Ellenőr, 1880. január (12. évfolyam, 1-53. szám)
1880-01-07 / 8. szám
lenéz az árnyékos földre; de mindketten a természetet látják. Az isten a természet fölött van; azt mondják: ő teremté, azért mégis mindenkinek imádsága egyenlő előtte. Ez az egyenlőség isten előtt. Eljöttem én is, hogy imádkozzam emlékedre, melyet hűn őriz a nép; elmondom egyszerűen a mit rólad tudok. És ez az egyenlőség az elismerésben. A carrarai márványt, melybe a lángész életet farag, a massai paraszt csákányozza ki a bányából; én is hozok egy darabot érted történetéhez, s erre feljogosít hazám történelme, melyet ezután írnak meg. És most elmondom ama társaság előtt, mely nagy nevedet viseli. 1846. szeptember 8-án Nagy-Károlyban voltam, az akkoriban úgynevezett quartialis generális megyei gyűlésen. Az időben deákosan beszéltünk, de magyarosan éreztünk, s nem tudtuk még, mi az a Gleichberechtigung. A városban hire kelt, hogy Petőfi Sándor látogatóba jött barátjához, Iliskó Ignáczhoz, s nála van szállva. Nem sokat törődtem vele, s némileg még boszantott, hogy olyan nagy dolgot csinálnak belőle. Vacsorálni mentünk a Szarvas-vendéglőbe, Darvay Ferencz, Haray Viktor és többen, kikre már nem emlékszem. Leültünk egy asztalhoz, átellenben velünk a legtávolabbi asztalnál üttek Riskó Náczi, Papp Endre, egy ismeretlen és még többen. Haray vacsorálás közben felém hajlik, s azt mondja: — Az ott Petőfi Sándor. Bánom is én! — felelem közönyösen. Vacsora végeztével feláll Haray s ahhoz az asztalhoz megy, melynél Petőfi vacsoráit és Papp Endre által bemutattatja magát. Petőfi feláll, kezet nyújt Haraynak és élénken beszélgetni kezdenek. Később véletlenül arra tekintek s látom, hogy felállanak és felénk közelednek. Haray tekintetéből kivettem, hogy hozzám hozza Petőfit, felálltam és éleibe mentem. Haray végezte a bemutatást. Első szava, melyet hozzám intézett, ez volt: — Ön az első eleven gróf, a kivel beszélek. — Hát döglöttel beszéltél-e ? — kérdem némi savanyúsággal. — Az magam is voltam komédiás koromban. — Na czimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. Rám nézett; szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta ; kezet nyújtott s a jég meg volt törve. Asztalunkhoz ült s hosszasan quaterkáztunk együtt.* * * Amint e sorokat irom, felelevenül emlékemben — harminczhárom év múltával — Petőfi alakja, s látom őt magam előtt, úgy, a mint először láttam. Középtermetnél valamivel magasabb alak, sugár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrü, tömött, felálló, kurta, fekete hajjal, melyet jobb kezének ujjaival beszéd közben gyakran hátrafelé simított; közép homlok, a két szemöldök közt egynéhány ráncz, a mély gondolkodás jele, szép, rendes, barna szemöldökök, csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arczának legszebb része, ablakai költői lelkének; egy kevéssé a homloknál meggörbült orr, szép, kicsi száj, rendes fehér fogakkal; arczának bőre sárgás-barna volt, egynéhány szeplőformájú még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól állt rajtuk a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet, s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai által sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel : gyér, vékony bajusz s állszakál, világosabb a hajnál, szemöldöknél és szempilláknál, színe a sötétbarnából egy-egy ritka téglaszín által a gesztenyeszínbe ment át, s hoszszú nyak. Öltözete: vékony zsinóros fekete attila, históriai inggaléria ráhajtva, sötét — majdnem fekete — szürke pantalon nadrág. Szerintem, — pedig de jól emlékszem rá! — legjobb arczképe , az összes költeményei 1848-dik évi kiadásában megjelent s Barabás rajza után készült aczélmetszet.