Ellenőr, 1872. szeptember (4. évfolyam, 202-226. szám)

1872-09-01 / 202. szám

Jaj! de Magyarországnak nem nagy állású és nagy fizetésű, engedelmes erényű Beamterre van szüksége, hanem tanult főre és mindenek felett ál­lamférfiúra, ki­ nem kompromitálja magát azon alapot is, melynek állását, habár közvetve is, köszönheti , ki nem besr azon kisszerű ad­ministratív fogalmakon felülemelkedni, melyeket mint kisded hivatalnokocska, a vidéki bureaukban elsajátított, Merő kísérlet jellemzi belügyéri mű­ködését, s az új választási törvény mint éretlen, „az igazhivőket“ is megbotránkoztatta. Hát az országos rendőrség felállítását, vagy bármilyet, miért nem igyekezett előmozdítani ? ! A fővárosok rendezésének elmaradása oly bűn, melynek következményeivel a prostitutió, s a de­­moralisatio bízvást vetekedik. Az nem mentség, hogy nem volt reá idő! — volt elég­ tetszett volna vagy megbukott javaslatát, vagy a most mondott javaslatot előbb benyújtani, akkor lett volna idő. De máskülönben államférfim számítását hogyan kerülhette ki azon védelmi eszköz, mely­­lyel a baloldal élt? No de az Excellence „a tout-prix“ nagy akart pártja előtt lenni. Min­den nap új botrányról tesz tanúságot mely épen az ország fővárosát kompromittálja egyaránt benn, úgy mint künn. Az a roppant ano­mália, melylyel az uj keretű királyi törvényszékek a fenmaradt városi kapitánysággal, az úgynevezett rendőrséggel élményeznek. Az a tömérdek önkény­kedés, egyaránt személy és vagyon fölött; maga a kapitányság kebele is saturálva van oly elemen­­tumokkal, melyeknek picáns viselt dolgai „a párisi titkok“ műbe bátran beillenének. Eltompul az em­ber érzéke hallva, látva az ott uralkodó fejetlen­séget, vagy inkább fejességet. A főnök, mint mond­ják, inkább politikai satelles és Bimbasa, mint­sem tapintatos rendőr-chef; alattvalói pedig — tisztelet a kevés kivételnek — inkább úgy tűnnek fel, mint valami kaliforniai arany-zálogház-közvetí­­tői, vagy mint valami kaliforniai aranymosók ve­télkedő serege ; hiszen köztudomású a legközelebbi eset is, hogy a főmandarinnak kedves almandarinja minő lucullusi lakomát csapott éjjen által egy a börtönből felhozott hölgygyel, mely pedig nem első tette volt; az is tudvalevő, miként az illető almandarin csekély fizetése mellett, édes nejének nagy örömére még egy más, magától különböző nemű embert is tartott önön mulattatására, és mindezekért f­elcsapatása után, a közönség nagy épülésére, mindannyiszor a főmandarin a nélkülözhetlen Csindarint visszavette hivatalába, legújabban pedig öt testestől-lelkestől egy privile­­gisált üzlettel boldogította. Az is köztudomású dolog, miként a bordélyházak oly virágzásban ál­lanak Pesten a nagy „Prostitutor“ alatt, hogy büszkén mondhatjuk, miként ez egyetlen hazai iparág, vagy, egyetlen institutióink között, mely a külföldit utólérhetlenül felülmúlja, úgy, hogy fővárosunkat egész keresett nevezetess­égre emelte . A kormánykörökből sugalmazott „Srbski Národ” a szerb congressusi ügyre vonat­kozólag a mai körülmények között a leggyakor­latibb és legkorrectebb eljárásnak találná, ha a kormány a szerbek egyházi és iskolai autonómiá­ját felfüggesztené, és ideiglenes statútumot hozva, a rendet ismét visszaállítaná. Mindenekelőtt tudjuk — úgymond czikkb­e — hogy a föloszlatott congressus az­­érsek-patri­­archa választás végett hivatott össze, minthogy azonban az egyházzsinat nem csak hogy nem bo­csátkozott a választásba, hanem azt egyenesen visszautasította — ebbeli jogáról lemondott; ilye­­ténkép ez oldalról is a koronára ruháztatott a jog, érsek-patriarchának azt nevezni ki, kit a görög-keleti clérusban a legméltóbbnak és legké­pesebbnek tart. Mihelyt az egyháznak feje lesz, a synodus is azonnal megtartható. A synodus az üresedésbe jött püspöki megyéket betölti s haladéktalanul azt fogja kívánni, hogy az összes egyház-közoktatási statútumok megszüntettessenek, melyek — mint az eparchiális gyűlések, az eparchiális szentszékek (consistoriumok), a szerb egyházi községek, a congressusi választási szabályzat — megerősítést nyertek. Mihelyt ezen kibúvók fölfüggesztetnek, azonnal jobb lesz a fegyelem a lelkészek s a ta­nítók