Ellenőr, 1871. november (3. évfolyam, 390-414. szám)

1871-11-01 / 390. szám

Astley's Amphitheatreban Hengler flovar-tár- Bulata működik. Száz ló, kétszáz amazon, elephant teve,­ egy e­gész karaván Vámberg nélkül, barczi seregek, valódi arabok (mázból) srohama, minden kivilágításra körülbelől kétezer lánggal. S oly ro­hamos, zavaros és humbug képet adtam az egész­nek, mint a­milyen. Hermann bűvész is megkezdte előadásait, miután vidéken meglőtte ujja meggyógyult. A St.­Jamesbe franczia színészek fognak fel­lépni Raphael Felix igazgatása alatt, legalább így hirdetik a falragaszok. U. G. Bécs, okt. 30. (Saját levelezőnktől.) Hohenwart leköszönt, — nem köszönt, Ho­henwart lemondása elfogadtatott, — nem fogad­tatott, mi történik ezután, ki következik utána, ez itt most a főnapi kérdés, minden lap tele van Ho­­henwartra vonatkozó czikkekkel; a sziházakban a­hol csak valami miniszter féléről van szó, közbe szúrják „min­iszter, adi­eu miniszter le­be wohl“ s óriási tapsvihar keletkezik, egy má­sik színész ismét valami ostoba inas szerepében figurázza ki a cseheket nagy tetszés között. Van azonban ezenkívül még egy sokkal kisebb hord­erejű kérdés ugyan, de mely nem kevésbé érdekli a bécsi közönséget, sőt a vendéglőkben, kávéhá­zakban a csendes, czivódni nem igen szerető és nyugalmat megszokott bécsi polgár erről még töb­bet beszélget, s ez a lakáshiány. Majdnem mindennap olvashatunk a lapokban egy oly gyűlésről, melyben az említett lakáshiány­ról szó volt. — De úgy vannak vele, mint Pesten, beszélnek róla, látják a bajt, de nem tesznek el­lene semmit. Sőt akadnak olyanok is, a­kik az ellenkezőt állítják, így a bécsi világkiállítás vezetője cs. k. ta­nácsos báró Schwarz­­enborn az iparegylet gyűlé­sén, melynek titkára volt, felemlíti, hogy 7 év előtt ellene volt a világkiállításnak, mert Bécs akkor nem tudott­­ volna idegeneknek szállást adni.­­ Vagy a bécsi kereskedők reform egyletének gyű­lésén felszólal Dr. Hirsch Gyula s szerinte néme­lyeknek a lakáshiány miatt felmerült azon ag­godalma, hogy Bécs a világkiállítás alkalmával nem lesz képes az idegeneknek helyet adni, alap­talan, s azt állítja, hogy a lakáskérdés akkor pénzkérdéssé fog változni, a­mennyiben a bécsi lakos szívesen fog falura menni, ha városi lakát jó drágán megfizetik. — Hirsch úrnak annyiban igaza lehet, hogy jó drága pénzen nagyvárosban mindig lehet szállást kapni, csak az a kérdés, mennyiért ? és mennyit ? Ezen urak úgy látszik keveset fordultak meg a polgárság körében, mely­nek nagy­ része " már most kénytelen összehúzni magát, s lakának egy részét albérletre kiadni, hogy képes legyen a roppant szállásbért fizetni. Átlag véve a külvárosokat is beleszámítva Bécsben már jelenleg egy középszerű szoba ára 2 — 300 frt, belvárosban 5—600 frt is. Nekünk alkalmunk volt erről meggyőződni, midőn saját magunk számára kerestünk szállást, pl. csak annyit, hogy egy népes elővárosban két teljes órát jártunk rendszeresen ie­s fel az utczá­­kon anélkül, hogy egyetlen egy kiadó,­­ nem szállást, de szobát is találtunk volna. Hát még a világkiállításon, hisz ekkor a bé­csi polgár nem hogy kiköltözni, de ha tehetségé­ben áll, saját rokonait és ismerőseit is el fogja magánál szállásolni. Sokkal inkább osztjuk dr. Schwender néze­tét, ki egy gyűlésen kárhoztatta a városi tanácsot, hogy folyton csak nagyszerű­n fényűző építési tervekkel foglalkozik, mig a legszükségesebbre nem gondol. S indítványozta, hogy intézzenek a tanácshoz egy feliratot, mely szerint mindaddig nem szavazzák meg a városház építésére szüksé­ges 6 millió kölcsönt, a­míg a lakáshiány enyhí­tésére a kellő lépések meg nem tétetnek. Ezen­ indítványt tökéletesen helyeseljük mi is, s várjon nem volna e jobb, ha a város ama 6 milliót a lakáshiány enyhítésére fordítaná, nem mondjuk, hogy oda ajándékozzák, hanem csak közvetve használják fel. Ezen közvetett segélye­zésnek számtalan módja van. Ilyen volna pl., hogy a város az említett 6 milliót kölcsön adná vállalkozó társulatoknak, a­kik köteleznék magukat, azon összegtől annyi 0/0-ot fizetni, a­mennyibe azon összeg felvétele ismét a városnak kerülne, és