Ellenőr, 1872. szeptember (4. évfolyam, 202-226. szám)
1872-09-01 / 202. szám
Előfizetési árak Méne . . 10 frt. — kr. I Évnegyede « l 5 frt. — kr. Méné . . 10 „ „ ! Egy hónkra . 1 „80 . Egyes szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Pesten, nádori utcza 6. szám. Semmit itt közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem villatkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Megjelenik minden reggel,kivéve hétfőn s ünnepre következő napon. A lapot illető reclamációk Légrády testvérek irodájába (nádorutcza 6. sz.) intézendők. Kiadóhivatal és hirdetések felvétele: Pesten, nádor-utcza 6.szám. (Légrády testvérek irodájában). Az előfizetési pénzek helyben és vidékről Pest, két sasutcza 14. sz. &1. intézendők. 202 szám Vasárny), September 1. 1872 IV. évfolyam. Pest, augusztus 31. A jobboldali lapok szeriát a kormány egy közelebb tartott miniszteri tanácsban az országgyűlés elé terjesztendő törvényjavaslatok sorrendjét — amennyiben tőle függ — már megállapította. A felirati viták és költségvetési tárgyalások után — melyekről reményük, hogy nem fognak hosszúra nyúlni — mindenek előtt a választási törvényjavaslat kerül napirendre. Ezt követné több vasúti concessió és több külországgal kötött szerződés tárgyalása, valamint az osztrák Lloyd-gőzhajótársasággal kötött postaszállítási szerződés, mely daczára annak, hogy az országgyűlés által még el sem fogadtatott, tettleg már is életbe lépett. A kormány azon nézetben van, hogy az imént említett javaslatok még ez év folytán törvényerőre emeltethetnek s aztán hozzá lehetne látni az ország közigazgatási szervezetének befejezéséhez. Szó sincs róla, hogy ha csak a kormánytól függne, mint e tervezgetésből látjuk, nagyon kényelmesen berendezné magának az országgyűlés ügymenetét. Oly tárgyakat, melyeknek megvitatása reá nézve nem kellemes, a sorrendbe föl sem vesz vagy legfelebb csak az utolsó , a nem sürgős tárgyak közé soroz. A kormány azonban nagyon csalódni fog számításában. Egész csoportja van itt az oly tárgyaknak, melyekről mint látszik, a kormány tudomást sem akar ugyan venni, de amelyeknek mélhatlanul elő kell kerülni az országgyűlésen, akár a költségvetés tárgyalása előtt, akár azzal egyidejűleg, mindenesetre azonban még a költségvetés tárgyalásának befejezése előtt. Ezek oly tárgyak, melyeket nem szabad hallgatással mellőzni s melyeket — bármily kellemetlenek legyenek is a kormányra nézve — tisztázni kell az országgyűlésen minden áron. Ilyenek, hogy ne is említsük a választásoknál történt iszonyú visszaéléseket és törvénytelenségeket, melyek bármily alakban és bármely alkalommal, de kell, hogy okvetlenül előkerüljenek az országgyűlésen, a borsod-miskolczi kiházasító egylet botrányos és a belügyminisztériumot mélyen kompromittáló ügye ; aztán a keleti és a magyar észak-nyugati vasút ügye, melyek mindenike a minisztérium mulasztásai folytán oly stádiumba jutott, honnan már csak az állam pénztárának megkárosításával vihető tovább; ilyen aztán a nagy vasúti kölcsön számadásainak tisztázása, mit tovább halogatni lehetetlen, hogy az országgyűlés megengedjen, s ilyen végre a zárszámadás és az államszámvevőszék jelentéseinek szigorú átvizsgálása és megbírálása. Eme legutóbb említett ügy egymaga elegendő arra, hogy az országgyűlésnek több idejét igénybe vegye. Mióta a magyar kormány áll, a zárszámadások megvizsgálásának ügye még sohasem képezte az országgyűlés komoly tárgyalását. Ötször szavaztuk már meg a kormánynak