* * # Én Darvaynál voltam szállva. Terjedelmes szállása volt, nála szokott a liberális párt — mint akkor nevezték — egybegyülni s tanácskozni. Korán reggel, Riskó Náczi és Papp Endre társaságában Petőfi is odajött. A tanácskozás már javában folyt, hogyan s miképen kellene cselekedni; pártunk e gyűlés alkalmával kisebbségben volt. Petőfi a tanácskozás alatt egy szögletbe vonult, hallgatott és gondolkozott, s trónnal jegyezgetett egy darabka papírra. Az előleges tanácskozás végeztével Darvay — egy eredeti, sajátságos, a maga nemében egyedüli egyéniség — Petőfihez megy, s két colossális kezét vállára téve, jóindulatú mosolylyal mondja: — Kedves poéta öcsém! hallom, beadtad nekik a kulcsot, — mondják, prüszkölnek tőle. — Okosan, nagyon jól tetted, hogy kipoétikáltad őket; a rigmust könnyebb tanulni, mint az oratiót; azt meghallgatják, igen, de amazt meg könyv nélkül megtanulják; add ide kérlek, hadd olvassam el — Mit? — kérdé Petőfi habozva. — Azt, amit tegnap a pecsovicsokra írtál. — Nincsen nálam. — Hisz tudod te azt könyv nélkül is, — közbeszól Papp Endre, — mondd el! — Szívesen. Homlokát összeránczositá, szemei csillogni kezdtek, egyet köhintett, fölegyenesült, s érczes hangos rákezdés .Hát a falak közt hangosának Nagy szavaid, oh Kölcsey?!“ s midőn az utolsó három vershez ért: „Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába jármot, hátára kancsukát!“ ezt annyi erővel, olyan igazán, annyi bensőséggel és meggyőződéssel szavalá, hogy mindnyájunkat mélyen meghatott. Én e percztől fogva bámulója lettem, s iparkodtam barátságát kiérdemelni. * * * Teleki aztán egész elragadtatással írja le Koló szép vidékét, hol Petőfi Sándor olyan boldognak érzé magát, de végre is, — úgymond — mit nyavalygom én a leírásával, mikor megírta ő, a költő: . . . idejöttünk Koltóra. Ez egy kis falu Kővár vidékén, a Lápos völgyben, Nagy-Bányától egy irányra, délre. A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna természet. Október első felében volt. Gyönyörű őszi napok jártak, vidékünkön ez évszak a legszebb. A nagy hegyek és béretek, melyek mérföldekre terülnek el szemeink előtt a láthatáron, ilyenkor színvegyületet öltenek magukra, az erdő tömör zöldje e szín minden árnyalatát változtatja, a szelíd gesztenyefák megsárgulnak, a bükkös piros és vérvörössé lesz, s az egész egy olyan öszhangzatos egészet képez s befödi a tájt, a természet óriási perzsa szőnyegével. Ebéd előtt értekezletet tartünk — ősi szokás szerint: — kalács és szilvorium mellett — az udvaron, a nagy eperfa alatt, melynek tetejében a körülvevő oszlopokra felfutott folyondár mennyezetet képezett; a német atyáskodás a zsidó gazdálkodás alatt e jó öreg fát is kivágatta. Egy óra tájt jelenték, hogy a leves az asztalon van; fölmentünk ebédelni. Ebéd alatt more patria folytak a pohárköszöntések, s hallok a szép szót; én felálltam ülőhelyemből és Petőfihez mentem, ki az asztal legvégén ült és mondám: — Druszám, tégy ki magadért és értem, én nem tudok a szóhoz, mondjad te helyettem is. — Jól van, próbálok egyet! — azzal a könyökére támasztá fejét, nem evett s gondolkodott. Mikor a csemegéhez értünk, felállt, szemei ragyogtak, homlokát összeránczositá, s ihlettel, érczes, csengő hangon rákezdé: .Barangol és zúg, zúg az őszi szél, — Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs“ . . .