között, s dr. A v r­a­m (Mileticset érti) mis­siójának is vége szakad. Meg van nekünk az 1864—65-dik évi leirat. A mi a körülményeknek megfelel, a szerint ren­­deztessék, a mi nem egyez meg vele — itt a synodus, itt a kormány. Ha majd aztán úgy három év múlva ma­gukat kiszellőztették, a papok s a könnyelmű tanítók sorai megritkittatnak, az arczátlan tanfel­ügyelők, kik mint agitátorok egyik helyről a másikra mennek — elbocsáttatnak; ha majd a zombori tanitóképezde, mely kígyókat küld a nép közé, s az újvidéki középtanoda a vizsgálatnak magukat alárendelik s a szükséghez képest hatá­rozatlan időre bezáratnak, egészen más szellem fog a nemzetben s az uj nemzedékben uralkodni, az egyház s a király irányában mindenki loja­­litással fog viseltetni, az emberek mai bolondsá­gaikra nem is fognak gondolni, s azok is, a kik netán még megemlékeznek, szégyelleni fogják, hogy a „víg czimborákkal“ egykor egy körben jártak. TÁRCZA. A hét viszhangja. Mily pompás kilátás nyílik a „Hungária“ szál­lodából! Ott hömpölyög alatta a Duna, látható Buda vára, a felcsúszó siklóval, a miniszterelnök hivata­los lakásával és gr. Lónyay Menyhért fris palotá­jával. És még sok minden is látható, a­mit fölös­leges elősorolni, mert megírták már eleget, s lepho­­tografírozták ezerszer. De mindezt a „Hungária“ Duna felőli föld­szintjéből kell nézni. Onnan van igazi kilátás. On­nan többet is lehet látni, mint a­mit leírtak és photografíroztak. Az nem tesz semmit, hogy már egy kis őszi köd libeg olykor a fejedelmi folyam fölött, s hogy e köd mind sűrűbb lesz, a mint a fák lombjait lefosztja a zordonáló idő. Az a köd, midőn eltakar mindent, akkor­­ fölötte alkalmassá válik légvárak építésére, s a kilátás nem veszt sem­mit megragadó és hatásos természetéből, hanem megmarad akkor is olyannak, minőt csak a Deák­klubból lehet élvezni. Talán azért látnak onnan oly szépnek min­dent, mert az ott levők kilátása mindig kellemes, s a ködnek is van panorámája, még pedig sokféle, mihelyt nem akarjuk tudni, hogy az köd, mely szürke és sok bajt okozó. Mily irigylésre méltók azok, kik csak most jönnek föl, s a kilátások végtelen perspectivája tá­rul eléjök; kik előtt a Duna csakis egy teknő viz ama kimerithetlen forrás mellett, mely dúsan öm­lik a Hungária földszintjén, s hivatva van fölragadni az élet hajóját,­­mely valószínűleg a csavar­hajók közzé tartozik) aztán bevinni egy biztos révbe, hol egy-egy megye főispáni széke, vagy a miniszteri tanácsos szőnyeges irodája vár reá, „ott.“ — Ott fogok sétálni, hogy lássam hányan mennek be. Hogy miről fognak ott beszélni, hogy mit határoznak arra nem kiváncsi senki. De végte­lenül kiváncsi, arra mindenki, hogy hányan lesznek. „That is the question !“ kiált fel a töpren­­kedő Hamlet, midőn a lét és nem lét kérdése fö­lött töprenkedik, s az egész közönségnek kedve van hamleteskedni. Az első kérdés tehát, melyet a reformpárt Ec­h­o, Berlin, augusztus 29. (Saját levelezőnktől.) A tőzsde magatartása még folyton kedvező s azon még a franczia kölcsön megkötése előtt mondott jóslatom, hogy egy tartós állandó haus­­sera számolhatunk, csakugyan bekövetkezett. A berlini tőzsde a franczia háború előtt nem játszott oly fontos szerepet, azonban minél több pénz vándorol be Francziaországból, annál inkább látszik tűnni azon nagy soliditás, mely a porosz pénzemberekről csaknem példabeszéddé vált. A hitel mai kifejlett állapota, azon nagy lendület, melyet az ipar és kereskedelem az egész világon nyert, nem teszik kikerülhetővé hogy a túlüzérkedés a Schwindel azaz szédelgés, még a mindent megfontoló németeknél is lábra, ne kapjon. A számos valóban szükséges új válla­lat létesítése az abból vont nyereség mintegy lá­zas tevékenységgel villanyoz a fel az egész ke­reskedelmi világot, sőt még a magán tőkepénzes embereket is s az iparszabadságnál fogva meg nem akadályozható, hogy a sok jóval sok rész is létre ne jöjjön. Mily óriási lendületet von a német vállalko­zási szellem az utolsó hét évben, eléggé láthatjuk egy legújabban kibocsátott statistikai kimutatás­ból; e szerint 1871-ben Németországban 42 új bankintézet alapittatott, melyeknek részvényei leg­nagyobb