Ellenőr, 1876. április (8. évfolyam, 90-118. szám)

1876-04-08 / 97. szám

A rablógyilkos és azon lelkész tette közt, ki tudva kettős házasság megkötésénél közreműködik, nagy különbség van, s mégis, ha a rablógyilkost le nem gyilotinirozzák, a lelkészszel kerül egy fogdába, ha csak egy­szerű börtönrendszert tartunk fenn. Világos, hogy mivel a büntetés tartama nem lehet egyedül döntő, a rablógyilkost más bánás­módban kell részesíteni, mint a lelkészt. Eltekintve tehát azon erkölcsi hatás­tól, melylyel a bűnösnek fegyházzal, vagy börtönnel való sújtása jár, anyagi tekintet­ben is szükség van a különbségtételre. Ugyanazon fogdában különféle bánásmódban részesíteni a fegyenczeket megnehezítené a börtön igazgatását, sőt illuzóriussá tenné a büntetés czélját. A legszigorúbb szabadság­büntetés és kényszermunka, s a szabadság kisebb korlátozása és szabadon választott munka, s az ezekkel kapcsolatos bánásmód szükségessé teszi a fegyház és börtön közti megkülönböztetést. Elméleti szempontból tehát minél ke­vesebb alapos kifogást lehet tenni a javas­lat szabadságbüntetési rendszere ellen. E rendszert fogadta el egyébiránt a legtöbb modern büntető jogász és törvényhozó, s e rendszer mindinkább túlsúlyra vergődik. A mi viszonyainkból kiinduló gyakor­lati szempontból már legelőször is azon fon­tos kérdést lehetne felvetni: honnét veszünk pénzt ez új rendszer életbeléptetésére ? E kérdésre bajosan lehetne válaszolni, ha a büntetési rendszert a megfelelő bör­tönrendszerrel s minden consequentiájával együtt egyszerre akarnak életbe léptetni. E gondolat azonban aligha lebegett az igaz­ságügyi kormány szemei előtt. Egyelőre, mint aféle szegény emberek, csak vízzel fogunk főzni. De már jelenleg is oly helyzetben vagyunk, hogy az új rend­szert, mint,elcsigázott kiadás nélkül leg­alább nagyjában életbe léptethetjük. Ez idő szerint is van már hat nagyobb­­szerű állami fogházunk: V­á­c­z­o­tt, L­i­p­ó­t­­váron, Munkácson, Illaván, Sza­mos­ú­j­v­á­r­o­tt s Mari­a-N­o­s­t­r­á­n. Ezek már részint berendezvék, részint könnyen berendezhetők fegyházakká és állami fog­házakká. Börtönök pedig vannak a törvény­székek, s egyszerű fogházak a törvényszé­kek és járásbíróságok székhelyein. A börtö­nökön lenne ugyan elég javítandó, de ez aránylag kevés költséggel el volna érhető. Nem utánozhatjuk ugyan a francziákat, kik legújabban a párisi nagyszerű fegyházra 7 milliót költöttek, de idővel majd mi is ki­­pótolhatnók a hiányokat. Egyelőre már az is elég volna, ha meg­tennék az első, kezdeményező lépést, életbe lépte­tvén a javaslat rendszerét. Hogy életbe léptessük, legalább legfontosabb alapelveit illetőleg, nem csak helyes, de a modern justitia, és az új büntetőtörvény­könyv szel­leme által megkövetelt szükségesség. Az új kereskedelmi törvény és az osztrák biz­osító társaságok. A „Pester Lloyd“ kedd reggeli számának „biztosító körükből“ hozott cikke élénk visszhan­got keltett a helyi sajtóban, s a „Lloyd“ szerkesz­tői megjegyzése folytán akadt magyar lap is (az „Egyetértés“), a­mely ama czikket a pesti keres­kedelmi törvényszék ellen szintén pártfogásába veszi s beszél a kereskedelmi törvény határozmányainak az évtizedek óta itt működő külföldi biztosító tár­saságokra nem alkalmazhatóságáról, a külföldi tőke elriasztásáról, reciprocitásról, a törvény helytelen interpretációja által a biztosítási ügyletek terén a hazai vállalatoknak adni szándékozott monopóli­umról stb. E lap már mindjárt másnap válaszolt e ráfo­­gások nagyobb részére. Ki lett mutatva, hogy mi­dőn a törvény a hazai vállalkozást c­ak azon eset­ben engedi meg, ha minden biztosítási üzletág ré­szére külön-külön legalább százezer forintnyi tény­leg befizetett biztosítási alap mutattatik ki és he­lyeztetik el a belföldön ; absurdum volna a külföldi intézeteknek, habár azok eddig évtizedek óta él­vezték is azon abusust, még tovább is megengedni, hogy azok nálunk minden speciális és belföl­dön elhelyezett alaptőke nélkül működjenek, te­ TAH CZ A. