Ellenőr, 1875. április (7. évfolyam, 90-119. szám)

1875-04-08 / 97. szám

az első döfés után támad. Enyim volt a szerencse egy ily vadkanra találni, mely a harmadik vola e napon, — de az elejtett hat között a legnagyobb és legbátrabb. A­mint felugrott, Rachid lovam utána eresztettem , már boszankodtam, hogy még nem bírtam soha az első döfést megadni. A kon kikapott egy göröngyös ugarr­a, melyen még lépést is alig menne keresztül az ember hideg vér­rel, de én már nem bántam, s ez ugaron a sik tisztáson az egész társaság láttára sikerült az el­ső döfést megadnom, jóval előbb, mint bárki is a többi lovasok közül feljöhetett volna mellém. A kan visszavágott agyarával, de nem tartotta a ter­­reneműt küzdésre alkalmasnak, s tovább ügetett a nádas felé, — itt azonban megfordult s tajté­kos száját és agyarait csattogtatva rohant lovam­­nak is; de ez, egy gyönyörű bátor állat, egy másod­­percz alatt elrúgta maga alól, úgy hogy semmi sebet sem kapott. E közben felérkeztek a többi lovasok s megkezdődött a harcz. Pompás pillanat volt, midőn három lovassal szemben állva egy perczig gondolkozni látszott, melyiket rohanja meg, A­ midőn egyszerre jobb szomszédomra csapott, ki azonban lándzsája végére várta, s erős döfést adva neki, megfordulásra kényszeritette — két lo­vas benne hagyta lándzsáját, oly erővel vágódván oldalt döfés után a kan. Öt-hat erős támadás s vagy nyolcz lándzsadöfés után végre kiadta párá­ját. Feje az enyim, mint a ki az első döfést ad­tam neki. Most a hangyák martaléka, de majd ha letakarították a hangyák, a koponyát az agya­rakkal örök emlékre haza viszem. Hatalmas, bá­tor ellenség volt. Gyönyörű sport, azonban ember és ló kiáll, midőn órákon keresztül a forró napon teljes erőmegfeszítéssel kell küzdeni. A tempera­­túra most az alföldi júliusi forró napokra emlé­keztet.­­ Ezen kan eleste után egy sirkutra akadva, saját és lovaink fejeit leöntöttük hidegvízzel, s aztán még egy disznót hajtva — de melyet a sürü jungle-ban elvesztettünk — haza­tértünk megérdemlett ebédünkhöz sátrainkba. Ez utolsó nap 11 gentleman rider volt, népes és víg volt az ebéd, a toasztok sem hiányoztak. Lovaimat — kivált Rachidot — nyereséggel eladhattam volna rögtön. Én Bombayban vettem e lovakat, hova Arábiából hajókon minden télen — úgy mint itt nevezik : Cold­weather — több szállít­ány érke­zik. Miután azonban reményem van, hogy a nelhi-i durbar után (hol mint a leányoknak írta­­m a vice­király vendége leszek, s hol majd összejövök egyi­kével a legjobb picktu­cking tiszteknek) még Mee­­ruth körül lesz alkalmam néhány nap vadászni, nem adtam el őket. Azután azonban kénytelen le­szek őket eladni, mert Cashmirba nem vihetem. Most már annyi ismerősöm és összekötteté­sem van Indiában, hogy csak egészség kell és nem kell félni, hogy megunja magát az ember Fogadóba már alig szállok, legfölebb pro forma. Egyik vagy másik gentleman átszállít házához, mi­nek én nagyon örülök, mert ez az mta az indiai viszonyokat és életmódot megismerni, ha minél több emberrel van alkalma az embernek össze­jönni. Ma a vice-királynál, holnap egy kereskedő­nél vagy gyárosnál, holnapután egy mérnöknél, két napra rá egy „planter“-nél beszállva. Minden rétegével megismerkedik az ember az indiai angol társaságnak, s különböző ítéletet hall a dolgok menetéről. Economia persze nincs az ily vendég­szerep mellett. A cselédség mindenütt oly számos, hogy a borravalók felérik, ha túl nem hágják azon összeget, mit a fogadóban költene az ember. Általában India a legdrágább ország, hol még eddig utaztam. Nekem most csak egy legény­em és két bar­mom van lovász képében, de cashmíri utamban legalább 15—18 cselédet kell fogadnom. A distan­­tiák rémítők, a vasutak, postakocsik igen drágák. Ágra városából írom e sorokat, hol a 16. és 17-ik században hatalmas mussulman császárok a mussulman­ építészet kitűnő remekeit hagyták hátra, melyeket az angol kormány újabb időben nagy gonddal conservál. Két épületnek: a faj­nak, (egyik mogul császár építette mausoleumul fiatalon elhalt kedvencz neje számára) s a várban lévő gyöngymochinak — azt hiszem — nincs párja a világon. Gyönyörű arányok, óriási kiter­jedés, a legközönségesebb anyag, a fehér márvány, lepve a legizletesebb mosaikokkal, carniol agath, lapislazuli