részt párin felül bocsáttattak ki. Még több iparvállalat alapittatott, egyedül Berlinben 104 ily társulat alapittatott s ezek közül 87 (17- nek tőkéje nem tudatik tisztán) 80—81 millió tallér tőkével, ezek közül legfontosabbak a bá­nya és vasúti szükségletekre alapított részvény­társulatok, mintegy 33 millió tallér tőkével. De a nyereséges alapítási szellem még na­gyobb mérvet öltött a­z. évben, így saját jegyzé­seink nyomán egyedül július hóban negyven új iparvállalat jött létre s 12 új bank, nem is szá­­mítva azon apróbb vállalatokat, melyek a tőzsdén nem jegyeztetnek. A franczia kölcsön fényes sikerülte, bár az a német közönség legnagyobb részének nem tet­szett, a tőzsdén oly befolyást gyakorolt, hogy a különben csendes nyári idényben némely papír 10—20 sőt 50—100o/o-al emelkedett, a­mi az eddig csak lassan fontolva haladó berlini tőzsdén a hallatlan dolgok közé tartozik. Az óriási haszon, mit ezen rohamos áremel­kedésekből számtalanok húztak, oly vérmes re­ményekkel árasztanak el sokakat, hogy még két­évi folytonos áremelkedésre számítanak. Noha nem tartozunk azon pessimisták közé, a­kik még a régi privilégiumos korszakért rajongva, minden új vállalatban egy új szerencsétlenséget vélnek látni, legtöbbnyire szaktudatlanságból sopánkodva, h­ová vezet mindez ? Mi czélja ennek vagy aman­­n­ak a vállalatnak, hisz bízunk már mindebből eleget. Mai nap az emberiségnek oly számtalan igényei vannak, hogy ezek kielégítésére a keres­kedelem és iparnak, a vállalkozási szellemnek mindig elég dolga leend. Noha mint említik, nem tartozunk a pessi­misták közé, oly vérmes reményeket azonban még­sem táplálunk; a jelenlegi üzérkedést túlzottnak találjuk, nem mert oly sok vállalat, hanem mert oly hamar alapíttatnak egymás után; a nagy ár­emelkedést sem tartjuk bajnak sőt ez az ipar­ke­reskedelem fejlődésére szükséges, csak kártékony­nak tartjuk, hogy az oly rohamosan emelkedik, úgy hogy a nagy­közönségnek nem marad ideje magának mindenről kellő tudomást szerezni, s a lázas rohamban könnyen tévútra tér, figyelemben részesítvén az arra nem érdemes papírokat is. Ez azonban az iparszabadság azon csekély hát­ránya, melyen a közönség igen könnyen segíthet az által, ha el nem ragadtatva holmi nagyon sok szépet­ ígérő hirdetésektől, egyedül saját biztos tu­domása után köti meg üzleteit, hanem törődve a pillanatnyi rohamos árszökkenéssel, megtartja nyu­galmát s a vállalatokat nem a külső fény nem a gyakran csak igen múlékony áremelkedés után ítéli meg, hanem saját belbecse valódi értéke szerint. Azok számára, a­kik netalán azt mondják, könnyű mindezt papíron leirni, utalunk kiválólag Anglia példájára — hol a közönség ezen mér­séklése már feltalálható — a hol a legmerészebb legóriásabb vállalatok alakíttatnak — de a kö­zönség elővigyázata folytán szédelgés, s szükség­­­ telén az az valódi szükséget nem képező alapí­tások már alig történnek. Oly országok azonban, mint Ausztria — még inkább eddig oly annyira elnyomott hazánk, s Németország is hol az ipar­­szabadságnak még nincsenek oly rég óta birtoká­ban, hol a vállalkozási szellem csak rövid idő óta kezd nagyobb lendületet venni, — ily országok­ban a szép czéllal sok visszaélés történik épen a nagy közönség tapasztalatlansága folytán. Ily országoknak még bizonyos tisztító átalakuláson kell keresztül mennie, melynek tandiját az óvatlan közönségnek kell megfizetnie, s mely tandíj annál nagyobb, kártékonyabb minél tudatlanabb a közönség, mi­nél rosszabbak a törvények. Fájdalom épen ha­zánkban, valljuk be őszintén, honfitársaink szak­­avatottsága még rendkívül sok kívánni valót hagy hátra s kereskedelmi törvényeink (legna­gyobb részt teljesen hiányzanak) valóban elszo­morítók, s kormányunknak egy gyökeres keresk. törvénykönyv mielőbbi kidolgozását legszentebb A Hungária Duna felőli földszintje allegorice látszik jelenteni,hogy onnan mindenki magasba vá­gyik. Vannak ugyan souterrain helyiségei is, ha­nem aki nem a maga lábán jár, rendesen nem tud­ja, hogy mi van lábai alatt. A négy hó óta üres és csöndes termek ismét kez­denek népesülni s a honatyai kebel szorongva gon­dol reá, hogy e termekben lesz szerencséje