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJAI is LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET. A mi Pendennis Arthurt illeti, azon megrázó csapás után, mely meghalt atyjának látása által őt mindenesetre érte, s a fájdalmas érzés után, melyet e szomorú esemény kétségtelenül felköltött, s nem vagyok benne bizonyos, hogy éppen a fájdalom pillanatában, s amint megölelte és megvigasztalta anyját, és ígérte neki, hogy örökké szeretni fogja, nem keletkezett-e keblében a diadalnak és büsz­keségnek titkos érzete. Most ő volt az úr és a gazda. Ő volt Pendennis, s körülötte minden az ő cselédje és szolgálója, „ugy­e, nem fogsz elkül­deni, soha ?“ mondá a kis Laura, mellette tipegve s kezét fogva. „Nem küldesz iskolába, ugy­e, Art­hur, nem ?“ Art­húr megcsókolá a kis­lányt s megsimo­­ga a fejét. Nem, nem küldi iskolába. Hogy ő maga visszamenjen az iskolába, arról éppen nem volt szó Elhatározta, hogy életének azon része nem fog megújittatni. Az általános szomorúság köze­pette, mikor ott fönn a holttest még ki volt te­rítve, elég ideje volt meggondolni és elhatározni, hogy most már aztán mindig vakáczió lesz, hogy c­ak akkor kel majd föl, a mikor neki tetszik, s hogy nem tűri többé a rektor gorombaságait, é­s száz meg száz ilyent álmodott és határozott meg­­ a jövőre nézve. Mint kalandoznak az ember gondo­­­­latjai! s mily gyorsan nemzik azokat vágyaink! I ! Mikor, Laurát kézen fogva, lement vele a kony­hába, hogy ellátogasson a kutyaólhoz, a tyúk­­ketreczhez s egyéb kedvencz helyeihez, valamennyi cseléd szótlanul egybe volt ott gyűlve barátjaival, a béresek feleségeikkel együtt, meg Potter Sally, ki a leveles zsákkal Claveringbe szokott járni, meg a claveringi pék legénye — mind egybe volt gyűlve, s a szomorú alkalomból sörözgetvén — be­­léptekor fölálltak és meghajoltak vagy bókoltak elötte. Tavaly vakácziókor ezt soha sem tették, ezt Arthur azonnal, s leírhatatlan gyönyörrel, megérte. A szakácsnő elkiáltotta magát, hogy: „Jézusom!“ s suttogva mondá: „Hogy­ nyel az Arthur urfi!“ Tamás, a lovász, ki éppen inni akart, ijedten tette le gazdája előtt a kancsót. A Tamás gazdája jól megértette e tiszteletet. Tovább ment, s megnézte a vadászebeket Amint Flora feltolta az orrát gazdája mellényéhez, és Ponto, lánczát rázva ugrándozott, Arthur úri pártfogással s nagy leereszkedőleg meg­szólította őket, mondván: „Neb, Ponto, neb, Flora!“ Azután megnézte a Laura tyúkjait, meg a mala­­czokat, meg a fáskertet, meg a tejes kamerát; ta­lán el is pirult magában, midőn eszébe jutott, hogy még csak tavaly is kissé meglopta a nagy alma­­fát, s hogy a fejőlány összeszidta, mert megdéz­­málta a tejfölt. Pendennis John Esquire-nek, aki annakelőtte jeles gyakorló orvos volt Bathban, majd tehetsé- l ges elöljáró, jóakaró földesur s jótékony tagja szá­­­­mos felebaráti egyesületnek s közintézetnek e kör­­­­nyéken és grófságban­, olyan szép temetése volt, a minőt, mint az egyházfi monda, Sir Roger Clave­ring halála óta itt nem láttak. Egy szép márvány­lapot, melyről a fönntebbi felirást másoltuk, tettek a templom falába, a fairpaksi család ülőhelye fő­bbe. E lapon mind e mai napig láthatni a Penden­­nisek czimeres pajzsát és sisakját, meg a napba néző Sast, eme jeligével : „Nec, tenui penna”. Tudós Portman úr igen szépen és meghatóan emlékezett meg legközelebbi vasárnap tartott prédikácziójában az elhunytról, „a mi drága elköltözött barátunk­ról“ , és Pendennis Arthur átvette helyébe az ural­kodást. III. FEJEZET.­­ Melyben Pendennis Arthur, igazán, nagyon fiatal embernek­­ tűnik föl. Arthur, mint már mondtuk, körülbelől tizen­hat éves volt, mikor uralkodni kezdett, testalkatra nézve, mint barátjai nevetők, köpezös veti, de ma­mája csinos kis fiúnak mondá. Haja abból a szép barna színből való, mely napvilágon aranyosnak látszik; arcza kerek, rózsás, szeplős és vidor; barkója (midőn t. i. a természet ezen annyi hév sóhajtással várt ékességet neki megadás határozot­tan vöröses árnyalatú volt; szóval, a nélkül, hogy valami szépség lett volna, olyan nyílt, jóképű, nyá­jas arcza volt, s olyan vidáman nevetett azokkal a becsületes kék szemeivel, hogy nem csoda, ha Pendennisné az egész grófság dicsőségének gon­­dolá őt. Tizenhatodik esztendejétől a tizennyolczig öt láb hat hüvelykről öt láb nyolcz hüvelykre nőtt, mely magasságnál azután megállott. De anyja cso­dálkozott