Ellenőr, 1871. november (3. évfolyam, 390-414. szám)
1871-11-01 / 390. szám
Astley's Amphitheatreban Hengler flovar-tár- Bulata működik. Száz ló, kétszáz amazon, elephant teve, egy egész karaván Vámberg nélkül, barczi seregek, valódi arabok (mázból) srohama, minden kivilágításra körülbelől kétezer lánggal. S oly rohamos, zavaros és humbug képet adtam az egésznek, mint amilyen. Hermann bűvész is megkezdte előadásait, miután vidéken meglőtte ujja meggyógyult. A St.Jamesbe franczia színészek fognak fellépni Raphael Felix igazgatása alatt, legalább így hirdetik a falragaszok. U. G. Bécs, okt. 30. (Saját levelezőnktől.) Hohenwart leköszönt, — nem köszönt, Hohenwart lemondása elfogadtatott, — nem fogadtatott, mi történik ezután, ki következik utána, ez itt most a főnapi kérdés, minden lap tele van Hohenwartra vonatkozó czikkekkel; a sziházakban ahol csak valami miniszter féléről van szó, közbe szúrják „miniszter, adieu miniszter lebe wohl“ s óriási tapsvihar keletkezik, egy másik színész ismét valami ostoba inas szerepében figurázza ki a cseheket nagy tetszés között. Van azonban ezenkívül még egy sokkal kisebb horderejű kérdés ugyan, de mely nem kevésbé érdekli a bécsi közönséget, sőt a vendéglőkben, kávéházakban a csendes, czivódni nem igen szerető és nyugalmat megszokott bécsi polgár erről még többet beszélget, s ez a lakáshiány. Majdnem mindennap olvashatunk a lapokban egy oly gyűlésről, melyben az említett lakáshiányról szó volt. — De úgy vannak vele, mint Pesten, beszélnek róla, látják a bajt, de nem tesznek ellene semmit. Sőt akadnak olyanok is, akik az ellenkezőt állítják, így a bécsi világkiállítás vezetője cs. k. tanácsos báró Schwarzenborn az iparegylet gyűlésén, melynek titkára volt, felemlíti, hogy 7 év előtt ellene volt a világkiállításnak, mert Bécs akkor nem tudott volna idegeneknek szállást adni. Vagy a bécsi kereskedők reform egyletének gyűlésén felszólal Dr. Hirsch Gyula s szerinte némelyeknek a lakáshiány miatt felmerült azon aggodalma, hogy Bécs a világkiállítás alkalmával nem lesz képes az idegeneknek helyet adni, alaptalan, s azt állítja, hogy a lakáskérdés akkor pénzkérdéssé fog változni, amennyiben a bécsi lakos szívesen fog falura menni, ha városi lakát jó drágán megfizetik. — Hirsch úrnak annyiban igaza lehet, hogy jó drága pénzen nagyvárosban mindig lehet szállást kapni, csak az a kérdés, mennyiért ? és mennyit ? Ezen urak úgy látszik keveset fordultak meg a polgárság körében, melynek nagy része " már most kénytelen összehúzni magát, s lakának egy részét albérletre kiadni, hogy képes legyen a roppant szállásbért fizetni. Átlag véve a külvárosokat is beleszámítva Bécsben már jelenleg egy középszerű szoba ára 2 — 300 frt, belvárosban 5—600 frt is. Nekünk alkalmunk volt erről meggyőződni, midőn saját magunk számára kerestünk szállást, pl. csak annyit, hogy egy népes elővárosban két teljes órát jártunk rendszeresen ies fel az utczákon anélkül, hogy egyetlen egy kiadó, nem szállást, de szobát is találtunk volna. Hát még a világkiállításon, hisz ekkor a bécsi polgár nem hogy kiköltözni, de ha tehetségében áll, saját rokonait és ismerőseit is el fogja magánál szállásolni. Sokkal inkább osztjuk dr. Schwender nézetét, ki egy gyűlésen kárhoztatta a városi tanácsot, hogy folyton csak nagyszerűn fényűző építési tervekkel foglalkozik, mig a legszükségesebbre nem gondol. S indítványozta, hogy intézzenek a tanácshoz egy feliratot, mely szerint mindaddig nem szavazzák meg a városház építésére szükséges 6 millió kölcsönt, amíg a lakáshiány enyhítésére a kellő lépések meg nem tétetnek. Ezen indítványt tökéletesen helyeseljük mi is, s várjon nem volna e jobb, ha a város ama 6 milliót a lakáshiány enyhítésére fordítaná, nem mondjuk, hogy oda ajándékozzák, hanem csak közvetve használják fel. Ezen közvetett segélyezésnek számtalan módja van. Ilyen volna pl., hogy a város az említett 6 milliót kölcsön adná vállalkozó társulatoknak, akik köteleznék magukat, azon összegtől annyi 0/0-ot fizetni, amennyibe azon összeg felvétele ismét a városnak kerülne, és