Ellenőr, 1875. szeptember (7. évfolyam, 242-271. szám)

1875-09-11 / 252. szám

menni, s mert mi az egészet inkább csak kísérletnek tekintjük, mely kísérletet a kor­mány részéről csak helyesnek tarthatunk, s nem látunk komoly veszedelmet abban, hogy ilyen formában kezdődött meg a nagy küzdelem, mely ki fog terjedni a vámta­rifával kapcsolatban álló többi nagy fon­tosságú kérdésekre is. Mert, hogy küzdelem lesz, még­pedig heves küzdelem, azt látjuk az osztrák ja­vaslat irányzatából, s látjuk mindabból, a­mi Ausztriában e kérdésre vonatkozólag tör­ténik. Nekünk ezzel szemben erős állást kell foglalnunk, de egyelőre csak védelmi állást mindaddig, míg azt nem tapasztaljuk, hogy az osztrákok, a mi érdekeink tökéletes figyel­men kívül hagyásával, továbbá is csak ak­ként kívánják a vámkérdést megoldani, hogy az jövőre is módot nyújtson nekik terheik aránytalanul könynyebb viselésére. Mert mi aztán is csak védelmi állásban maradunk, ha az önálló vámterület sánczai közé vonu­lunk vissza; de nem tudjuk, hogy nem-e fogja az érzékenyen megtámadni Ausztria anyagi lételét, talán érzékenyebben, mint magunk is kívánjuk, ha mi az elválást a maga ridegségében viszszük keresztül. Ment­ségünkül fogna azonban mindig szolgálni, „hogy nem tehettünk róla“. Ne vigyék hát Lajtán túl idáig a dol­got, hanem lépjenek rá a méltányos egyez­kedés útjára, úgy a­mint az most kínál­kozik. Az egyezkedést azonban nem úgy ért­jük, hogy a­mi nevezetesen a vámtarifát illeti, mi még tovább is mehetnénk konces­­siók tekintetében. Arra a javaslatra, mely a vámértekezlet előtt feküdt, senki sem fog­hatja rá, hogy ne lenne figyelemmel az ipa­ros Ausztria érdekeire. Most Ausztrián a sor megmondani, hogy minő engedményekre hajlandó, s kész-e velünk egyetértőleg mind­kettőnk érdekében álló engedményeket a külföldről is kivívni. A kereskedelmi minisztérium kétség kí­vül átdolgozza javaslatát az értekezleten felmerült sok figyelemreméltó észrevétel ér­telmében. Azt a kérdést, hogy a magyar kormány minimális vagy maximális tarifá­nak tekinti-e az átküldendő javaslatot, ré­szünkről, némely laptársunkkal ellenkezőleg, eldöntöttnek tartjuk. Azt írják ugyanis, hogy mikor ez a kérdés az értekezleten felmerült, a miniszter nem tudott határozott választ adni. Enge­­delmet kérünk, ez nem áll. Hivatkozunk a miniszter szavaira, ki határozottan kijelen­tette, hogy minimális tarifának tekinti, s nem hiszi, hogy az osztrák kormány is más­ként fogja fel a dolgot. Annyi áll, hogy az osztrák kormánynyal a dolog ezen oldala megbeszélés tárgyát nem képezte, de e közt, meg azon állítás közt, hogy a magyar ke­reskedelmi miniszter e kérdésre nézve nincs tisztában magával, nagy a különbség. Igen­is tisztában van, s meg vagyunk győződve, hogy a­mit így határozottan kijelentett, a mellett meg is marad, s ha ez alapon jön­ne létre az egyesség, jövőre az általános vámtarifa olyan szabályt képezne, melytől nincs eltérés a szerződéses államokkal szem­ben sem. Érdekünkben áll az, hogy ha kormá­nyunk javaslatát felküldi, a választ mielőbb megkapjuk, mert a felmondás törvényben meghatározott napjától már nem sok idő választ el. Hiszszük is, hogy az osztrákok nem késnek a válaszszal, mert nekik éppen olyan érdekük, mint nekünk, hogy körmünk­re ne égjen a dolog. megalakulása jelentetett be s azután csakhamar határozatba ment Z s e d­é n­y­i indítványa, mely szerint a delegatió tagjai a jövő hét legközelebbi ülésén választassanak meg. Míg a képviselőház e szerint ma csak elhatározta a választás megejtését, a főrendiház már foganatosította is a törvény ren­deletét és megválasztotta a delegáció tagjait mond­hatni egyhangúlag, a­mennyiben a legtöbb sza­vazatot nyert Almássy György gr. 71, a legkeve­sebbet kapott Zichy Henrik gr. pedig 70 szavazatot tudott neve körül összecsoportosítani. A főrendi­háznak már a delegatiók előtt nem is lesz több érdemleges ülése, csupán egy formai, átveendő a képviselőház értesítését a