rajta. Három hüvelyknyivel magasabb volt az apjánál. Lehetséges-e, hogy akárki is ma­gasabbra nőhessen három hüvelykkel Mr. Pen­­dennisnél ? Abban bizonyosak lehetünk, hogy soha sem tért vissza az iskolába; az intézet fegyelme nem tet­szett neki, s ő sokkal jobban szeretett otthon lenni. Ezt a kérdést megvitatták, s nagybátyja a mellett volt, hogy menjen vissza. A rektor megírta véle­ményét, hogy Arthur „sikerdús“ jövőjére nézve felettébb lényeges és fontos, hogy egy görög szín­művet tökéletesen tudjon; de Pen ügyesen értésére adta anyjának, hogy mily veszedelmes hely az a Grey friars s hogy mily rettenetes rakonczátlan ott egy némelyik fiú, é­s a félénk lélek, azonnal ije­delembe esvén, belenyugodott fia kívánságába, hogy itthon maradjon. *... Ezután nagybátyja f ?. al.adotta nekiek befo- ]­lyását a főhadparancsnok °v ^^lyi fensége előtt, s ki ő iránta igen szives ke^®8‘Jedik lenni, s meg­­igérte, hogy a gyalog testi 18 állomást eszkö­zöl ki számára. Peno.~Va 821 Ve földobogott ez ajánlatra, mikor- -6Ava8“^u®P nagybátyájánál volt, elment * James^e a ft­onai zenekart hallgatni. Látta ott Tom Rickettst, a negyedik padból, ki olyan furcsa szűk ujjast meg nadrágot szokott volt viselni, hogy a nagyobb fiúk, nem tehettek róla, de kénytelenek voltak egyet-egyet „végigsomni“ rajta, s a „hátbaverősdi“ ben nagyon alkalmatos társuk volt — hát ezt Rickettst látta ő, a­mint tuli­­piros aranyos ruhában, roppant nagy medvebőr csákóval fején ott botorkázott az ezred zászlója körül. Tom ráismert Penne­s leereszkedőleg bólin­tott feléje. Tom, az a kis semmibázi, kinek a há­tán , a n­ult félévben úgy végighúzott az ostorá­val — amott van a négyszög közepén, hazájá­nak zászlója alatt, szur­onyokkal, kardbojtokkal, piros egyenruhákkal körülvéve, a banda fújja a trombitát, veri a dobot, réztányért — s­­ csakúgy komázik a szálas harczfiakkal, kiknek csákójáról a bojt állukig lecsüng, s mellöket Waterlooi érem disziti. Mit nem adott volna Pen érte, ha ő is vi­selhetett volna olyan vállrojtokat, s beléphetett volna ilyen szolgálatba! De Pendennisné, mikor fia ezzel előállott, halálra ijedt, rémült. Azt mondta, hogy „ő nem veszekszik azokkal, a­kik ellenkező véleményben vannak, hanem az ő nézete szerint a keresztyén embernek nincs jogában, hogy a katonáskodást hi­vatásának tekintse. Boldogult férje soha de soha meg nem engedte volna fiának, hogy katona le­gyen. Szóval, ő nagyon boldogtalan lenne, ha fia még ezután is gondolna arra“. No pedig Pen in­kább levágta volna saját orrát és füleit, semhogy tudatosan , kiszámított részakarattal anyját bol­dogtalanná tegye, s olyan nemeslelkű­ lévén, hogy az ingét is oda tudta volna adni akárkinek: azon­nal odaajándékozta édesanyjának megálmodott jö­­vendőbeli piros kabátját és vállrojtjait, s a harczi dicsőség iránt táplált hő vágyát. Pendennisné a világon a legnemesebb teremtés­nek képzelő fiát. De Pendennis őrnagy, midőn szives ajánlatát megköszönték és visszautasították, az özvegynek egy rövid s kissé koszos levelet irt vissza, s úgy gondolkozott, hogy az ő öcscse bi­zony nagy hangú. Mindazáltal nagy megelégedéssel látta, legkö­zelebbi karácsonyi látogatása alkalmával, hogy a fia mily ügyesen viseli magát a vadászaton Pen­­nek nagyon jó paripája volt, s igen bátran és dél­­czegen ülte meg. Nagy hidegvérűséggel, s mégis meg­­gondoltsággal és nyegleség nélkül ugratott át a sövényeken. Leveleket irt pajtásainak lovagcsizmái­ról s az egész vidéken viselt dolgairól. Komolyan kezdett gondolkozni egy skarlátvörös kabátról, és anyjának „meg kellett vallania, hogy az nagyon jól fogna testéhez állani“s noha, természetesen, szá­mos aggodalmas órái valának, míg fia távol volt, s mindennap azt várta, hogy úgy hozzák haza, sa­­roglyán. Ám ezen nagyon is bőven élvezett mulatsá­gok mellett, nem kell azt hinni, hogy Pen teljesen elhanyagolta tanulmányait. Természetes ösztöne volt elolvasni mindenféle könyvet, a­mi nem esett az iskolai tanulmányok körébe. S csak mikor a tudomány forrásaiba bele­erőltették fejét, akkor nem akart inni. Otthon végig olvasott minden könyvet Incibald Színdarabjaitól kezdve White Lovászati Orvostanáig; átkutatta az összes