turgavin stb képezvén a virágokat. — Holnap egy 25 mértföldre fekvő mulatókert és palota romjait nézemi meg, hol a nagy Akbar tartotta udvarát s aztán megyek Roorki városába éjszakra a Ganges-kanalis műveit megtekinteni, honnan visszatérek Delhibe a darbarra . . . Lajos. Melyik már most az igazi „Magyar Politika44? A közlekedési magyar szakférfiak első érte­kezlete alkalmából a „Magyar Politika,“ mely még akkor nem jelent meg a legnagyobb napi­lapok alakjában, márczius 9-ikén következőleg írt az ér­tekezleten előterjesztett emlékiratról: „Ezen emlékiratról általánosan azt mondhatjuk, hogy nagy részletességgel tünteti fel a magyar nyelvnek a belföldi közlekedési vállalatokhozi mostoha viszonyát, s e részletezés folytán tiszta képet nyertünk a felől, minő botrányos módon szokta némely vasúti igazgatóság ügy­darabjai elintézését kezelni. Osztatlan figyelmünk tárgyát azonban azon üzelmek felsorolása képezte, melyek a hazai szakképzett erők irá­­nyában szoktak az ily pályák által foganatosíttatni. Mélyen elszomorító részletek jutottak itt tudomá­sunkra, és csak azon óhajunkat fejezzük ki ez iránt, hogy ezen állapotoknak okvetlenül s haladéktalanul véget kell vetni. Az emlékirat megéljenzett felolvasása után rövid vita fejlődött a fölött, hogy a szerkesztendő emlékirat cosmopoliticusabb irányú legyen-e vagy sem, s csak he­lyeselhetjük a gyűlés eljárását, midőn az azt állapította meg, hogy az emlékirat a lehető legnagyobb részletesség­gel szerkesztessék.“ Azóta a „Magyar Politika“ levetkőztette „em­beri formáját“ (mint a „Reform“ mondaná) s ormót­lan nagy területen jelen meg. A közlekedési magyar szakférfiak pedig elkészítették az emlékiratot, nem a kívánt „lehető legnagyobb részletesség­gel“ s nem is a „cosmopolitikus irány“ teljes kizárásával, sőt még csak „azon üzel­mek teljes felsorolása“ nélkül, melyek a „márcziusi“ „Magy. Pol.“ „osztatlan figyel­me tárgyát képezték.“ Ugyanazért az „ápri­lisi“ „Magy. Pol.“ ír erről mai czikkében a, mint következik: Nem kívánják folyamodók, és ez igen szép tőlük, hogy azon idegenek, kik hazánkban alkalmazást nyertek — a minisztérium parancsszavá­ra ezen országból rögtön eltávolíttassanak­­— bizony pedig legegyszerűbb volna tán őket mint gonosztevőket eltolonczoztatni ? Szerk.) De a magyar nemzetiségi szempont ezen korlátok­ fölfogása ellen általán tiltakoznunk kell. Nemzeti kultúránk, hazánk szellemi s anyagi fejlődése, ipar s kereskedelem emelkedése szempontjából mi sem kívánatosabb, mi sem adhat dúsabb kamatot, mint a külföldön levő szellemi tőke importja, az intelligencia bevándorlása. De bizony ilyen erőszakoskodás, minőnek e folyamodás szülötte: minden jóravaló, becsületes, önérzetes embert el fog ijeszteni ha­zánktól , s ennek hírére nem fog ide immigrálni, csak a szédelgők és csalók s otthon megélni nem tudó haszontalan emberek serege. . . . hogy a magyar nyelv előnyt adjon valakinek p. o. vasúti hivatalnok állomására, melynek jó administratiója az ország vitális érdekeit érinti, melytől minden perezben százezer utazónak vagyon- s életbiztonsága függ: ezt már frasis nélkül nem indokolhatni. A legdü­hösebb chauvinnek sem megy nemzetiségi érzülete annyira, hogy örömest törje nyakát a vasúti vonaton, föltéve, hogy magyar hivatalnok ügyetlensége vagy hanyagsága következtében éri ez a mulatság. Mi Péchy Tamás miniszter úr feleletét, miszerint csak kiválólag fontos esetekben fog csak egyes kivételeket tenni, megfordítva szeretnék hallani, hogy egyes kivételes esetekben kinél a kormányrendelet ellen renitentia forog fönn, ki gyűlölködést sz íg érez az ország ellen, teljes szi­gorral fog föllépni, de általában azon méltányossággal fog eljárni, mely a viszonyok által igényeltetik. És mi remél­jük is, hogy erélyes szavai ezen eszélyes eljárásnak nem fognak praejudicálni. Hát ez mind igen szép és épületes elmélke­dés. Csak már most azt nem tudjuk, melyik az igazi „Magyar Politika“ ? Az-e, mely „némely vas­­utigazgatóság ü­gydarabjainak botrányos kezelése“ „s azon üzelmek“ miatt, „melyek a hazai szakkép­zett erők irányában szoktak az ily pályák által foganatosíttatni, mélyen elszomorodva óhajtja, „hogy ezen állapotoknak okvetlenül és haladéktalanul véget kell vetni?