meg­ismerkedni e excellenciájukkal. Ő excellentiája amott fog ülni abban a karosszékben, én pedig ezen az ajtón lépek be. Addig gondoskodom valami jó be­mutatóról. De vájjon mit fogok neki mondani ? Semmi esetre sem olyat, mely ő excellentiájának ne tetszenék. A tanácskozások alatt szemközt állok vele, s a­mint mond valamit, helyeslőleg rázom fe­jemet. Itt, a­hol az ország sorsát döntik, eldől az én sorsom is. És a honatya honfiúi érzelmei emelkednek, mint a kéneső. Országok sorsa emberek sorsával van össze­forrva.. Ez oly principium, melyet Napóleon ép annyira ismer, mint igen sok azon kétszáz és né­hány képviselőből, kik hatalmas többségünkhöz tar­toznak, s kik és most érkeztek meg a „Hungária“ földszintjének kilátásait élvezni. Észre lehet venni a városban, hogy már itt vannak honatyáink. A házak kapuin ott fityeg­nek az elegáns szobákat hirdető c­édulák; a könyvárusok kirakataiban sorba helyezték a tör­vénykönyveket; a „Sas“ „Nemzeti szálloda“ és „Hungária“ minden szobája telve van; s a ma mák karzati jegyekért ostromolják a kisasszony udvarlóit. A „Neu Welt“ plakátjaival is sűrűb­ben találkozunk a falakon. Azonban hagyjuk elhelyezkedni a honatyá­kat, s hagyjuk csírázni a Hungáriabeli reménysé­geket, melyek elég jó helyen vannak elültetve, hisz mindenki tudja, hogy „Extra Hungarian non est vita.“ Szóljunk inkább arról, a mi legjobban ért kötelességének kellene tartania, mindennapi kése­delem egy tördelés a nemzet anyyi jóllétére. Mint levelünk elején említő, a túlüzérkedés jelenleg Berlinben is nagy, a szé­lgés oly mérve­ket kezd ölteni, hogy netán lehe tartani nagy reactiótól, minél tovább fog tarani e lázas álla­pot, minél rohamosabban fognak emelkedni netán még ezentúl is az árfolyamok (laz előjelek után ítélve az igen valószínű) annál ilyosabbak lesznek következményei. A közönség agy része már mintegy eszméletlenül rohan az árral azon tün­dérpalota felé, melynek kimerithtetlen kincseiből véli meríthetni saját szebb jövőinek zálogát. Né­melyek elérik azt s a siker kicit — de minél rohamosabb az iram, annál sulycabb azon sérülés, melyet azok szenvednek, kik vigyázatlanságuk folytán azon feneketlen árokba esnek, mely őket ama tündérpalotától elválasztja. Igen jól tudják ezt a taasztaltabb pénz­­ügyárek s azért a tőzsde ily akalmakkor gyak­ran a legcsekélyebb okra más fordulatot vesz, így tegnapelőtt és a helybli eleink egész kis panique keletkezett azon cskély hirre, hogy Vilmos császár lába megdagadt. A pénzmatado­rok azonban még nem óhajtják a baisset s igy a tőzsde magához tért. Tegnap eleinte ugyancss laza hangulat uralkodott, utóbb azonban kivül Bécsből érkező jó hírekre ismét emelkedett. A bécsi táviratok általán mindig nagy be­folyást gyakorolnak a helybeli tőzsdére minek fő oka nemcsak abban fekszik, hgy Berlin Bécsel szoros összeköttetésben áll, de London és Páriá­ból (itt később kezdődik a tőzde) a tőzsde távi­rratok rendesen csak zárlat után érkeznek, míg Bécsből az előtőzsde magatartásáról érkező távira­tok majd mindennap pontosan érkeznek meg. Ma ismét jó hangulat uralkodott, a solidabb bankok és vasúti papírok azonban még mindig elhanyagoltak, ennek okára azonban jövőre. a- Külföldi szemle. Pest aug. 31. A franczia köztársaság kikiáltásá­nak évfordu­lóját megünnepelni, m­int tudjuk a kormány megtiltotta; az erre vonatkozó körirat, melyet Lefranc belügyér­­- préfetekhez intézett, igy hangzik: Versailles 1812 aug. 21. Szept. 4-ének évfordulója alkalmából megerősitem a múlt évi aug. 24-én erre vonatkozóan kiadott rendelet ha­tározatait s felszólítom ezt azoknak végrehajtá­sára, ha szükségét látná. Ama körirat indokaihoz, melyek egész oportunitásukat megtartották, járul­nak még a jelen körülményekből vont legkomoly­­­abb tekintetbe vételek. Francziaországnak valóban most inkább mint valam­ szüksége van a csend­re és nyugalomra, hogy a kölcsön fontos művele­tét gyors és jó végre vezethesse, a terület felmen­tését siettesse és a konzervatív köztársaságot megszilárdítsa. Ön tehát meg fog tiltani min­den banketet, nyilvános összejövetelt, valamint azokat is, melyek magánjelleget színlelnek, de ép oly nyilvánosak lennének, vagy a­melyek bűnza­varokat idézhetnének elő. A kormány reméli azonban, hogy elég lesz, ha szól ön azok hazafi­­ságához, kik tüntetéseket kívánnak rendezni, hogy arról lemondjanak. — íme, Thiers úr fél saját árnyékától! Stoffel ezredes ügyéről ezeket ol­vassuk az Ind.