delegatió tagjainak meg­választásáról. ORSZÁGGYŰLÉS: 1. Ma a törvényhozó­ testület mindkét háza rövid ülést tartott. A képviselőházban egypár bizottság TARCZA. A PÁRISIAK. N­OTA Lori LYSTON BOLWER MM III. KÖTET. J'NYOLCZADIK KÖNYV. V. Duplessis, rendesen a legridegebb ember, most nedves szemmel és kipirult arczczal kelt föl. — Marquis úr, m­ondá — részesítsen azon szeren­csében, hogy kezet szoríthassak önnel. Származá­somra nézve én is nemes vagyok; foglalkozásom börze üzérség. Mindkét minőségemben csak helye­selhetem kifejezett érzelmeit. Bizonynyal, ha Le­­mercier barátunk ezen évre vagy 7000 aranyat kölcsönözne önnek, lehetetlen volna még csak előre is látnia azt az évet, a mikor visszafizetheti; de — s itt Duplessis pillanatra megállóit s azután eddig kissé tüzes és lelkesült hangját a kedélyes jóbarát halkabb beszédmodorára változtatva — mely szintén szokatlan volt a tartózkodó modorú bankárnál — szürke szemeinek hamis hunyorgatá­­sával kérdé: — Nem hallott ön valaha, marquis, egy kis rencontre-om.(A Louvierrel? — Rencontre fegyverre — hát szokott Lou­­vier vívni ? kérdé ártatlanul Alain. — A maga módja szerint mindig viaskodik, de én képletesen szólottam. Látja ezt az én kis házamat , mely úgy közéje szorul a szomszéd házaknak, hogy nincs helyem Valériának bálter­met berendeztetni, de még nagyobb társaságot sem hívhatok asztalomhoz, mint a minőhöz most este szerencsém volt. Eb­ben­ néhány évvel ezelőtt, mikor a házat megvettem, az volt a szándékom, hogy a másikat is megveszem s a kettőt egyesí­tem. Elmentem a szomszédház tulajdonosához, ki, mint értesültem, a házat el akarta adni. „Ahá — gondolá a szomszéd — ez a gazdag Monsieur Duplessis“ , és 2000 louis d’orral többet kért az érté­ken felül. Mi üzletemberek el nem szenvedhetjük, hogy túlságosan meghúzzanak ; egy keveset elnézünk — de a sok felháborít. Elég az hozzá — ez hétfőn volt. 1000 aranynyal ígértem többet az illendő ár­nál s meggondolási határidőt adtam neki csütörtö­kig. Hogy, hogy nem, Louvier értesül a dologról. „Hahó ! — gondolá — ahol egy financier, kinek hotel­re van szüksége, hogy az enyimmel versenyez­zen.“ Elmegy szerdán szomszédomhoz. „Barátom, ön házát el akarja adni. Én venni szándékozom — hogy adja ?“ A tulajdonos, ki őt látásból nem ismeri, így szól: „Biz’ az jóformán el van mar­adva. Majd megegyezünk rajta Duplessis úrral­­“ „Báh! mennyit kért ön Duplessis úrtól ?“ Az meg­mondja, 2000 louis d’orral többet, semmint mástól kaphatna. „De Duplessis úr megadja a kért ösz­­szeget.“ „Ön keveset kér. Én megadom a 3000-et. Mit Duplessis ! Én Louvier vagyok.“ Mikor én aztán csütörtökön átmegyek, a ház el van adva. Valahogy csak megvigasztalódom, hogy nincs elég helyem egy nagy ebédlőre, de bár Valéria még akkor csak gyermek volt, a kolostorban, nagyon roszul esett, hogy nem készíthetek számára bálter­met, mikorára hazajön. No de, gondolom, türelem, jó kölcsönnel tartozom Louviernek, majd megadom, ha itt lesz az ideje. Itt is volt, nem sokára. Lou­vier Párig közelében jószágot vesz — épít rá egy pompás nyaralót. A nyaraló mellett van egy eladó erdő­telek. Elmegy a tulajdonoshoz ; a tu­lajdonos így gondolkozik: „A nagy Louviernek szüksége van a telekre“, s 5000 louisd’orral kér többet a vásári árnál. Louvier, mint magam is, el nem szenvedheti, hogy rútul meghúzzák, ígér neki 2000 aranynyal többet, semmint mástól kap­hatna, s szombatig meggondolási határidőt enged neki. Én ezt meghallom — a tőzsér mindent meg­hall. Pénteken este elmegyek a tulajdonoshoz és adok neki 5000 arany helyett 6000-et. Most kép­zelje el, Louvier milyen arczot vágott másnap! De hozzám ezzel csak kezdődik, folytató Duplessis, magában röhögve. — Erdőm éppen az ő épülő nyaralójára néz. Megvárom, mig felépítteti, akkor aztán elhivatom építészemet s azt mondom neki: Építsen nekem egy nyaralót, legalább is két ak­­korát, mint a Louvieré, aztán irtsa ki az erdőt, hogy Louvier minden reggel láthassa