“ Vagy az, mely „a magyar nem­zetiségi szempont ezen korlátokt felfogása ellen“ „általán“ tiltakozik, s az „ily p­á­l­y­á­k botrányos kezelését“ felderítő „magyar hivatalnokok“ „ügyet­lensége és hanyagsága következtében“ azon kel­lemes kilátást tartja elénk, hogy mindnyájan nya­kunkat törjük a vasúton? Az-e, mely a „cosmopo­litikus iránynyal" ellentétben a „lehető legnagyobb részletességgel szerkesztett emlékiratnak“ adja „he­lyeslését“, hogy ez emlékiratban az előzményekből kifolyólag „a magyar nyelvnek a belföldi közleke­dési vállalatokhozi mostoha viszonyát“ még jobban feltüntethessék? Vagy az, mely az ily „erőszakos­kodástól“ a „jóravaló, becsületes, önérzetes“ „im­­migransokat“ s nemkülönben az „ország vitális“, érdekeit“ szorongó szívvel féltvén, „megfordítva szeretné hallani“ azon erélyes elhatározást, a­mit egy hónappal ezelőtt véletlen házafiai felbuzdulá­sában annyira „óhajtott“ ? Árpád és Bor vére között bíró csak Magyar­­ország lehet. S mi is erre bízzuk az igazságtételt a fejedelmi vérű „Magyar Politikák“ pörös ügyé­ben. Még csak azt sem akarjuk kutatni, mily­ befo­­lyással van e meghasonlott kedélyre az „Ungari­scher Llyod“-dal való sógorság sajnos esete; sem azt feszegetni, váljon „némely vasúti igazgatóság­nak botrányos ügykezelésében“ s a „hazai szak­erők irányában elkövetett ü­zelmekben“ való conserválása is oda tartozik e a „jobboldali ellenzék“ programmjába, vagy csak a párt com­pro­­mittálására „fizoltatik“ a „Magyar Politika“ „vé­letlen“ szeszélyéből? A jobboldali ellenzék létjogát kétségbe vonták sokan. M­i n­e­m, de re­méljük, hogy létjogának része gyanánt semmi A király útja. A tegnapelőtti ünnepélységek az udvari estély­­lyel, melyen királyunk huszárezredesi ruhában je­lent meg, és az ünnepélyes kivilágítással értek véget. E napra vonatkozólag egy ma reggeli táv­iratunkat kell még helyreigazítanunk, mely szerint az olasz király Andrássy grófot közel egy órai látogatással tüntette volna ki, a­mit a ma déli táviratok szerint oda kell módosítanunk, hogy az olasz király kihallgatáson fogadta a külügymi­nisztert. A vigenzai katona­szemle után a két ural­kodó tegnap egy királyi gőzösön Lidobe rándult. Innen kocsin, Margit herczegnő, a koronaherczeg, Amedeo és Tamás herczegekkel együtt Quattro Fontaneig mentek. Ő felsége az elisabettai parton hosszabb ideig sétált az olasz királylyal, látszólag igen komoly beszélgetésbe merülve. 6­­ 2 órakor udvari ebéd volt, melyre 80 sze­mély volt meghiva, Victor Emánuel király jobb­ján a magyar király, és ő felsége mellett a trónörö­kös neje, Margit herczegnő ültek, a király balján Wimpffen grófné. A harmadik ételnél az olasz ki­rály következő felköszöntőt mondott: „Én ő felségének, Ausztria császára, Ma­gyarország királya, felséges vendégem, testvé­rem és barátom egészségére, a két állam boldog­sága és mindenkori egyetértésére ürítek poharat.“ Ő felsége ezt viszonzá: „Élénk hálaérzelmekkel a szives fogadtatás­ért, melyet itt találtam, az olasz király fivérem, kedves barátom és a királyi család egészségére, Olaszország jólétéért és felvirágozásáért emelem po­haramat.“ Az uralkodók kíséretén kívül részt vettek az ebéden még a következők: Minghetti, Visconti- Venosta, Ricotti, Saim-Bon, Cantelli miniszterek, Robillant, Wimpffen gróf, Menabrc­a, Pianelli, Po­­ninski s több tábornok, P­­eckh altengernagy, Serra, a senatus elnöke, Biancheri, a képviselőház el­nöke, több senator, a velenczei syndaco stb. An­drássy gróf Humbert koronaherczeg mellett ült, jobb­ján Mondel tábornok, balján Braun államtanácsos, Hoffmann báró Minghetti miniszterelnök mellett és Wimpffen gróf Visconti-Venosta mellett ültek. Estve ismét fényes kivilágítás volt. A San­ Marco egyház óráján egy villanyos csillag világolt, úgyszinte a Márk-tér szökőkútjának vízsugarát is világos fény világította meg. Az uralkodók a nép zajos tapsaira megjelentek az ablaknál. A Fe­­nice-szinházban ismét díszelőadás volt, zsúfolásig telt ház mellett. Ideigtátjuk még a következő két déli távira­tot : Király ő felsége Wimpffen grófnak a Lipót­­rend nagy keresztjét adományozta. Andrássy gróf tegnap értekezett Luzzatival a kereskedelmi szer­ződés tárgyában. — Ő felségeik tegnap 10 órakor jelentek meg a Fenice-szinházban, hol a nagy számú közönség által lelkesen üdvözöltetek és 1/2 12-ig időztek. A