a költségvetést anélkül, hogy valaha komolyan megvizsgáltuk volna, mikép használta fel a részére megszavazott költségeket. Roppant visszás helyzet az, hogy a költségeket évről évre megszavazzuk, s ami a fő, a költségek hova fordításáról és miképeni felhasználásáról számadást sohsem kérünk, vagy ha kérünk is, azokat komoly és beható vizsgálat tárgyaivá sohaem tesszük. Ha egyátalán óhajtjuk, hogy államháztartásunk rendes kerékvágásba jöjjön, úgy e visszás helyzetet meg kell szüntetnünk. Az országgyűlésnek nem szabad többé megengedni, hogy az előbbi év zárszámadásainak kellő átvizsgálása nélkül állapítassék meg a jövő évi költségvetés. Az állami számvevőszék tartozik September elejéig a megelőző évre vonatkozó zárszámadást, egybehasonlítva az ezen évre megállapított költségvetéssel elkészíteni s az országgyűlés elé hozni. Ha tehát a zárszámadások a jövő évi költségvetéssel egyidejűleg nem terjesztetnének az országgyűlés elé, a törvényhozás feladata lesz a számadások haladéktalanul való előterjesztését követelni s addig, míg azok a ház asztalán nem lesznek, meg nem kezdeni a költségvetés tárgyalását. Ez tehát, valamint a felebb érintett tárgyak, lehet, annyira igénybe veszik a törvényhozás működését, miszerint nem valószínű, hogy a törvényhozás a jelen évben a költségvetés, mellett még egyéb — bármily sürgőseknek mutatkozó — törvényjavaslatokat is tárgyalás alá vegyen. Ennek oka nem a jelenben keresendő, hanem a kormány múlt bűneiben van, oktatási magyar miniszteremmel egyetértőleg tett előterjesztése alapján, Stojkovics Arzén, budai görög-keleti püspököt a karloviczi érsekség és szerb priárchátus administrátori hivatalától kegyelemben felmentem és neki az egyház terén kifejtett sok évi működése elismeréséül Ferencz József-rendem nagy keresztjét adományozom , egyúttal pedig az említett érsekség üresedése ideje alatti (sede vacante) administrátorává Gruics Nikanor, pakráczi görög-keleti püspököt kinevezem. Kelt Bécsben, 1872. évi augustus hó 29-én. Ferencz József, s. k. Gróf Lónyay Menyhért, s. k. Dr. Pauler Tivadar, s. k. — A hivatalos lap mai száma a következő legfelsőbb kéziratot közli: Magyar miniszterelnökömnek vallás- és köz* — Szertartás a magyar országgyűlés ünnepélyes megnyitásakor 1872. évi szeptember havában. . Kedden, 1872. szeptember 3-án délelőtt 11 órakor a magyar országgyűlés mindkét házának tagjai a budai királyi várban megjelennek és a mennyire a várkápolna térfogata megengedi, lemennek oda, az isteni tiszteletet meghallgatandók. A többi tag ez alatt a nagy teremben marad. Ő császári és apostoli királyi felsége az említett szent misére minden nyilvános kiséret nélkül az udvari kápolnának oratóriumába megyen, mely alatt a püspök az apostoli kereszttel állani fog. A nagymise után ő felsége termeibe távozik s ott időrend, a mig az egyházi méltóságok átöltözködnek és longis-ban az udvari kápolnából a felső terembe értek, hol is ez alatt a többi, ő felségének kíséretére hivatalos cs. kir. udvari főméltóságok, testőrkapitányok, a magy. kir. miniszterek, a herczegprimás, a zászlós urak és a püspök a kettős kereszttel a kihallgatási teremben (a felső várnégyszög oldalán.) összegyűltek. Mihelyt minden elrendeztetett, ő felségének, a császári királyi főkamarás által jelentés létetik, s erre ő felsége fölkelvén, a belső termekből a nagy terembe a következő rendben távozik : egy cs. kir. kamara-irnok; két rendi biztos ; a magy. kir. főajtónálló helyettese; a herczegprimás ; a m. kir. miniszterek; a cs. kir. első főudvarmester a pálczával; a magyar királyi főlovászmester helyettese, mint helyettese a cs. kir. udvari főmarschallnak, a fölfelé tartott meztelen királyi karddal. Jobbján a püspök az apostoli kereszttel; ő császári és apostoli királi felsége ; oldalt s hátul a m. kir. testőrkapitány, a cs. kir. gyalog testőrök és a cs. kir. lovas testőrök kapitánya, a cs. kir. udvari főkamarás és a cs. kir. főhadsegéd képezik a kíséretet. A terembe érve ő császári és apostoli kir. felsége trónra lép, leül és kalpagját felteszi. Kísérete a kijelölt állásokat foglalja el a trón oldalán. Most beszédet tart a császári és apostoli királyi felsége a magyar országgyűlés mindkét házának egybegyült tagjaihoz. E beszéd végeztével ő felsége felkel, leveszi kalpagját s az előbb megjelölt rendben a belső termekbe vonul. Damjanich és Lehner sírja. A lapokban közelebb fölmerült hírek folytán Damjanich özvegye következő levelet intézte a „ Újság“ szerkesztőségéhez: Mély megilletődéssel, mondhatom sebzett szívvel olvastam a „Magyar Újság“-ban az aradi „Alföld“-ből átvett czikket e czím alatt: Damjanich és Lahner sírja. Nem szokásom, minden aprólékos dologért a nyilvánosság terére lépni és a hírlapokban felszólalni, az okból hallgattam mindeddig, habár nehezemre esett, hogy a lapokban, a körülmények bővebb ismerete nélkül, néhányszor a mácsai sír elhanyagolása jön felemlítve. De most az „Alföldiben közlött jelenet után a sírnál, kötelességemnek ismerem, mint az ott nyugvó egyik vértanúnak özvegye, fájdalomtól reszkető kézzel azon okokat közzétenni, melyek engem arra bíztak, hogy mindeddig nem tettem meg a szükséges lépéseket a Mácsán nyugvó két vértanú tetemei végleges elhelyezése iránt. Az aradi vérnap estéjén 1849-ben Damjanich és Lahner tetemei, Csernovics Péter rokonom kertjében, Mácsán lettek eltemetve. 1863-ban Mácsa gróf Károlyi György birtokába ment át, és én 1864-ben gróf Pálffy Mór akkori budai helytartóhoz folyamodtam, hogy mivel a szerb papság határozottan megtiltotta a tetemek áttételét az ottani családi sírboltba, engedje meg háborithatlan teljesítését ebbeli szent kötelességemnek. Folyamodványom azonban egy hó múlva Szerb Tivadar akkori aradmegyei főispán által hozzám visszaküldetett azon hátirattal, hogy ő csász. kir. felsége abbeli kérelmemnek, miszerint Damjanich János kivégzett forradalmi tábornok földi maradványai jelen nyughelyükről a mácsai családi sírboltba áthelyeztessenek, helyt adni nem méltóztatott. Azóta a sír közellakó fivérem, Csernovics György intézkedése folytán, mint ideiglenes nyughely, felismerhető állapotban tartatik fen. És most, miután akadály nélkül megtehetném a vértanuk iránti kötelességemet, lelkes honfiak tanácsára évről évre elhalasztottam ebbeli óhajtásom kivitelét, azon hitben, hogy a magyar nemzet hazafias kegyelete és tisztelete jeléül az elvérzett hősöknek egy méltó emléket fog Aradon, kiszenvedések helyén felállítani, mely alatt mind a 13 tábornok maradványai és igy a Mácsán eltemetetteké is végnyughelyeiket fel fogják lelni. Miután pedig tudom, hogy e czélra 34000 frtot túlhaladó összeg gyűlt be, mely reményem megvalósulását közel kilátásba helyező, nem nyugtalanítottam imádott férjem porait. És ime, az „Alföld“ közlése szerint egy idegen ember, minden megbízás és felhatalmazás nélkül részemről, habár honfiúi kegyelettől ösztönözve feldúlta sajátomat, szent síromat. Ezt nem olvashattam feljajdulás nélkül. Mély