*) S hévvel folytatva, midőn e tételhez ért: .Hallgass zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősírász az égi háború!“ Itt megállt, s csillogó szemeivel végig nézett rajtunk. Magnetisálva valánk, s elragadtatva bámultuk a lángész rögtönzését. Ő folytatá, s midőn a végszavakhoz ért: „Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,-----Ki legelőször nyújtja ki kezét: Azé legyen a hála s dicsőség. S ki elfogadni azt vonakodik ? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sírunkra majd Tirág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomorítunk!“ felugrottunk, pohárral kezeinkben, körülálltuk a magasztos ihletű költőt. Pócsy Laczi ráhúzta, s a rajongó lelkesülés mámorával üdvözöltük Petőfi Sándort. Én, vállára téve kezemet, bevezettem a nappali szobába. Vendégeim az ebédlőben kávézva maradtak. — Sándor, megvan-e ez neked? - kérdem meghatottan. — Honnan volna? hát nem érezted, hogy most csináltam? — felelt szinte neheztelve. — Akkor kérlek, ülj le s ird le, nehogy elveszszen. — Majd én neked most firkálok! — Nem nekem firkálsz, komám, hanem a hazának irsz. — Hát küldd be Viktort és küldj kávét, lediktálom. Haray Viktor tolla alá mondta, elvégezvén, kijöttek, s elolvasták ismét, de már nem volt az olyan, mint azt lelkesülten, rögtönözve mondá. Ez az Erdélyben czimü költeménynek története. Időtöltésünk, mulatságunk, a lovaglás és kocsikázás volt. Kilovagoltunk az erdőkbe, bekocsikáztunk Nagy-Bányára. A ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni, Ferencz úr hajtani. Ferenczczel egész barátságot kötött és többnyire együtt kocsikázott be Bányára, a posta után és bevásárolni. Petőfi hajtotta a négy lovat, Ferencz úr mutatta, mint kell azt a tudomány szabályai szerint kormányozni. Egy más alkalommal, néhány hónappal későbben, újból meglátogatott. Én odajártam Szatmár megyében faluzni. Szives vendégszeretettel láttak mindenütt, Ferenczet túlságosan jól tartották, betegen jött haza, orvos után küldtem, az orvos gondatlanul hánytatót rendelt, a nagy erőlködésekben Ferencz mellsebe felfakadt, s nagy kínok közt meghalt. Elmentünk a temetésére. Fekete posztóval bevont szekérre helyeztük a koporsót, az általa gondozott négy ló vonta a gyászszekeret. Petőfi, Haray és én kisértük a testet, a sír fölött Haray mondott egy pár szomorú, résztvevő szót. A temetésről hazajövet, Petőfi bezárkózott szobájába s még vacsoráim sem jött ki. Másnap reggel bejött hálószobámba, leült ágyamra, kezében tartott egy iratcsomagot és szomorúan mondá: — Druszám! megénekeltem szegény Ferenczet és vele együtt téged is, meg a nagy Harayt. — Olvasd, kérlek! S olvasd: Czigány Ferencz, a négyes kocsis. Kezdte a temetésnél, elmondta, ki volt Czigány Ferencz, hogyan nőtt fel kutyakölyök módjára, s mint lett hűséges cseléd, kutyahűséggel. Kristóf Adolf gyalázatos tettét kíméletlen szavakkal