azt bizonyos évek lefolyása alatt törleszteni, s bátran merjük állítani, hogy a világkiállítás megnyíltáig egész új utczasorok épül­nének 10—15 ezer ember számára. Vállalkozó­ is akadna elég, biztosí­tékot is nyújtanának bőven, csak pénzt kapjanak. Akár a pénzvilág embereiből, akár tisztviselők, hivatalnokok vagy munkásokból lehetne alakítani társulatokat, a résztvevőknek természetesen egye­temlegesen kellene lekötelezni magukat. A város viszont nem veszíthetne semmit, csak közvetve hitele által segítene a bajon, mert az illető vállalkozók tartoznának 5— 10°/0-ot előre lefizetni biztosítékul, a hivatalnokok vagy munkásokból alakult társulatoknál a tagok fizetéseiket kötnék le s maguk az új épületek is biztosítékul szolgálnának. Azért szóltunk bővebben eme tárgyról, mert ugyanily lakáshiány van Pesten, s ott is alakultak •SSSS-náé, 1i . IJ.I» n-1 gMMg Adatok a rablóirodalom garázdálkodásához. Pest, oct. 31. (B.) Praktikus zsebmetszők, ha rajta kapat­­nak a lopáson és futás által akarnak kisiklani a büntető hatalom kezéből, köztudomásúlag nem ügyetlen taktikával szoktak élni. Ők kiáltják ugyanis szaladás közben leghangosabban: „Fog­játok el a tolvajt!“ A mely cselnek gyakran meg­van aztán azon fatális eredménye, hogy a sehon­­nai zsebmetsző megmenekül s helyette valamely teljesen ártatlan ember kerül a kelepczébe. Körülbelől ezt a lator-taktikát követik most a fővárosi német szemétirodalom lapjai. Hogy fél­revezessék a közönség tájékozatlanabb töredékét, ők is javában lármáznak a bandita-journalistika ellen, mintha nem is jók lennének azok, a­kik ellen a tisztességes sajtó s a közvélemény megve­tése fordul. Lapok, a melyeket pusztán zsarolási szándék alapított és a melyeknek létezését szaka­datlan botrány jelölte ezideig — most hangosan mernek kiabálni az irodalmi utonállók ellen, telje­sen hasonlón a zsebmetszőhöz, a­ki futása köz­ben torokszakadva „tolvajt“ kiált, hogy elfordítsa magától a közfigyelmet. Az egész sehonnai banda a Saphirok Styxét piszkolja jelenleg, mintha nem is pendülne egy húron a korcs hírlapirodalom amaz alávaló kinövésével. Ne engedtesse magát senki- nem félrevezettetni e kétségbeesett manőver által. Van itt még a Saphirok Styxen kívül egy féltu­­c­at ily szemétlap, melyek egy mákszemnyivel sem jobbak vagy tisztességesebbek pórul járt tár­suknál. Ott van mindenekelőtt az a lap, melynek úgynevezett „szerkesztője“ arc­átlan zsarolásaiért többször volt már oly helyzetben, hogy elveszítse füleit. Ez a mákvirág is „tolvajt“ kiált most, pedig hát kapitánya a haramia-irodalom útonálló szegény legényeinek. Ott vannak a többiek is, mindmegannyian notórius irodalmi hyénák, a­kik most hasonlóan szidják a Saphirok Styxét, mintha ők nem érdemelték volna meg már százszor a megbotoztatást és elcsukatást. Ismételve mondjuk, ne ámitassa el magát az olvasó­közönség tájéko­zatlanabb része e ravaszkodó taktika által. Nem elég, ha a Saphirok Styxének létezését teszi le­hetetlenné a tisztességes emberek közfölháboro­­dása. Ki kell irtani az egész irodalmi fattyúfajza­­tot, mit Stumpf und Stiel, hogy egyetlen lapja se botránkoztassa meg létezésével a főváros lakosságát. Egyik laptársunk, mely velünk együtt ipar­kodik kitépni ezen irodalmi gyomot, méltán meg­­botránkozik ma azon körülményen, hogy e német szemétlapok egyike még most is négy teljes oldal­ból álló hirdetési melléklettel volt képes megjelenni, lévén a hirdetők között oly renommert bankárok is, mint Leitner Ferdinand, és oly elő­nyösen ismert kereskedők is, mint a minők Kertész és Eisert. Mire való, kérdjük, támogatói hirdeté­sekkel e zugvállalatokat? Oly ismert c­égeknek, minők a fenebbiek, nincs szükségük a német szemétlapok ajánlgató protektiójára és hirdetéseire. Máshol csak a humbug keresi föl a zugirodalom vállalatait, melyek jó pénzért köztudomásúlag a legroszabbat is földicsérik. Az ily dicséret és ajánlgatásnak valódi forrásait nálunk is kezdi már fölismerni a közönség, és ha akadnak még mindig renommirt kereskedők, a­kik nem reszelik üzletei­ket földicsértetni e zuglapok által — ma­holnap az ellenkezőt fogják ezáltal elérni. Vigyázzanak üzlettulajdonosaink, nehogy fölkeltsék maguk iránt a vádat, hogy ők teszik lehetővé ezen irodalmi banditák existencziáját, vállalataik­nak hirdetésekkel való gyámolítása által. Tanulságul ajánljuk nekik az alábbi okmá­nyok átolvasását, melyek a­mily eklatáns bizony­ságot tesznek a pesti német rablóirodalom zsaro­lási rendszeréről, és úgy mutatják, hogy akadnak nálunk üzletemberek, a­kik jellemük szep­­lőtlenségének érzetében bátorsággal boúnak daczol­­ni e zsiványhad nyílt és alattomos fenyegetései, támadásai és rágalmaival.