Lidóra rendezett tegnapi kirándu­láson ő felségeiket a trónörökösné, a királyi her­­czegek és a legbizalmasabb kiséret követék; a Lidó-társulat igazgatótanácsa és syndicusa ünne­pélyesen fogadák őket. Király ő felsége ma dél­előtt 10 órakor utazik el; az olasz udvar tagjai magas kitüntetéseket nyertek, a herczegek a Szt. István-rend nagy keresztjeit, Cantelli gróf a Lipót­­rend nagykeresztjét, Panissera gróf a Ferencz-Jó­­zsefrend nagykeresztjét, Ő felsége kíséretét az olasz király tünteti ki rendjelekkel. Wim­ffen gró­fon kívül az osztrák magyar követség többi tagjai is kaptak rendjeleket ő felségétől. A „Perseveranza“ Velenczéből jelenti, hogy ő felsége, a magyar király, tegnap az olasz kül­ügyminisztert fogadta és ezeket mondá neki: Igen meg vagyok elégedve, hogy teljesíthettem óhajo­mat, viszonozhattam Olaszország királyának a Bécsben tett látogatást és bebizonyíthattam őszinte barátságom testvérem barátom, valamint meleg rokonszenvemet e szép ország és népe iránt. Sze­rencsét kívánok magamnak a baráti viszonyhoz, mely a két ország közt fennál; meg vagyok győ­ződve, hogy e barátság, mely a kölcsönös tiszte­let, az érdek­­közösség folyománya, tartós lesz; remélem, hogy a fennálló szerencsés viszony még szorosabbá fog válni. Olaszország üdve iránt a legélénkebb óhajokat táplálom. A dalmatiai látogatásra vonatkozólag a faj­ TÁRCZA, A PARISIAK. I I­T A W LYTTOH BIILWER EDVM I. KÖTET. JIlső könyv. II. FEJEZET. A két ifjú most elért Lemercier lakására, mely egy a Boulevard des Italiensre néző entresol volt, s több szobából állott, mint a mennyire nőt­len embernek rendesen szüksége van; a szobák alacsonyak voltak ugyan, de jó beosztásúak, s oly fényűzéssel díszítve és bútorozva, mely való­ban meglepte a falusi embert, bár, egy keleti elő­kelő büszkeségével, a meglepetés minden nyilatko­zatától tartózkodott. Flórenczi, Mombro ügyes keze által festett szekrénykék ; nagy becsű, ódon Sévre és Limoges példányok ; képek, bronz- és márványszobrocskák : mindezen válogatott és nagyértékű tárgyak, me­lyek velenczei keretű tükrökben sugárzottak vissza, m oly látványt nyújtottak, mely felette kedvezett azon hódolatnak, melyet az emberi elme a szem­lére kirakott pénzvagyon iránt viseltetik. A szo­bák talaját vastag szőnyegek borították; kettős és tömött portrerek állták útját az ajtóhasadékokon bevonulható legcsekélyebb léghuzamnak is. Frigyes, időt engedve előbb barátjának, hogy megtekintse és megcsodálja az ebédlőt és a nappali szobát, melyek dísztermeit képezték, egy kis, aranyrojtos skarlátposztóval díszített terembe vezette őt, mely­nek falain művészileg csoportosított keleti fegy­verek és borostyánköves törökpipák ékeskedtek. Itt, egy pamlagra kényelmesen leültetve a marquist, s magát is egy másik pamlagra vetve, a fényűző párisi kávét és liqueuröket hozatott egy magához hasonlóan jól öltözött szolgával, s miután hiában erőszakolta barátjára páratlan szi­varjait, élvezni kezdé saját regáliáját. — Tíz esztendősök, — mondá Frigyes részvét hangján Alainnek önmagára szabott nélkülözése iránt — tiz esztendősök. Tehát körülbelől abban az évben születtek, melyben elváltunk egymástól. — Midőn atyád betegségének hire oly hirte­len elszólitott a collégéről. Hiában vártunk vissza. Mindig Párisban voltál azóta? — Mindig. Szegé­ny atyám belehalt betegsé­gébe. Vagyona sokkal nagyobbnak bizonyult, mint várni lehetett; az én részemnek beruházások, rész­vények, házak s egyebekből befolyó évi jövedelme föjebb rúgott 60.000 franknál s miután még 6 évem volt hátra nagykorúságomig, ezen tőkének addig bizonyosan szaporodnia kellett. Anyám azt kívánta, hogy közelében legyek; nagybátyám, ki anyámmal együtt gyámom volt, kicsinyléssel nézte , szegényes, kisvárosi házunkat; ilyen sokat ígérő örökös létemre Párisban, misterektől kelle befeje­zett nevelést nyernem. Nagykorúságom még távol volt, midőn már finomabb párisi rejtélyekbe vezet­­tetem be, mint minőket Sne Eugen leírt. Midőn, most öt éve, birtokomba vevem vagyonomat, Croe­­susnak tekintettek s ama patriarchalis időben va­lóban gazdag is voltam. Ma már, fájdalom, a meg­szaporodott összeget elköltöttem berendezésemre, és 60,000 frank legkevesebb, a melyből a párisi elél­het. Nemcsak hogy az árak mesésen emelkedtek, hanem