bánattól áthatva ezennel nyilvánosan felszólalok, és felkérem azon bizottságot, melynek élén Aczél Péter Arad megye főispánja eddig jónak látta a tervezett aradi emlék felállítását elhalogatni, mivel szerinte a begyűlt összeg elégtelen egy méltó emlék készítésére,,ámbár ha a mai nemzedék nem kíván bővebben adakozni, a jövő generatiótól még kevesebb részvétet várhatunk), felkérem, mondom a bizottságot, nyilatkozzék a nemzet előtt: kíváne tenni és gyorsan az eddig begyűlt összeg erejéhez képest? ha ign, mikor szándékozik a 13 vértanú hamvait égi Aradon készülendő közös sírba áthelyezni? A hely kijelölése és sírbolt elkészíttetése rövid idő megtörténhetik. Mert azon esetben, ha a bizottág még most sem látná időszerűnek az erélyes cselekvést, én részemről tovább nem várok, hnem intézkedni fogok, hogy dicsőült férjem és a halálban is hű bajtársának porai egy sikert berök nyugalomra áttétessenek. Pest, 1872, aug. D. Damjanich János özvegye. Apaságok. A kormányképi háznagy nem látszik tudni, hogy állami nagy ünepélyességek alkalmával — s tán csak nem tekinthetni csekélységnek az országgyűlés fejedelmi megnyitását — az udvari gyászt maga az uralkodó is félre teszi. Mi — daczára, hogy a nem kormányképes ellenzékhez tartozunk — biztositotjuk a képviselő- és a főrendi urakat, hogy a timbeszéd meghallgatására nem kell fekete disiruhában menni, hanem mehetnek más színalem is. Mi ezt nagyon illetékes helyről s az a hozzáadással tudjuk, hogy az udvari nagy gyásznak különben is vége van szeptember elsején. * Az Ungarischer Lloyd mai esti lapja következőket ir: „Az Ellenőr ma közi tárczájában „Egy ebéd a czárnál“ czim alatt az egész eredeti tudósítást, mely tegnapi esti lapunkba a pétersburgi statistikai congressusról megjelent. A nevezett lap azonban nem nevezte meg a forrást s igy — daczára azon puritanismusnak, melyet másoknak prédikálni szokott — idegen jószágot tulajdonított el. A ki az illendőség szabágait megtartatni akarja nagyban, annak nem kell mellőzni annak gyakorlatát kicsinyben sem.“ Válaszom erre a következő: Az Ellenőr hibázott, midőn a tegnapelőtti U n g. Loy d-ból tegnap egy czikket adott fordításban a forrás megnevezése nékül. S lapunk ezen hibáját elismerjük azon szemtelen modor daczára is, melylyel mulasztásunkra emlékeztet egy olyan lap, mely nem is élne meg, ha a bécsi és németországi lapokból nem ollózhatná ki tartalmát folytonosan, és anélkül, hogy mindennapi prédájának eredetét — melyet lefordítani sem kell — megnevezné. Olvasóink tudják, hogy az Ellenőr soha sem panaszkodik azon, ha laptársaink átvesznek tőlünk egyet és mást anélkül, hogy megneveznének. Nem panaszkodunk pedig azért, mert először is elég nekünk a tudat, hogy a mások által idézett értesítést vagy czikket lapunk adta először, s mert másodszor, a kicsinységek feletti panaszkodást, vagy pláne felzúdulást idétlennek és nevetségesnek tartjuk. Helyes, hogy a lapok megnevezzék egymást, midőn átvesznek valamit egymástól, de mi bizony nem haragszunk s még kevésbé gorombáskodunk, ha — mint elégszer történik ,s feledékenységből is megtörténhetik bárkivel is — valamelyik laptársunk nem is mondja meg, hogy az Ellenőr után közöl valamit. Csak előttünk ne közölje a fontos dolgokat, a többit nem bánjuk. A közönség nem azon lapokat keresi,melyek mások után, hanem azokat, amelyek mások előtt szoktak járni értesítéseikkel a legtöbb esetben. Az Ellenőr pedig eléggé ismeretes mind eredeti közleményeinek bőségéről, mind