azt bizonyos évek lefolyása alatt törleszteni, s bátran merjük állítani, hogy a világkiállítás megnyíltáig egész új utczasorok épülnének 10—15 ezer ember számára. Vállalkozó is akadna elég, biztosítékot is nyújtanának bőven, csak pénzt kapjanak. Akár a pénzvilág embereiből, akár tisztviselők, hivatalnokok vagy munkásokból lehetne alakítani társulatokat, a résztvevőknek természetesen egyetemlegesen kellene lekötelezni magukat. A város viszont nem veszíthetne semmit, csak közvetve hitele által segítene a bajon, mert az illető vállalkozók tartoznának 5— 10°/0-ot előre lefizetni biztosítékul, a hivatalnokok vagy munkásokból alakult társulatoknál a tagok fizetéseiket kötnék le s maguk az új épületek is biztosítékul szolgálnának. Azért szóltunk bővebben eme tárgyról, mert ugyanily lakáshiány van Pesten, s ott is alakultak •SSSS-náé, 1i . IJ.I» n-1 gMMg Adatok a rablóirodalom garázdálkodásához. Pest, oct. 31. (B.) Praktikus zsebmetszők, ha rajta kapatnak a lopáson és futás által akarnak kisiklani a büntető hatalom kezéből, köztudomásúlag nem ügyetlen taktikával szoktak élni. Ők kiáltják ugyanis szaladás közben leghangosabban: „Fogjátok el a tolvajt!“ A mely cselnek gyakran megvan aztán azon fatális eredménye, hogy a sehonnai zsebmetsző megmenekül s helyette valamely teljesen ártatlan ember kerül a kelepczébe. Körülbelől ezt a lator-taktikát követik most a fővárosi német szemétirodalom lapjai. Hogy félrevezessék a közönség tájékozatlanabb töredékét, ők is javában lármáznak a bandita-journalistika ellen, mintha nem is jók lennének azok, akik ellen a tisztességes sajtó s a közvélemény megvetése fordul. Lapok, a melyeket pusztán zsarolási szándék alapított és a melyeknek létezését szakadatlan botrány jelölte ezideig — most hangosan mernek kiabálni az irodalmi utonállók ellen, teljesen hasonlón a zsebmetszőhöz, aki futása közben torokszakadva „tolvajt“ kiált, hogy elfordítsa magától a közfigyelmet. Az egész sehonnai banda a Saphirok Styxét piszkolja jelenleg, mintha nem is pendülne egy húron a korcs hírlapirodalom amaz alávaló kinövésével. Ne engedtesse magát senki- nem félrevezettetni e kétségbeesett manőver által. Van itt még a Saphirok Styxen kívül egy féltucat ily szemétlap, melyek egy mákszemnyivel sem jobbak vagy tisztességesebbek pórul járt társuknál. Ott van mindenekelőtt az a lap, melynek úgynevezett „szerkesztője“ arcátlan zsarolásaiért többször volt már oly helyzetben, hogy elveszítse füleit. Ez a mákvirág is „tolvajt“ kiált most, pedig hát kapitánya a haramia-irodalom útonálló szegény legényeinek. Ott vannak a többiek is, mindmegannyian notórius irodalmi hyénák, akik most hasonlóan szidják a Saphirok Styxét, mintha ők nem érdemelték volna meg már százszor a megbotoztatást és elcsukatást. Ismételve mondjuk, ne ámitassa el magát az olvasóközönség tájékozatlanabb része e ravaszkodó taktika által. Nem elég, ha a Saphirok Styxének létezését teszi lehetetlenné a tisztességes emberek közfölháborodása. Ki kell irtani az egész irodalmi fattyúfajzatot, mit Stumpf und Stiel, hogy egyetlen lapja se botránkoztassa meg létezésével a főváros lakosságát. Egyik laptársunk, mely velünk együtt iparkodik kitépni ezen irodalmi gyomot, méltán megbotránkozik ma azon körülményen, hogy e német szemétlapok egyike még most is négy teljes oldalból álló hirdetési melléklettel volt képes megjelenni, lévén a hirdetők között oly renommert bankárok is, mint Leitner Ferdinand, és oly előnyösen ismert kereskedők is, mint a minők Kertész és Eisert. Mire való, kérdjük, támogatói hirdetésekkel e zugvállalatokat? Oly ismert cégeknek, minők a fenebbiek, nincs szükségük a német szemétlapok ajánlgató protektiójára és hirdetéseire. Máshol csak a humbug keresi föl a zugirodalom vállalatait, melyek jó pénzért köztudomásúlag a legroszabbat is földicsérik. Az ily dicséret és ajánlgatásnak valódi forrásait nálunk is kezdi már fölismerni a közönség, és ha akadnak még mindig renommirt kereskedők, akik nem reszelik üzleteiket földicsértetni e zuglapok által — maholnap az ellenkezőt fogják ezáltal elérni. Vigyázzanak üzlettulajdonosaink, nehogy fölkeltsék maguk iránt a vádat, hogy ők teszik lehetővé ezen irodalmi banditák existencziáját, vállalataiknak hirdetésekkel való gyámolítása által. Tanulságul ajánljuk nekik az alábbi okmányok átolvasását, melyek amily eklatáns bizonyságot tesznek a pesti német rablóirodalom zsarolási rendszeréről, és úgy mutatják, hogy akadnak nálunk üzletemberek, akik jellemük szeplőtlenségének érzetében bátorsággal boúnak daczolni e zsiványhad nyílt és alattomos fenyegetései, támadásai és rágalmaival.