* 1869 dik év november havában a triesti Azienda Assicuratrice helybeli képvisele­téhez a Saphir-féle Styx kiadóhivatala egy 50 írtról kiállított számlát küldött. Fosztogató rend­szerükhöz képest ugyanis a Saphir-testvérek nap­tárukba az említett biztosító társulat egyik hirde­tését vették át, minden megbízás vagy meghatal­mazás nélkül. (Mellesleg legyen mondva, a zsarolás ezen rendszere az egész pesti banditairodalom körében dívik, és sajnos, hogy vállalataink és ke­reskedőink félve a gyűlöletes megtámadtatásoktól, legtöbb esetben díjazzák az utánnyomást.) Lich­tenberg úr, mint az „Azienda Assicuratrice“ ma­gyarországi képviselője, november 25-dikén követ­kező sorokkal küldte vissza a nyakára küldött számlát : „A „Saphir’s Styx“ kiadóhivata­lának Pesten, 1869 n­o­v. 25. Mellékelve visz­­szaküldjük önöknek az 50 Írtról kiállított saldiro­­zott számlát, sajnálva, hogy azt ki nem fizethet­jük, miután nem adtunk megbízást, hogy önök 1870-diki naptárukba tőlünk hirdetést vegye­nek föl.“ Mit tesz e vissza utasítással szemben a gyö­nyörűséges Saphir ? Másnap már levelet intéz az „Azienda Assicuratrice“ igazgatóságához Tri­estbe, fenyegetve boszujával a társulatot és rágalmazva Lichtenberg urat. A levelet egész ter­jedelmében itt adjuk: „A­dm­inis­ztrati­o­n von Saphir’s Styx. Pest 1869 november 26. Az „Azienda As­sicuratrice“ t. igazgatóságához Triestben. „Helybeli képviseletünk f. hó 25-én kelt vá­laszát imitt mellékeljük eredetiben. „Valamennyi igazgatóság díjazta hirdetésein­ket és csak az önök képviselete akadékoskodik. „Tisztelt igazgatóság! Önök tévednek, ha azt hiszik, hogy mi oda fogjuk ajándékozni önök­nek ezt az 50 forintot. Mi nem ajándékozhatunk maguknak semmit és megérdemeltük ezen ösz­­szeget. „Az önök intézete itt a legnépszerűtlenebb és húsz panasznál több fekszik előttünk, melyeket sorra nyilvánosságra fogunk hozni. E panaszok teljesen jogosultak. Ha,valaki előleget akar, nyolc­ hónapig kell várnia, vészvásárlások nem fogadtat­nak el, és mi kivonatát bírjuk az önök pereinek. „Mi szívesen kerülünk minden botrányt, azon­ban ha velünk szemben ily kevés tekintet tanurít­­tatik, úgy nem látjuk be, miért ne hozzuk nyilvá­nosságra a közönség jogos panaszait. »A mi lapunk a legolvasottabb (sic!) és mi minden vasárnap legalább is kelle­metlenek leszünk önökre nézve. „Mindezen kellemetlenségeket a pedantikus és összeférhetlen Lichtenbergnek köszönhetik önök. Ismételve : Önök elnézést akarnak és nem tanúsít­ják azt. Nos, mi bebizonyítandjuk, hogy önök engedni fognak, mert mi külön vezér­­czikkekben fogjuk megvilágítani helybeli képvise­letük eljárását. Csak tényekkel fogunk föllépni, tiszta igazsággal! Tisztelettel, Saphir.“ E fenyegető levél folytán, mely teljes fogal­mat nyújt a pesti rablóirodaloma matadorjainak fosztogató rendszeréről, az „Azienda Assicuratrice“ trieszti főtitkára szükségesnek tartotta Lichtenberg úrhoz egy levelet intézni, melyben az igazgatóság teljesen belátására bízza a Saphir-féle követeléssel szemben tanúsítandó eljárást. E levél jellemző so­raiból következő részletet emeljük ki: „Ön az elutasítás útját választotta, és mint a mellékelt levélből kiveheti, Saphir gyönyörűséges szerkesztője botránynyal fenyegetődzik. Ha mindjárt mai nap ily botrányokra nézve esküdtszéki ítéleteket is lehetne kieszközölni, mégis sok idő vész el ily nyilvános tárgyalások miatt, és hol két fél perlekedik, ott a harmadik örömmel dörzsöli kezeit. Én tehát önre bízom, mit tart czélszerűnek tenni ezen ügyben.