értesítéseinek elsőségéről. Úgy látszik azonban, hogy az Ung. Lloyd nem nagy hittel van olvasottsága iránt, különben megnyugodott volna a meggyőződésben, miszerint a közönség felkiáltott az Ellenőr tegnapi tárczájára , hiszen ezt már olvastuk tegnap, németül, az Ung. Lloydban, mely, mint tudva van, első kézből kap mindent, még azon Renten und Ratenbankféle ajándékokat is, melyeket illetőleg máig sem felelt a hozzá intézett kérdésekre. S látszik továbbá az is, hogy nem szereti a puritanizmus prédikálását. Annyi bizonyos, hogy neki semmi köze sincs ezen katedrához. Zahlt sich nicht aus. Hanem erről majd írok én máskor, midőn egyszer időm és alkalom lesz megismertetni kissé a magyar termelő, iparos, kereskedő és mivelt közönséget a romlottság kútfejeinek egyik legundokabb és elpusztítandó fajtájával a syndikatusokból és subventiókból élő azon irodalommal, melyek nyavalyája Bécsből importáltatott hazánk hajdani tisztességes és megvásárolhatlan sajtójának kebelébe. * A Lónyay-sajtó tele van költeményekkel a kabinet rögtöni megerősödéséről, az e végre tartott conferentiák útján, melyekben Deák és Csengery szerepelnek. Biztosan állíthatjuk, hogy a Csengeryt illető szereposztás nem egyéb mint mese. Az erősödést illetőleg utalunk a P. Lloyd, mai őzikének végére. Csernátonyö zött kötött kiegyezés után Magyarország 59 milliót fizet a közös kiadásokhoz, melyből Horvátországra 3.900.000 frt esik. Horvátország tehát most jobban van megterhelve, mint 1868. előtt volt. Ez azonban teljesen alaptalan. Horvátország 1868 előtt ép úgy deficitben volt, mint jelenleg 1868 után. Akkor az összes birodalom fedezte a hiánylatot, ma Magyarország, mert Horvátország tényleg ma is csak 2.400,000 frtot fizet, s a hiányzó 1.500,000 ftot Magyarország fedezi.* Strossmayer püspökről írják, hogy zágrábi érsekké való kineveztetésének terve teljesen elejtetett. Tegnapelőtti czikkünkre illetékes helyről az alábbi közleményt vettük, melyből megelégedéssel constatáljuk a pénzügyminiszter abbeli nyilatkozatát, hogy nem csupán az átalános földhitel részvénytársulatnak hanem kész zálogleveleit állami biztosítékok letételénél elfogadni minden jelzálog hitelintézetnek, csak kérje. Hazai jelzálog hitelintézeinket tehát ezennel figyelmeztetjükhogy a nyújtandó kedvezményt siessenek igénybe venni. Az illetékes helyről vett közlemény következőleg hangzik : Az „Ellenőr“ 200-ik számának vezérczikkében azt mondja: „A földhite részvénytársaságnak semmivel sincs több joga igényt tartani az állam által nyújtott kedvezményre, mint van a többi hasonló részvénytársulatoknak.“ Ez tökéletes igaz. Ugyan azért azon kérdésére: ha megadta a miniszter nevezett részvénytársulatnak azon kedvezményt, hogy záloglevelet állami biztosítékok letételénél elfogadtassanak, mi okon tagadhatja meg ugyanazt a többitől ? e felelet egyszerűen csak az, hogy semmi okon. Aminthogy különös okok netalán fenforgásának esetét kivéve, nem is fogja megtagadni egy földhitelintézettől is, mely azt igénybe veendi. Tiltja ezt a hazai földhitelintézetek iránti köteles tekintet, mely nem engedi úgy tüntetni föl azoknak zálogleveleit, mint amelyeknek biztosítékul elfogadása veszélyes lenne. Hazai jelzálog-hitelintézeteink zálogleveleinek ezen háttérbe szorítása annál kevésbé volna indokolható, minthogy az ausztriai földhitelintézet zálogleveleit mind az ottani, mind pedig a közös kormány elfogadja magánbiztosítékul. S várjon a magyar kormány ugyanakkor, midőn a magyar