* 1869 dik év november havában a triesti Azienda Assicuratrice helybeli képviseletéhez a Saphir-féle Styx kiadóhivatala egy 50 írtról kiállított számlát küldött. Fosztogató rendszerükhöz képest ugyanis a Saphir-testvérek naptárukba az említett biztosító társulat egyik hirdetését vették át, minden megbízás vagy meghatalmazás nélkül. (Mellesleg legyen mondva, a zsarolás ezen rendszere az egész pesti banditairodalom körében dívik, és sajnos, hogy vállalataink és kereskedőink félve a gyűlöletes megtámadtatásoktól, legtöbb esetben díjazzák az utánnyomást.) Lichtenberg úr, mint az „Azienda Assicuratrice“ magyarországi képviselője, november 25-dikén következő sorokkal küldte vissza a nyakára küldött számlát : „A „Saphir’s Styx“ kiadóhivatalának Pesten, 1869 nov. 25. Mellékelve viszszaküldjük önöknek az 50 Írtról kiállított saldirozott számlát, sajnálva, hogy azt ki nem fizethetjük, miután nem adtunk megbízást, hogy önök 1870-diki naptárukba tőlünk hirdetést vegyenek föl.“ Mit tesz e vissza utasítással szemben a gyönyörűséges Saphir ? Másnap már levelet intéz az „Azienda Assicuratrice“ igazgatóságához Triestbe, fenyegetve boszujával a társulatot és rágalmazva Lichtenberg urat. A levelet egész terjedelmében itt adjuk: „Adminisztration von Saphir’s Styx. Pest 1869 november 26. Az „Azienda Assicuratrice“ t. igazgatóságához Triestben. „Helybeli képviseletünk f. hó 25-én kelt válaszát imitt mellékeljük eredetiben. „Valamennyi igazgatóság díjazta hirdetéseinket és csak az önök képviselete akadékoskodik. „Tisztelt igazgatóság! Önök tévednek, ha azt hiszik, hogy mi oda fogjuk ajándékozni önöknek ezt az 50 forintot. Mi nem ajándékozhatunk maguknak semmit és megérdemeltük ezen öszszeget. „Az önök intézete itt a legnépszerűtlenebb és húsz panasznál több fekszik előttünk, melyeket sorra nyilvánosságra fogunk hozni. E panaszok teljesen jogosultak. Ha,valaki előleget akar, nyolc hónapig kell várnia, vészvásárlások nem fogadtatnak el, és mi kivonatát bírjuk az önök pereinek. „Mi szívesen kerülünk minden botrányt, azonban ha velünk szemben ily kevés tekintet tanuríttatik, úgy nem látjuk be, miért ne hozzuk nyilvánosságra a közönség jogos panaszait. »A mi lapunk a legolvasottabb (sic!) és mi minden vasárnap legalább is kellemetlenek leszünk önökre nézve. „Mindezen kellemetlenségeket a pedantikus és összeférhetlen Lichtenbergnek köszönhetik önök. Ismételve : Önök elnézést akarnak és nem tanúsítják azt. Nos, mi bebizonyítandjuk, hogy önök engedni fognak, mert mi külön vezérczikkekben fogjuk megvilágítani helybeli képviseletük eljárását. Csak tényekkel fogunk föllépni, tiszta igazsággal! Tisztelettel, Saphir.“ E fenyegető levél folytán, mely teljes fogalmat nyújt a pesti rablóirodaloma matadorjainak fosztogató rendszeréről, az „Azienda Assicuratrice“ trieszti főtitkára szükségesnek tartotta Lichtenberg úrhoz egy levelet intézni, melyben az igazgatóság teljesen belátására bízza a Saphir-féle követeléssel szemben tanúsítandó eljárást. E levél jellemző soraiból következő részletet emeljük ki: „Ön az elutasítás útját választotta, és mint a mellékelt levélből kiveheti, Saphir gyönyörűséges szerkesztője botránynyal fenyegetődzik. Ha mindjárt mai nap ily botrányokra nézve esküdtszéki ítéleteket is lehetne kieszközölni, mégis sok idő vész el ily nyilvános tárgyalások miatt, és hol két fél perlekedik, ott a harmadik örömmel dörzsöli kezeit. Én tehát önre bízom, mit tart czélszerűnek tenni ezen ügyben.