“ Lichtenberg úr azonban bátorsággal bírt da­­czolni a „Styx“ aljas fenyegetéseivel, és bár az igazgatóság által szabad kéz engedtetett neki, nem tartotta erkölcsi meggyőződésével összeférhe­­tőnek előmozdítani a fosztogató clique üzelmeit utánnyomott hirdetések díjazása által. A „Styx“ valósította is fenyegetéseit, mire Lichtenberg úr a következő fölvilágosító levelet intézte az igazga­tósához, mely dicséretére válik írója férfias ön­érzetének : „A­mi a „Styx“ 9-ik számában foglalt, pisz­kolódó czikket illeti, úgy következőleg áll a dolog :“ „Létezik itt rövid idő óta — körülbe­lül négy hónapja — egy szennyes journalistika, mely a sajtószabadság védelme alatt tervszerűleg ül­i az erkölcsi útonállást, és fenyegetések, becsü­letsértő és főleg üzleti érdekeket károsító rágal­mazások által pénzzsarolást kísért meg mindenkin és főleg részvénytársulatokon. „La bourse ou l‘hon­­neur“ — ez a jelszava e sajtónak. A világ ismeri e rágalmazási rendszert, és tudja mit tartson fe­lőle. Kinek bátorsága és elég tiszta lelkiismerete van, és ki nem akar eltűnni maga fölött ily szeny­­nyes pressiót, az elszenvedi e tajtékot, nem hede­­rítve rá. Csak olyan társulatok vagy egyesületek, melyek a nyilvános ítélet minden szellőjétől félnek, vagy melyeknek okuk van attól félni, adóznak ezen divatos­ rablóbandának, hogy nyugodtságban lehessenek. Én nem tartom magamat jogosultnak, és nem is akarnék a rám bízott pénzekről olykor indokolhatlan módon intézkedni,­­ de nem is tartom szükségesnek támogatni ezen elharapózott rablási rendszert, már csak azért sem, mivel egy egész falka leskelődik préda után, s a dolog igen költségessé nőné ki magát.“ így irt és tett Lichtenberg úr. Ha a többi vállalatok, társulatok és czégek is bírtak volna hasonló bátorsággal, sohasem burjánozhatott volna föl az a gaz irodalmi rablóbanda, melyet ki kell irtani polgárságunknak mihamarabb, nehogy uj­jal mutasson Magyarország fővárosára a külföld, Szabadka, Zombor és Újvidék városok főispán­ állomására oly egyént, ki a szerb nemzetiséghez tartozik, s miután ezen intézkedése által a nem­zetiségi törvényt sértette meg, mivel kivánja és tudja indokolni ezen törvényellenességet Szónok az indokolásban előre bocsátja, hogy a nem­zetiségi törvény korántsem kielégítő s a „ször­nyeteg“ munic­ipális törvény sem elégítheti ki az alkotmányos polgár érzületét, de ha már e tör­vények fenállanak, első­sorban a kormány van hi­vatva azok fentartására. Közöltetni fog a belügyminiszterrel. Bethlen János gróf az erdélyi kir. biztosi fo­galmazók és segédfogalmazók fizetésfelemelés iránti kérvényét nyújtja be. Horn Ede benyújtja a „Pesti népkör“ egy kérvényét, melyben Pest városának újra szervezé­sét sürgeti, egyszersmind kifejezést adván azon kettős kérelemnek hogy ezen újraszervezés alkalmá­val Buda és Pest egyesítése ne csak elvileg mon­­dassék ki, hanem ténylegesen is keresztülvitessék másrészről hogy ezen alkalommal is, s ha lehet még előbb is szüntetessék meg azon akadály­t. 1. a lánczhidvám, a­mely Buda és Pest közlekedési forgalmának ártalmára fentartatik. A kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Huszár Imre, mint előadó, bemutatja az osz­tályok előadóiból alakult központi bizottság jelen­tését a 48-as törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból fenmaradt jog­i birtokviszonyok ren­dezéséről, továbbá az irtványokról szóló törvény­javaslatra nézve tett főrendi házi módosítások tár­gyában. Ki fog nyo­matni és szétosztatni. Az elnök végül a közelebbi napirendet a következőleg állapítja meg: Mind a telepítvényesek iránt ma kiosztott törvényjavaslat, mind a központi bizottság jelen­tése igényli, hogy a képviselő urak azokat meg­olvassák és magánkörökben felettük tanácskozza­nak. Eszerint czélszerűnek vélném, ha a t. ház helyesli, hogy holnap és holnapután ülések ne tartassanak. Pénteken reggel azonban országos ülés tartatván, az irtványokról szóló törvényjavas­lat tárgy­altatnék, minek bevégzése után a telepít­­vényesekről szóló törvényjavaslatot vehetnék tár­gyalás alá. Megnyugszik a t. ház egyelőre ezen napirend megállapításában ? (Megnyugszunk !) Ezzel az ülés­­11 órakor véget ért. T­Á­R C­Z­A, MARGIT, vagy: A KETTŐS SZERELEM. Irta Mme Emile de Girardin. A kicsiny asszony, a­ki nagy festményeket szokott festeni, nem fogyott ki Margit szépségének dicséretéből. A herczegnő mellé jött, hogy ismé­telje neki, a­mit már az egész teremben elhíresz­telt: hogy Margit a Pitti Madonához hasonlít, — s hogy boszantsa a herczegnőt, a­ki nem akarta magát általa lefestetni, dicséretét a következő sza­vakkal fejezi be: — Az igaz, vannak nők, a­kik a bálon, vagy színházban szebbeknek látszanak, — de a művész nem találhat annál gyönyörűebb arczot ! Ez a legtökéletesebb, legmagasztosabb kellem! — Férjhez megy, — mondá a herczegnő ro­kona, a­ki a festő hölgy gonoszságát egy kissé durvának találta. — Igen — viszontá emez ; unokatestvéré­hez megy nőül; épen most mutatták nekem. Az is mily szép fej ! Nagyon hasonlít Raphael Borgia Caesarjához. Ez — nem hivatásból, hanem hivalkodásból — művésznő mindenkit valami vászonhoz hason­lított. Ha egy rongyos öreg­embert pillantott meg, az Murillo egy koldusa volt; egy kopasz kapus , Zurbarau egy barátja. E festészeti tanulmányozott­­ságnak nem volt egyéb czélja, mint a hasonlítgató hölgy fényes tehetségét tanúsítani, s más szavak­kal mondani el: „Beszéljetek hát műveimről, s mond­játok el ez uraknak, a kik még nem tudóik, hogy kitűnő festő vagyok!“ — Nézzék csak! — kiállta fel elég jól ját­szott lelkesedéssel Margitra mutatva; nézzék csak most ! Van e szebb valami, mint e vonás, mint e gyönyörűen hajlott vállak, s ez arany hullámok, a mily felséges haj­gazdagság! A herczegnő végre kijött türelméből s Mar­gitra tekintett ... de néhány pillanatig nem tu­dott reá ismerni. Láttára először életében érezett irigységet. De Meuilles marquisnő nem volt többé a fiatal, gyenge testalkatú, haldokló, nem volt az a hervadó világ, melyet csak szánni tudott ; egy fiatalsága teljes ragyogásában előtte álló nő volt az, magas, karcsú, tündöklő; tagadhatlan szépség volt az mind a nagy világ, mind a művészek szemeiben; ó­vatos szépség . . . egy szóval ve­­télytársnő! A heczegnő fenyegetve érzé hatalmát; szép­ségének királyi jogara megrendült egy pillanatra kezében; de midőn az ijedten bámult Margit mel­lett megpillantotta de la Fresnayet, midőn meg­látta annak arczán a szokatlan kifejezést, homlo­kán az égő halványságot, mindig büszke, önhitt tekintetében a boldog bánatot, midőn ez átválto­zásban egy új szenvedély jeleit vette észre: le­fegyverezve, leggyőzötten érezte magát! Robert két nap óta nem volt a herczegnő­­nél, s egy idő óta nem említette olaszországi út­ját, melynek czélja csak az lett volna, hogy ott a herczegnővel találkozzék. E viselet, mely nem cse­kély nyugtalanságot okozott a herczegnőnek, most meg volt fejtve. Látta, érezte, hogy Robert nem szereti őt többé, s e csapásra nem volt elkészülve; erőtlenül, lélekjelenlét és bátorság nélkül lepte meg az őt, a­ki szokva volt mindig korlátlanul uralkodni. Tekintélyének megsértése zavarba hozta őt s körülbelől úgy érezhette magát, mint az első király, a­kit valamely parlament kérdőre mert vonni. Érezte a szenvedett vereséget, de még nem akarta elhinni; különben még hiányzott is minden­­ bizonyíték, még nem vette föl a harcrot, még Elnök: Somssi­ch Pál. A jegyzőkönyv hitelesítése után P­a­u­­­o­v­i­c­s István interpellátiót intéz a belügyérhez, melyben azt kérdi, miért nem hozott javaslatba küzdhetett, s e küzdelemtől győzelmet várhatott. Habozott" a lemondással , nem akart kétség­beesni s más jelt, más bizonyítékot keresett, mely kétségbevonhatlanul bizonyítsa veszteségét! Egyszerre egy kisértetszerü alak, a féltés és szén védése jelképe kelt fel ülőhelyéről vele szemközt. István volt az, a ki reá mereszté a kétségbeesés lángjában égő szemeit. Szegény nő! . . e másik áldozat arczkifejezésében fölismerte mindazon kint, mely saját szivét marczangolta. Egy könyökkel telt és mégis félelmes tekintetet váltottak. Sor­sukat egymás által tudva meg, elítéltetéseket kö­zös kétségbeesésekben ismerve fel, azt látszottak egymásnak mondani: „Tehát mégis igaz!