palotámat, mely semmiséggé törpíti az övét. Bravo! kiálta Lemercier, tapsolva. Lemercier­­ben megvolt a pártszenvedély s Duplessis iránt Louvier ellen körülbelül olyan formát érzett, mint Angliában a whig­h tory ellen, vagy viszont. — Most talán, — folytatá Duplessis komolyab­ban, — most talán felfoghatja, marquis úz, hogy miért nem alázom önt meg semminemű kötelezett­ség érzetével, ha azt mondom, hogy Louvier úr nem lesz Rochebriant ura, ha rajtam múlik. Adjon néhány ajánló sort bretagnei ügyvédjéhez és nagy­­nénjéhez — holnap­­ jókor reggelig. Elindulok a délutáni vonattal. Nem tudom, hány napig leszek oda, de vissza nem jövök addig, a­mig gondosan meg nem vizsgáltam birtokának természetét és viszonyait. Ha módját látom, hogy jószágát meg­menthetem, s egy mauvais quart d’heure-t okozhatok Louviernek, tant mieux pour vous M. le marquis; ha nem ejthetem módját, nyíltan meg fogom mon­dani : „Igyekezzék nőnél jobban kiegyezni hitele­zőjével“. — A nagylelkűséget nem lehet gyöngédebb alakba burkolni, — mondá Akin ; — de bocsás­son meg, ha azt mondom, hogy a tréfás modor, melyben ön Louvier ellen való haragját elbeszéli, nem felel meg azon czéljának, hogy hálaérzetemet csökkentse. — S ezzel Lemercier karjába fűződve, Alain köszönt és távozott. Midőn a vendégek eltávoztak, Duplessis még ülve maradt és gondolkozott — nyilván kellemes gondolatai voltak, — mert mosolyogva mélázott el; azután végig ment a termeken egészen Valéria bondolt-­ki­g, vagy reggeli szobájáig, mely mellett hálószobája volt, halkan kopogtatott, s szót nem hallván, csöndesen benyitott és belépett. Valéria az ablak mellett egy pamlagra volt dőlve, a feje mellére hajtva, kezei térdein összekulcsolva. Dup­lessis gyöngéd, nesztelen lépéssel közeledett hozzá, megölelve s fejét mellére voná. — Gyermekem ! mormolá. — én gyerme­kem ! én egyetlenem! A gyöngéd, szerető szóra Valeria atyja nya­ka köré foná karjait s hangosan zokogott, mint a megbántott gyermek. Az atya leült leánya mellé, s csak engedte, hogy sírjon, mig fájdalma kimerül, azután félig szerető, félig pirongató hangon mondá: — Elfeledted, hogy mit beszéltünk csak most harmad napja ? Elfeledted, hogy akkor kicsaltam szived titkát ? Elfeledted, hogy mit ígértem viszont bizalmasságodért? s megszegtem e valaha Ígé­retemet ? —­ Atyám! édes atyám ! olyan boldogtalan vagyok, s úgy szégyenlem, hogy boldogtalan va­gyok ! Bocsáss meg. Nem, nem feledem, hogy mit ígértél, de ki ígérheti meg, hogy rendelkezni fog a más szivével ? és az a szív nem is lesz az enyém soha. De csak légy irántam kissé elnéző, majd jobban leszek nem­sokára. — Valéria, mikor azt az ígéretet tettem ne­ked, melyről most azt hiszed, hogy meg nem tart­hatom, csak azon meggyőződéssel szóltam, melyet a természet a szülők szivébe oltott, hogy boldog­gá tehetem gyermekemet, s talán tapasztalt aka­raterőm is biztatott, a mivel, a­mit valaha sikar­­tam, azt meg is nyertem. Most biztosabban szólha­tok. Mire ez az év letelik, te Rochebriant Alain szeretett neje leszesz, Töröld le könyeldet, Valé­­ria, s mosolyogj rám. Ha nem akarod bennem atyádat is látni anyádat is, én kétszeresen szeret­lek tégedet, anyátlan gyermeke annak, ki oszto­zott velem ifjúkorom szegénységében, s nem érte meg, hogy élvezhesse gazdagságomat. Midőn ezt mondá, aligha ismertél volna benne a hideg, mogorva Duplessisre, úgy megszé­­pité arczát az az egy gyöngéd érzelem, melyet a gond és küzdés, zagyravágyás és pénzkeresés vál­tozatlant hagyott meg szivében. Nin­cs talán ország, melyben a szülő és gyer­mek, különösen az atya és leány szerzete olyan mély volna, mint Francziaországban; a legkietle­nebb talajon, a fösvény pénzimádó, sőt még az elvetemült gonosztevő szivében is virágzik ez az érzelem. Más szerelem elenyészik ; a szülői szere­tet a franczia szivében mindvégig fakadozik. Valéra úgy érzé ezen a szeretet jelen voltát, mint egy isteni védő oltalmat. Térdre hullott s há­lás csókokkal bobitá az