földhitelintézetek zálogleveleinek cautióképességét a közös hadügyminisztériummal szemben hangsúlyozza, teheti-e azt, hogy e zálogleveleket itthon biztosíték letételre alkalmatlanoknak tekintse ? Végül nem lehet érintetlenül hagyni egy pontot, melyet ezikkiró egyátalán nem vett tekintetbe. Ő ugyanis azt hiszi, hogy az ha egy záloglevél árfolyama szilárdul, csupán az illető hitelintézetnek használ. Ez téves felfogás,mert hisz a záloglevelek árfolyamának emelkedése elsősorban a földbirtokos osztálynak van javára, mely záloglevelekben kapja kölcsöneit, mely tehát annál több készpénzt kap hasonló névértékű záloglevelekért, minél magasabb a záloglevelek árfolyama. Oktalan eljárás volna, ha a kormány hazai zálogleveleink árfolyamát minden képzelhető ok nélkül nyomni igyekeznék s ez által azon helyzetbe hozná hazai földbirtokosainkat, hogy vagy itthon lehetőleg kedvezőtlen feltételek mellett jussanak jelzálogos hitelhez, vagy pedig kénytelenittessenek ausztriai hitelintézetekhez fordulni. — Horn Ede, a mint halljuk, hajlandó az egyetemen előadásokat tartani a nemzetgazdaságból. Óhajtjuk, hogy a hir való legyen, s reméljük, hogy illetékes körökben semmi akadályt sem fognak gördíteni a szándék valósulása elé. — A horvát regnicolaris deputatio aug. 22-diki ülésében — mint a „Drau“ írja — Strossmayer püspök az elnökségről lemondott s helyére Mazuranics választatott meg. E bizottmány unionista tagjainak többrendbeli felszólítása daczára, a nemzetiek a magyar-horvát kiegyezés pénzügyi részének kivételével még egy pontot sem jelöltek meg, melyet revideáltatni akarnak. Az unionisták ismételt felhívására a nemzetiek azon választ adtak, hogy az unio-pártbeliek tegyenek erre vonatkozólag ajánlatokat, s végül abban egyeztek meg, hogy a magyar kormányt fölkérik, hogy az lépjen elő munkálattal s ezt a régn. deputátió elé terjeszsze tárgyalásra. A nevezett lap még a következőket is közli: Ami a pénzügyi kiegyezést illeti, a magyar pénzügyminisztérium által Zágrábba küldött tisztviselők által adott felvilágosítások teljesen kimerítőek voltak, s megdönthetlenül bebizonyíttatott, hogy Magyarország tényleg 1.500.000 írttal járul a horvát budgethez. A nemzetiek erre a pénzügyi kiegyezés alapját támadták meg. Ők így okoskodnak: 1868-ig Horvátország a közös költségekhez körülbelül 2.410.000 írttal járult és Magyarország mintegy 54 millióval; az Ausztria és Magyarország köz Képviselőválasztások. Marosvásárhelyen a mesterek készen lesznek az összeírásokkal nem sokára. Elképzeljük, hogy milyen lehet. A választás úgy sept. 15—20 táján történik meg. — Udvarhelyszéken nem próbálnak szerencsét az új választással, mert már egyik jobboldali jelölt Török ki is van nevezve kir. ügyésznek Csikba. A községi számadások kérdéséhez* Pest megye legutóbbi közgyűlésének ismertetésében az „Ellenőr“ tegnapi számában megemlíttetik azon rövid szóváltás, mely köztem és a közgyűlés néhány tagja közt fölmerült, az állandó választmány számadási jelentéseinek azon inkorrekt kitétele felett, hogy a számadó a nem igazolt összeg megfizetésében elmarasztaltassék, ahelyett, hogy felszólíttatnék, az összegnek peren kívüli uton való visszatérítésére bizonyos határidő alatt. A tudósító hozzáteszi, hogy a főügyész kimutatta, miszerint a megye végre is hajthatja elmarasztaló számadási végzéseit. Ez utóbbi tételre némi észrevételt kell tennem, mert a főügyész a megye elmarasztaló számadási végzéseinek, ugyancsak a megye által való