“ Lichtenberg úr azonban bátorsággal bírt daczolni a „Styx“ aljas fenyegetéseivel, és bár az igazgatóság által szabad kéz engedtetett neki, nem tartotta erkölcsi meggyőződésével összeférhetőnek előmozdítani a fosztogató clique üzelmeit utánnyomott hirdetések díjazása által. A „Styx“ valósította is fenyegetéseit, mire Lichtenberg úr a következő fölvilágosító levelet intézte az igazgatósához, mely dicséretére válik írója férfias önérzetének : „Ami a „Styx“ 9-ik számában foglalt, piszkolódó czikket illeti, úgy következőleg áll a dolog :“ „Létezik itt rövid idő óta — körülbelül négy hónapja — egy szennyes journalistika, mely a sajtószabadság védelme alatt tervszerűleg üli az erkölcsi útonállást, és fenyegetések, becsületsértő és főleg üzleti érdekeket károsító rágalmazások által pénzzsarolást kísért meg mindenkin és főleg részvénytársulatokon. „La bourse ou l‘honneur“ — ez a jelszava e sajtónak. A világ ismeri e rágalmazási rendszert, és tudja mit tartson felőle. Kinek bátorsága és elég tiszta lelkiismerete van, és ki nem akar eltűnni maga fölött ily szenynyes pressiót, az elszenvedi e tajtékot, nem hederítve rá. Csak olyan társulatok vagy egyesületek, melyek a nyilvános ítélet minden szellőjétől félnek, vagy melyeknek okuk van attól félni, adóznak ezen divatos rablóbandának, hogy nyugodtságban lehessenek. Én nem tartom magamat jogosultnak, és nem is akarnék a rám bízott pénzekről olykor indokolhatlan módon intézkedni, de nem is tartom szükségesnek támogatni ezen elharapózott rablási rendszert, már csak azért sem, mivel egy egész falka leskelődik préda után, s a dolog igen költségessé nőné ki magát.“ így irt és tett Lichtenberg úr. Ha a többi vállalatok, társulatok és czégek is bírtak volna hasonló bátorsággal, sohasem burjánozhatott volna föl az a gaz irodalmi rablóbanda, melyet ki kell irtani polgárságunknak mihamarabb, nehogy ujjal mutasson Magyarország fővárosára a külföld, Szabadka, Zombor és Újvidék városok főispán állomására oly egyént, ki a szerb nemzetiséghez tartozik, s miután ezen intézkedése által a nemzetiségi törvényt sértette meg, mivel kivánja és tudja indokolni ezen törvényellenességet Szónok az indokolásban előre bocsátja, hogy a nemzetiségi törvény korántsem kielégítő s a „szörnyeteg“ municipális törvény sem elégítheti ki az alkotmányos polgár érzületét, de ha már e törvények fenállanak, elsősorban a kormány van hivatva azok fentartására. Közöltetni fog a belügyminiszterrel. Bethlen János gróf az erdélyi kir. biztosi fogalmazók és segédfogalmazók fizetésfelemelés iránti kérvényét nyújtja be. Horn Ede benyújtja a „Pesti népkör“ egy kérvényét, melyben Pest városának újra szervezését sürgeti, egyszersmind kifejezést adván azon kettős kérelemnek hogy ezen újraszervezés alkalmával Buda és Pest egyesítése ne csak elvileg mondassék ki, hanem ténylegesen is keresztülvitessék másrészről hogy ezen alkalommal is, s ha lehet még előbb is szüntetessék meg azon akadályt. 1. a lánczhidvám, amely Buda és Pest közlekedési forgalmának ártalmára fentartatik. A kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Huszár Imre, mint előadó, bemutatja az osztályok előadóiból alakult központi bizottság jelentését a 48-as törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból fenmaradt jogi birtokviszonyok rendezéséről, továbbá az irtványokról szóló törvényjavaslatra nézve tett főrendi házi módosítások tárgyában. Ki fog nyomatni és szétosztatni. Az elnök végül a közelebbi napirendet a következőleg állapítja meg: Mind a telepítvényesek iránt ma kiosztott törvényjavaslat, mind a központi bizottság jelentése igényli, hogy a képviselő urak azokat megolvassák és magánkörökben felettük tanácskozzanak. Eszerint czélszerűnek vélném, ha a t. ház helyesli, hogy holnap és holnapután ülések ne tartassanak. Pénteken reggel azonban országos ülés tartatván, az irtványokról szóló törvényjavaslat tárgyaltatnék, minek bevégzése után a telepítvényesekről szóló törvényjavaslatot vehetnék tárgyalás alá. Megnyugszik a t. ház egyelőre ezen napirend megállapításában ? (Megnyugszunk !) Ezzel az ülés11 órakor véget ért. TÁR