szom­szédbeli könyvtárakat. Claveringben talált egy cso­mó ócska franczia novellát, melyet egész erővel végig olvasott, s órák hosszat elüldögélt tudós Portman úr könyvtárában egy-egy foliánssal tér­dein, volt légyen az Hacklayt Utazásai, Hobbes Le­­viathánja, „Augustini Opera“, vagy Chaucer Köl­teményei. Nagyon jó barátságban volt a lelkész­szel, s a tiszteletes úrtól tanulta el azt a jeles érzé­ket a portói bor iránt, mely őt egész életében megkülönbözteté. S a mi a jó Mrs. Portmant illeti, ki csöppet sem volt féltékeny, jóllehet a tiszteletes ur megvallá, hogy szerelmes Mrs. Pendennisbe, kit az egész grófságban legeslegszebb hölgynek val­lott — mikor szeretetteljesen föltekintett a könyv­tár lábtáján kuczorgó Penre, egész fájdalma csak az volt, hogy az 5 Minny leánya Penhez nagyon vénecske — amint hogy az is volt lévén Port­man Mira kisasszony ezen időben csupán két évvel ifjabb a Pen édes­anyjánál, s nyomván éppen any­­nyit, mint Pen és Mrs. Pendennis együtt. ízetlenek ezek az apró részletek ? Pillants vissza, jó barátom, saját ifjúságodra, s kérdd ma­gadtól, hogy milyen volt az? Kedvteléssel tudok hát a hazai törvényhozás által a hazai vállala­tok felett kedvezményben részesíttessenek. Ki lett mutatva, hogy a törvény amaz intézkedése ko­rántsem elriasztása a külföldi tőkének, sőt el­lenkezőleg éppen annak megkövetelése, hogy a­mely külföldi vállalat köztünk akar üzletet csi­nálni, tőlünk akar ü­zletnyereményt szerezni, hoz­­zon magával e ezélra forgalmi tőkét is az or­szágba, ne pedig csupán a nyeremény kiszívá­sára szorítkozzék. És midőn a törvényhozás e részben a külföldiektől éppen csak annyit kíván, mint a hazai vállalkozásoktól, valóban elment a szabadelvűség netovábbjáig. A „Pester Lloyd“ mai száma újból foglal­kozik ez ügygyel s behatólag megvilágítja a reci­procitásnak az első czikkben nagyon hangsúlyozott kérdését kimutatván, miszerint a reciprocitás nem abban áll, hogy valamely állam egy másik állam polgárait és nyerészkedő vállalatait a saját magáéi felett kedvezményezze, hanem, hogy a saját ma­gáéira nézve alkotott törvényeket amazokra is ki­­terjeszsze, azaz, hogy amazokra nézve se alkal­mazzon terhelőbb mértéket, örvendünk a „Lloyd“ e megtérésének, melylyel e „köszönettel fogadott“ második czikk közlése által amaz első czikkhez függesztett szerkesztői megjegyzését jóvá téve. Ítészünkről azonban az ügy méltatásában a reciprocitás kérdésénél tovább megyünk. Hogy mit tesz majd, vagy mit nem tesz az osztrák törvényhozás azon egy pár magyar bizto­sító vállalattal, a­mely ma Ausztriában is működik, az előttünk nem irányadó. Hogy nálunk foglalta­tott először törvénybe azon határozmány, a­mely a birodalom másik felében székelő vállalatoknak csak az esetben engedi meg a köztünk működést, ha megfelelő biztosítéki alapot mutatnak ki és he­lyeznek el a belföldön, ez lehet puszta esetleges­ség, és még legkevésbbé sem bizonyos, hogy a lajtántúliaknak előbb utóbb ne jutott volna eszükbe a mi vállalataink ellenében hasonló rendszabályo­kat alkotni; bizonyos csupán az, hogy a hazai ér­dekek védelmezésében most az egyszer mi előztük meg őket. Annak idején a lajtántúliak talál­ták ki először, hogy a magyar biztosító válla­latok egész jövedelmi adójukat, s a bélyegilletéke­ket ne egész üzletük után, s csupán a magyar kincstárnak fizessék, hanem, hogy az osztrák üzletükre eső részt az osztrák kormánynak szol­gáltassák, s mi e részben annyira is,ha mennyire, csak később gyalogoltunk utánuk. Ha most az osztrák törvényhozás a magyartól példát véve, oly rendszabályokat alkot, melyek a biztosítási vállal­kozást lent bizonyos feltételek teljesítéséhez kötik s a náluk idegen, tehát a magyar vállalatoknak is működését csak azok teljesítése mellett engedik meg, helyesen cselekesznek. Sőt még az sem al­­terálhatná a mi álláspontunkat, ha Ausztriában a reciprocitásnak már igazán lábbal tapadásával a belföldi vállalkozásra nézve a jelenlegi rendsza­bályok fenhagyatván, a külföldi s köztük a magyar vállalatok működésének engedélyezésére nézve hozatnának megszorítások Magyar bizto­sító vállalat ez idők szerint csupán négy mű­ködik Ausztriában, s ezek közül kettő bizonyára