“ így rombolta le örökre a pillanat vihara e nyugodt ragyogó lelki életet, s mindezt két pil­lantás okozta. Egy pillantás által Margit és Ro­bert megértették, hogy szeretik egymást, egy má­sik tekintet által István és a herczegnő tudat­ták egymással, hogy nem szeretik őket többé! Bellegarde­­gnő izgatottsága és István fájdal­ma felriasztották Margitot, lelki furdalást ébresz­tettek benne. De la Fresnaye szintén figyelemmel kísérte ez egész drámát, de örömmel, s mint műértő. A hűnő féltékeny dühe, István gyűlöletteljes kétségbeesése, d’Arzac grófnő megbotránkozása, Margit lelkifurdalása, mindez előtte csak egyet je­lentett ; mindennek csak egy értelme volt: „Re­mélj !“ . . . Nem sajnált senkit, nem érzett bánatot, nem tűrt legkisebb jelleget sem boldog­sága egén ; a többiek szenvedését az augur kíván­csiságával nézte, a­ki a kiontott vérben csak jós­latot lát; nem ejtett volna egy szót is, hogy enyhítse fájdalmukat, semmi sem indíthatta meg kérlelhetetlen örömét. . . . Mert szenvedélyesen szeretett, a­hogy szeretni kell; mert e kegyetlen önzés: szerelem! . . . Igen ! Ha a szerelem gyen­géd, jó, kényelmes, elnéző és figyelmes volna, tel­ve mások iránti tekintettel, akkor nem volna töb­bé szerelem, hanem csak jóakarat, vagy kegye­let. I XII. Margit egyedül ment haza, egyedül, nem ki­sérve István által, s nem véve búcsút anyjától. D’Estigny asszony egy öreg barátja nyújta neki karját szállása ajtajáig. Az övei mind elhagyták őt; István megszö­kött, mialatt Margit a háziasszonytól búcsúzott, félt hogy elárulja magát, s nem akart magyaráza­tot ; d’Arzac grófné kívánt ugyan magyarázatot, de azt teljesen kívánta, s azért feltette magában, hogy másnap végig futja egész Párist, s hogy ro­konai, barátjai és ismerőseitől megtud minden roszat, a­mit de la Fresnaye felől tudni és gondol­ni lehetett, hogy ez által elűzhesse örökre leánya házából e gyülölt uracsot. Margit azt hitte, hogy Robert így elhagyatva látván őt, kísérőül fog ajánlkozni, s feltette ma­gában, hogy ez ajánlatot méltóságteljesen fogja visszautasítani. De Robert sokkal ügyesebb stra­­tégiája volt, hogysem ily hibát követett vol­na el. Addig, a­míg meg nem értettek, minden alkalom jó arra, hogy meghallgattassuk magunkat, de ha egyszer értve vagyunk, kerülni kell azon köznapi tolakodást, mely csak árthat a szerelem tekintélyének. Különben tudta Robert jól azt is, hogy hatalma Margit felett e pillanatban még igen zsenge, a kimaradlatlan lelki furdalások kicsisét kellett előbb kiállani, melynél a leghódítóbb gon­doskodás és aggódás is haszontalan marad. Időt kellett hagyni, hogy e lelkifurdalás megszokottá váljék. S csakugyan, a bánatos Margit, midőn hűt­len álmából felriadt, megbotránkozott önmagán. Hiába iparkodott megfejteni szíve érzelmeit. Egy pillanatra felvillant agyában a szörnyű gondolat, hogy talán szereti de la Fresnayet, de csakhamar ismét elűzte azt józan okoskodással. „Nem sze­rethetem őt — mondá, — hiszen nem is ismerem, s hogy még jobban megnyugtassa magát, hozzá A holnapi ünnep miatt a közgyűlés ma tar­tatott meg, minthogy igen sürgős tárgyakat kellett elintézni. Az elnöki széket Gyöngyössy Alajos fő­polgármester foglalta el, ki mindenekelőtt fölszó­lítja a közgyűlést, hogy nevezzen ki egy új bi­zottságot a legközelebbi esküdtek lajstrom­á­tévé: „Ez életem boldogtalansága volna, tehát le­hetetlen !“ Más nő kétségtelenül elég álnok tett volna azzal vigasztalni magát, hogy ez izgatottság, e vonzalom igen term­ézetesek : „megmentette gyer­mekemet, s lelkem feléje vonz. Láttára ez emlék izgatottságba, felindulásba hoz“ ... De Margit sokkal őszintébb volt önmaga iránt; tudta jól, hogy ha gyermeke megmentője egy öreg jegyző, vagy egy gömbölyű német őrnagy lett volna, akkor nem érezte volna sem ez izgatottságot, sem e vonzalmat. Az, a­mit érezett tehát egészen más volt, nem hála. Veszélyes, vétkes rokonszenv volt az, mely a szerelemhez hasonlított, s még­sem volt szerelem . . . mert . . . mert nem akarta, hogy szerelem legyen. S még jobb bizonyítéka is volt arra, hogy nem szereti de la Fresnaye Robertét, mert sze­rette d’Arzac Istvánt. S mivel az ember nem sze­rethet egyszerre kettőt, azon pillanatban, melyben kétségtelenül tudta, hogy