CZA, MARGIT, vagy: A KETTŐS SZERELEM. Irta Mme Emile de Girardin. A kicsiny asszony, aki nagy festményeket szokott festeni, nem fogyott ki Margit szépségének dicséretéből. A herczegnő mellé jött, hogy ismételje neki, amit már az egész teremben elhíresztelt: hogy Margit a Pitti Madonához hasonlít, — s hogy boszantsa a herczegnőt, aki nem akarta magát általa lefestetni, dicséretét a következő szavakkal fejezi be: — Az igaz, vannak nők, akik a bálon, vagy színházban szebbeknek látszanak, — de a művész nem találhat annál gyönyörűebb arczot ! Ez a legtökéletesebb, legmagasztosabb kellem! — Férjhez megy, — mondá a herczegnő rokona, aki a festő hölgy gonoszságát egy kissé durvának találta. — Igen — viszontá emez ; unokatestvéréhez megy nőül; épen most mutatták nekem. Az is mily szép fej ! Nagyon hasonlít Raphael Borgia Caesarjához. Ez — nem hivatásból, hanem hivalkodásból — művésznő mindenkit valami vászonhoz hasonlított. Ha egy rongyos öregembert pillantott meg, az Murillo egy koldusa volt; egy kopasz kapus , Zurbarau egy barátja. E festészeti tanulmányozottságnak nem volt egyéb czélja, mint a hasonlítgató hölgy fényes tehetségét tanúsítani, s más szavakkal mondani el: „Beszéljetek hát műveimről, s mondjátok el ez uraknak, a kik még nem tudóik, hogy kitűnő festő vagyok!“ — Nézzék csak! — kiállta fel elég jól játszott lelkesedéssel Margitra mutatva; nézzék csak most ! Van e szebb valami, mint e vonás, mint e gyönyörűen hajlott vállak, s ez arany hullámok, a mily felséges hajgazdagság! A herczegnő végre kijött türelméből s Margitra tekintett ... de néhány pillanatig nem tudott reá ismerni. Láttára először életében érezett irigységet. De Meuilles marquisnő nem volt többé a fiatal, gyenge testalkatú, haldokló, nem volt az a hervadó világ, melyet csak szánni tudott ; egy fiatalsága teljes ragyogásában előtte álló nő volt az, magas, karcsú, tündöklő; tagadhatlan szépség volt az mind a nagy világ, mind a művészek szemeiben; óvatos szépség . . . egy szóval vetélytársnő! A heczegnő fenyegetve érzé hatalmát; szépségének királyi jogara megrendült egy pillanatra kezében; de midőn az ijedten bámult Margit mellett megpillantotta de la Fresnayet, midőn meglátta annak arczán a szokatlan kifejezést, homlokán az égő halványságot, mindig büszke, önhitt tekintetében a boldog bánatot, midőn ez átváltozásban egy új szenvedély jeleit vette észre: lefegyverezve, leggyőzötten érezte magát! Robert két nap óta nem volt a herczegnőnél, s egy idő óta nem említette olaszországi útját, melynek czélja csak az lett volna, hogy ott a herczegnővel találkozzék. E viselet, mely nem csekély nyugtalanságot okozott a herczegnőnek, most meg volt fejtve. Látta, érezte, hogy Robert nem szereti őt többé, s e csapásra nem volt elkészülve; erőtlenül, lélekjelenlét és bátorság nélkül lepte meg az őt, aki szokva volt mindig korlátlanul uralkodni. Tekintélyének megsértése zavarba hozta őt s körülbelől úgy érezhette magát, mint az első király, akit valamely parlament kérdőre mert vonni. Érezte a szenvedett vereséget, de még nem akarta elhinni; különben még hiányzott is minden bizonyíték, még nem vette föl a harcrot, még Elnök: Somssich Pál. A jegyzőkönyv hitelesítése után Pauovics István interpellátiót intéz a belügyérhez, melyben azt kérdi, miért nem hozott javaslatba küzdhetett, s e küzdelemtől győzelmet várhatott. Habozott" a lemondással , nem akart kétségbeesni s más jelt, más bizonyítékot keresett, mely kétségbevonhatlanul bizonyítsa veszteségét! Egyszerre egy kisértetszerü alak, a féltés és szén védése jelképe kelt fel ülőhelyéről vele szemközt. István volt az, a ki reá mereszté a kétségbeesés lángjában égő szemeit. Szegény nő! . . e másik áldozat arczkifejezésében fölismerte mindazon kint, mely saját szivét marczangolta. Egy könyökkel telt és mégis félelmes tekintetet váltottak. Sorsukat egymás által tudva meg, elítéltetéseket közös kétségbeesésekben ismerve fel, azt látszottak egymásnak mondani: „Tehát mégis igaz!