Ellenőr, 1877. november (9. évfolyam, 460-514. szám)

1877-11-23 / 500. szám

hogy megvizsgálhassa a tényeket, és akkor nagyon fontos, hogy a közönség ne vezettessék tévútra a vallomásokkal, melyeket a senátusnak meg kell vizsgálnia. Azért igen fontos, hogy a jelen vizsgá­lat ne tévesztessék össze azzal, melyet a senátus későbben rendelhetne el. Minden hivatalnoknak tudnia kell, hogy a képviselőválasztások megvizs­gálása önkénytes, hogy a vallomásokat nem lehet kierőszakolni,­ és mindenkinek szabadlábon állt megjelenni vagy meg nem jelenni a vizsgáló bizott­ság előtt. Tolain (republikánus) : Ez annyit jelent, hogy a vizsgálat nem lesz meg. Broglie : Ezek az utasítások, melyeket kiad­tunk ! Egy hivatalnoknak sem szabad megfeled­keznie, hogy nem kell megjelennie, és a miniszter lesz érte felelős. (Balról mozgás) Ezek az utasítá­sok, melyeket jónak láttunk kibocsátani, midőn el­­hagyandók vagyunk a hatalmat. Megtettük, mert nem elvi kérdésről van szó, hanem a nyilvános rend kérdéséről, és ama nap estéjén, midőn el­hagyja valaki a hatalmat, óvakodnia kell, hogy a kormány jogából semmit se adjon föl. Most Laboulaye lép a szószédre : Kerdrel és Broglie parliamentáris beszédet tartottak volna, de törekedtek confliktust tüntetni föl az álla­mi testületek közt. A miniszterelnök különben megváltoztatta nézetét , nem vélekedik többé úgy, hogy a vizsgálat törvénytelen. Szónok beszél azután a vizsgáló bizottság jogairól, melyek megyegyeznek a vizsgálóbíró jogaival , mint ez 1870-ben is elismertetett. A kormánynak nincs joga megtiltani hivatalnokainak, hogy ne engedel­meskedjenek a bizottság parancsának. A­mit ma a senátusban terveznek, az egyszerűen a képviselő­ház megtámadása ; egyszerűen oly napirendet akar­nak elfogadni, mely egészen mást jelent, mint a­mit mondani látszik. A miniszter úr azt mondja, hogy politikai végrendeletét akarja megtenni, de kiki maga helyett tegyen politikai végrendeletet, ne tegyen utódai helyett is ; és a kormányzási szabály, melyet szentesíttetni akarnak a tanács ál­tal, oda c­éloz, hogy conflictust idézzen elő. (Igen helyes­ a baloldalról.) Tévesen fogják föl a hely­zetet; Montesquieu ideáit, ki elismerte a három hatalmat, el akarják torzítani. Montesquieu három hatalma a végrehajtó, a törvényhozó és a birói hatalom. Ma a következő háromról beszélnek : a végrehajtó hatalom, a képviselőház és a sena­­tus. (Balról nevetés.) Ha a senatustól azt kívánják, hogy védje jogait, akkor az az igazság, hogy a senatus és a képviselőház ugyanazon testület tag­jai; ezeknek csak egy élük volt, mely nem sért­hetett. (Igen helyes, balról.) Ily módon nem lehet politikát űzni. Politikát űznek az egységgel, és különösen a szigorúan tisztelt igazságügy­gyel. (Balról élénk tetszés.) A parázst mely el­­alvóban volt ismét föl akarják éleszteni, és egymásra uszítani a senátust és a képviselőházat. (Jobbról élénk ellenmondás.) Ha ezt nem akarják, akkor nem lehet megérteni az interpellatio czélját. Igen arra akarják rábírni a senátust, hogy zsinór­mértéket diktáljon. (Balról, úgy van.) Nos tehát! A törvényhozótestületet nem lehet bilincsekbe verni. A senátusnak és a képviselőháznak különösen kell egymást tisztelniük; az ellenkező eredményt akar­ják elérni ; a senatus által akarnak akadályokat gördíteni a vizsgálat útjába. Ha a miniszterek nem akarnak többé a hatalom polctán maradni oly or­szágban, melynek többsége ellenük van, akkor a vizsgálat önmagától megtörténik, de ha makacsul ragaszkodnak a hatalomhoz (baloldalon tartós tet­szés), akkor az ország fog nyugtalankodni. Re­­méllni lehetett, hogy a választások után békében marad. Azt mondották, hogy az országra hivat­koztak , és az 120 szavazattöbbséget küldött poli­tikájuk ellen. Szónok figyelmeztet azután a sze­repre, melyet a tanácsnak be kell töltenie, hogy az alkotmányos szabadság védelmezője legyen. „Mi azt kívánjuk, hogy hallgassák meg önök Franczia­­ország szavát, ez alkalommal Francziaország szava fog dönteni. Mi megtettük­ kötelességünket, tegyék meg önök is a magukét. (Balról tetszés.) Most Dufaure lép a baloldal hosszas tapsai közt a szószékre, s azon kezdi beszédét, hogy a senatus egyszerűen térjen át a napirendre. A kép­viselőház határozata csak őt megillető jogának gyakorlása, mint ezt Pasquier kanc­ellár (a mos­tani elnök nagybátyja) már annak idején kifej­tette. A kívánt vizsgálatnak nem lesznek nehézsé­gei, még akkor sem, ha a minisztereket a vád­lottak padjára akarná