atyai kezet. — Ne gyötörd magad, gyermekein, féltékeny­séggel a szép olasz leány miatt. Az­ ő sorsa és Rochebriant Alainé sohasem lehet egygyé, s bár­mit is gondolj suttogó beszédekről. Alain szívét e pillanatban sokkal nagyobb aggodalmak töltik el, semhogy helye lehetne benne még csak a könnyel­mű udvarlásnak is. A mi dolgunk, aggodalmait eloszlatni, és akkor, ha majd feléd fordítja sze­meit, boldogságát fogja benned látni. Ugy­e, már most nem sírsz, Valéria! J KILENCZEDIK KÖNYV. I. FEJEZET. Reggelre ébredve, érezted-e valaha, olvasom, mintha a világ, benned és körülted, hirtelen fé­nyesebbre változott — a napvilág ragyogóbbá, a leg­fűszeresebbé lett volna — mikor úgy érzed szived dobbanásán, mintha ifjabb, boldogabb, vidámabb volnál — s majdnem egy szell­mű­ zene hangjait véled hallani — messze távolból, az ég magassá­gából? Eleinte nem is tudod, hogy miként vagy, miért jött létre ez a változás. Váljon éjjeli álmod hatása-e az, mely oly különbözővé tette ezt a reg­gelt minden reggeltől, mely azelőtt rád virradt? S míg ezt homályosan kérdezgeted magadtól, lassan­­kint megérted, hogy az az ok nem puszta képzelő­dés, hogy van alapja: élő ajkak által kiejtett sza­vakban, olyan dolgokban, melyek a hétköznapi élethez tartoznak. Így ébredt föl Izaura Alainnel folytatott be­szélgetése után való reggel, s a­mint bizonyos sza­vak, melyek az este mondattak, visszacsendültek füleibe, Izaura tudta, hogy ő miért olyan boldog, hogy a világ miért változott úgy meg. Ama szavakban Vane Graham hangját halló — nem! nem csalódott — Graham szereti őt! sze­reti! Mit bánta most azt a hosszú, hideg távollé­tet ? Ő nem feledett — nem tudta elhinni, hogy a távollét feledtet. Vannak pillanatok, mikor úgy sze­retjük a más szivét a magunké szerint megítélni. Minden kiderül mi­jd egyszer — minden jól lesz újra. (86. folyt. köv.) II. A képviselőház ülése szept. 10-én. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Huszár Imre, Molnár Aladár, Beöthy Algernon, Wächter Frigyes. A kormány részéről jelen vannak: Wenck­­heim Béla dr., Tiszt, Kálmán, Trefort Ágost, S­z­ende Béla. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök : Bemutatom Bács megye Kulpin ke­rületében megválasztott képviselő, Dimitrievics Mi­­losnak jegyzőkönyvét. Az állandó igazoló bizottság­hoz utasíttatik. Mármaros megye huszti kerületében megvá­lasztott képviselő Theodorovits János bemutatja megbízó levelét, kijelentve egyszersmind hozzám intézett levelében, hogy viszonyainál fogva a kép­viselői állást nem fogadhatja el, s azért a képvi­selőségről lemond. Mármaros megye központi bizottsága e sze­rint utasítandó, hogy a huszti kerületében új kép­viselő választása iránt intézkedjék. (Helyeslés.) Az államadósság ellenőrzésére kiküldött or­szágos bizottság elnökének hozzám intézett levele nyomán jelentem a t. háznak, hogy ezen bizottság megalakulván elnökévé gróf Festetich Györgyöt, alelnökévé Prileszky Tádét, jegyzőjének pedig Ha­­lassy Gyulát választotta. Megalakult a közlekedésügyi és pénzügyi bi­zottság is. A közlekedésügyi bizottság elnökének Korszruics Lászlót, jegyzőjének Szentpály Jenőt vá­lasztotta meg. A pénzügyi bizottság Zsedényi Edét elnöké­nek, Ordódy Pált jegyzőjének választotta meg. A t. ház, úgy hiszem, ezen bejelentéseket tu­domásul veszi. (Helyeslés.) Tegnap az összeférhetlenségi bizottságnak tag­jai a hitet letették, Szeniczey Ödön képviselő úr kivételével, a­ki a tőlem nyert engedély folytán néhány napra távol lévén, nem jelenhetett meg. Most azonban a nevezett képviselő úr az ülés­ben jelen van, és az esküt a t. ház engedelmével le fogja tenni, s ezzel az összeférhetlenségi bizott­ságnak minden tagja letette az esküt. Kérem Sze­niczey Ödön képviselő urat, szíveskedjék a terem közepére jönni. (Megtörténik.) Molnár Aladár jegyző olvassa az eskü­mintát. Szeniczey Ödön leteszi az esküt. Elnök: A belügyminiszter úr kíván a ház­hoz néhány szót intézni. Tisza Kálmán belügyminiszter: T. képvi­selőház ! A házszabályok 233. §-a azt mondja (Halljuk), hogy a képviselőház számvevő bizottsága az országgyűlés eloszlásának esetében is teljesíti és bevégzi munkálkodását és annak eredményéről szóló jelentését egyelőre a belügyminiszternek adja át, a belügyminiszter pedig az említett jelentést határozathozatal végett a közelebb egy begy­űlendő képviselőház­hoz teszi át. Ezen szabály rendeleténél fogva a számvevő bizottság jelentését hozzám beadván, van szeren­csém e jelentést a t. háznak bemutatni, hogy an­nak kinyomatását elrendelni és annak napirendre tűzése iránt határozni méltóztassék. (Helyeslés.) Elnök: Ki fog nyomatni, a ház tagjai kö­zött kiosztatni és annak idején napirendre tűzetni. Következik a napirend, a miniszterelnök le­irata a delegációk összehívása tárgyában. Zsedényi Ede : A képviselőház által a de­­legatióhoz 40 rendes tag és 10 póttag választandó. Indítványozom, hogy a választások a képviselőház által a jövő hét azon napjára, a­melyen országos ülés fog tartatni, napirendre tétessék, és akkor választassék meg az 50 delegationális tag. (He­lyeslés.) Elnök: Ha a t. ház ezen indítványt elfo­gadja, akkor a delegatióba 40 rendes tag, és 10 póttag választása határoztatik el; a választás meg fog ejtetni a jövő hét azon napján, a­melyen kü­lönben is országos ülés fog tartatni. (Helyeslés.) Egyéb tárgya a mai ülésnek nincs. Azt hi­szem, te­hát, hogy a legközelebbi ülésben a gaz­dasági bizottság jelentését be fogja adni a ház költségvetésére nézve, s reménylem­ lehet, hogy a válaszfelirati bizottság is már holnap be fogja ad­hatni jelentését. Holnap mindenesetre szükséges lesz ülést tartani, hogy a netán beadandó indítványok fel­olvastassanak. Az ülés déli 12 órakor fog megtar­tatni. Ülés vége 11 óra 30 perc­. III. A főrendiház ülése szept. 10-én. Elnök : M­a­j­l­á­t­h György. Jegyzők: Vay Béla br , Zichy Ferr. Vik­tor gr., Batthyányi Ferencz gr., B­á­n­f­f­y De­zső br. A kormány részéről jelen vannak: Wenck­­h­e­i­m Béla dr., T­i­s­z­a Kálmán, Trefort Ágoston. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök: Mindenek előtt bejelentem a főren­deknek, hogy Béldy György 73 éves agg kora miatt magát az országgyűlésen való megjelenéstől fölmen­­tetni kéri; továbbá Szárai Victor gr. egészségi te­kintetből és Béldy Gergely marosszéki főkirálybiró hivatalos elfoglaltatása miatt bizonytalan időre tá­­voztatási engedélyt kér. Mind a 3 kérvény az igazoló bizottsághoz fog áttétetni. Továbbá Apponyi György egészségi tekintet­­ből­ kér szabadságidőt, Károlyi Gyula gr. pedig országos képviselőnek megválasztatván, magát a főrendiházi üléseken való megjelenéstől ezen ország­­gyűlés tartama alatt felmentetni kéri. A mai ülés napirendjén van a választási je­gyek beadása és pedig első­sorban a pénzügyi bi­zottság egy tagjára valamint a közösügyi bizott­ságra nézve is. Következik a szavazás. Elnök szavazás után: A választás eredménye a következő: A pénzügyi bizottság egy tagjára be­adatott összesen 71 szavazat. Ezekből nyert Appo­nyi Albert gr. 64 szavazatot és igy Apponyi Albert gr. a pénzügyi bizottság tagja lett. A közös ügyek tárgyalására kiküldendő országos bizottság tagjaivá megválasztottak 71 beadott szavazat közül: Gróf Almássy György, Samassa József érsek, gr. Er­­dődy István, gr. Erdődy Sándor, Haynald Lajos érsek, Román Miron érsek-metropolita, gr. Gyuri­y Ábrahám főispán, herczeg Eszterházy Pál főispán, báró Vay Béla főispán, gr. Kálnoky Pál, gr. Zichy Manó, gr. Zichy Ferraris Viktor, gr. Zichy Tiva­dar, gr. Szapáry Antal, Szögyényi M. László 71 szavazattal; Smak­ Bertalan, gr. Lónyay Meny­hért, br. Mesznil Viktor, br. Lipthay Béla, gróf Zichy Henrik 70 szavazattal; póttagok pedig: ifj. b. Vay Miklós, gr. Eszterházy István, gr. Batthyá­nyi József főispán, b. Döry Lajos, b. Podmaniczky Géza, gr. Nugent Arthur választattak meg. Tombor Iván, a képviselőház jegyzője, je­lenti, hogy a képviselőház a függő államadósságot