­bergeben: Stoffel ezredes legköze­lebb egy munkát szándékozott kiadtai a lefolyt háborúról katonai szempontból. Minthogy pedig köztudomású dolog, miszerint Stoffel ezredes nem irt soha semmit anélkül, hogy felfedezései avagy argumentumai bizonyos sensátiót ne költöttek volna; a hadügyér nem tartotta időszerűnek Stof­fel újabb művének közzétételét s azon alterna­tívát állította elébe, hogy vagy adja be lemondá­sát, vagy hagyjon fel a kiadással. Stoffel hallomás szerint ez utóbbit választotta. A ne­mzetgy­űl­és republik­ánus bal­pár­tja „Correspondance républicaine“ czím alatt mint említettük lapot indított meg, melyben szá­mot ad eljárásáról. E lap mint újabban olvassuk, szept. 15-étől kezdve naponként meg fog jelenni a jövő ülésszak alatt is, közvetlenül e párt tagjaitól nyervén inspirátióit. Thiers Trouvilleben legközelebb Bon­­ned­ose bibornokot s nuntiust fogadta hosszabb kihallgatáson, melyről mi sem szivárgott eddig nyil­vánosságra. Az elnök gyakorta szemlét tart a Trou­villeben állomásozó 300 fllónyi katonaság fölött, mely egész kis hadsereget képez, ellátva lovas­sággal, tüzérséggel, műszaki csapatokkal és zene­karral. — Thiers szokásairól olvassuk a ,,Courr. de Paris“-ban Broglie hg. lapjában, hogy a köztár­saság elnöke igen különöz, hasonlóan XI Lajos­hoz, ki sohasem hált két éjjel ugyanazon szobá­ban, a trouvillei király bűvészi záró szobában alszik, továbbá ha kimegy, csak az utolsó pilla­natban jelöli ki azokat, a kiket kíséretébe vesz, valamint a legvégső pillanatban tudatja alázatos alattvalóival elhatározását s az irányt, a­mely felé kirándulásait teszi. A trouvillei tüzérségi gyakorl­a­­tok nem voltak eredménytelen mulatságok, mint azt több oldalról kürtölték, s komoly egy­­behasoníitások történtek a négy és 7 fontos ágyuk kö­zött, mely előbbiekből nagy mennyiség gyártatott a lefolyt háborúban, de a­melyek sokkal tökélet­­ebb­ e pillanatban nem csak a közönséget, ha­nem a politikusokat is, s a­mi lázas izgatottság­ban tart mindenkit, ki foglalkozni szokott a köz­­ügyekkel. Mindenki csak a reformpártról beszél. Ezen kívül minden csak mellékes. Az országgyűlés megnyitása, a trónbeszéd. Rendes formaiság, aztán a trónbeszédről előre megírták már a jobboldali lapok is, hogy szá­raz lesz. Miniszerváltozás .... Bittó leköszönése.. .. Már oly régen beszélik a lapok, hogy közönsé­gessé vált. Három uralkodó találkozása Berlinben. . . . Volt már Salzburgban kétszer is ily en trevue ! Hanem a reformpárt, a reformpárt! Rég nem jelent meg nyomtatásban semmi, a­mi oly hatást, oly várakozásteljes kíváncsiságot ébresztett volna mindenfelé, mint a reformpárt első manifestuma, mely így szólt: — Meghívás. A reform­párthoz tartozó képviselők felszólíttatnak, hogy sept. 1-én 4 óra­kor értekezletre jelenjenek meg az „Angol király­nő“ szálloda 3-ik emeletén, a 154-ik számú szo­bában.“ — Ott leszesz ? — kérdi egyik képviselő, ha a másikkal találkozik. Azonnal tudja már, hogy hol van az az énebbeknek állitottak a négy fontosaknál. A pró­bákból azonban kitűnt, hogy a különbség a két faj közt nem jelentékeny s hogy csekély költség­gel a két fontosak és oly tökéletesekké tehetők. Reyfle ezredes, a legkitűnőbb franczia tüzértiszt ezenkívül a fokozatos fellobbantás tökéletesítésé­­vel foglalkozik oly módon, hogy a rázkódtatás csökkenjen. Töltényül az ágyuknál az úgyneve­zett fémtöltény fogadtatott el s a puspáknál is ez szándékoztatik behozatni. A mitrailleu­se­­­k ezután is alkalmazásban maradnak, mint­hogy konstatáltatott, hogy a múlt háborúban is csak azon körülmény tüntette fel azokat haszon­­vehetetleneknek, mivel a hadügyérség gondatlan­sága oly embereket állított kezelésekre, a­kik nemcsak nem ismerték azok képzetét, de soha életökben sem láttak mitrailleuset. A német tüzérség szervezéséről a Times berlini tudósítója következőket írja: Mindenek előtt elkülönítik a tábori tüzérséget