ültetni. A képviselőház nem adott más jogot a bizottságnak, mint azt, melyet hasonló bizottságok más törvényhozásoktól is kap­tak. Megengedhetetlen tehát, hogy a képviselőház ebbeli jogát a senátus­­valamely határozata korlá­tolja. Ezen korlátozás csak törvény által volna lehetséges általánosságban minden alkalomra, — de nem így, határozat ugyan, speciális esetre, az ellenségesség színezetével. Ezen határozatnak kü­lönben nem is lenne értéke és méltatlan volna a senatushoz. Az enquête-bizottság alkotmányos jellegű, ön­nek tehát nincs joga arról ítéletet mondani. Nem vagyunk többé az 1852-iki régime alatt. Mindkét háznak egyenlő jogai vannak; a képviselőház csak a föloszlatás ügyében függ a senatustól. Ki mondja önöknek, hogy ha az indítványozott napirend el­fogadtatok, a képviselőház nem fog-e egy másik napirenddel felelni? (Mozgás.) Kerdves úr indítvá­nyának nemcsak hogy haszna nincs, hanem meg­sértheti az a képviselőház érzékenységét is. Azt mondja a kormányelnök, hogy aláren­deltjei az ő beleegyezése nélkül nem jelenhetnek meg a bizottság előtt. Az mindesetre különös, hogy a hivatalnok még az igazat sem mondhassa meg fölebbvalói ellenőrzés nélkül. De maguk a minisz­terek sem tudják, hogy mit fognak tenni hivatal­nokaikkal. A jelenlegi tárgyalásnak haszna nincs, hanem igenis veszélyes az. Széles­íti az államha­talmak közötti szakadást, benyúlik a társadalomba, behatol még a családba is. Ez a meghasonlás a legnagyobb szerencsétlenség Francziaországra nézve. A törvényhozás két testületét egymás ellen igye­keznek haragítani, holott éppen az ellenkezőt kel­lene tenni; a törvényhozó hatalmaknak csak a béke szavait volna szabad mondani. Uraim, iparkodjanak a megnyugtatás, az egyetértés elősegítésére. Engedjék meg elmonda­nom, hogy mit volna legjobb tenni. A senátusnak van költségvetési bizottsága. Óhajtanám, hogy en­nek elnöke értekeznék a képviselőházi budget-bi­­zottságnak elnökével s megmondaná neki, hogy ezen év végig csak 40 nap van már hátra az 1878-iki költségvetés megállapítására. Az egyetértés ezután létrejönne, rendes állapot következnék, s ez nagy lépés lenne a kedélyek megnyugtatásához. Az in­­terpellációt illetőleg pedig térjen át a senatus az egyszerű napirendre. (Élénk tetszés.) Most a szavazás következik a táviratilag már ismert eredménynyel. A pénzügyi bizottság ülése. Nov. 22. A képviselőhöz pénzügi bizottsága mai ülésében a közlekedési tárcza budgetjét vette tárgyalás alá. Gr. Szapáry Gy. előadó jelenti, hogy a Tiszasza­­bályozás, s a keleti vasút költségvetése nincs a tárcza budgetjébe felvéve, s ezekről külön előter­jesztés lesz teendő. Kérdésére Péchy miniszter ki­jelenti, hogy a Károlyváros-fiumei vasút kárpótlási követelésének ügye még tárgyalás alatt áll. A központi kiadásoknál a felvett új segéd­állomásokra nézve Horváth L. megjegyzi, hogy már a 9-es bizottság kimondá a központi hivatalok szer­vezetének egyszerűsítését, s ezzel a minisztérium még adós. Csengery hajlandó megszavazni a szaporítást, de csak úgy, ha a hajózási és vasúti főfelügyelőség a központba beolvasztatik. A kamatbiztosítás és számvevőség nem ide, hanem a főszámszékhez való, a helyi ügyeket pedig a helyi orgánumokra kell bízni. Péchy miniszter a vasúti ügyek ziláltsága miatt most még nem tartaná helyesnek ezen új beosztást. Hegedűs pártolja Csengery indítványát és Sza­páry dr. pedig elégnek tartaná ezúttal, ha csak az egész központi administrate reformra hangsúlyoz­­tatnék az összes minisztériumokra nézve. Kerkápoly elvben csatlakozik Csengery indít­ványához s a minisztert legalább felkérendőnek tartja, hogy annak fokozatos javítására töre­kedjék. Péchy miniszter ígéri, hogy e tekintetben ter­vezetet készít és azt jövőre beterjesztendő E kije­­entésnek a bizottsági jelentésbe felvétele elhatá­roztatván, a központi kiadások a három segéd fo­galmazónak „ideiglenes“ minőségben való elfoga­dásával, megszavaztatnak. A dologi kiadásoknál a könyvek szerzésére előirányzott összegből Zsedényi felszólalása folytán 200 frt töröltetik. A vasúti és hajózási felügyelőségnél felvétetik egy 1100 frtnyi tévedésből kimaradt tétel. A vasúti kormánybiztosokra a múlt évben csak 1300 frt volt megszavazva, csak­is jelen­léti jegyekre, a miniszter most újra 8500 irtot elő­irányoz. Péchy miniszter és Hyeronimy államtitkár megjegyzik, hogy 25 ülés tartalván a múlt évre megszavazott összeg a jelenléti jegyekre sem elégséges. Szapáry dr. előadó megnyitandónak tartja a