bélyegezte, milyen a rosz gazda és milyen a jó. Haraynak rövid beszédét versekbe foglaló s azzal végezte, hogy a cseléd is lehet úr, nemes értelemben egyenlő gazdájához. — Jaj de szép! — mondám. — Örvendek, hogy tetszik, neked adom, csinálj vele, a mit akarsz. — Nyomasd ki. — Azt nem; ha gróf nem lennél, megtenném, s ha valaha kinyomatod, tedd oda: kéziratom után. A nagy viharban, mely a hazát érte, e kéziratot is elfujta a pusztító szélvész; elrejtett irományaim közt nem találtam meg többé a gyönyörű költeményt, mely a János vitéz modorában van írva. Egy remekmű elveszett, mint ahogy elveszett annyi vágy, remény és honfitörekvés. * * * Gondtalan napokat éltünk. Irodalomról, művészetekről, politikáról vitatkoztunk, érdeklődő figyelemmel kísértük és magyaráztuk a napi eseményeket. Petőfi — ki nem örömest tűrt ellenvéleményt — tűzzel vitázott, s néha nyersen is, különösen Haraytól nem tűrt ellenmondást, de Viktor mindig életézel vágott vissza. Emlékszem, egyszer türelemvesztve mondá: — Ejh, mit tud ahhoz egy kicsapott komédiás ! Haray egész hidegvérűséggel kérdé erre: — Uram! kérem, kihez van szerencsém ? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy írott színlapon olvastam becses nevét?! Ilyenkor elmosolyodott és élezelt maga ellen. Velem — még később Bem alatt is — ritkán vitatkozott. Többnyire egy véleményen valánk. Szeretett verseivel kérkedni s azt affectálással téve; öndicséretére ezt szoktam volt neki mondani: — Kinek kinek a maga mestersége. Az úr jól csinálja a verseket, én jól hajtok s még jobban lovaglok. Tessék felülni a Cancanra — Cancan egy fortélyos bolond lovam volt — és belovagolni Nagy-Bányára, s mikor visszajön, beszélünk az úr verseiről. — Hát te a költészetet a kocsissággal hasonlítod össze? — Én nem kérkedem a kocsisságommal, s ha az ur nem tömjénez saját verseinek, megdicsérem s néha meg is bámulom azok szépségét. Erre aztán nem kapott kadencziát. * * * Gyakran hangsúlyozta, hogy ő a bor és a csárdák költője s adta a betyárt. Pedig mikor magunkra valánk, csakis vizet ivott, s a költői vizet „a Vajda-forrás isteni nektárjáénak nevezte; czigány mellett elkvaterkázott, s midőn kaczintott, azt szokta volt mondani: „druszám! igyunk egy sugárt!“ *) Jól elidélszan, hogy Petőfi akkor így mondta, s nem tölcsérélvé a két sort, mint a hogy költeményeiben kinyomva van. A zenéhez nem értett s hallása sem volt jó Szeretett czigány után dacolni, de a nótát nehezen tanulta be. Én soha még „ködös" arrapotúan sem láttam, pálinkát pedig a hadjárat alatt, sem ivott. A múlt nyáron Máramaros-Szigeten voltam. Egy gombát áruló vén czigányasszony megszólít az utczán s nagy örömmel kérdezősködik állapotom felől. Rögtön ráismertem. — Jer velem! — mondám neki. Fölvittem H. M. asszonyhoz, ki csodálkozott, miért viszek én hozzá egy czigánynőt. — Vegyenek gombát! — mondám. — Mit csináljak én a gombával? tudja, hogy a vendéglőből étkezünk. — Ajánlom Pila Anikót. A gombákat megvették. Mikor Költőn Jókaihoz szerencsém volt, azt kérdé egyszer tőlem: — Él-e még Pila Anikó? — Igen. — Hol lakik? — Felső-Bányán. — Lehetne-e látni? — Utána küldök. Pila Anikó eljött. Jókai adott neki néhány tallért és irta Az utolsó eszményképet. . . „De arról a helyről, hova lelke jár Csak a barna föld tud s barna czigány-leány . . .