az osztromtüzérségtől, mely utóbbi 8 ezredből áll minden lényegesebb módosítások nélkül. Ellenben a tábori tüzérség teljesen újból szerveztetik, ed­dig mind a 18 hadtestnek 15 ütege volt, azaz 90 ágyú egy ezredes alatt. Most két üteggel több lesz, azaz az egész hadseregre nézve az ágyuk száma 204-gyel növekedik. A tüzérség élén egy abornok és két ezredes fog állani. Stratégiai el­vül elfogadtatott, hogy az ütegek lehetőleg együtt tartassanak s nagy tömegben alkalmaztassanak. A spanyol kortesválasztások vég­eredménye 290 radikális kormánypárti, 80 repub­likánus, 11 alphonsista, 10 unionista, 3 montpensi­­erista és 3 sagastapárti, minthogy pedig a kortes­­képviselők száma 400, már csak három válasz­tás eredménye ismeretlen s így a kormány hatá­rozott győzelme kétségbe vonhatlan. A milánói szép­művészeti kiállítást e hó 26-án nyitotta meg az olasz király, ki nagy ünnepélyességgel fogadtatott s vezettetett körül a kiállítási helyiségekben. A király valóságos cso­dálatot fejezett ki a gazdag és érdekes festmények láttára, melyek hat termet töltenek be, valóságos kincset képeznek s milliókra menő értékeket képviselnek, számuk mintegy 200-ra megy, me­lyek kétharmad részben 16-ik századbeli lombard­­velenczei mesterművek, egy harmadrészben pedig toscanai­ak, spanyolok, flamandok stb. Van egy Mantegna is, melyért 300,000 francot ígértek, egy megfizethetlen Antonello de Messine, két felséges Cannella stb. A harmadik köztársaság férfiai: Veuillot Lajos. — A „D. News“ után. — A humoristának, a ki úgy festett le egy va­lakit mint „fájó daganatot a civilisatio arczán,“ bizonyosan oly egyén lebegett szemei előtt, ki igen sok jellemző vonásban megegyezett Veullot­­tal, eme legkatholikusabb hirlapiróval, ki az em­beriség kilenczven százalékát átkozza ki minden reggel a legkeresettebb franczia nyelven és a legbensőbb buzgalommal az „Univers“ hasáb­jain. Dupaloupt véve a franczia egyház fejének, úgy Veuillot annak pedellusa. És valóban ez azon hangzatos czim, a melyet magának követelt ; mert midőn Augier Emil „Le fils de Giboyer“ czimű vígjátékában kisatyrisálta, ő imigyen felelt Pigault-Lebrun unokájának: „A mi modern Aris­­tophanesünk úgy beszél rólam, mint a­ki buzgón kezelem a baculust a templom bejáratának boltivei alatt. Igaza van. Én mindenkor igyekszem a pe­dellus tisztét betölteni az egyházban, ki elhallgat­tatja a fecsegő lumpokat s kidobja a kutyákat, melyek az isteni tiszteletet megzavarhatnák.“ Ennyi kellem­e néhány sorban már magá­ban is elég lenne Veuillot portraitjául. S hogy az utolsó ecsetvonást is megadjuk a képnek, csak azt kell felemlítenünk, hogy az eredeti hatvan éves, noha úgy viseli ez éveket, mintha csak negyvenen lennének, hogy szája és szemei min­den legcsekélyebb változtatás nélkül oda illenének a Sarcasmus lárvájára, s hogy ravasz, ránczos, himlőhelyes és haragos arczvonásinak átalános kinyo­mata daczára is annyira nemes szivet árul el a magán társalgásban, hogy egy művész engedélyt kérvén tőle (mint ez a második császárság alatt szükséges volt), hogy karikatúráját egyik élet­­lapban közzétehesse, annyira meg volt lepetve a nagy irodalmi pedellus szívélyes és minden kle­rikális pendanteriától ment modora által, hogy távoztában felfogadta, miszerint inkább eldobja rajzonját, semhogy ily kitűnő embert nevetségessé tegyen. S valóban vannak alkalmak, midőn Veuil­lot, elhunyt avagy bukott ellenfeléről írván, alá­zatos, méltányos és nagylelkű, csak az a kár, hogy gyöngédsége megvárja, míg ellenfelei a föld alá kerülnek. A párisi közönség huzamos időn át meg volt győződve, hogy Veuillot valóságos humbug, minek oka abban rejlett, miszerint meglepően hirtelen fordulatot tett, mintegy versenyezve a a damascusi utón haladt apostollal, bár szeren­csétlenségre nem oly tiszteletre méltó korban. Veuillot apja mint kádár mesterember nem találván munkát saját falujában, Párisba emigrált, itt korcsmát nyitott s igy Veuillot kora gyermek­ségét sörházi társaságban tölté. Öblítette a poha­rakat, súrolta a rézkannákat és mi sem gyanittatta volna akkor, hogy egy napon a katholika ortho­­doxia előharczosa s a római udvar kedvence támasztott, a