végrehajthatóságát csak elhitette, de ki nem mutatta. Másodszori felszólalásomban határozottan tagadtam is az egész okoskodás helyességét. A kérdés fontos, jó lesz kissé megvilágítani a nyilvánosság napfényénél is, mert úgy látszik, nem vagyunk vele tisztában. Ez is azon kérdések közé tartozik, melyek a törvénykezés és közigazgatás különválasztása folytán nem találnák még meg rendes elintézési módjukat, sem a felfogásáért a gyakorlatban. Szerintem akkor, ha a községi számadás valamelyik tétele ellen kifogás merül fel, a számadó a megye részéről soha semmi esetben ő nem marasztaltathatik. Az első lépés, amit tenni kell, abból áll, hogy a kifogás számvevői észrevétel alakjában közöltetik vele nyilatkozat végett. Ha ezután a kérdés tisztába nem hozathatik, a megye a számadási követelést megállapítja s annak peren kívüli kiegyenlítésére a számadót felszólítja. E végzés jogerőre emelkedése után a számadó ellen számadási pert kell indítani, a kifogás alá vett tétel bírói megállapítása és a számadó bírói elmarasztalása vésett.■ „A magyar kormány politikája és Magyarország érdeke“ czím alatt „ A reopag“-tól egy röpirat jelent meg. Van benne sok jó és érdekes, de van benne olyan is, amivel nem értünk egyet; elolvasását azonban ajánljuk a közönségnek. A röpirat azon részéből, mely az egyes miniszterekkel foglalkozik, mutatványul adjuk a következőket: Mit szóljak a mostani Paulerről? — azt hiszem, mindent megmondtam, ha érdemét kiemelem : ő jeles tanár, kinek Hugo Grotius kedvencz themáját képezte; azonban mint miniszter, még csak Thun Leo sarkáig sem ér fel. A pénzügyi, hadügyi és közlekedési volt miniszterekről csupán az 1867-ki egyezmény keretén belül szólhatnék, melynek ressortjai azonban nem olyanok voltak, mintha az adottnál kívánni valóbbat is el nem tűrtek volna. „Csak ember kellett volna a gátra“, mint a közszójárás mondja. A jelenlegi magasabb állású hivatalnokoknak pedig már az is elegendő bírálata, miként azon elterjedt hír képes volt gyökeret verni a közvéleményben, miként a közvagyon nem részesül kifogástalan, s tiszta kezelésben ; mit egyrészt nem lehet csodálni, mert egy bizonyos, volt magas hivatalnok, ki szinte valami bizonyos 50,000 frt elfogadása miatt „palam et publice“ kompromittáltatott, de kellőleg nem rehabilitáltatván, ismét magas — bár más ressortba tartozó állásba helyeztetett, s kinek, mint mondják, igen korlátolt képességű sógora egy nagy horderejű vállalatnak, vagy vasútnak még jelenleg is igen dús jövedelmű igazgatója, mely vasútnál tudvalevőleg, csak 15 milliócska mutatkozik deficit gyanánt. Továbbá pedig, hogy a nevezett magas hivatalnoknak katonai félképzettséget nyert rokona, az ország első törvényszékénél — bíróvá qualificáltatott, promovealtatott ad majorom D. gratiam! A volt belügyérekről nem szólok „de mortuis nil nisi bene“ — s csak a jelenlegiről, ki mint tudjuk, tótnak elég Tót(h), de magyarnak — nagyon rosz miniszter. Egyébként annyira már felvitte, miként a múlt évben egy kis brochure jelent meg személyéről, s programmjáról, no meg azt is hallották, vagy látták a rosz fülek hogy yokkéval lóháton teszi meg az aranyér elleni sétákat, no de ezt nem az irigység hozatja föl velem ! Isten látja lelkemet ! hanem csak úgy „per associationem idearum“, miután tudjuk, hogy tót atyánkfiai „more patria“ gyalog szoktak lovagolni, a módosabbak pedig fuvarozás alkalmával, a ló mellett. Különben jó szónok valamit előadni, de fájdalom, arra soha nem gondolt, hogy