szereti az egyiket, nem tarthatott attól, hogy a másik iránt is szerelmet érezzen! S végre,­­ csak azért, hogy megmagyaráz­za a meghatottságot, melyet e nem szeretett ember jelenléte okozott, s végre úgy okoskodott, hogy Ro­bert szereti őt, s hogy igen természetes, misze­rint e szerelem, melyet oly sajátságosan vallott be, s melyet oly nyílt gyengédséggel tanúsít, őt félénkké és elfogulttá teszi jelenlétében, sőt bizo­nyos zavarba is hozza, a­melyet szerelemnek le­hetne tartani, s mivel azonban Margit tiszta, és határozott jellemű nő volt, mindebből azt követ­keztette, hogy van egy biztos mód, mely mind ez aggodalmat megszüntetheti, s ez abban áll, ha kerüli de la Fresnayet, miért is megparancsolta, hogy senkit se bocsássanak be hozzá. (Folyt. köv.) hivatalnokok­ vagy munkásokból álló társulatok, melyek azonban (tudtommal legalább) mostanáig nem sokra haladtak, mert a város nem nyújt ne­kik segédkezet. ..dr. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése oct. 31-én. Lapszemle. A P. Napló talán nem haragszik meg érte, ha őt helyezzük élére jobboldali közlönyeink pat­kánykirályának, mely ma tömörülve Tisza Kálmán interpellátióján próbálja meg jogainak őrlő képes­ségét. Hadd rágjanak, bizonyára nem a patkányok lesznek azok, melyek a közös ügyes alkotmánynak sülyedés felé vezetett hajójával együtt fognak akarni elveszni. Mi constatálhatjuk, hogy midőn Tisza Kálmán interpellátiójában oly jól találta fején a szeget, egyszersmind hatalmas szöget ütött jobbol­dali laptársaink fejébe, mitől megbomlott minden okoskodásuk. A „Napló“ tehát elsőben elferdíti Helfy interpelláliójának értelmét, és azután ellen­­mondást fedez fel Tisza interpellátiójában, mert a lajthántali válságot egyfelől tisztán osztrák bel­­ügynek, másfelől „minket érdeklőnek“ mondja. (Ez nem Tiszának, de a közösügyi törvények ellen­mondása, együgyű fráter!) A lajthántúli belügyi változások befolyással bírnának Magyarország al­kotmányos életének folytonosságára a personalunió viszonyában is. (Osztrák belügyek ?) A Reform lehetetlennek tartja annak kimutatá­sát, hogy a beavatkozás érdekeinket károsította. Érdekeink ép úgy kényszerítenének fellépésre, ha personalunióban élnénk Austriával, az ellenünk for­duló gyűlöletet tehát akkor se kerülnék ki. Prae­­ceden­t a saját ügyeinkbe való avatkozásra meg­­nem szolgáltat, mert törvény nem szabja meg hogy a király kitől kérjen tanácsot. A magyar or­szággyűlés előtt csak a magyar minister felelős, de tanácskozni lehet a királynak bárkivel. (Jobb­oldali ellenfeleink a kérdést feje tetejére állítják. Ha a 67-es egyezség beavatkozásra kényszerít egy magyar ministert más állam belü­gyeibe, mit bizo­nyít ez egyebet, minthogy a XII. t. sz. gyakorla­ta teremti a praecedenst, vagyis egyenesen kimond­va a tények logikája a birodalmi egységesítés út­jára terel bennünket. A Reform mondhatja ugyan, hogy nem a 67-es egyezség kényszerítette An­­drásyt a beavatkozásra, mert kezdettől fogva e né­zetet vallotta, — de Andrásy gr., ki a v­e­s­z­é­­­lyeztetett kiegyezés fentar­­tása végett buktatta meg a cseh proposi­­tiókat, ez érvvel nem védheti magát. Azon kér­désre, váljon a cseh alapczikkelyek összeütköznek-e a közösügyi törvényekkel, a „Reform“ nemmel Andrásy gr. igennel felelt; Tisza interpel­­látiója pedig nem a „Reformhoz“, hanem Andrásy­­­hoz van intézve.) A P. Lloyd nem hiszi, hogy Andrásy beavat­kozása praecedenst képezhetne. Őt tett lépésére a törvény kényszeritette, praecedens tehát nem lehet belőle, ha magunk részéről a hozott törvényt megtartjuk, mire szabadon kötött egyezménynél fogva kötelezve vagyunk. (De hát ez csak Tisza amaz állítása mellett bizonyít, hogy a törvény, mely bennünket beavatkozásra kényszerít, rész és an­nak megváltoztatása szükséges.) A szlávok gyűlölete pedig sokkal régibb mint a kiegyezés, és egészen más motívumokon alapszik. (Hogy azért, mert a szlávok már régtől fogva gyűlölködnek ellenünk, mi a kiengesztelés helyettesük szi­su : az ellenséges indulatokat, és nekik a gyűlöletre jogos okot ad­junk, oly logika, mely hogy a Pester Lloyd ki­fejezésével éljünk, felfogásunkat