“ * * * Gyulai Pál „Petőfi Sándor és lyrai költészetünk“ czim alatt az Uj magyar muzeum 1854-diki évfolyamában közölt szép czikkében egy helyt azt mondja: „A mézes heteket költőn, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán; az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb aristokrata független gazdagságára? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfedde azért, mert báró Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafi tisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz hőse a báró egyik előde volt ? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről hires fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi ez épen oly pajtásának nézhető, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szatmár megye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai.“ E tétel igaz voltának tanúbizonyságául szolgálhat Petőfi Sándornak egy hozzám intézett levele, mely szóról szóra igy hangzik: „Pest, deczember 29-én, 1846. Kedves druszám! Nagy szomorúság éri a te fejedet, azért tanácslom néked, hogy légy rá elkészülve. De a mily elkerülhetetlen a halál, oly elkerülhetetlen, hogy te nékem hatszáz pengőforintot adj, vagy adjál, amint neked tetszik; mégpedig úgy, hogy kétszáz pengőforintot rögtön útnak indíts, akár addig végig se olvasd e levelet; négyszáz pengőt pedig márcziusi pesti vásárra küldj föl. Ami a visszafizetést illeti, minden év végén adok neked kétszáz pengőforintot, s így három év alatt kvittek leszünk. Komolyan beszélek, kedves barátom, most mutathatod ki, ha van benned emberség. Életemben legeslegelőször fordultam mágnáshoz, kímélj meg a szégyenpirulástól, mely a ragyánál jobban el fogja rágni képemet, ha visszautasítasz. Különben mint barátomhoz s nem mint mágnáshoz fordultam. Azt mondhatod, hogy nincs pénzed, akard és lesz, s aki a czigánynak vet ezer pengőt ingyen, az nekem mindig adhat hatszáz pengőt kölcsön, mert ingyen el sem fogadnám, már annál csak büszkébb vagyok, hál’ Istennek. Nem kétlem, hogy szívesen teljesíted kívánomat, még pedig kétszáz pengőt e pillanatban, mert ha óriási szükségem nem volna, nem is vetemedtem volna e lépésre. Küldd leveledet a pénzzel együtt a gyorskocsin. Lakásom: Hatvaniutcza, Jankovics-ház 585-dik szám, 2-dik emelet. — Viktort köszöntöm. Vagyok őszinte barátod Petőfi. “ Levelére rögtön válaszoltam, s a kért összeget azonnal felküldtem Pestre. Február elején kapom újból a következő levelet. Pest, február 5-kén 1847. Szeretetreméltó barátom! Nem hiszem, hogy meg ne kaptad volna levelemet, melyet uj esztendő után írtam. Nagyon nehezemre esik, hogy a füledet sem mozgatod: — — — — e vagy kalaposinas ? Ha már kérésemet nem akarod teljesíteni, legalább megírhatnád, hogy ne támaszkodjam rád, s akkor másfelé fordítanám a rudat, mert nagy szükségben lévén, igy bizonytalanban nem maradhatok sokáig. Remélem, második levelemet nem hagyod válasz nélkül, még pedig rögtöni, azonnali, tüsténti válasz nélkül. Lakásom: Hatvani-utcza, Jankovics-ház, második emelet. — Isten megáldjon! őszinte barátod Petőfi Sándor.“ Azon levelet, melyről ez utóbbiban szól, én nem kaptam meg. Külföldön töltöttem néhány hetet ; a levél Koltóra volt czimezve, s eltévedt. Második levelére válaszoltam és teljesítettem kívánságát. 