múlt évi határozatot és csak­is a jelenléti jegyek alap­ján indítványozza a szükséges összeg megszava­zását. A bizottság ezen indítvány értelmében ha­tároz. Az állami építészeti hivataloknál Szapáry dr. előadó megjegyzi, hogy a mérnökök száma nem a felső Tiszánál, hanem Szegeden alól lenne szapo­rítandó. Somssich a drávai folyam mérnöki hivatalára megjegyzi, hogy az egészen Szlavóniának dolgo­zik, a­miből Somogy megyére nézve sok hát­rány ered. A bizottság megszavazza az előirány­zatot. Az útfentartásnál és az uj utak előirányzatá­nál Pejacsevich gr. kérdi, mikor leend kiépítve az 50 ölnyi barcsi-verőczei csatlakozás. Péchy miniszter válaszolja, hogy ez addig nem történhetik meg, míg az ottani híd kiépítve nem lesz. Pejacsevich megjegyzi, hogy az eszék­­lipiki út, a­mely Szlavóniának főforgalmi vonalát képezi, nagyon rosz karban van. Somssich is kéri a minisztert, hogy főleg a vasúti csatlakozás elejtése után, e vonalra főfigye­lem fordítandó, a­mit a miniszter határozottan meg is igér. Az eszék-vukovári vonalra kért 60.000 főt az előadó indítványa folytán és a miniszter ellenzése daczára, töröltetvén, az ülés véget ért. A vámügyi bizottság ülése. (November 22.) A képviselőház vámügyi bizottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében folytatta a vámszövetség részletes tárgyalását. A X. czikknél Kautz azon módosítást indít­ványozza, hogy a kereskedelmet és forgalmat illető kimutatások lehetőleg egyenlő elvek szerint össze­foglaló főmunkálatban évenként közzététessenek, s hogy e közleménybe a fogyasztási adók termelési és jövedelmi viszonyai iránti adatok is fölvétes­senek. Trefort miniszter és Matlekovics oszt. taná­csos megjegyzik, hogy a kérdéses kimutatások évenként megjelennek, csak nem együttesen. Kant­­válaszolja, hogy éppen az eddigi közlések megbízz­­atlan adatai vezettek az országban sokakat tév­útra. Ezt csak egy összpontosított közös munká­lattal lehetne kikerülni. Trefort miniszter szerint ezt az eredeti szer­kezet sem zárja ki, de nem helyes a minisztert törvényben kötelezni erre, midőn még nem lehet tudni, váljon a szükséges költségek rá megszavaz­tatnak-e. Koponyi gr., Simonyi L. b. és Mudrony pár­tolják Kautz indítványát. Korizmics is helyesli el­vileg, de nem tartja a jelen szerződésbe valónak. A bizottság változatlanul elfogadja a czikket. A XI. czikknél Aoponyi gr. kijelenti, hogy a már tárgyalt kiegyezési javaslatok után nem va­lósul azon óhajtása, hogy hazánk érdekeinek meg­felelő fogyasztási adótörvények alkotassanak; azon óhajtása pedig, hogy pénzügyi megkárosodása vé­gett a fogyasztási adók jövedelmei közössé tétes­senek a quota-bizottságok tárgyalásának eredmé­nyéig nincs eldöntve. Szóló a jelen czikk elfoga­dásának e két feltételét nem látván teljesítve, nem szavazza meg e czikket. Kautz megjegyzi, hogy a közös vámterület mellett is vannak módjai e tekintetben való káro­sodásunk megorvoslásának. Ilyen a fogyasztási adók közössége, a fogyasztási adók radicális re­formja, vagy az úgynevezett „Übergangs-Abgabe“ rendszerének alkalmazása, szóló azonban mai viszo­nyaink között ezeket lehetségeseknek nem tartja. A minisztérium megkárosodásunk kiegyenlítését igen helyesen a restitutióban és fináncz-vámokban ke­reste. Szóló helyesli ez eljárását, de kijelenti azt is, hogy a fináncz-vámok felemelését a tervezett nagy mértékben nem tudná elfogadni. S a­midőn mi egész a végső határig elmegyünk a szövetség­ből folyó kötelességeink teljesítésében, méltán le­het kívánnunk, hogy Ausztria se kívánja tőlünk a protectionalisticus kereskedelmi politika követését, s a czikket elfogadja. Mudrony szerint a dolgok tényleg oda fej­lődtek, hogy szükséges felállítanunk a külön fo­gyasztási területet, hogy milliókra menő financiális és még nagyobb nemzetgazdasági károsodásunkat megakadályozzuk. Szóló közös vámterület mellett csak a fogyasztási zárvonal felállítását véli az or­szág érdekeivel megegyezőnek s a czikknek ily értelemben való módosítását indítványozza. Széll miniszter elismeri, hogy a vámközösség­nek a czikk a legmegsebezhetőbb oldala, s hogy ez ránk nézve hátrány nélkül nem jár. A kérdés csak az, vannak-e a hátrányok oly minimumra redukálva, hogy miattuk ne kelljen a vámközös­ségről lemondanunk. Koponyi gr. a fogyasztási adók közössé téte­lében keresi financiális veszteségeink elhárításának módját, de e megoldás a másik félnél absolute nem fogna viszhangra találni, vagy legfeljebb oly con­­cessiók árán, a­melyet