van azon helyzetben, hogy ha ottani üzletének megtartását kívánatosnak találja, alaptőkéjéből a magyar törvények által Magyarországon elhelyezni kívánt minimális összegen felül még ugyanannyit Ausztriába is áthelyezhet. De bármennyi volna az Ausztriában is működő magyar vállalatok száma, törvényhozásunknak nem lehetne, nem szabadna azok könnyebbségéért, speciális érdekéért, az ál­lampolgárok vagyonbiztonságát koczkáztatni. Ma­gyaror­zágon épp akkora összeg van a bent dol­gozó osztrák, „mint az összes magyar társasá­goknál biztosítva, mai­danság tehát a biztosítá­sok legalább fele részének éppen semmi kézzel fogható s itt benn elhelyezett fedezéke sincs, ha­nem azon esélynek van kitéve, hogy a beszedett díjak a kinn székelő igazgatóságokhoz kiszállíttat­ván, még a bíróságaink ítéletével megállapított kártérítési kötelezettségek is esetleg csupán az oszt­rák hatóságok kegyelméből és kegyelme szerint érvényesíthetők. De igenis van. A hazánkban az idegenek közt legerősebben működő s ü­zletterjedelemre mind­járt az „Első magyar“ és a „Pesti biztosító inté­zet“ után következő két triesti társaság mindegyi­ke egy-egy értékes házzal bír Budapesten, mely házak értéke már magában is megközelíti az álta­luk művelt négy-négy ágazatra kellő négy-négy­százezer forint összegét. A „Donau“ és „Anker“ nem bírnak ugyan hasonló fekvőséggel, azonban csak akarniuk kell, szintén és annyival köny­­nyebben megfelelhet a törvény kívánalmának, mert kevesebb ágakban működnek. A többi osztrák társaság részint még csekélyebb üzle­tit, részint olyan, melyek ellenében, vagy melyek­nek kiszoríttatásuk czéljából már éppen szük­séges a törvény szigorú alkalmazása, mire nézve jó felfrissítenünk az „Elementar“ et consortes em­lékezetét. Azon osztrák társaságoknál ennélfogva, me­lyeknek működésben maradásuk a verseny fenntar­tásának okából kívánatos lehet, s a biztosító kö­zönségre nézve nem veszedelmes: részint máris tényleg megvan a kívánt belföldi tőkeelhelyezés nagy része, részint könnyen megtörténhető az ré­szükről. Ugyane társaságok Romániában és Szerbiában, az ott működő magyar társaságokkal együtt, vonakodás nél­kül deponálták az illető kormányok által tőlük ott kivánt biztosítéki ala­pot, nálunk azonban ellenszegülnek a törvénynek, a­mit már részben tényleg megtettek, a belföldi tőke­el­helyezést, csak azért sem akarják kötelezőnek elis­merni, mert azt a magyar törvényhozás kívánja,­­ a szűkkeblűség vádját dobják e törvényhozásra azért, mert az állam polgárainak vagyonbiztonságát nem akarja még tovább is boldognak-boldogtalannak sza­bad zsákmányává tenni, hanem a midőn a most fennálló vagy ezentúl keletkező hazai vállalatoktól egyaránt minimális biztosítéki alapot kíván, ugyan­azt kíván tőlük is. A­mint értesülünk, tegnap az osztrák társa­ságok budapesti képviseletei közös tanácskozmányt tartottak, melyen a budapesti kereskedelmi tör­vényszék elutasító végzése ellen együttes fellépés iránt voltak határozandók. Nem tudjuk, mi volt e tanácskozmány eredménye, még kevésbbé tudjuk, hogy következménye mi leend. Csupán jelezni kíván­juk a tanácskozmány részeseinek azon merész re­ményét, hogy erélyes fellépésük folytán a tör­vényszék ama határozmányát visszavonandja, sőt kecsegtetik magukat azzal, hogy a magyar tör­vényhozás a kereskedelmi törvény egész hetedik czímét akár jószántából, akár túloldalról jövő pres­­sióra megsemmisítendi. Részünkről ugyan meg va­gyunk győződve, hogy e vérmes reményeik egyike sem teljesülend s hogy nevezetesen törvényhozásunk éppen nem fog legkisebb kedvet sem kapni a tár­sulási ügyet is a közösök közé emelni; jellemző­nek tartjuk azonban e merészséget, melylyel az osztrák vállalatok, mihelyt a fűből kilátszanak, a mi törvényhozásunkkal már szembeszállni, maguk­nak attól külön praerogatívákat követelni bátor­kodnak. Alkalmazzák és érvényesítsék törvényszéke­ink e törvényeket, s különösen azok 453. §­-át, a hazai biztosító vállalatokra részrehajlatlan szigor­ral , akad azok között is egy-kettő, mely már meg­érett a kimustráltatásra, de alkalmazzák azokat épp oly szigorral a külföldi társaságok ellenében is, hogy vagy pusztuljanak, vagy belföldi tőkeel­helyezéssel