ellenőrző bizottság tagjait megválasztotta, s át­­nyújtja az erről szóló jegyzőkönyvi kivonatot. Tudomásul vétetik. Az elnök egyúttal jelenti, hogy a függő államadósság ellenőrzésére kiküldött bizottság megalakult, elnökévé Festetich György gr., alelnökévé Pribenzki Tádé, jegyzőjévé Halassy Gyula választatott. Ezután elhatároztatott, hogy a delegáció tag­jainak megválasztásáról értesittetni fog a képvi­selőház, s hitelesíttetett a mai ülésről szóló jegy­zőkönyv. Ülés vége f1i 12 órakor. KÜLFÖLD. Szeptember 10. Franczia Köztársaság. (A­k­i a „kor­mány jelen alakjával“ nincs megelé­gedve.) A táviró említette tegnap, hogy La Ron­­ciére-le-Noury tengernagy, a középtengeri hajóraj főparancsnoka, ezen méltóságáról egy hivatalos ren­delet által minden indokolás nélkül megfosztatott s helyébe Rose tengernagy neveztetett ki. Az al­­kotmányhű lapok sürgették a kormány e lépését, s midőn a rendelet a hir­­lapban megjelent, nagy megelégedéssel fogadták. Okot erre a tengernagy egy arcátlan levele szolgáltatott, mely az evreuxi bonapartista gyűlésen a minap felolvastatott. A „Migenta hajó fedélzetén szeptember 2-án“ kelt levél a többek közt ezeket mondja: ,Nem fogok megszűnni, Mac Mahon kormányának hű szolgája lenni, míg ez a conservativ útról le nem terelted magát, a­melyen most legbuzgóbb törekvéseit össz­pontosítja. De azt az igényt táplálom, hogy Fran­­cziaországnak, ha az igazi pillanat elérkezett, újra szabad választása lesz s igy az európai concert­­ben visszanyeri azt a helyet, melyet tőle kormá­nyának jelen alakja most megtagad.* Ez a szem­telen nyilatkozat a legnagyobb megbotránkozást keltette. A Párisban és Versaillesban levő képvi­selők Perier Kázmért, Picardt és Audiffret-Pas­­quiert táviratilag értesítették a helyzet aggasztó voltáról, s tanácsot kértek tőlök. Mac Mahon azon­nal minisztertanácsot hívott egybe, a­melyen már Buffetnek sem sikerülhetett az alkotmányellenes­­Hinni min mini in min izgatót megvédelmeznie, ha ugyan megkísértette, s a tengernagy közmegelégedésre el­mozdittatott. Oláhország. (A h­e­rc­z­e­g­o­vin­ai moz­galomhoz.) Volt már alkalmunk többször is ki­emelni azon mérsékelt semlegességet, melylyel az oláh kormány s az intelligens közvélemény a szláv fölkelést tekinti. A „P. C.“-nek most Bukarestből a következőket írják: „Beszéljen bármily tele to­rokkal is a vörösek pártja és űzzön bármily agy­rémeket is a lakosság túlnyomóan nagyobb részé­nek józan felfogását, valamint a fejedelem és a kormány conservatív politikáját soha sem lesz ké­­pes a maga czéljaira befolyásolni. Oláhországnak minden körülmények között semlegesnek kell ma­radni, mert a szerződések iránti tisztelet és saját érdekei is, ezt kívánják, így kell cselekednie önfen­­tartása iránti ügyeletből. Oláhország nem bocsát­­kozhatik oly vállalatokba, melyek önállóságát com­­promittálhatják, melynek kivívása és elismertetése oly sok küzdelembe került. Oláhországnak nem le­het más dicsvágya, mint hogy megifjodásán mun­kálkodjék, fölhasználva és előnyére fordítva az ön­állóságot, melyet neki a szerződések biztosítottak. Oláhországnak politikája 20 év óta a mérsékletben és a megfontolásban áll és sokkal inkább érzi an­nak áldásos voltát, hogysem attól e pillanatban hajlandó volna eltérni.“ Szerbia. (A szkupstina megnyitása.) Igen könnyen felfogható az a véghetetlen izgatott­ság, melylyel ma reggel Belgrádban a trónbeszéd­ről szóló hírt várták, mely csak nem akart ér­kezni, holott a megnyitás tegnap 3 órakor történt meg Kragujeváczban. Végre 4 órakor reggel érke­zett egy felette sovány kivonat az állítólag igen terjedelmes trónbeszédből; első helyen a bosnyák­­országi és herczegovinai eseményeket nagy komoly­sággal említi és rokonszenvet fejez ki azok iránt (a passusnál a teremben ünnepélyes csend uralko­dik) ; a trónbeszéd felemlíti ezután a községi önkormányzat kiterjesztése, a nagyobb szemé­lyi biztonság és a sajtószabadság tárgyában te­endő előterjesztéseket, továbbá a fejedelem el­jegyzését, minek felemlítésekor a gyűlés viharos zsi­­ókba tör ki. Végül ezeket mondja a fejede­lem : „Bizton számítok rá, hogy a nemzet támogatni fog súlyos feladatom teljesítésében, nevezetesen a jelenlegi, igen komoly pillanatban, a minthogy ezt a szerb nemzet ily körülmények közt mindig meg­tette.