egyikünk sem volna haj­landó megadni. Szóló azt hiszi, hogy a tárgyalt fo­gyasztási­ adók nem olyanok,a­melyek kizárólag Auszt­ria érdekét tartanák szem előtt, hanem compromis­­sum eredményei, a­melyben mind a szesz, mind a c­ukoradónál hazánk érdekei is figyelemben része­sültek. Azon radicális reform, mely az összes indi­rect adókat tisztán fogyasztásiakká alakítaná át, ha gyakorlatilag lehető is volna, oly roppant sok költségbe kerülne, hogy már e miatt is le kellene mondani róluk. Megengedi, hogy elméletileg a fo­gyasztási zárvonal képzelhető s ennek praktikus nehézségei sem legyőzhetlenek, de ez rendkívül költ­séges voltán kívül a forgalmat is megnehezítené, s a belőle származható előnyök nem olyanok, hogy kompensálhatnák az egész közgazdasági kiegyezés­sel való szakítás hátrányait. A financz vámok elő­nyei a fogyasztási adóknál szenvedett megkárosí­tásunkat 1—17­ millióra reducálják s a kormány e miatt nem tartotta helyesnek a közga­zdasági ki­egyezés elejtését. A jelen czikket mint folyományát az egésznek, elfogadásra ajánlja. Korizmics kétségtelen ténynek tartja maga is, hogy mi czukorban és sörben adózunk Auszt­riának, de ennek oka az osztrákok nagyok tech­nikai ügyessége, nagyobb pénz és olcsóbb munka­erejében is keresendő. Elismeri nagy megkároso­­dásunkat, de barátja lévén a közös vámterületnek, mert ma nem tart ennél jobbat kivihetőnek, s egy oly megoldást, mely az egyenlő megadóztatást reánk nézve kevéssé terhessé tehetné, csak idők folytán véli létesíthetőnek. A czikket elfogadja. Simonyi L. b. nem találja az egyezségben meg a recompensátiót Magyarországnak e 4 millió­nál minden­esetre nagyobb megkárosításáért. A restitutio tervezet megoldására csak a restitutionál szenvedett kárunkat pótolná némileg, s semmiesetre sem compensatio a fináncz­vámoknál szenvedett kárunkért. Ha a kormány határozottan­­a fináncz­­vámokat tünteti ki compensatiónak, a maga szem­pontjából el kell várnia tőle, hogy ragaszkod­jék ezekhez, s ne engedje meg leszállításu­kat. Szóló e fináncz­ vámokban sem lát com­­pensatiót, mert azok tetemes részét mi fizetjük s előnyünk belőlük valóban igen csekély. Nem tartja érdekünkben levőnek, hogy a kiegyezésért, mely Ausztriára nézve sokkal előnyösb, még mi fizessünk csak a fogyasztási adóknál több millió ráadást. A közös vámterület mellett az orvoslás­nak csak két módja volna : az, hogy Ausztria bi­zonyos pénzbeli kártalanítást fizetne nekünk, de ez igen sok nehézségbe ütközik, s így csak egy mód marad fenn, a fogyasztási zárvonal felállítása. Szóló határozottan tagadja, hogy ez szükségkép a külön vámterülethez vezetne, s a fogyasztási zár­vonal felállítását nem is tartja oly költségesnek, mint a pénzügyminiszter. Politikai és a közös vámterület fentarthatása tekintetéből is szüksé­ges ez. Tisza miniszterelnök már abban, a­mit előtte szóló mondott, hogy a restitutiónál tervezett meg­oldás compensatio a restitutionál szenvedett kárért beismeri, rejlik annak módja, hogy a kiegyezés legalább egyik megkárosodásunkat orvosolja. Azt sem tagadhatja igazságosan senki, hogy a financz vámoknál is compensatióban részesülünk bizonyos fokig. Nem vitatja, mennyiben áll előtte szóló azon állítása, hogy a közösség mindig a gyengébbnek árt, de az kétségtelen, hogy hio eddig, jó barát­ságban élt két fél , szerinte csakugyan a gyen­gébb károsodik ez által. Szóló maga is vitatta a fogyasztási vonal felállítását, de meggyőződött róla, hogy oly módú felállítása­, mely a csempészetet le­­hetetlenné tegye, valóban roppant sokba kerülne, nem is említve a kereskedelemre ez által vetett nyűgöt; oly módon felállítása pedig, mely nem gyakorolná kellően az ellenőrködést, az ország aligha megtalálná számadását. E czikket elfoga­dásra ajánlja. Apponyi gr. mellőzi ez alkalommal bővebb védelmét azon nézetének, hogy a fogyasztási adók jövedelme a közös kiadások fedezésére fordítandó, csak­annyit jegyez meg, hogy épen nem tekinthető bebizonyítottnak, miként a 70: 30°/o szón állandó kulcs, melyben Magyarországnak minden közös te­herben és jövedelemben osztoznia kell. Addig is míg e kérdés a quóta megállapításánál bővebb megvita­tásban részesül, fentartjának a­ pénzügym­iniszter taga­dásával szemben álláspontja erkölcsi jogosultságát. Megjegyzi, hogy a finanszvumokban igen­is nye­rünk problematikus nagyságú financziális előnyt, de az nem compensálja a vele járó nagy közgaz­dasági kárt, még akkor sem, ha el fog tel­jesen érezni a kormány