az emberek, minél nagyobb a drágaság, annál jobban élnek. Midőn a világba léptem, a világ az én rovásomra akart ny­erekedni; most, hogy állásomat fenntarthassam, én vagyok kény­telen a világ rovására számolni. Eddig nem vesz­tettem . Duplessis által ez idén néhány jó válla­latban vettem részt, melyek megérnek vagy 100,000 frankot. Croesus tanácsot kért a delphii oraculum­­tól. Duplessis nem élt Croesus idejében, mert kü­lönben Croesus Duplessistől kért volna tanácsot. Csöngetés hallatszott a lakás külső ajtaján, s a következő perc­ben a szolga egy körülbelől 30 éves, megnyerő arczu urat vezetett be, kinek külsején meglátszott a nevelés és usage du monde ama bizonyos meghatározhatatlan jellege. Frigyes felszökött helyéről, s szívességgel üdvözölve a jö­vevényt, őt a marquisnak „Szér Grám Van“ név alatt mutatta be. — Igazán, mondá a látogató, levetve palo­­totját s helyet foglalva a marquis mellett — iga­zán, kedves Lemercier, — mondá tiszta franczia­­sággal s valódi párisi kiejtéssel, és hanglejtéssel, — a mi a barbárok nyelvét illeti, önök francziák megérdemlik azon előkelő tudatlanság dicséretét, melyet egy kitűnő történész a régi rómaiaknak tu­lajdonít. Engedje meg, marquis, hogy bírálata elé terjeszszem a kérdést, váljon Grám Ván helyesen fejezi-e ki ezen lapra lenyomott nevemet. A névjegyen, melyet ezalatt tárczájából ki­vett és Alain kezébe tett, következő felírás volt: pF^AHAJrt JZANE, No * Elle D’Anjou A marquis ránézett a lapra, mint valamely hieroglyphie,­s tisztes hallgatással átnyújtá Le­­merciernek. Ez az úr most még egy kísérletet tett a barbar elnevezéssel: — G­a-hám Váne. Cest ga! Diadal ! A franczia erély előtt minden nehézségnek meg kell szűnnie. E pillanatban behozták a kávét és liqueurö­ket, s rövid szünet után az angol, ki nyugodtan vizsgálta volt a marquist, hozzáfordult s igy szólt: — Marquis úr, azt hiszem, az ön atyja volt az, kire mint atyám emsi ismerősére emlékezem. Sok éve már, még gyermek voltam. Chambord gróf szin­tén ott tartózkodott akkor ezen kis fürdőhelyen, a grófnő gyógyítása miatt. Ha Lemercier barátunk az ön nevét is nem torzította el, mint az enyimet, szavából úgy értettem, hogy ön Rochebriant mar­quis. — Az vagyok, uram; örömmel hallom, hogy atyám közötte volt azoknak, kik megvitték hódo­latukat Emsbe, a királyi személynek, kinek Cham­bord gróf czimét méltóztatik viselni. — Az én őseim is ragaszkodtak II. Jakab utódjaihoz mindaddig, mig igényeik az utolsó Stuart sírjába nem temettettek, s becsülöm a lovagias fér­fiakat, kik — mint az ön atyja — egy száműzött­­ben régi királyaik örökösét tisztelik. Az angol ezt megnyerő modorban és érzelem­mel mondá, s a marquis szive fölmelegedett iránta. — Ez az első loyális nemesember, kit Páris­ban találtam — így gondolkozik a legitimista ; — és, óh szégyen — ez sem franczia! Vane Graham ezután kényelembe téve magát és Lemerciertől a kínált szivart elfogadva, így szólt ehhez: — Ön, ki Párisát kivül-belől ismeri — ismer benne mindenkit és mindent, a­mi isme­résre méltó, és sokakat és sokat, a­mi nem méltó — meg tudná-e nekem mondani, hogy ki és mi az a bizonyos hölgy, kit minden szép napon lát­hatni, a­mint a Bois de Boulogne legszélén, nem messze Rotschild báró nyári lakától, egy csön­des helyen sétálni szokott? Az említett hölgy sö­tétkék, czimertelen hintóban érkezik a kiszemelt helyre, pontban 3 órakor. Mindig ugyanazon, gyöngy­­szín selyemruhát és cachemir kendőt viselt. Körül­belül 20 éves lehet, — egy évvel több vagy keve­sebb — 8 olyan arcza van, mely úgy üldözi az embert, mint a Medusafe, de nem olyan, melytől az ember kővé válik, hanem inkább olyan, mely a követ emberré változtatná. Halványsága átlátszó, melyen a pir úgy szűrődik át, mint az alabástrom lámpán a láng. Ezen képletet Sare Scottból köl­csönzöm, ki azt Milor Bee­ronra alkalmazta. — Nem láttam a leírt hölgyet, mondá Le­mercier, megalázva érezve magát e kénytelen val­lomás által; az erdő ama félreeső helyén valóban már hónapok óta nem jártam, hanem holnap oda­megyek , három órakor ? mondja ön — bizza re­in. Holnap este, ha a hölgy párisi, mindent fog­ róla tudni. Hanem, kedvesem­, ön nem igen félté­keny természetű, ha fölfedezését másra meri bízni. — De, nagyon féltékeny természetű vagyok, felesé