“ (Általános lelkes felkiáltás: Akarjuk!) A fejedelmet Kragujeváczban nagy lelkesedéssel fo­gadták. A skupstinában „Éljen ifjú Obrenovicsunk“ felkiáltással üdvözölték. A „néptámogatás“ említé­sénél a sksupstina tagjai így kiáltottak : „Obreno­­vicsot fogjuk pártolni, mint őseink!“ — Ennyi az összes hír, mely Szerbiából érkezett. A „Granicsár“ úgy tudja, hogy Milán igen feszült viszonyban él a minisztériummal, részint mert nem szereti a sze­mélyeket, részint mert Marinovics izgatja fel elle­nük, a­mi ugyan nem igaz. Holnap reggelre való­­színűleg bővebb felvilágosítást hoz a távíró. A herczegovinai mozgalom. A Mostárba egybegyűlt békítő konsulok mű­ködéséről még eddig nincs semmi hír; azt beszélik, hogy akadémiai fejtegetésekkel foglalkoznak a meg­állapítandó reformok felett; alkudozásra alkalmuk nem volt, mert a fölkelők nem küldöttek delegátust, noha egy Filippovics nevű egyént emlegettek volt. Valószínű­, hogy vissza fognak hivatni. A fölkelés leverésével azonban az ügy még nem lesz befejezve, mert majd csak akkor kell megindulni, mint már megjegyeztük, azon intézkedéseknek, melyek az állandó nyugalmat és békét, a lakosoknak pedig az erre való föltételt, a rendet és jólétet biztosí­tani hivatják. A mostari vali f. hó 7-iki távirata jelenti: Husszein és Nedjib pasák Stolacz, Trebinje és Bi­­lekből ide érkeztek, a nélkül, hogy ütközetük lett volna a felkelőkkel, mert ezek futásnak eredtek. Husszein a ragusai után a határig ment, a felkelők kezében levő őrházakat ismét elvette tőlük és visszatért Trebinjébe; a hegyek közt mutatkoznak ugyan felkelők, de ezek a seregek közeledtére meg­futamodnak. Nedjib pasa Bilekből Trebinjéig vonult, szétszórta a felkelőket, helyreállította a közleke­dést. A trebinjei és bileki katonaságot most Rágá­sából élelmezik. Husszein és Nedjib parancsot kap­tak, hogy Gacska és Bilek közt állítsák helyre a közlekedést. A csapatszállítások Herczegovinába, Boszniába s a szerb határhoz mindegyre tartanak. Mintegy 9000 embert szállítottak a Herczegovinában levő haderőhöz, úgy hogy ennek számát szept. 2-án 19 ezer emberre tették. Boszniába ugyancsak az emlí­tett napig 14 zászlóalj ruméliai jedif, összesen 6­­7000 ember küldetett. Most különösen a niszi (Szer­bia) tábor haderejét szaporítják. Skutariból az a hír érkezett, hogy Ali bey azt­ a rendeletet vette, hogy nyomuljon elő a fölkelők által megszál­lott vasszojevicsi kerületbe, s jelentik, hogy a Luci és a Drecalovice kerületek is fölzendültek. Hogy e hírek alaposak-e , az nem bizonyos. A herczegovinei és boszniai csatatérről — ír­ja a „P. C.“ — érkező hírek igen ellentmondók. Míg a törökök győzelemről szólnak, a szláv lapok­ig a fölkelők fényes diadalait hirdetik. Iparkodjunk, a hírek combinatiója által legalább megközelíteni a valószínűséget. Csettinjéből egy sürgöny azt tudatta, hogy Dobra mellett a fölkelők fényes diadalt arattak. A sürgöny oly pathetikusan szól, s az elesettek és megsebesültek száma oly valószínűtlenül van szét­osztva, hogy e táviratot nem fogadhatjuk el valónak. Annyi ténynek látszik, hogy szept. 5-én a montenegrói határ mentén három helyütt is har­­c­oltak: Dobra, Bilek és Niksics mellett. A törö­kök e harczoknál kedvezőtlen positiót foglaltak el s bár a fölkelők által nem verettek meg, annyi valónak látszik, hogy ők sem tudták szétverni a lázadókat. A Raguzában levő consulok is így érte­sültek. Továbbá alig kétséges most már, hogy a Trebinje mellett szétüzött lázadók a zubcsi hegyes kerületekben ismét összegyűltek, újabb csapatokkal megszaporodtak, s most mintegy 1500 embernyi tömegben hadakoznak Ljubobratics vezérlete alatt. A harcz most a Montenegróhoz közel eső vidékeken foly, könnyen kitalálhatni, hogy miért éppen itt? A szept. 