által remélt pénz­ügyi eredmény. A jelen czikk elfogadásának káros következményeiért a financz vumok egy­általán nem tekinthetők compemiatiónak. Nem lévén azonban reménye, hogy a bizottság né­zetét elfogadja, legalább az orvoslás minden lehe­tőségét nem akarja teljesen kizárni, szerinte a kö­zös vámterületnek nem szükségképen a következ­ménye, hogy a fogyasztási adók egy­enlő törvények és rendszabályok szerint kezeltesse­nek. Indítvá­nyozza e czikk első alineájában „a megállapított egyenlő­ elvek“ kifejezés helyett „közös egyetértés­sel megállapított elvek“ a második alineában „egyenlő rendszabályok“ helyett „egyetértőleg meg­állapított rendszabályok* tétessenek. Simonyi L. K. a fogyasztási adók jövedelmé­nek közösre tételét politikai szempontból nem fo­gadja el, s azt hiszi, hogy Ausztria viszont pénz­ügyi szempontból n nem járulna ahhoz. Baross Apponyi indítványát nem fogadja el. Tisza m. azt hiszi, hogy az eredeti szöveg jobban felel meg a helyzetnek, mert constatálja az egyenlő törvények tételét, s a javítást közös egyet­értéssel lehetővé teszi. A bizottság a czikket változatlanul elfogad­ván, az ülés véget ért. ORSZÁGGYŰLÉS: A képviselőház ülése november 22-én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Elnök: Bánó Jószef. Jegyzők: Beöthy, Orbán, Gullner. A miniszterek közül jelen vannak: Perczel Béla, Trefort, Szende. Pauler Tivadar előadó : T. ház! Az igaz­ságügyminiszter kiemelte beszédében épp oly ala­posan, mint okadatoltan a tárgyalás alá kerülő tör­vényjavaslatnak fontosságát, jelentőségét. És mél­tán , mert a büntető­ törvénykönyvek legbensőbb meggyőződésem szerint döntő hatásúak nemcsak az egyesek, hanem egész nemzedékek és népek sorsára. Az államnak közbiztonsága, a polgárok szabadsága és vagyona nagyrészt azon elvektől függ, melyek a büntető­ törvénykönyvben jutnak ura­lomra ; azon szabályoktól függ, melyek meghatá­rozzák a büntetendő cselekvények körét, tényálla­­dékát, azt alkalmazandó büntetéseknek nemét és mértékét. A büntető igazságszolgáltatásnak jelké­­képe: a villogó kard legbiztosabb őre a polgári sza­badságnak, de öldöklő fegyverré válhatik, mely annak az erejét kettémetszi, mely azon a legna­gyobb sebeket ejtheti és ennélfogva nem csodál­hatni, hogy azon idő óta, mióta a tudományok föl­éledtek, a jogászok és államférfiak figyelme kivá­lóan a törvénytudománynak ezen ágára, a büntető­jogra fordult; nem csodálkozhatni, ha a múlt szá­zad közepe óta oly lényeges átalakulása állott be a nézeteknek és elveknek, a­milyen a jogi tudományok­nak egyik ágában sem. Az államnak büntető ha­talma, az egyeseknek megtorlási jogából vevén ere­detét, hosszabb ideig a kiegyenlítési rendszert val­lotta elvének; később a történeti fejlődésnél fogva áttértek az európai államok kivétel nélkül, az el­­rettentési rendszer elvéhez. Megmagyarázhatóvá teszik ezt a történeti körülmények. Az állam hatalmának gyengesége, a polgári viszonyoknak ziláltsága ritkán büntethe­­tőkké tette a bűncselekményeket, s azért a bünte­tésnek ritkaságát annak súlyával akarták pó­tolni. Az az elv, mely a büntetésnek fő czélját az elrettentésben kereste, a­mely annak egyik óhajt­ható eredményét felcserélte, összezavarta annak rendeltetésével és czéljával, következetes alkalma­zásában a legszigorúbb büntetési rendszerhez veze­tett. A súlyosbított halálbüntetések, a testcsonkító büntetések, a kínvallatás, mint a kiviláglás esz­köze, jellemezte e kornak eljárását. Egyesek fel­szólamlása egy jobb kort készített elő, de nem dia­dalmaskodhatott a kornak általános véleményén s előítéletté vált szükség érzetén. A 18. század 2. felének volt fenntartva, hogy egy új korszaknak hajnalát derítse fel. Beccaria kis terjedelmű, de nagyfontosságú munkája indította meg az eszmék ama mozgalmát, a büntető­jognak azt a reform­ját, melynek első gyümölcseként Leopold tosca­nai törvénykönyve jelentkezik. Azóta hosszú sorát láttuk a törvénykönyvek­nek ; sokan azok közül valódi haladást jeleznek. Epochalisokká váltak a régibbek közül a Code pé­­nal hatására és kiterjedésére nézve, a bajor bün­tető törvénykönyv rendszere és praecisiójánál fogva. De hamar átlátták, hogy a törvényhozás terén tör­tént reformok üdvös hatást mindaddig nem szül­hetnek, míg a leggyakoribb büntetésnemek, a sza­badság büntetések a reform szellemében át nem ala­kíttatnak ; mindinkább átlátták ama mondatnak igazságát, mely­et XV. Kelemen pápa egyik börtönre íratott: Parum est improbos coercere poena, nisi