szolgáltassanak kellő biztosítékot. Fővárosi ügyek. Budapest főváros közgyűlése. (április 7-én.) R­á­t­h K. főpolgármester megnyitja a közgyű­lést. Horváth jegyző felolvassa az ipar- s ren­dészeti szakbizottság jelentését az 1872. VIII. törvényczikk 5. § -ában érintett iparágak gyakor­latára vonatkozó szabályrendeletről. — A belügymi­niszter az első Pestváros ilynemű szabályrendeletét mint hiányost nem hagyta jóvá, s utasította a ta­nácsot, hogy az iparszabadságnak megfelelő sza­bályzatot hozzon létre. Az ipar- s rendészeti szak­osztály e munkálatot egy albizottságnak adta ki, melynek elnöke dr. Szabóky A. volt. Ez albizottság az egész egyesült főváros érdekeit vette szemü­gyre, s különösen a kéményseprési, zálogházi, kávémé­rési üzletekre s a cselédszerzésre vonatkozólag ki­merítő javaslatot hozott. A munkálatot a fővárosi kerületek átvizsgálták, s szintén megvitatták. Végül a javaslat a tanács elé került, mely azt némi mó­dosításokkal most a közgyűlés elé terjesztette. A javaslat szakaszonkint olvastatik fel. Végig tárgyalta a kávéházak tartásáról, zsibáruskodásról, a tű­zi­­játékszerek készítéséről, nyilvános járó­mű­vek elő­állításáról, a hordárok, bérszolgákról, a cselédszer­zésről, végre a kéményseprésről szóló 7 fejezetet. A VHI. szakasz a zálogra való kölcsönzésről, a jogügyi, ipar és rendészeti szakosztálynak adatott ki átdolgozás végett. A javaslat hátralevő része a jövő közgyűlésre maradt. A dunaparti rakodók bérlete fejé­ben a pénzügyminisztériumnak fizetendő bér-, és a partbéreknek 1876-ra való megállapítása, illetve felemelése adott azután egy kisebb ügy elintézésé­vel a közgyűlésnek élénkebb folyamatot. Az 1875. év júliusától 1876. végéig az államnak partbér fe­jében 12.000 frtot ajánlott meg a főváros, de a pénzügyminiszter ezt keveselvén, mint ismeretes, 20.000 frtot követel, minek megadására a tanács nem hajlandó, hanem 18.000 frtot ajánl megadatni, azt is csak úgy, ha a Dunapart beosztási bizott­ság által a partbéreknek 1876-ra javasolt fel­emelése elfogadtatott. A pártbeosztási bizottság Várady Károly elnöklete alatt így alapíta meg egy méterenkint a parthasználati árakat. Ezek előter­jesztetvén Weisz B. F. a partbérleti árak megha­tározása alkalmából felhozza, hogy ő még a múlt évben indítványozta, hogy a Dunán szegények számára ingyenes fürdő állíttassék, ez annak idején kiadatott egy bizottságnak, mely a dologról azóta hallgat. Arra kéri csak a közgyűlést, hogy a kiz.­vélemény beérkeztéig figyelmessé tegye a pártbe­osztási bizottságot, miszerint a part bérbeadásánál és az uszodák engedélyezésénél legyen tekintettel az ingyenes uszoda felállításának eshetőségére is. A közgyűlés a fontos kérdést azzal ütötte el, hogy most nincs napirenden, bár Patrubány is mel­lette szólt Weisz B. F. indítványának. Az előter­jesztések érdeméhez többen szólottak. M­á­­­y 11. Ar. és Királyi Pál a miniszter által követelt 20,000 frt megajánlását pártolták, mert a 24 milliós kölcsön, melyből épültek a rakodók, egészen a fő­városra fordíttatott, nem lenne tehát szép az állam­­pénztárt most 2000 frtig rövidíteni meg, mikor an­nak szüksége van reá. De Tavaszi hosszasab­ban ellene szólt, a miniszter által kért 20.000 frt megajánlásának, de a közgyűlés elfogadja az elő­terjesztést. Ezután több kisebb ügy következett. Majd a sugárúti vasútra került a sor. A sugárúton lóvonatú vasút köz­lekedését határozta el már jóval ezelőtt a közgyű­lés. E határozatot a belügyminiszter, mielőtt a su­gárúti közlekedés sorsa felett döntene, a közmun­kák tanácsához tette át véleményadás végett. Ez idő alatt érkezett a fővároshoz Bék­é Emil fran­­czia vállalkozó kérvénye a sugárúton privilegizált omnibusz-közlekedés engedélyezése iránt. A köz­munkatanács sietteté a tárgyat, mert e feletti ha­tározata a közgyűlésnek, a minisztériumhoz felter­jesztendő véleményére döntő hatást gyakorolandó A tanács Bék­e folyamodására megjegyezvén, hogy a közgyűlés a lóvonatú vaspályát már elhatározta, s a privilégium az ipartörvényekbe is ütközik, a vállalkozót visszautasítani kéri. Többen szólottak a tárgyhoz, de mindegyik, bár más-más szempont­ból, ellene nyilatkozott az engedélynek s igy a