyi oldalát illetőleg a bizottság egy tagja, Kolb a bizottság elé terjesztette a bajor állam­költségvetés kiszámítását, a­mint az a szerződések után jelenkeznék. Kolb számítása szerint a leg­jobb esetben 9.052.058 forint kiadási többlet mutat­koznék, vagyis a direct adó 90,11 százlék­ja, a legroszabb esetben pedig 14,680,969,­rt vagyis az egyenes adó 1463110 százlak­ja .A pénzügyminiszter kiszámítása szerint azonban csak 2.719,000 forint lenne a kiadási többlet, mi az adó körülbelül 27 százlék­ fölemelésének felelne meg. Egész az utolsó pillanatig kétséges volt, el­fogadja e a kamara a szerződéseket. A szükséges kétharmad­ többséghez 10-ikén még három sza­vazat hiányzott. Miután a szerződések elvetése nem tartozik a lehetetlenségek közé, mint mün­cheni képviselői körökben hírlik, a kamara eshe­­tőleges felosztását illető királyi kézirat már ké­szen van. * Az esti postával érkeztek a bajor kamara első üléséről részletek. A müncheni rendőrség hihető­leg nagyszerű rendzavarásoktól félt: az országház minden ajtajánál katonák voltak felállítva, az or­szágházhoz vezető utcza pedig csak úgy hemzse­gett a rendőröktől. — Az ülés sd9-kor vette kez­detét. A közönség számára föntartott helyek zsúfo­lásig megteltek. Elnök J­ö­r­g az előadónak adván át a szót, az terjedelmes, közel egy és fél óráig tartó ügyes beszédben szólt a szerződések ellen. J­ö­r­g a többi közt a következőket mondta: „Ha a boldogult II. Miksa király titkos tanácsosai közé tartoztam volna, nem mernék azon templom mellett, hol az elhunyt király sirboltja van, el­menni azon lelkiismerettel, hogy a szerződések mellett szavaztam, mert félnék, hogy egy kő es­nék reám, mi halálom okozná. München városa ezen király iránt képviselőinek választása által fe­jezte ki köszönetét. Jörg után W­e­­­f­e­r­­ államügyész emelt szót s München városát vette oltalmába Jörg támadása ellen. Jörg kinyilatkoztatta, hogy München városa tanács­át értette, erre meg Schau­st a mün­­­­cheni várostanács tagja támadja meg őt. Ezen intermezzo után a kisebbségi vélemény előadója, d­r. Barth szól, nemkülönben a pénz­ügyminiszter Pfretschner iparkodik Kolb képviselőnek fenebb említett s a kérdés p­énzü­gyi oldalát illető emlékiratát c­áfolni, mire az elnök a vitát megnyitja. Az első szónok dr. R­u­­­a­r­d volt, ki két óráig beszélt a szerződések elfogadá­sa ellen. Ezzel az első ülés véget ért. A tagad­­hatlanul érdekes tárgyalás további stádiumáról is értesíteni fogjuk olvasóinkat. Páris alatt. A párisi déli erődök bombázásának a máso­dik napon sokkal szebb,­­naposabb idő kedvezett, mint az első, vagyis tegnapi napon, írja a „D. News.“ versaillesi levelezője jan. 6-áról. Ma de­rült délutánunk van és semmi köd nem födi el a láthatárt s nem gátolja a német tüzéreket műkö­désükben. A Mont Valérien ellen még nem intéz­tetek támadás, s igy ez oldalon a franczia ágyuk is hallgatnak, de a meudoni halmokon és Clamar­­ton túl most is folyik a tegnap reggel kezdődött borzasztó ágyudörgés. Ha a német ütegekről felszálló füstfellegek­­ből következtetnük szabad, ma még hevesebb bombázásnak van kitéve Páris, mint volt a teg­napi napon. Valóban ez a legérdekesebb agyupár­­baj mindkét oldalról, mely alatt Páris alapjaiban­­reng. Legcsekélyebb jele sem vehető észre a kár­­nak, melyet a városba lőtt bombák okozhattak. Az egyházak, az aranyozott kupolájú épületek s a­ tornyok érintetlenül ragyognak a napfényben; ott áll ma is, mint hajdan, a fehér házak s bádogfe­­delek beláthatlan tengere. A nép az utczákon hi­hetőleg a legnagyobb nyu­galommal jár alá s fel és az éhes gyermekek csoportja inkább kenyérért, mint félelmében a poroszoktól sir. Azonban halla­­niok kell a párisiaknak e borzasztó morgást és bömbölést. Ők jobban láthatják, mint mi, minő eredményt szülnek a porosz ütegek. Anélkül, hogy még egyelőre veszélyben len­nének, a párisiak szemben állanak a veszélylyel. A tüzérségi párbaj nem bír azon összecsapási ele­mekkel, melyek a csatát teszik, sőt még a kis csetepatéknak is egészen más kinézésök van. A nagy ágyuk egyhangú folytonossággal bömbölnek, füst emelkedik fel a levegőbe tompa moraj között. Az előőrsi vonalon nem láthatók nyargaló lovasok, vagy rohamosan előtörő gyalog csatárlánczok. Nem látható egyéb, mint bizonyos számú földsánczok, melyek nagyon hasonlitnak valamely be nem fejezett vasúti töltéshez, s melyekről itt­­ott fekete tárgyak (feketére festett ágyuk) néznek ki, közben-közben fellobbanva s a szokott dörgést hallatva/körülöttök sürgőforgó emberek láthatók s néha egy-egy vezényszó hallatszik át. A párisi erődök valóban csaknem oly észrevehetlenek, mint fekete ágyúik, mert alig különböznek félben ha­gyott vasúti töltésektől. Mindegyik fölött sűrü füstfelleg lebeg, időről időre újabb füstgomolyok által gazdagítva. Minő eredménynyel működnek a német ágyuk, nem tudjuk, az erődök hatalmasan tüzelnek és tegnap némi kárt is okoztak az ostromlók ütegei­nek, miről azonban semmi tüzetesebbeket nem tu­dok, de hallom, hogy a 9-ik üteg különösen so­kat szenvedett. Bismarck gr. a Szajnába sülyesztett an­gol hajókat illetőleg jan. 8-ától következő sür­gönyt intézte a londodoni északnémet követhez: „Hadseregünk parancsnoka, ki azon részen mű­ködik, hol az angol hajók a Szajnába sülyesztet­­tek, még nem küldötte be jelentését. Eddig hoz­zánk érkezett tudósítások alapján azonban már ismerjük a dolog lényegét. Ennélfogva felhatal­­maztatik ön közölni Granville lorddal, miszerint őszintén fájlaljuk, hogy csapataink a közvetlen ve­szély elhárítása szempontjából kénytelenek voltak oly hajókat lefoglalni, melyek angol alattvalókhoz tartoztak. Mi elismerjük kártalanítás iránt emelt igényeiket, és készek vagyunk a hajótulajdono­soknak a járművek méltányos árát megtéríteni, anélkül, hogy az ügy végleges tisztába hozataláig várakoztatni akarnák őket. Ha bebizonyul, hogy kihágások követtettek el, melyeket a védelem pa­rancsalra szükség nem igényelt, mi azt még in­kább fájlaljuk s a vétkest számadásra vonjuk. — A hivatalos jelentést Loftus lord számára azonnal megküldjük, mihelyt illető parancsnokunktól hite­les felvilágosítást nyerünk.“ Északi Francziaország.

Next