az angol, hanem a féltékenység a szerelem után következik, s nem előtte. Nem estem szere­lembe, csak kísértetbe. Holnap este tehát, nem ebédelnénk együtt Philippenél, 7 órakor? — Nagyon szívesen, mondá Lemercier, — s te is Alain, ugy­e? — Köszönöm, nem, mondá röviden a mar­quis; felállott, felhúzta keztyüjét s fogta ka­lapját. Az eltávozás ezen jeleire az angol, kiben sem tapintatosság, sem gyöngédség nem hiányzott, úgy gondolá, hogy ő itt, két hasonkoru földi tét­a­­tét-jében, de trop, és paletotja után nyúlva gyor­san mondá: Nem, marquis, ne menjen még el, s ne hagyja házi­gazdánkat egyedül, mert nekem sietős dolgom van, s Lemercierhez csak pillanatra néztem be, miután világot láttam ablakában. En­gedje meg reménylenem, hogy ismeretségünk nem szakad félbe, s mondja meg, hol lehet szerencsém önt meglátogathatni. — Nem, mondá a marquis, élek a belföldi jogával, hogy én tegyem előbb tiszteletemet az idegennél, ki meglátogatja fővárosunkat, és—téve hozzá halkabban­­— ki oly nemesen beszél azok­ról, kik a főváros száműzöttjeit tisztelik. Az angol köszönt s lassan az ajtó felé lép­delt ; a küszöbhöz érve, megfordult, és intett Le­­merciernek, mit Alain nem vett észre. Frigyes megértette a jelt s követte Vane Grahamt a szomszéd szobába, behúzva maga után az ajtót. Kedves Lemercierm, udvarias látogatást tenni bizonynyal nem jöttem volna ez órában önhöz. Csak azt akartam megmondani, hogy az a Duval kisasszony, kinek czimét ön nekem megküldé, nem az igazi, nem az a hölgy, kinek föltalálására, nagy ismeretségi körénél fogva, az ön segítségét kikértem. — Nem az igazi Duval? Az ördögbe, hiszen teljesen megfelelt az Ön leírásának. — Legkevésbbé sem. — Ön azt mondá, hogy nagyon csinos és fiatal — nem egészen 20 éves. — Elfeledte ön, hogy azt mondom­, miszerint ilyennek kellett lennie 21 év előtt. — Az igaz, ha nem némelyik hölgy mindig fiatal. „A kor, — mondja egy életelő a „Figa­ródban olyan folyó, melyet az asszonyok vissza­terelnek forrásához, ha 20 évnél tovább folyt.“ Soha se gondoljon vele — legyen nyugodt — meg­találom én az ön Duvalját, ha meg lehet találni. De hát miért nem tudott barátja, ki önt e tuda­kozódással megbízta, valami kevésbbé közönséges nevet választani. Duval! ’Sz­táriának minden ut­­czájában van olyan boltajtó, mely fölé a Duval név van írva. — Nagyon igaz, s ebben van a nehézség. Hanem azért, édes Lemezeieim, kérem, csak jár­jon továbbra is utána valami Duval Lujzának, ki ezelőtt 21 évvel fiatal és csinos volt; ennek a fölkeresése érdekesebb reám nézve mint a gyöngyszin ruhás hölgyé, kiről az imént szóltam , mert emeb­ben csak saját bogaram után járok, az előbbivel pedig egy barátomnak tett ígéretet teljesítek. Tö­kéletes franczia létére, ön érteni fogja e különb­séget ; az elsőnél becsületem van lekötve. Ön bizonyosan értesíteni fog engem, ha valahol egy Duval asszonyra vagy kisasszonyra talál, s bizo­nyosan emlékezetben tartja ígéretét s az oly ba­rátságosan magára vállalt tudakozódásról senki esetben sem ismeri el azon magyarságélle­n­e­s irányt, melyben közlönyének politikája tűzött ki ma s a melyről a conservativ párt tekintélyes emberei nem voltak eddigelé vádolha­­tók. Az antigermanisationalis ébredés — kormány és polgárság részéről — nagyon kel­lemetlen lehet a germanisatió által eledő és gyarapodó hazafiatlan és sehonnai elemek kilátá­saira nézve, de egy magyar lapnál csak örömet kellene hogy keltsen, bár mi legyen is különben p­o­l­i­t­i­k­á­j­a. bachi „Slovenski Národ“ azon véleményben van, hogy a dalmaták Dalmátia Horvátországhoz való kapcsolását nem fogják követelni, sőt, hogy az ellen lesznek. Ugyanezen meggyőződés uralkodik a bé­csi udvar­­körökben és pedig — az említett lap szerint — azért, mivel attól tartanak, hogy ezen csatlakozás nem Horvát- Szlavón,­­ hanem Ma­gyarország javára ütne ki, mely ez által túlsúlyra vergődnék. A dalmaták azt hiszik, hogy Bosznia Dalmátországhoz fog csatlakozni, és így külön ki­rálysággá válni egy osztrák secundogenitúra alatt. Pártmozgalmak a vidéken. Temes megyében a pártok egyesülése a közóhaj kifejezése volt. A megyei bizottság tagjai Temesvárott a megye dísztermében egybegyűltek s Brettner bizottsági tag felszólalása után a Deák­párt és balközép egybeolvadására örömmel és