5-diki harcrok megakaszták azt, hogy a törökök teljesen szétverjék az újabban ismét ösz­­szegyűlt felkelőket. A tegnapelőtti hivatalos távirat Konstantiná­polyból eléggé constatálja, hogy Bosnyákországban csakugyan van lázadás, a­mit eddig úgy ott, mint máshol is tagadtak. A bosnyákországi vak­ sürgö­nyében arról van szó, hogy a­­sotskai és mazaloumi szorosokat számos felkelő akarta elfoglalni, de ezek a török hivatalos versió szerint szétverettek. A török sürgönyben felemlített Sotska és Maza­­loum helységek nevei (nyilván szláv helységek török nevei) a térképen nem találhatók , viszont a felkelők azt beszélik, hogy e hó 6-án (a kelet egybehangzik a török sürgöny keltével) heves harczok folytak Dubitzánál és Ogrlitzánál. Termé­szetes, hogy a török jelentésekben jelzett török diadalok a délszláv tudósításokban épp oly jelen­tékeny felkelődiadalokká válnak. Nevezetesen a török lovasság járta volna meg, a­mennyiben Ogrlitzánál meglepték, úgy hogy 25 ember veszte után Török-Gradiskába kellett jutnia. A felkelők azt állítják, hogy a dubitzai ütközetben 400-an voltak, a törökök száma sokkal megha­ladta az övékét. A törökök veszteségét a felkelők 50 emberre, a magukét 28-ra teszik. Ezen állítások nagyon is eltérnek a török hivatalos távirat adataitól. Az állíttatik, hogy a felkelők száma Bosnyákország­­nak a magyar határ felé eső részében 1400-ra teendő. * Tudjuk, hogy a fölkelők segélyezésére Lon­donban gyűjtéseket rendeznek, még pedig Russel lord Regise alatt, kinek föllépésére a „Morning Postában valaki Hasszán aláírással azzal felelt, hogy ő, mihelyt akármely vidékén a brit biroda­lomnak lázadás üt ki, a lázadókat éppen úgy se­gíteni fogja Anglia ellen, mint a nemes lord a föl­kelőket az ő hazája ellen. Tegnap Londonban­ a törökországi fölkelők érdekében meeting tartatott, melyen Russel betegsége miatt meg nem jelenhetett. Egy levélben kijelenti, hogy hiú remény azt, várni, hogy Törökország valaha jó kormányzatra nyújtson biztosítékot; ha az európai hatalmak nem akarnak a porta belügyeibe avatkozni, akkor nem marad más hátra, mint az, hogy független kormány ala­­kíttassék. Russel azt óhajtja, hogy Thessalia és Albánia váljanak külön tartományokká; nagyon örül, hogy Angol-, Olasz- és Francziaország is csat­lakoztak azon testülethez, mely a lakosság kívá­nalmaival fog foglalkozni. A nyugtalan tartomá­nyok részére, jó, igazságos kormányformákat lehetne ajánlani, melyeket a porta is elfogadhat, és me­lyek nem zavarnák az európai békét, ez volna a hatalmak acciójának legkedvezőbb eredménye. A meeting több határozatot fogadott el, melyekben a felkelőknek a törvény által megengedett támogatás is ígértetik.* A „Journ. de St. Petersbourg“ a magyar trón­beszéd végpassusára, mely a mozgalomra vonatko­zik, következő megjegyzést tesz: „A szerfölött bé­kés passus, melyet aI. trónbeszéd a monarchia ha­tárán felmerült bonyodalmaknak szentel, több mint elegendő válasz bizonyos lapok költeményére, me­lyek a bécsi cabinetnek a keleten isten tudja mi­féle kalandok támogatását tulajdonítják. Budapes­ten és Bécsben a herczegovinai zavarokat nem szí­vesen látott ténynek tekintik és reményük, hogy az ottomán kormány a barátságos hatalmak taná­csa által támogatva bölcs, gazdagon nyújtott és ügyesen alkalmazott reformokkal hatcal véget fog neki vetni, — olyan reformokkal, melyek oly köz­­igazgatási rendszert fognak teremteni, mely a né­pet békében és munkája biztonságában, zsarolá­­soktól és üldözésektől való félelem nélkül élni en­gedi. Az aug. 31-ki trónbeszéd azon reményt fejezi ki, hogy a legújabb események daczára a béke fenntartatik, mert a terjedelmes politikai és állam­gazdasági programm, mely a magyar országgyűlés törvényhozói működésére felállíttatott, csak úgy valósítható, ha külső bonyodalmak akadályozóig közbe nem lépnek.“

Next