1849-ben, a hadjárat alatt, Maros-Vásárhelyen hozzám jön egyszer, — egyedül voltam lakásomon — s azt mondja: — Én neked adósod vagyok. — És aztán? — Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat. — Tán ternót csináltál vagy aranybányákat fedeztél fel, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal. — Nem, az öreg úrtól — nem — gratificatiót kaptam. — Használd te azt okosabb dologra; nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok mit csinálni vele. — Köszönöm! de ajándékot nem fogadok el, még tőled sem! — Azzal letette az összeget az asztalra, s elment.* * ||C 1847. nyarán többször meglátogatott Koltón. Egész pajtássággal jött hozzám, s fesztelen háztartásomban egészen otthon találta magát. Sokat lovagoltunk, kirándulásokat tettünk, kocsin, lóháton, Nagy-Bánya gyönyörű vidékére. Meglátogattuk szomszédaimat, bement a Kereszthegy-bányába, megnézte a fernezelyi kohókat s egész költői elragadtatással nézte a Feketevíz-völgyet s fellovagoltunk az Izvorára. Petőfi nagyon szerette Nagy-Bányát. Úti leveleiben ezt írja róla: „Fél óra alatt benn voltam az Őrhelyről Nagy-Bányán. Oh mennyire szerettem e várost! Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az alföld rónáin, a Tisza és Duna között...------De ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el Nagy-Bánya regényes völgyében.“ Nagy-Bánya igen intelligens város. A művelt bányatisztek századok óta terjesztik a világosságot, s élénk társadalmi élete volt már akkor is. Szatmár megye intelligenciája az időben gyakran megfordult e vendégszerető városban, mindenkinek megvolt a maga vendége, s mi mindenkinek szívesen látott vendégei voltunk. Engem szerettek, Petőfit bámulták, Harag mulattatta őket. Sehonnan sem akartak elereszteni, mindenünnen szöknünk kellett. Legyen szabad itt egy gyermekies csínyt el"D~X'En reccsei Petőfit rendkívül mulattatta,tani, kinek öcscse Csausz^á^^^sligdóhez ^zállmestere és országgyűlési követe, egy igenderék müveit ember, szintén ott étkezett. Bogdán ur nagyon nyalánk volt, s különösen a kövér főtt marhahúst szerette. — Midőn az asztalnál felszolgálták a főtt marhahúst, mindig irigy szemekkel nézte, ha valaki a kövér falatokat kiszedte előle. Történt, hogy egy kirándulás alkalmával, leszálltunk Csausz Bogdán háza előtt lovainkról; a szives háziasszony ebédre marasztott, de nem volt időnk; végre sok marasztalgatás után abban egyeztünk meg, hogy megeszszük a konyhán, a tálalóasztalon, a marhahúst, friss zöld hagymával. Úgy jön, Bogdán úr az ebédnél várta kedvencz ételét; kirakta maga elé a zöld hagymát, felhasogatta és sót hintett tányérjára. A várt étel azonban kimaradt; a levesről átugrottak a vastag ételre. Lön nagy bámulás és investigatio, végre kisült, hogy a gróf, a poéta és a komédiás megették. Nagy harcz, csetepaté és házi jelenet következett; a polgármester fölkelt, ott hagyta az asztalt s az asszony sírt. Visszajövet újra fölnéztünk Csauszékhoz; a szegény jó asszony kényes szemekkel panaszolta el a nagy stragest. Petőfi, szokásos indulatosságával, meg akarta támadni a gyöngédtelen, veszekedő férjet; én ünnepélyesen ki akartam nyilvánítani, hogy házuk küszöbét többé át nem lépem s a zsidó átok szerint: „nőjjön azon fű!