“ így rombolta le örökre a pillanat vihara e nyugodt ragyogó lelki életet, s mindezt két pillantás okozta. Egy pillantás által Margit és Robert megértették, hogy szeretik egymást, egy másik tekintet által István és a herczegnő tudatták egymással, hogy nem szeretik őket többé! Bellegardegnő izgatottsága és István fájdalma felriasztották Margitot, lelki furdalást ébresztettek benne. De la Fresnaye szintén figyelemmel kísérte ez egész drámát, de örömmel, s mint műértő. A hűnő féltékeny dühe, István gyűlöletteljes kétségbeesése, d’Arzac grófnő megbotránkozása, Margit lelkifurdalása, mindez előtte csak egyet jelentett ; mindennek csak egy értelme volt: „Remélj !“ . . . Nem sajnált senkit, nem érzett bánatot, nem tűrt legkisebb jelleget sem boldogsága egén ; a többiek szenvedését az augur kíváncsiságával nézte, aki a kiontott vérben csak jóslatot lát; nem ejtett volna egy szót is, hogy enyhítse fájdalmukat, semmi sem indíthatta meg kérlelhetetlen örömét. . . . Mert szenvedélyesen szeretett, ahogy szeretni kell; mert e kegyetlen önzés: szerelem! . . . Igen ! Ha a szerelem gyengéd, jó, kényelmes, elnéző és figyelmes volna, telve mások iránti tekintettel, akkor nem volna többé szerelem, hanem csak jóakarat, vagy kegyelet. I XII. Margit egyedül ment haza, egyedül, nem kisérve István által, s nem véve búcsút anyjától. D’Estigny asszony egy öreg barátja nyújta neki karját szállása ajtajáig. Az övei mind elhagyták őt; István megszökött, mialatt Margit a háziasszonytól búcsúzott, félt hogy elárulja magát, s nem akart magyarázatot ; d’Arzac grófné kívánt ugyan magyarázatot, de azt teljesen kívánta, s azért feltette magában, hogy másnap végig futja egész Párist, s hogy rokonai, barátjai és ismerőseitől megtud minden roszat, amit de la Fresnaye felől tudni és gondolni lehetett, hogy ez által elűzhesse örökre leánya házából e gyülölt uracsot. Margit azt hitte, hogy Robert így elhagyatva látván őt, kísérőül fog ajánlkozni, s feltette magában, hogy ez ajánlatot méltóságteljesen fogja visszautasítani. De Robert sokkal ügyesebb stratégiája volt, hogysem ily hibát követett volna el. Addig, amíg meg nem értettek, minden alkalom jó arra, hogy meghallgattassuk magunkat, de ha egyszer értve vagyunk, kerülni kell azon köznapi tolakodást, mely csak árthat a szerelem tekintélyének. Különben tudta Robert jól azt is, hogy hatalma Margit felett e pillanatban még igen zsenge, a kimaradlatlan lelki furdalások kicsisét kellett előbb kiállani, melynél a leghódítóbb gondoskodás és aggódás is haszontalan marad. Időt kellett hagyni, hogy e lelkifurdalás megszokottá váljék. S csakugyan, a bánatos Margit, midőn hűtlen álmából felriadt, megbotránkozott önmagán. Hiába iparkodott megfejteni szíve érzelmeit. Egy pillanatra felvillant agyában a szörnyű gondolat, hogy talán szereti de la Fresnayet, de csakhamar ismét elűzte azt józan okoskodással. „Nem szerethetem őt — mondá, — hiszen nem is ismerem, s hogy még jobban megnyugtassa magát, hozzá A holnapi ünnep miatt a közgyűlés ma tartatott meg, minthogy igen sürgős tárgyakat kellett elintézni. Az elnöki széket Gyöngyössy Alajos főpolgármester foglalta el, ki mindenekelőtt fölszólítja a közgyűlést, hogy nevezzen ki egy új bizottságot a legközelebbi esküdtek lajstromátévé: „Ez életem boldogtalansága volna, tehát lehetetlen !“ Más nő kétségtelenül elég álnok tett volna azzal vigasztalni magát, hogy ez izgatottság, e vonzalom igen termézetesek : „megmentette gyermekemet, s lelkem feléje vonz. Láttára ez emlék izgatottságba, felindulásba hoz“ ... De Margit sokkal őszintébb volt önmaga iránt; tudta jól, hogy ha gyermeke megmentője egy öreg jegyző, vagy egy gömbölyű német őrnagy lett volna, akkor nem érezte volna sem ez izgatottságot, sem e vonzalmat. Az, amit érezett tehát egészen más volt, nem hála. Veszélyes, vétkes rokonszenv volt az, mely a szerelemhez hasonlított, s mégsem volt szerelem . . . mert . . . mert nem akarta, hogy szerelem legyen. S még jobb bizonyítéka is volt arra, hogy nem szereti de la Fresnaye Robertét, mert szerette d’Arzac Istvánt. S mivel az ember nem szerethet egyszerre kettőt, azon pillanatban, melyben kétségtelenül