tanács előterjesztése elfogadtatott, mivel a köz­munkatanács az indokokkal együtt értesíttetik. A napirend több tárgya a jövő közgyűlésre halasztatván, a főváros közgyűlése est 8 órakor véget ért. A jogügyi bizottság ülése. (Április 7.) A jogügyi bizottság mai ülésében folytatta a büntető törvényjavaslatnak, illetőleg a szabadság­­büntetési rendszernél azon indítványnak tárgyalá­sát, hogy a bűntetteknél a fegyház és börtön kétféle büntetése helyett csak fegyház alkalmaz­tassák. Juhász a fegyház és börtönbüntetés közt nem lát a javaslat szerint semmi jelentékeny kü­lönbséget. A szabaság­büntetés egész rendszere tökéletesen egyenlő mindkettőnél, s a különbség felállítása ennélfogva nem tekinthető indokoltnak. Nem indokolják ezt a tényleges viszonyok sem, minthogy jelenleg tulajdonképeni kerületi börtöne­ink nincsenek. Chorin indítványára szavaz. P­e­r­s­z­e­­ miniszter a büntetés igazságossága szempontjából szükségesnek tartja a közvetítő intézetet. Azok, kik az egységes büntetést tartják szükségesnek, maguk sem menekülhetnek annak szükségétől, hogy az alkalmazásnál fokozatok le­gyenek, s így végeredményben csak oda jutnak, hogy név nélkül bár, de középső büntető nemet állítnak fel. A törvényjavaslat nem állít fel semmi újat, s nincs rendszer, mely oly rövid idő alatt keresztül vihető volna, mint ez, mely az államnak is legkisebb megterheltetésével jár. Kéri a javas­lat felosztásának elfogadását. Hodossy elfogadja a büntettek büntetésének kettős felosztását, mert ez is egy eszköz a bünte­tések individualizálására. Paul­er előadó e kér­dést csak a czélszerűség kérdésének tekinti. A büntetések arányosítására nemcsak az idő, hanem a szabadságbüntetés nem egyik előnyét ejtenék el a fokozat mellőzése által. Megtartandónak véli a ja­vaslat felosztását azért is, mert a nép nem fogja fel a büntettek különbségét másként, mint ha a büntetések külső jelei is különbözni fognak. A bör­tönnel sújtott bűntetteket az indítvány szerint vagy fegyházzal kellene sújtanunk, s akkor innen súlyos, vagy vétségekké declarálnunk, s akkor igen enyhe lenne a büntetés. Hogy egyszerűsítésről szólnak azon börtönrendszerekkel szemben, melyek sokféle szabadságbüntetést ismertek, azt érti, de nem látja az által indokoltnak, hogy bűntettekre csak egyféle büntetés alkalmaztassék. Az indítvány elfogadása a javaslat szerkezetében is sok nehézséget szülne. Chorin indítványa által kiküszöbölni akart egy minden belső jogosultság nélküli megkülönböz­tetést, mely a büntetések helyes megállapításának is nagy akadályát képezi. Elismeri, hogy indít­ványának elfogadása a javaslat módosításait tenné szükségessé, de azok csak előnyére válnának annak, s általuk a törvény concret hazai viszonyainknak inkább meg fogna felelni. Hammerszberg csatlakozik Chorin indítványához. A nép jogérze­tére zavarólag fogna szerinte hatni a büntettek ket­tős büntetésének felállítása. A javaslat is oly cse­kély eljárási különbségeket tesz a kettő között, hogy azokat lényeges megkülönböztetésül nem fo­gadhatni el. Csemeghi még egyszer szól e nagy fon­tosságú kérdésben. A minisztérium, komoly és be­ható vizsgálat tárgyává tette a kérdést, váljon a börtönbüntetés elejtésével lehető lesz-e a fegy­­házak rövid idő alatti oly mérvű szaporítása, a­minő , a fegyházbüntetés minimumának szük­séges leszállítása megkíván ? S azon meggyő­ződésre jutott, hogy ez hosszú idők alatt nem lesz lehetséges. Azon roppant aparátus és költség összevetése, melylyel a fegyintézet jár, mindenkit azon meggyőződésre juttathat, hogy tíz kerületi börtönt lehet egy fegyintézet költségével felállítani s fenntartani. A börtönbüntetés fenntartása arány­lag rövid idő alatt keresztül vihetővé teendi a törvényt. Hivatkozik a főügyész azon véleményére is, hogy a börtönbüntetés felvétele lényeges javí­tást képezene börtönrendszerünkben. Gyakorlati szempontból szükségesnek tartja tehát azt, elvi szem­pontból is tökéletesen jogosult a bü­ntetésnem felvétele, mert a büntettek egyes nemével a gonoszság perseve­­rantiájának oly különböző fokai nyilatkoznak, a­me­lyek egy börtönintézetben pusztán a büntetés időtarta­ma által nem evaluálhatók. Glaser álláspontja, melyre