legnagyobb érdekeltséggel találko­zik, s annak nevezetes voltát elismeri minden más párt is különbség nélkül, feszült figyelemmel vár­ván, hogy mit szül a holnap, s mi fog történni a Nr. 154-ben. A reformpárt egész forrongásba hoz­ta a fővárost, s tartani lehet, hogy holnap délu­tán nagy csoportosulás lesz az „Angol királynő“ előtt. Jó lesz a kellő rendszabályok felől intéz­kedni ideje korán. De hát hányan is lesznek ? — türelmetlen­kedik a közérdekeltség, és szorongva várja, hogyan felelnek meg erre b. Podmaniczky Frigyes, Schwartz Gyula, gr. Károlyi Ede és Prónay József. Gonosz sejtelmek kísértenek azonban az itt név szerint el­sorolt párt tagjainak feleletképessége felől, hogy az csupán egy szelid duett lesz, melynek Podmanitzky és Schwartz által éneklendő szövege ekként hangzik: „Ketten vagyunk!“ Vájjon ki lesz a pártvezér, Podmanitzky vagy Schwartz. És vájjon ki lesz a párt, Podmanitzky ? avagy a párt lesz Schwartz? Mily sok kérdés! De tán harmadik is lesz ? Ki tudná! A re­formpárti elvek hódítók. Ha harmadik lesz, el­mondhatják „ tres faciunt collegium,“ és elérik a mesés számot, melyet a fabulák „morálja“ meg­kíván mindig, valahányszor erős tanúságot akar nyújtani. Miután a legfőbb eseményről szóltunk, félre­­tehetnék a tollat, mert ezek után úgyis mellékes és érdektelen minden. Legalább itt Pesten igen. Szólunk azonban még valamit olyanról, mely szintén országos, de nem pesti. A n­­váradi országos határünnepély küszö­bén állunk, melyre dalosaink most készülnek mindenfelől. Mindig szeretjük és mindig örömest foglal­kozunk vele, ha a fővároson kívül is eleven moz­galmak fejlődnek ki, s a vidék beszéltet magáról, írója leend. Tizenhárom éves korában szerezvén annyi ismeretet az elemi iskolában, amennyi épen az Írás és olvasásra elég, mint írnok nyert alkal­mazást egyik ügyésznél, ki történetesen Delavigne Kázmérnak, a dramatistának fivére volt E körülmény számos irodalmi embert hozott az irodába, a többek közt Seribet, Hinardot, Du­m­ast és Barbier Ágostot. Az ügyész növendékei gyakran kaptak munkát e férfiaktól s alkalmilag az ifjú Veuilot-t is részeltették néhányban, de kü­lönösen bőkezűek voltak irányában regények köl­csönzésében, és minő regények voltak ezek, elkép­zelhetjük Veuillot saját vallomása után. Ő mond­ja, hogy a legerkölcsösebb művek, a­melyeket akkor olvasott, Paul de Kock regényei volt­ak. Volt azonban Delavigne irodájában egy Ful­­gence Ollivier nevű derék fiatal írnok, ki észre­vette az ifjú Veuillot olvasási dühét s egy napon meglepte, a midőn épen kísérletet irt. Elolvasta a kísérletet s értesült, hogy Veuillot naponkint szo­­kot egy ilyent írni „gyakorlatból“ és azon időtől kezdve jó szerzők műveit szerezte meg neki, át­nézte kísérleteit s egészen keze alá vette mintha csak testvérbátyja lett volna. Veuillot tizenkilencz éves korában annyira kiművelte magát saját iparkodása és barátja buz­dítása folytán, hogy nemcsak kész éles író volt, de egyszersmind iskolázottabb is, mint azon fiatal journalisták legnagyobb része, kik frisen kerülnek egyik másik laphoz az iskolai semmittevésből. Ba­rátja Fulgence biztosította őt, hogy hivatása az irodalom s alkalmazást szerezett neki a félhivatalos „Echo de la Seine­ Inférieure“ törzskarában, melyet Hébert, később igazságügyet inditott meg a republikánus „Journal de Rouen“-nal szemben. Veuillot szakmája itt a drámai bírálat volt, de csakhamar vezérczikk írónak promoveáltatott s a lap főszerkesztői állomása üresedésbe jővén, elég befolyással birt rábírni a tulajdonost, hogy ez állomásra barátját és jótevőj­ét Fulgencet ne­vezze ki. E két ember vezette aztán a lapot, mely a legélénkebbek egyikévé nőtte ki magát. Veuil­lot czikkei ostor pattogásként hangzottak el a mo­gorva vén normand város fölött s idő folytával két párbajt kerítettek h­a­jók nyakába, egyiket egy kellően nem méltatott színészszel, ki kalapját lőtte keresztül, a másikat egy radikális journalis­­tával, ki jobb lövő lévén, Veuillot kabátján rö­pítette át golyóját, alig három ujjnyira szivétől. Veuillot izmodora olyan volt, melyet mi Ang­liában személyeskedőnek neveznénk, azaz ha ke­zébe kapott valakit, megéreztette vele, de épen ily­ermodorra volt szüksége a kormánysajtónak ; és midőn 1833 ban a périgueuxi hivatalos orgá­num szerkesztőt keresett, Thiers, akkor belügy­miniszter, sólyoméles szemmel fedezvén fel a ta­lentumot, ajánlotta az il­lető préfetnek, szerződtes­se „azon fiatal ficzkót, aki oly nagy lármát csap Rouenban.