tudta, hogy szereti az egyiket, nem tarthatott attól, hogy a másik iránt is szerelmet érezzen! S végre, csak azért, hogy megmagyarázza a meghatottságot, melyet e nem szeretett ember jelenléte okozott, s végre úgy okoskodott, hogy Robert szereti őt, s hogy igen természetes, miszerint e szerelem, melyet oly sajátságosan vallott be, s melyet oly nyílt gyengédséggel tanúsít, őt félénkké és elfogulttá teszi jelenlétében, sőt bizonyos zavarba is hozza, amelyet szerelemnek lehetne tartani, s mivel azonban Margit tiszta, és határozott jellemű nő volt, mindebből azt következtette, hogy van egy biztos mód, mely mind ez aggodalmat megszüntetheti, s ez abban áll, ha kerüli de la Fresnayet, miért is megparancsolta, hogy senkit se bocsássanak be hozzá. (Folyt. köv.) hivatalnokok vagy munkásokból álló társulatok, melyek azonban (tudtommal legalább) mostanáig nem sokra haladtak, mert a város nem nyújt nekik segédkezet. ..dr. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése oct. 31-én. Lapszemle. A P. Napló talán nem haragszik meg érte, ha őt helyezzük élére jobboldali közlönyeink patkánykirályának, mely ma tömörülve Tisza Kálmán interpellátióján próbálja meg jogainak őrlő képességét. Hadd rágjanak, bizonyára nem a patkányok lesznek azok, melyek a közös ügyes alkotmánynak sülyedés felé vezetett hajójával együtt fognak akarni elveszni. Mi constatálhatjuk, hogy midőn Tisza Kálmán interpellátiójában oly jól találta fején a szeget, egyszersmind hatalmas szöget ütött jobboldali laptársaink fejébe, mitől megbomlott minden okoskodásuk. A „Napló“ tehát elsőben elferdíti Helfy interpelláliójának értelmét, és azután ellenmondást fedez fel Tisza interpellátiójában, mert a lajthántali válságot egyfelől tisztán osztrák belügynek, másfelől „minket érdeklőnek“ mondja. (Ez nem Tiszának, de a közösügyi törvények ellenmondása, együgyű fráter!) A lajthántúli belügyi változások befolyással bírnának Magyarország alkotmányos életének folytonosságára a personalunió viszonyában is. (Osztrák belügyek ?) A Reform lehetetlennek tartja annak kimutatását, hogy a beavatkozás érdekeinket károsította. Érdekeink ép úgy kényszerítenének fellépésre, ha personalunióban élnénk Austriával, az ellenünk forduló gyűlöletet tehát akkor se kerülnék ki. Praecedent a saját ügyeinkbe való avatkozásra megnem szolgáltat, mert törvény nem szabja meg hogy a király kitől kérjen tanácsot. A magyar országgyűlés előtt csak a magyar minister felelős, de tanácskozni lehet a királynak bárkivel. (Jobboldali ellenfeleink a kérdést feje tetejére állítják. Ha a 67-es egyezség beavatkozásra kényszerít egy magyar ministert más állam belügyeibe, mit bizonyít ez egyebet, minthogy a XII. t. sz. gyakorlata teremti a praecedenst, vagyis egyenesen kimondva a tények logikája a birodalmi egységesítés útjára terel bennünket. A Reform mondhatja ugyan, hogy nem a 67-es egyezség kényszerítette Andrásyt a beavatkozásra, mert kezdettől fogva e nézetet vallotta, — de Andrásy gr., ki a veszélyeztetett kiegyezés fentartása végett buktatta meg a cseh propositiókat, ez érvvel nem védheti magát. Azon kérdésre, váljon a cseh alapczikkelyek összeütköznek-e a közösügyi törvényekkel, a „Reform“ nemmel Andrásy gr. igennel felelt; Tisza interpellátiója pedig nem a „Reformhoz“, hanem Andrásyhoz van intézve.) A P. Lloyd nem hiszi, hogy Andrásy beavatkozása praecedenst képezhetne. Őt tett lépésére a törvény kényszeritette, praecedens tehát nem lehet belőle, ha magunk részéről a hozott törvényt megtartjuk, mire szabadon kötött egyezménynél fogva kötelezve vagyunk. (De hát ez csak Tisza amaz állítása mellett bizonyít, hogy a törvény, mely bennünket beavatkozásra kényszerít, rész és annak megváltoztatása szükséges.) A szlávok gyűlölete pedig sokkal régibb mint a kiegyezés, és egészen más motívumokon alapszik. (Hogy azért, mert a szlávok már régtől fogva gyűlölködnek ellenünk, mi a kiengesztelés helyettesük szisu : az ellenséges indulatokat, és nekik a gyűlöletre jogos okot adjunk, oly logika, mely hogy a Pester Lloyd kifejezésével éljünk, felfogásunkat