meghaladja.) Az U. Lloyd szerint a majoritás a Tisza által kívánt personaluniót nem tartja czélszerűnek. (Hja! vannak szemeik és nem látnak, vannak fü­leik és nem hallanak!) Praecedenst a beavatko­zás nem alkot, mert gyakran fordul elő, hogy egyik állam a másikat kéri föl bíróul. (Nem áll a bírás­kodás ez esetben a 67-ei törvények logikai folyo­mánya volt, jelentősége tehát az, hogy Ausztria belügyei egyszersmind saját belügyeink és közjo­gi állapotunk nem dualizmus, hanem spanyol fa­lakkal körülvett birodalmi egység. A Hon osztja Tisza álláspontját. Ha befo­lyást gyakorlunk a lajthántali ügyekre, ez nem a magyar miniszterelnök, de az adott közjogi alap hibája. A M. Újság­ban Helfy védi magát és in­­terpellációját az azok ellen intézett támadásokkal szemben. Külföldi szemle. Pest, oct. 31. A franczia hadseregben a legmaga­sabb fokra hágott az elégedetlenség a katonai rangfokozatok­at vizsgáló bizottság ferde eljárása miatt, mert e bizottság csak azon tiszteket de­gradálja, kik a köztársaság alatt mozdittattak elő, míg meghagyja rangjukban azokat, kiket Bazaine röviddel a m­ozi kapitulatió előtt mozdított elő. A főbbrangú tisztek szintén üldözik a köztársaság alatt előléptetett alsóbb tiszteket, míg ezek ismét a német fogságból hazatért bajtársaikat tolakodók­nak tekintik.­­ Egyetlen mód e féltékenykedé­sek megszüntetésére abban rejlenék, ha egy egé­szen új hadsereg állíttatnék elé, mely a nemzet szellemének visszatükrözése lenne azon irányban, amint azt a két utóbbi választás kijelölte. A német hadsereg tényleges lét­szám­a 401,659 főre tehető; ebbe Poroszország szolgáltat 240,575, Baden 14,388, Hessen, 8223, Elsass-Lothringia 15,889, Szászország 24,208, Mecklenburg-Swerin 4606, Mecklenburg-Strelitz 987, Bajorország 48,244, Würtemberg 17,784 fő­nyi kontingenst.­­Az ezen alkatrészekből álló ösz­­szes hadsereg 18 hadtestre oszlik u. m. 14 porosz és hesseni szakaszszal, 2 bajor, 1 szász, és egy würtembergi. Lesz 148 gyalog ezrede, 26 vadász zászlóalja, 93 lovas ezrede; 16 tábori tüérezrede 64 szakaszszal s mindegyik szakasz 235 üteggel; tíz ostrom tüzérezrede 20 szakaszszal s mindegyik szakasz 80 csapattal; 4 tüzér ezrede egyenkint 8 tábori üteggel és egy csapat szekerészettel; 4 sza­kasz független ostrom-tüzérség egyenkint 26 csa­pattal; egy ezred utásza, 4 csapat ostrommérnök­sége és egy szakasz szekerészet, egy szakasz hess szekerésze 16 zászlóalj utásza, 19 zászlóalj sze­kerésze; 286 landwehr zászlóalj­ kerete.­­ A Benedetti-Bismarckféle con­­troversiának a Times egy vezérczikket szen­tel, melyben egészen a német álláspontot foglal­ván el megjegyzi, hogy a­mi Belgiumot, vagy bár­mely más Francziaország által óhajtott nem német területet illeti, Bismarckot legfelebb némi kétér­telműséggel és cynismussal lehet vádolni, míg Benedetti és császári ura, midőn azt hitték, hogy furfangosan járnak el, a legnagyobb együgyűséget tüntették fel. Bismarck csak azért foglalkozott ezen tervekkel, hogy időt nyerjen. Bismarck Sa­­dowa után mit sem remélhetett vagy félhetett többé Francziaországtól s igy nem volt oka Belgium feláldoztatását eltűrni, mi Francziaországot növel­vén talán oly európai bonyodalomra szolgáltatha­tott volna okot, mely Poroszország legújabb vív­mányait komolyan veszélyeztette volna. A román lapok Péter­vár felé kezde­nek mindinkább fordulni, így a „Románul„ eme szavakat intézi legközelebb honfitársaihoz: Ne en­gedjétek magatokat, románok, senki által megfé­lemlíteni és egy osztrák vasuttársulatot nyakatok­ra tolatni, mert az öreg Oroszország él még s fi­gyelve tekint reátok, vájjon le hagyjátok-e igáztat­­ni magatokat az osztrákok által, ez csak úgy tör­ténik meg, ha ti nem tesztek ellene semmit, mert Oroszország sohasem engedi meg, hogy a panger­­manismus az Aldunánál gyökeret verjen. Olasz­ország egész jelentőségét ismeri annak, ha e fon­tos rumániai vasút osztrák kezekbe jutna. Ezért vissza minden osztrákkal ! Csak egy gyönge, és dicső nevére méltatlan román gondolhatna arra, hogy valamely osztrák társasággal csak a legcse­kélyebb alkudozásba is elegyedjék. Pest város közgyűlése. — Okt. 31. —

Next