“ Haraynak több esze volt, s azt mondá: — Nem kell bántani, észre sem kell venni a dolgot. Én, ahányszor idejövünk, mindig kilopom a marhahúst a fazékból. fílrvlr Mnponto. To o*».-- 1_ ji , megvesztegettük a szakácsnőt, mindenféle taktikát, stratégiát és praktikát elkövettünk, s napokon át nem volt Csausz Bogdán asztalán kedvencz étele: a marhahús. Végre megszántuk, bocsánatot kérettünk vele nejétől, öcscsétől és helyreállítottuk a ház nyugalmát. E gyermekies csíny végtelenül mulattatta Petőfit, órákig elbeszéltünk róla. Az időben nagy divatban volt Sue Eugen regénye, a Párisi titkok; mi voltunk Csausz úr Cabrion-ja s ő volt a mi Pipelet-ünk. * * * Nem kellene talán ily közönséges, mindennapi aprólékosságokat róla csevegnem, de én úgy akarom őt előállítani, amilyen nálam volt: a mi egyszerű fesztelenségünkben. Nem akarok neki oltárt emelni, hogy reá illeszszem, igen gyarló pap volnék én ahhoz. Gondoskodott arról maga, a magyar nép s a külföld. Ő, aki annyit nélkülözött, szenvedett, maga mondja, hogy: soha nem volt olyan boldog, mint Koltón. Huszonnyolcz költeménye alatt diszlik a Koltó név, valamennyit itt irta, s míg magyar él: e kis falu mindig geographiai nevezetesség lesz. Ez a lángész hatalma! * * * * * * * * Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából. Naptár. Szerda, január 7. Róm. kath. Bálink Akadémiai képtár 9-1-ig, könyvtár 3—7-ig- Múzeumi könyvtár és képtár 9-1-ig. Állatkert nyitva egész nap. . ._ gzdasági és tanszermúzeum 10—IS es Ülések A földtani társaságaié... Ha Hírversenyek. Eisler Emmy hangversenye a Hungáriában. Törvényszéki csarnok. A budai népbank ügye. Elfogadások a miniszterelnöknél és a kereskedelmi miniszternél 5—6-ig. Színház. Budapest, szerda, január 7-én. nemzeti színház. Blanche Márkus E. AFOURCHAMBAULT ?^0^®tjbou1ois na. Tir. Bernardné Felekiné CbALAD. Bemard Nagy Imre Szinmü 5 felvonásban. Letellier Marie Helvey L. Fourchambault Szigeti J. q v a Fourchambaultné Sz. Prielle C. b*uUnál Sebestyén Léopold Halmi Kezdete 7 órakor. Holnap, Nemzeti színház : Pappenheim Eugenia assz. a londoni „Her Majestys opera“ első énekesnőjének utolsó vendégjátékául: „A bolygó hollandi.“ Regényes opera 3 felv. Közgazdaság. Üzleti táviratok. Berlin, jan. 6. (Tőzsdetudósítás.) Játékértékek kevéssé gyengébbek. Osztrák értékek nagyon keresettek. Stettin, január 6. Búza 232.—, 233.—, rozs 169_ 169.—, olaj 54.50, 56.—, 59.40, Szesz 58.80, 61.80 Amsterdam, jan. 6. Búza, márcziusra 350, rozs, mnár- Pénz- és értéktőzsde. Budapest, január 6. Magánforgalom. Különösen jó hangulat uralkodott és bátran mondhatjuk, hogy a mai pap egyike volt a legjobb napjainknak. Jegyzünk: Magyar járadék 98.55—60, 98.85-ig, Magyar hitelr. 271-ről 273.50-ig, Osztr. hitelr. 298.20—298 50-ig, Magyar vasutak ismét szaporán keltek tetemesen emelkedett árakon. Erdélyiek 131.50- ig, Alföldiek 151-ről 153.50-ig, Észak-keletiek 141-ről 143.50- ig, Kassa-oderbergiek 125-ről 127-ig. Magyar sorsjegyek berlini vásárlásokra ismét emelkedtek 110.50-ről 111-ig. Zárlat a legjobb árakkal. HÍREK. — Január 6. — — A királyné, mint udvari körökben beszélik, jövő február 3-án Izlandba megy vadászni. — A trónörökös bonmotja. Rudolf trónörökös a napokban egy vadásztársasággal együtt — közte Canon festővel — az uralkodóház vadászterületén egy vadászlakban reggelizett, mikor a spanyol király elleni merényletről szóló távirat Bécsből hozzá érkezett. A trónörökös a távirat tartalmát közlé a társasággal, s azután ezen elmés megjegyzést tette: „A spanyol király büszke lehet, hogy a merénylő urak golyóval lőnek rá, mint valami nemes szarvasra, épen úgy, mint az orosz merénylők a czárra, — és nem serettel, mint Nobiling a német császárra. Valahára már meg kellene határozni, hogy mikor van a tilalmi idény a monarchákra nézve.