ha­zafias lelkesedéssel vállalkoztak. A megye köztisz­teletben álló nagybirtokosa Manas­sy Gyula az elnöki szék elfoglalására felkéretvén, miután a meg­tiszteltetést megköszönte Marx Antal és Missics János felszólalása után a gyülekezet elhatározza , hogy az országos két nagy politikai párt egyesü­lését örömateljesen üdvözli, az eddigi pártelneve­zéseknek letételével egy szabadelvű párttá átala­kul, ezen párt elveit elfogadja és az egyesült pár­tokból keletkezett kormányt rokonszenvvel üdvö­zölve, ennek bizalmat szavaz és támogatását fo­gadja. A következő napra, április 5 én a pártok egybe­olvadása a megye­gyű­lésen is kimondatott Besse­­n­y­e­y Ferenc­, megyei főjegyző, hosszabb hatásos be­szédet tartott, a következő indítvány elfogadása mel­lett : „A megyei közönség a közjogi pártoknak a leg­magasabb trón és a haza javára történt egybeolva­dását és egyesülését örömmel üdvözli, és ezen, az ország történetében nagy fontosságú esemény fe­letti örömének nyilvánításakor ő is és apost. kir. felsége iránti tántoríthatatlan jobbágyi ragaszko­dásának és hódoló tiszteletének kifejezést adva, ő felsége és a haza alkotmányos szabadelvű kormá­nya iránt teljes bizalmat érez s az egyesülés foly­tán lakitott szabadelvű kormányt bizalommal üd­vözli és azt minden hazafias és alkotmányos törek­vésében és működésében őszintén támogatja és ezen értelmének kifejezéséről a szabadelvű kor­mányt feliratilag értesíti. Egyben a lelépett kor­mány hazafias törekvései iránti elismerésének is kifejezést adni kívánván, ezen elismerését jegyző­könyvileg nyilvánítja.“ A megyegyülés ez indít­ványt magáévá tette s ezzel az egyesülést meg­valósította. Bereg megyében márczius 30-án ment végbe a fusió. Először a baloldal tartott i. e. 10 órakor igen népes gyűlést, melyen a pártelnök, U­r­a­y Miklós mondott hosszabb beszédet, ajánlván a szabadelvű párthoz csatlakozást. A gyűlés az indítványt nagy többséggel elfogadta. A Deákpárt ugyanaz­nap d. e. 11 órakor ülésezett, melyben Bay Ferencz indítványa a szabadelvű párthoz csatlakozás iránt egyhangúlag elfogadta, s Deák Ferenczhez üdvözlő feliratot intézett. Délután 3 órakor közös értekezletre gyűltek össze jobb- és balpártiak ; az egyesülésnek a kikiáltott korelnök, Kántor Sámuel adott kifejezést, mi helyeselve vétetett, s a szabadelvű párt rögtön szervezkedett. Elnökei lettek a volt két párt elnöke, Bay Fe­rencz és Uray Miklós, jegyzői pedig a volt két párt jegyzője, Hunyady Béla és Gulácsi Dezső. Mindez Lehóczky Tivadar indítványára jegyzőkönyvbe foglaltatott. Végre a gyűlés megvá­lasztotta a pártbizottság tagjait. Arad megyében a szabadelvű párt április 4-én alakult meg. A gyűlésen a volt Deákpárt és balközép hívei, valamint a románok is, nagy szám­mal vettek részt Biró Kálmán elnöklete alatt. Tabajdy Károly, Hámory Lajos részletező be­szédeket tartottak, s ajánlásukra a „szabadelvű párt“ elnevezés alatt az egyesülés megtörtént. Ezután Tabajdy Károly a párt szervezésére vo­natkozó szabály ja­vaslatot olvasott fel, melyet a gyűlés tagjai helyesléssel elfogadtak. Végre a gyűlés Deák Ferencznek és a kormánynak üd­vözlő és bizalmi feliratot szavazott. A „Csanádmegyei Deákpárt“ De­ Dinszky József úr által összehívott pártgyűlést tar­tott f. hó 5-én Makón a casinó nagy termében Az egész megyéből nagy tömegben megjelent vá­lasztó közönség kitörő lelkesedéssel fogadta De­ D­in­s­z­k­y elnök urnak hazafias irányú, tapintatos, nagy hatást keltett gyönyörő beszédét, elnök ur­nak azon indítványa, hogy a Deákpárt a „szabad­elvű párt“ elnevezést vegye fel, egyhangúlag elfo­gadtatott. Végre Szél Ákos úr indítványára, egyhan­gúlag kitörő lelkesedés és szűnni nem akaró él­jenzés között elhatároztatott, hogy nagy hazánkfia­i Deák Ferenczhez búcsufelirat intéztessék; a felirat elkészítésével Szél Ákos úr lön megbízva. Szolnok, 1875. ápr. 5-én. Az országos két nagy pártnak ünnepélyes egyesülése Szol­nokon e hó 4-én nagy öröm között megtörtént. A volt balközéppárti választók Kövér Károly pártelnök ur által 4-ének d. e. 10 órájára az ipar­társulat helyiségébe meghivattak, — nagy bámu­latunkra azonban a szélsőbaloldaliak is berukkol­tak élükön a pártvezérekkel, az Eördög testvérek­kel, s az ajánlatba hozott egyesülés ellen óvást tettek, — mely miután a