“ Veuillot Lajos tehát mint a „Mémorial de la Dordogne“ szerkesztője a szarvasgombás departe­­ment fővárosába ment át, és Romieu, a víg ex­­journalista nem sokára a departement préfetjévé neveztetvén ki, Périgueux Páris jön zsebkiadásban­­ iíg, rajongó, életező és tele skandalummal. Veuillot, ki csakhamar „Romieu legderekabb le­génye“ nevet nyert, lelke volt e Lajos kompániá­nak, mely többek között tagjai közé számlálta Magne Pétert, később a császárság alatt pénzügy­­minisztert és Bugeaud tábornokot (később tábor­nagyot). 1837-ben oly hirre vergődött Veuillot mint journalista, hogy Guizot, a kabinet tagja, érte küldött s őt bízta meg, hogy irjon­ vezérczikkeket a „Charte“-ba a miniszteriuim kedvencz orgánumá­ba. Veuillot fő irótársai voltak Roqueplan, Thierry Malitourne, Texier Ödön, Forgues és Ourliac mind ügyes írók, de Veuillot mindegyiket túlszár­nyalta, és épen azon dolgozott, hogy valóságos hatalmassággá tegye a „Chartert a sajtóban, mi­dőn a kabinet összerogyott s a Charte is vele együtt. Veuillot ekkor egy doctrinaire lap, a „Paix“ szerkesztőségét vette át, néhány hó alatt azonban annyira rémületbe ejtette ennek tulajdonosát, hogy ez felbontotta a szerződést, mely őket egybefűzte s ekkor (1838. husvétkor) történt, hogy szünidő szükségét érezvén, a tűzokádó journalista barát­­jával, Fulgenceval Rómába ment. Róma a szent hét alatt! Nem egy hitet­len megindulást érzett keblében e vallási ünne­pélyek pazar pompája előtt; mindazáltal Páris nem volt rá előkészülve, hogy oly rendkívül megindulva lássa visszatérni Veuillet, miszerint csépelje régi barátait jobbra balra. Valóban mint keresztény tért meg, de minő keresztény! Olyan, a ki borzul önmagára és szégyenli előéletét s felfogadja, hogy ezután egész vallát a­zon elvek hirdetésére forditandja, melyeket eddig nem ismert avagy megvetett, — keresztény, a ki nem elég­szik meg azzal, hogy mea culpá­t kiáltson egy­maga, de kívánja, miszerint barátainak egész phalaxa chorusban csatlakozzék hozzá. Azok, kik nem akartak ily után a szentség ösvényére visszatereltetni, nyakuknál fogva ki­dobattak ismeretségéből, s igy történt, hogy eme kiközösítettek szilárd testületet képezve proklamál­­ták, hogy Veuillot humbug, ki valamely nagyra­vágyó czélt tűzött maga elé s egy napon mint neophyta fog felbukkanni, hogy óriási léptekkel rohanjon valamely püspöki szék felé. Élesebb Ez mindig uj vérkeringés, s mindannyiszor jó­­hatású. A halárünnepélyek felől sokan sokféleké­pen gondolkoznak, de azt senki sem tagadja, hogy a mi csöndes társadalmi életünket kissé mozgásba hozzák, s a vidéket — melynek érdek­lődését oly ritkán igyekeznek felkelteni — meg­szokott egyhangúságából pezsgőbb világba szó­lítják. A társas életi szellem mindig nyer ez által. És vajmi szükségünk van erre, mert a tár­sas élet öleli át a közügyeket, a szerint a mint ki van fejlődve, s a társas élet vetkőzteti le a közöny átdatlan páncéljait. Épen most többfelé voltak működésben oly tényezők, melyek az ország egyes részeinek ele­venséget nyújtottak, s a figyelmet a város hatá­rain kívül szélesebb körre serkentették. Tordán az erdészegylet, Iglón a földtani társulat tarta vándorgyűléseit. Most készül a történelmi társu­lat, aztán a természetvizsgálók indulnak. Üdvözöljük Kecskemétet is, mely a magyar ipar fejlesztésére tett nagy horderejű lépést, s visz­­hangozta tettel a „Pesti Hírlap“ szerkesztőjének lelkes szavait, melyre 1842 ben Pesten megnyilt az iparműkiállítás, jóval előbb mint Bécsben még rágondoltak is. A főváros néhány nap múlva nagy esem­é­­nyek színhelye lesz, de ennek daczára is nem kizárólag Pest ragadja magához a figyelmet. Kecskemét, II. Várad szintén hozzájárul a leg­közelebbi napok érdekes eseményeihez, s minél több osztja így meg az érdekeltséget, annál ör­­vendetesebb, mert az az élet!

Next