Chorin hivatkozott, nem bírt rá nézve be­folyással, mert Glaser szorosan ragaszkodni akart a németországi törvényhozáshoz, s ennek ellenében nagyobb jelentőségűeknek tartja az olasz és belga tekintélyeket. Lelkének s tapasztalatainak repugnál, hogy egy tolvajt azért, mert nem lopott 1000 frtot, csak vétségben marasztaljunk el a német rendszer szerint. Az ily cselekvényeknek bűntettekké minő­sítése által helyesebben vélt eljárhatni. A minősí­tés miként leendő megállapítása egyébiránt discu­­tiálható lesz a tárgyalás folyamán, de a börtön­büntetés törlése egyik sarkpontját bontaná meg a­­javaslatnak, s igen kéri annak megtartását. Hodossy azon kérdést veti fel, hogy váljon nem volna-e jó a bizottságnak meghallgatni e kér­désben a főügyészt, vagy egyik-másik fegyintézeti igazgatót? Szilágyi D. nem tartja azt szükségesnek. Csak egy érv hozatott, fel az indítvány ellen, a költség szempontja. Ezt nem fogadhatja el, mert a költség mind a börtönnél, mind a fegyintézetnél csak ugyanaz leend, legfeljebb a házirend külön­­bözhetik. Ha akár főügyészt hallgatnak is meg, komolyan állítani nem lehet, hogy négy szabadság­­büntetési fajnak megfelelőig berendezett intézetek három fajnál kevesebbe fognak kerülni. Mind a javaslat, mind az indítvány rendszere csak bizo­nyos idő múlva valósítható, s állítja, hogy az in­­dítvány szerinti egyszerűbbet előbb lehetend megva­­lósítni. A büntetések individuálizulására mi befo­lyással sincs a büntetésfajok szaporítása. Azon különbség, mi az aljas és nem aljas érzület közt van, a­minek megfelel az államfogság, s az mi a bűncselekmények hármas felosztásában van, az in­dividualitás szempontjából teljesen kielégítő, s e tekintetből a büntetésnemeknek egygyel való sza­porítása valóban nem szükséges Perez­el miniszter a kérdés eldöntését fel­­fü­ggesztetni kéri, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a főügyészt s egy-két fegyintézeti igazgatót hívhasson meg, hogy a bizottság azok meghallga­tása után határozhasson. Horváth L. megjegyzi, hogy ez indítvány elfogadása lehetetlenné teendi a tárgyalás jelenlegi folytatását, s ha a kihallgatásig felfüggesztetik a tárgyalás, elfogadja az indítványt. P­e­r­c­z­e­­ miniszter elismeri, hogy addig a tárgyalás nem leend folytatható. Szilágyi D. teljesen szükségtelennek tartja ugyan a kihallgatást, de kötelességének tartja egyéni véleményét a miniszter akaratának alárendelni! A bizottság a miniszter indítványát elfogadja. Ennek következtében a javaslat tovább tárgyalása a ház összeillése utánig elhalasztatik. VIDÉK: Vasmegyébffl. Szombathely, apr. 6. Vasmegye bizottsága f. hó 3-án tartott köz­gyűlésében 81 szavazattal 71 ellenében határoza­­tilag kimondotta, hogy a f. é. január 11-én tar­tott bizottsági közgyűlésen hozott ama határozatot, mely szerint a közigazgatási tisztviselők választá­sának elvét elvetve, azok kormányi kineveztetése iránt felirat intéztetett a képviselőházhoz,­­ fenn­tartani akarja. A januári határozat megváltoztatása, illetőleg a választás elvének kimondatása iránt eleve be­adott indítvány a megyei szabadelvű pártnak az előző napon tartott előleges értekezletén és népes közgyűlésén általánosságban tárgyalási alapul el­fogadtatván, az egyes részletekben, az indítványo­zók hozzájárulása mellett eszközlött módosításokkal a párt túlnyomó többsége által párthatározattá emel­tetett, s egyúttal, 5­6 tag ellenkező szavazata el­lenében a tisztviselőválasztás elve, az országgyű­lési szabadés­et párt példájára, pártkérdésnek ki­mondatott azon megjegyzéssel, hogy a párt arra senkit sem kötelezhet ugyan, hogy ellenkező meg­győződése daczára a választás elve mellett szavaz­zon, de azt elvárja tagjaitól, hogy a párt határo­zata ellen szavazni nem fognak. A másnap tartott bizottsági közgyűlésen, a pártban módosítva megállapított indítvány a sza­badelvű párt elnöke által lett beterjesztve, s az élénk vitatkozásnak, és az erre következett név­szerinti szavazásnak eredménye, mint jeleztük, az lett, hogy a szabadelvű pártban módosítva megál­lapított indítvány 10 szótöbbséggel elvettetvén, a januári végzés fenntartását javaslótt állandó választ­mányi vélemény fogadtatott el határozatul.

Next