probos efficiat disciplina“. Átlátták, hogy hiába codificálnak, hiába ha­tározzák meg a büntettek tényálladékát, szigorúan mérik ki a büntetéseket, míg a börtönök kapuira azt lehet felírni, mit Szemere mondott: „A ki mint gyarló ember ide behozatik, mint kitanult gonosztevő bocsáttatik szabadon“. Hogy milyen befolyással volt ez eszmemozga­lom hazánk törvényhozására, azt ecsetelte az előt­tem szólott t. igazságügyminiszter úr. Ha már a XVII. század végén Kolonics bi­­bornok felterjesztésében kiemelte egy büntető tör­vénykezési rendtartás szükségét; ha 1726-ban Ká­roly király felszólította az ország rendeit az ilyen büntető rendtartás kidolgozására; ha a nagy Terézia 1752-ben elrendelte annak kidolgozását, akkor I. képviselőház nem csodálhatni, hogy azok, a­mik Európa többi országaiban történtek, itt is viszhangra találtak. Eredményeként az 1791., 1827. és 1843. évi büntető törvénykönyvi javaslatok feküsznek előttünk. Ismeretesek azon indokok, megérintette a t. igazsáügyminiszter úr az okokat, a­melyeknél fogva azok törvénynyé nem váltak, nem válhattak. Az 1852. évi nyílt parancs kihirdette az általános auszt­riai büntető törvénykönyvet s fennáll az most is tel­jes érvényében a szent korona birodalmának nagy részében; fennáll az erdélyi részekben, a társorszá­gokban, Fiume vidékén, a polgárosított határőrvi­déken és így a legszorosabb értelemben vett Ma­gyarországon is. Itt nálunk megszüntette az ország,­bírói értekezletet, az általános büntető törvénykönyv érvényeit, megszüntette a viszonyok szükségéből folyó némi módosításokkal és behozta ismét a régi törvényt és törvényes gyakorlatot, és így ismét be­hozta azon állapotot, a­melyet az igazságügyminisz­ter úrnak helyes állítása szerint, közel egy század előtt őseink már türhetlennek tartottak; behozta azon állapotot, melynél fogva sem a bűn fogalma és annak tényálladéka, sem a büntetés mértéke törvény által meghatározva nincsen; azon állapotot, melyben a legfontosabb kérdésekben a bíró bölcs belátása analógia szerint ítél és határoz bizonyos tekintetben, tehát a bíró és törvényhozó szerepét egyesíti. Az ezen állapotból eredő bajokat, igaz, a tu­domány útmutatása mellett némileg orvosolta tör­vényszékeink eljárása, de meg nem szüntethette. Ideje, hogy véget vessünk ezen állapotnak ; ideje, hogy megszűnjék azon állapot Magyarországon, melynélfogva majdnem egyetlen Európában, a­mely nem bsz rendszeresített büntető törvénykönyvvel. Az okok, melyek az 1843-ik évi javaslat elfoga­dását gátolták, az igazságügyminiszter úr által elő­adattak. Nagy fontosságú törvénykönyvek jelentek meg azóta; alkotmányos viszonyaink megváltoztak, és az érintett okokhoz egy új és fontos ok járult: azon börtönrendszer, melyen az 1843. évi büntető törvényjavaslat gyökerezett, azon börtönrendszer helyessége iránti vélemény-változtatás 1843-ban Európaszerte és Amerikában a magánrendszert a leghelyesebbnek, a legtökélyesebbnek tartották; a mellett nyilatkozott még az 1847-iki frankfurti con­­gressus is. Azonban 1868-ban és leginkább 1872- ben Londonban a szakférfiaknak nagy többsége elismervén a magánfogságnak igen is­ szigorú vol­tát és káros következményeit a foglyoknak mind lelki, mind testi erejére, az úgynevezett progressiv vagyis Ír-rendszernek adta meg az elsőséget. Ez is egyik oka volt annak, hogy új büntető törvény­­könyv kidolgozása szükségessé vált. Phasisait is­meri a t. ház az igazságügy miniszter úr beszédé­ből, ismeri a történtekből. Az igazságügyi bizottság a javaslatot szorgos és beható tárgyalás alá vette, elfogadta annak főbb elveit, elfogadta annak rend­szerét. Szabadjon nekem röviden elősorolnom az in­dokokat, melyek az igazságügyi bizottságot erre bízták. (Halljuk!) A büntető törvénykönyv kiterjeszkedik a bűn­tettekre és vétségekre, a­mint annak czíme is mu­tatja. Ki vannak zárva a rendőri kihágások ; eze­ket egy külön, legközelebb benyújtandó rendőri büntető törvénykönyvnek tartotta fönn. Az igazság­ügyi bizottság a maga szempontjából ezen eljárá­sát az igazságügy minisztériumnak csak helyesel­hette. Lényegesen különböznek a jogot közvetlenül sértő bűntények azon cselekvényektől, melyek fenyí­tékkel azért sujtatnak, mivel következményeikben netalán azokból jogsértések támadhatnának, a pol­gároknak jogbátorsága veszélyeztetve lehet. Lénye­ges a különbség a jogsértő és a jogrendet csak veszélyeztető cselekvények közt. Azért az 1843-iki büntető javaslat a rendőri kihágásokat a toldalékba