tanulmányait a miniszteri hivatásig kiterjesztette volna, ami pedig, egy miniszternél legalább is van olyan nagy hiba, mint a suszternél, vagy szabónál, ha varrni igen, de szabni nem tanult, mert a Rundschaft nem csak szép beszéd és társalgást kiván a mestertől, de jól megteremtett ruhát, avagy lábtya alkotmányt is. Fogadni mernék, hogy ő méltóságának van „par excellence“ száz oly hivatalnoka, akik, ha par excellence tíz évig távol lenne, helyét, mint substitutusok, a gépezet fenakadása, s a közfigyelem minden zavarása nélkül a legkitűnőbben betöltenék; no de talán ő is tudja, hogy “fac my talem, talis erő.“ Az elmarasztaló ítéletet tehát a bíróság hozza és a polg. t. rendt. 346 §-a értelmében a bíróság hajtja végre. Amit itt állítok, igen furcsa dolog. Ha a számadás valamelyik tétele ellen észrevétel forog fen, abból a községre nézve számadási követelés, a számadóra nézve pedig számadási adósság keletkezik. Azt, hogy jogosult-e a követelés és valódi-e az adósság, sem a község, sem a megye el nem döntheti jogérvényesen. Erre csak a bíróság lehet illetékes, mely ezen kérdés eldöntésében is a polgári eljárás szabályait alkalmazza- Kitűnik ez a községi törvény 130 §-ából is, melyet felolvastam, sőt maguk a vitatkozók is felolvastak. Ez is azt mondja, hogy ha a község vagy a számadó a megye , esetleg a belügyminiszter felülvizsgálatában meg nem nyugszik, azaz a kiegyenlítésre vonatkozó felszólításnak peren kívüli uton eredménye nincs, a községre nézve illetékes bírósághoz lehet vinni a dolgot, azaz pert kell indítani. A megye, mely elmarasztaló végzést hoz, azt bizonyosan végre is akarja hajtani. Szeretném látni, mikép teszi ezt? Talán a megyei szolgabíróhoz fordul? A megyei szolgabírónak a törvény csak a mezei rendőrségi kihágások eseteiben és az adóvégrehajtásoknál enged némi hatáskört, ez utóbbinál pláne nem többet, mint a megye képviselését törvénykezési ügyekben milyen a számadási adósság is, minden hatóságot megvont tőle. Vagy talán a bírósághoz fordul ? A bíróság, a felemlített 346. §. szerint csak az önmaga által hozott ítéletet vagy az előtte kötött egyezséget hajtja végre. Fenmarad tehát az erőhatalom. De ennek útjában áll az 1869: 411. sz. 20. §-a mely szerint senkit illetékes birájától elvonni nem szabad. A végrehajtási eljárás tehát mindenkép semmis és a megye elmarasztalása a papíron marad. Tudom, hogy a megye eddig jogérvényesen marasztalhatta el a számadókat és végre is hajthatta elmarasztaló végzéseit, de e joga csak addig állt fenn mig a közigazgatási hatóság mellet bírói hatóságot is gyakorolhatott. És még akkor is nem a közgyűlés mondta ki az elmarasztalást, hanem az 1848. 11. t. ez 5. §-a alapján szervezett megyei számvevőszék, melyet a törvény törvényszéki hatósággal ruházott fel. Időközben életbe lépett az 1869. 4. t. ez. 1. §-a, mely szerint az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik, és sem a közigaztási sem a bírói hatóságok egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak, így áll a kérdés. Világos, hogy a számadásbeli hiányok megtérítése közigazgatási úton csak azon határig szorgalmazható, ameddig a kiegyenlítés önkényt végbemehet, vagy a követelés elengedtetik, azontúl polgári peres ügy,amelynek illetékes bíráját a polg.rerok, rendt. 39. § a kijelöli. Most is azt mondom tehát, hogy a főügyész a megyei elmarasztalás jogosultságát és annak végrehajthatóságát a közgyűléssel csak elhitette, de semmikép ki nem mutatta. Dalmady Győző