levegőben elhangzott, jobbnak látták maguk is szégyen­­érzetükben az elpárolgás törvényeinek hódolni s az uralkodó pártok egyesülését tovább nem késleltetni. Felhí­vás folytán bejöttek a gyűlés­terembe a volt deák­pártiak, élükön Okovcsányi István elnökkel, ki nagy éljenzéssel befejezett lelkes beszédében a fennálló kormány őszinte tá­mogatását , a fusió el­fogadását hangsúlyozta. M­­iválasztottak felkiáltás által: elnöknek Kövér Károly, alelnöknek Schef­­tsik István, s egyúttal 5 tagból álló választmány küldetett ki a pártnak szervezésére. — E kerüle­tet a szélső­baloldal úgy látszik igen szeretné leírni, mert Madarász, Csanády et comp. állandó gondjaikba fogadták, ez alkalommal is az előbb említett jelen volt s a szélsőbaloldali jelenetet a szinfalak mögül, vagyis a szállodából igazgatta. Személye látását a profán szemek elől, úgy látszik, a múlt évi kellemes fogadtatások után elvonja, csak az esti homály leple alatt keresi fel az „óh nép“-et. Elvárjuk őket nyilt homlokkal a válasz­tási küzdelemben! —K— Kolozsvár, ápril 5. A „Magyar Pol­gár“ tegnap megjelent számában a románok ma­gatartásának jelzett gyökeres megváltozását én is alapos értesülések nyomán megerősíthetem. Tel­jes a remény, hogy a román politika rövid időn jobbra fog fordulni. A b­alázsfalvi káptalan nem­csak az activitásra szavazott, de még azt is ki­mondotta, hogy a jelenlegi szabadelvű kormányhoz tényleg is csatlakozik. Ugyanez­tzemél belő a sza­­mosujvári és szebeni káptalanok részéről is. A megállapodás formája létre jön, s ha tán az acti­­visták a nagy­gyűlésen kisebbségben maradnának is — mi nem bizonyos — mégis az activba lépni kívánók a tért elfoglalják, s remélik, hogy idővel többségre jutnak. Mert átlátják a hazának átalános romlását, s avval az egyéni jóllétnek is menthet­­len alásülyedését. Elszánt férfiak, kiknek tehetsége és múltja van, léptek fel a közhangulatnak jobbra változása végett, felkéretve erre a románok értelmi­sége által, oly férfiak, kik személyes indokoknál fogva a cselekvés teréről nem rég leszoríttattak, de a­kik eljöttnek vélik az időt, hogy hazaszerete­­töket s lojalitásukat tettel mutassák meg, és megmutat­ták, hogy képesek még szolgálni a szeretett honnak, s tudnak a közboldogság épületéhez egy porond­szemet vinni. Valóban egy Lázár Sándort, egy Vajda Lászlót és Nemes Pétert kárt volt elked­­vetlenitni. Ők constitutionális érzelmeknek sok tanúbizonyságát adták s a hazát szeretik, törvé­nyeit tisztelik úgy, mint bárki más, és én soha idegenséget irántunk, magyarok iránt, s ellenszen­vet a magyar államiság irányában sem szavaik­ban, sem tetteikben nem tapasztaltam, sőt a leg­nehezebb időkben is elismerő nyilatkozatokat hal­lottam tőlük. Sokkal belátóbbak ők, sokkal prac­­ticusabb érzékűek, hogysem külön s éppen ellen­séges politika űzésére illetékeseknek s képeseknek higyjék román véreiket. Azt pedig éppen jól tud­ják, hogy Romániát a magyar birodalommal, ha a székelyek s a birtokai által imponáló magyarság miatt nem is, de a Kárpátok miatt semmiesetre egye­­sülni nem lehet, de szintúgy Szent István országa bármely részét sem Romániával. Ily utópiákat ők soha elméjökben sem forgattak. Az, a­mit ők kí­vánnak, népüknek szabad fejlődhetése, jogos érde­keik méltányos figyelembe vétele, intelligenciá­­juknak a közkormányzatnál megillető rész­ adás, szóval az egyenlő területnek megfelelő egyenlő jo­gosultság. És ez valóban méltányos is. És én hiszem, hogy az új kormány a lehető­ség határáig elmegy, hogy a románok jó­indulatát a haza és alkotmány számára biztosítsa. Ezt ten­nie lehet is, kell is. Az a kényszerűség nélküli, ön­kénytes, mondhatni patriotikus érzületváltozás, a­mit most a románokban világosan észlelhetni, meg­érdemli részünkről, magyarok részéről is a legszí­­vesb előzékenységet. Adja isten, hogy nekünk ma­gyaroknak önmagunkkal való kibékülésünket kö­vesse különböző nyelvű hazánkfiaival való őszinte kiengesztelődésünk. Legyen elég immár a viszál­­kodás. Eleget gyöngítettük egymást, s küzdve egy­más ellen, eléggé elhanyagoltuk honi nagy közér­dekeinket. Az isten adja hazánkban a nemzetisé­geknek is velünk való őszinte és­ tartós kibékülését. Minél hamarább lesz ez, annál nagyobb áldás há­ramlik ebből mind hazánkra mind­összes bü fiaira.

Next