utasította , azért több új törvényhozás ezekről kü­lön intézkedik, és külön intézkedik ezen javaslat is, az említett okoknál fogva már azért is, mert az általános elvek közül sokan a kihágásokra egyál­talában nem alkalmazhatók, mert tanácsos, hogy a kihágások és bűntettek közti különbséget a nép­nek szemei előtt úgyszólván világosabban felfog­hatóbbá tegye még a törvénykönyv különbsége is, hogy ez is kijelölje azon nagy űrt, mely a jogsértő cselekvények és csak a rendészetet netalán bántó, a jogbátorságot netalán veszélyeztethető cselekvé­sek közt létezik. (Helyeslés.) Az 1843. büntetőjavaslat csak egy osztályát ismeri a jogsértő,f büntetendő cselekvényeknek, s bűntetteknek nevezi azokat különbség nélkül. A je­len javaslat bűntettekre és vétségekre osztja föl. Bűntetteknek azon szándékos jogsértéseket czímezi, melyek nagyobb súlyúak, nagyobb beszámításúak, vétségeknek azon szándékos jogsértéseket, melyek kisebb súlyúak és a gondatlanságból eredt jogsértő cselekvényeket. Kétséget nem szenved és alig vonta valaki azt kétségbe, hogy a jogsértő­ cselekvények közt a sértett jognak fontosságánál, a sértés súlyánál valamint a kárnak és veszélynek nagyságánál fogva különbség létezik. Szándékos jogsértés a gyilkosság és a becsületsértés. És mégis mily roppant nagy a különbség a kettő között. Senki sem vonta kétségbe, hogy a szándékosan elkövetett gonosztett és a gon­datlanságból és a könnyelműségből eredt jogsértés közt, habár eredményei azonosak, az akarat elha­tározására és a bűnösség beszámítására nézve, mégis roppant nagy a különbség. Ha ez tagadhatatlan, ha tagadhatatlan továb­bá az, hogy a súlyosabb bűntetteket súlyosabban kell megbüntetni, az enyhébbeket enyhébben , külö­nösen a szabadság büntetéseknek súlyosabb nemét alkalmazni az előbbiekre, enyhébbikét pedig az utóbbiakra, akkor, ha más okok nem, már a szer­kesztésnek methodikája, hogy ugyanazon büntetési nem alá tartozó bűncselekmények közös névvel il­lettessenek, collectiv elnevezés alatt foglaltassanak össze: ez magában véve tanácsosnak tüntette föl a különbséget már az elnevezésben is jelezni; a kü­­önbséget a bűntett és vétség kifejezése által köny­­nyebben felismerhetővé és az azon osztályra vo­natkozó rendelkezéseket egy név alatt összefoglal­­hatóvá tenni. Ezen eljárás mellett szólott az európai tör­vényhozások általános praxisa. A badenit és a lü­­beckit kivéve, a­mennyiben tudom, nincs újabb tör­vényhozás, mely különbséget ne tett volna a súlyo­sabban és a kevésbé súlyosan­ fenyítendő cselekmé­nyek közt, azoknak elnevezésében is. A crime és délit, a Verbrechen és Vergehen, és bűntett és vétség elnevezés egyáltalában el van fogadva. És ott, a­hol ezen elnevezések nincsenek is elfogadva pl. a volt badeni, vagy a mi 1843-iki javaslatunkban, megvan mégis a cselekvényeknek megkülönböztetése. Mert midőn az 1843-iki büntető­törvénykönyv anyagi részében semminemű különb­séget nem tesz az osztályozásra nézve, a harmadik részben, hol a börtönrendszerről van szó, megkü­lönbözteti a cselekvényeket, a­mennyiben azok, melyek félévnél hosszabb börtönbüntetéssel jujtat­nak, a kerületi, a többiek pedig a törvényhatósági fegyházakban a kiállandó büntetésekkel jujtat­nak. Miután e kétnemű börtön közt a különb­ség az, hogy az egyik szigorúbb, a másik kevésbé szigorúbb eljárás alá tartozik, ha nem is az elne­vezésben, de a dolog lényegében megvan a kü­­lönböztetés. Ez volt oka, hogy az igazságügyi bi­zottság az általános európai szokásnak és gyakor­latnak hódolva a büntettek és vétségek közti kü­lönbséget elfogadta és a büntető­ törvénykönyvben megtartotta. Mióta a sajtószabadság nálunk is meghono­­sult, a sajtó útján elkövetendő és elkövethető bün­tettek és vétségek iránt is kellett intézkedni. Intéz­kedik erről az 1848 : 18. törvényczikk, nemcsak a büntetőjog, hanem a rendészetnek szempontjából is. Ezen büntető törvényjavaslat különbséget nem tesz azon büntettek és vétségek közt, melyek a sajtó vagy más után követtetnek el, a tényálladékot, a büntetéseket tekintve. Különbséget nem tesz, mert azon elvből indul ki, hogy az eszköz különbsége nem változtatja meg a büntettek minőségét. Miután azonban a sajtó körüli intézkedés nemcsak a bün­tető szabályokban állapodik meg, hanem szüksé­gessé tesz más intézkedéseket is, a mostan fenálló törvényeket összhangzásba kell hozni a büntető ja­vaslat intézkedéseivel, külön életbeléptetési törvény­nek lesz feladata, a­melyre a törvénykönyv utolsó §-a