meghaladja.) Az U. Lloyd szerint a majoritás a Tisza által kívánt personaluniót nem tartja czélszerűnek. (Hja! vannak szemeik és nem látnak, vannak füleik és nem hallanak!) Praecedenst a beavatkozás nem alkot, mert gyakran fordul elő, hogy egyik állam a másikat kéri föl bíróul. (Nem áll a bíráskodás ez esetben a 67-ei törvények logikai folyománya volt, jelentősége tehát az, hogy Ausztria belügyei egyszersmind saját belügyeink és közjogi állapotunk nem dualizmus, hanem spanyol falakkal körülvett birodalmi egység. A Hon osztja Tisza álláspontját. Ha befolyást gyakorlunk a lajthántali ügyekre, ez nem a magyar miniszterelnök, de az adott közjogi alap hibája. A M. Újságban Helfy védi magát és interpellációját az azok ellen intézett támadásokkal szemben. Külföldi szemle. Pest, oct. 31. A franczia hadseregben a legmagasabb fokra hágott az elégedetlenség a katonai rangfokozatokat vizsgáló bizottság ferde eljárása miatt, mert e bizottság csak azon tiszteket degradálja, kik a köztársaság alatt mozdittattak elő, míg meghagyja rangjukban azokat, kiket Bazaine röviddel a mozi kapitulatió előtt mozdított elő. A főbbrangú tisztek szintén üldözik a köztársaság alatt előléptetett alsóbb tiszteket, míg ezek ismét a német fogságból hazatért bajtársaikat tolakodóknak tekintik. Egyetlen mód e féltékenykedések megszüntetésére abban rejlenék, ha egy egészen új hadsereg állíttatnék elé, mely a nemzet szellemének visszatükrözése lenne azon irányban, amint azt a két utóbbi választás kijelölte. A német hadsereg tényleges létszáma 401,659 főre tehető; ebbe Poroszország szolgáltat 240,575, Baden 14,388, Hessen, 8223, Elsass-Lothringia 15,889, Szászország 24,208, Mecklenburg-Swerin 4606, Mecklenburg-Strelitz 987, Bajorország 48,244, Würtemberg 17,784 főnyi kontingenst.Az ezen alkatrészekből álló öszszes hadsereg 18 hadtestre oszlik u. m. 14 porosz és hesseni szakaszszal, 2 bajor, 1 szász, és egy würtembergi. Lesz 148 gyalog ezrede, 26 vadász zászlóalja, 93 lovas ezrede; 16 tábori tüérezrede 64 szakaszszal s mindegyik szakasz 235 üteggel; tíz ostrom tüzérezrede 20 szakaszszal s mindegyik szakasz 80 csapattal; 4 tüzér ezrede egyenkint 8 tábori üteggel és egy csapat szekerészettel; 4 szakasz független ostrom-tüzérség egyenkint 26 csapattal; egy ezred utásza, 4 csapat ostrommérnöksége és egy szakasz szekerészet, egy szakasz hess szekerésze 16 zászlóalj utásza, 19 zászlóalj szekerésze; 286 landwehr zászlóalj kerete. A Benedetti-Bismarckféle controversiának a Times egy vezérczikket szentel, melyben egészen a német álláspontot foglalván el megjegyzi, hogy ami Belgiumot, vagy bármely más Francziaország által óhajtott nem német területet illeti, Bismarckot legfelebb némi kétértelműséggel és cynismussal lehet vádolni, míg Benedetti és császári ura, midőn azt hitték, hogy furfangosan járnak el, a legnagyobb együgyűséget tüntették fel. Bismarck csak azért foglalkozott ezen tervekkel, hogy időt nyerjen. Bismarck Sadowa után mit sem remélhetett vagy félhetett többé Francziaországtól s igy nem volt oka Belgium feláldoztatását eltűrni, mi Francziaországot növelvén talán oly európai bonyodalomra szolgáltathatott volna okot, mely Poroszország legújabb vívmányait komolyan veszélyeztette volna. A román lapok Pétervár felé kezdenek mindinkább fordulni, így a „Románul„ eme szavakat intézi legközelebb honfitársaihoz: Ne engedjétek magatokat, románok, senki által megfélemlíteni és egy osztrák vasuttársulatot nyakatokra tolatni, mert az öreg Oroszország él még s figyelve tekint reátok, vájjon le hagyjátok-e igáztatni magatokat az osztrákok által, ez csak úgy történik meg, ha ti nem tesztek ellene semmit, mert Oroszország sohasem engedi meg, hogy a pangermanismus az Aldunánál gyökeret verjen. Olaszország egész jelentőségét ismeri annak, ha e fontos rumániai vasút osztrák kezekbe jutna. Ezért vissza minden osztrákkal ! Csak egy gyönge, és dicső nevére méltatlan román gondolhatna arra, hogy valamely osztrák társasággal csak a legcsekélyebb alkudozásba is elegyedjék. Pest város közgyűlése. — Okt. 31. —