utal. Ebben az életbeléptetési törvényben meg lesz oldandó az a nagyfontosságú kérdés is : várjon a sajtóvétségekre és bűntettekre fenn akarjuk-e tar­tani a fokozatos, vagy pedig az egyetemleges fe­lelősség elvét, akkor lesz alkalmunk erről tanács­kozni, határozni és végezni. Minden büntetőtörvénykönyvnek legfontosabb része a büntetési rendszer; ezen büntetőtörvénykönyv büntetési rendszere a szabadság­büntetések elmé­letén és alkalmazásán alapszik. Előfordul benne a halálbüntetés, előfordulnak a pénzbüntetések, előfor­dulnak, mint mellékbüntetések, a hivatalvesztés és a politikai jogok felfüggesztése is. De a büntetési rendszernek lényege a szabadság­büntetésekben áll. Megtartotta az igazságügyi bizottság a ha­lálbüntetést is. Megtartotta, mert, meggyőződése szerint, igazság szerint a legsúlyosabb bűntetteket a legsúlyosabb büntetésekkel lehet, és kell sújtani. Megtartotta azonban igen kevés esetre, megtartotta különösen a megfontolt, szándékkal elkövetett gyil­kosságokra, a­hol annak igazságos voltát a jogban rejlő egyenlőségi elv, és a népek jogérzete minden­kor javasolta. Megtartotta, mert megtartották azt az európai legműveltebb nemzetek, mert nem mondhat­tuk szükségtelennek azon büntetést a mi viszo­nyaink közt, a­mely büntetést Nagybritannia, Fran­­cziaország, Olaszország és a Német Birodalom még eddig szükségtelennek nyilvánítani nem akart, és nem mert. De nem diktálja a törvénykönyv a ha­lálbüntetést absolute­­ módját adja a bírónak, hogy ott, a­hol az alanyi rendkívüli körülmények azt sürgetőleg szükségesnek, vagy legalább javasolha­tnak mutatják, enyhíthesse, átváltoztathassa. Meg­tartotta, amint utóbb bővebben fogom indokolni an­nak correctivumát, a fejedelem kegyelmezési jogát. A büntetéseknek úgyszólván lényegét azonban a szabadság­büntetések képezik, azon büntetési nem, a­mely Európában majdnem általában el van fo­gadva főbüntetésül, azért, mert a szabadságbünte­tések személyesen arányosak, osztékonyak, példá­sak és egyszersmind ha a fogházak kellőleg beren­dezettek, javítók. A büntetések két nemét különböztette meg a szabadságbüntetési rendszernél: a fegyházat és a börtönt. Tette ezt az igazságügyi bizottság a ja­vaslat nyomán azért, mert a szabadságbüntetések­­nek egyik fő előnye az, hogy arányosak, azaz azo­kat a bűntett nagyságához idomítani és alkalmazni lehet. Ezen előnye a szabadságbüntetéseknek any­­nyival nagyobb, mennyivel inkább azokat nemcsak időtartamra, hanem fokokra is meg lehet külön­böztetni. És azért a szigorúbb fegyház mellett az enyhébb börtönt is megtartotta. A vétségekre a fogház a rendes büntetés. De van még egy neme a szabadságbüntetéseknek, a­mely bűntettekre és vétségekre alkalmazható, és ez az államfogház. Nem egészen ismeretlen az hazánkban sem; a sajtóvétségek miatt elítéltek külön államfogházban állják ki büntetésüket, politikai büntettek elkövetői azelőtt is nem a rendes börtönökben, hanem vár­fogságban állották ki büntetésüket. Az államfog­háznak jellege a custodia honesta jellege ; elzára­­tik a közlekedéstől, megfosztatik szabadságától, de azontúl nem suttatik a bűnös. Tekintve azon motívumokat, melyek őt arra indították, tekintve a bűntett természetét és körülményeit. Európa leg­újabb törvénykönyvei a szabadságbüntetésnek ezen nemét elfogadták és alkalmazzák; alkalmazza a belga, a német birodalmi törvénykönyv s többek közt a legújabb ausztriai javaslat is. De a szabadságbüntetések hatása nagy rész­ben azon rendszertől függ, mely szerint azok be vannak rendezve. Az igazságügyminiszter úr emlí­­tette, hogy a büntető törvénykönyv az úgynevezett ir- vagy progessiv rendszert fogadta el; elfogadta azon rendszert, mely szerint a bűnös büntetésének egy idejét magánfogságban tölti el, ha három évnél hosszabb, egy évet, ha rövidebb, büntetésének egyhar­­mad részét. Azután a közös­ dolgozó osztályba jut, hol másokkal foglalkoztatva fegyelmi, tanulmányai, munkaképessége és önviseletéhez képest osztá­lyozva ; végre ha büntetésének bizonyos részét, kétharmadát kiállotta és az osztályozás szerint ja­vulásának jelét adta, az úgynevezett közvetítő in­tézetbe jut, melyben a szabadság nagyobb körével bír felügyelet alatt áll ugyan, de közlekedhetik és érintkezhetik másokkal, s igy mintegy előkészítte­tik szabadságának kellő használatára. A közvetítő intézetből bizonyos idő lefolyása után, ha t. i. büntetésének háromnegyed részét, ha pedig élet-­­ fogytig tartó fegyházra volt ítélve, 15 évet kiál-

Next