“ József főherczeg tegnap délelőtt meglátogatta Szende Béla honvédelmi minisztert, ki betegen fekszik. Az udvari kocsi megpillantására összegyűlt közönség a főherczeget lelkes éljenekkel fogadta. — Személyi hírek. Koburg herczeg a tegnap esti 11 órai vonattal fiával együtt Feledről a fővárosba érkezett. — Haynad Lajos kalocsai bibornok-érsek tegnap este Budapestre érkezett s ma este Bécsbe utazott a delegátio üléseire. — Az idei udvari bálok Bécsben mint a „Lloydsnak írják, nem a redoute termekben, hanem a Burg lovag-termében tartatnak. — Gróf Széchenyi Imre berlini oszttrák-magyar nagykövet mágnási díszruháját egész lelkesedéssel írják le a berlini lapok. „Gróf Széchenyi Imre, írja a „National Zeitung, az új évi üdvözletre a királyi palotába magyar mágnási „egyenruhájában“ ment. Ez fekete selyem attilából áll, melyet nagy drágakövekkel díszített cizelirozott ezüst lánczok tartanak össze; a felső láncz a bal mellen egy nagy rubintokkal és smaragdokkal megrakott gombban végződik, melyet a nagykövet egy múlt évi udvari bál alkalmával elvesztett, de a japáni ügyvivő ismét megtalálta. Az attila hátán látszik az arany rosette a kamarási kulcs számára. Az ezüst cizelirozással megrakott övön lógó görbe kardot szintén értékes drágakövek díszítik. Vállairól hermelinszegélyű, bevágott ujjú, aranygombos biborbársony dolmány lóg; a kalpag hermelinből van, melyről szintén biborbársony leffentyű lóg alá. A kalpagon lévő drága kő fogantyúból hatalmas forgó nyúlik fel. Ez öltözetet skarlátvörös, aranyhimzéses nadrág, s aranysarkantyús magas fénymázos csizma egészíti ki. A fennebb említett nagy gomb régi családi ereklye, s hit szerint 300 ezer márka értéket képvisel. A nagykövet, ki hatalmas alak, nagyon imponált festői öltözetében, — 40,000 forintos páholy. Kinsky Erzsébet grófné, ki ezután nem Prágában fog tartózkodni, a német színházban brit örökös páholyát Kaunitz Albrecht grófnak adta el 40,000 írt örök áron. A Frőbel-nőegylet jelmezes tánczestélye tegnap tartatott meg a vigadó termeiben. Carneval herczeg ez első haditénye épenséggel nem sikerült úgy, ahogy azt joggal elvárhattuk volna. Jótékony bál, amelyen özönével van a szép hölgyközönség, csevegnek a tarkábbnáltarkább álarczosok, röpül a szó, szikrázik az élet, cseng a kaczaj, folyik a vidámság, a zene harsogó danájára vígánczban tolongnak a párok — gondolta ez első bálba menő csapongó képzelete. Az ám. A termek jóformán üresek voltak, az álarctos hölgyek tömegének ott nyüzsgött vagy hat darab, az is olyan, hogy a finom életre nem feleltek, a kézzelfoghatóbbra azt mondták: csókolom kezeit nagyságos úr, a táncz is megindult éjfél után, de ez nem volt a testmozgás költészete, hanem izzasztó szer, melyet az tett hatásosabbá, hogy téli kabátban, kalapban elejtettek, s a zene harsogott, s a harsogástól nem hallatszott a zene. Még az is olyan kelletlen volt mint az egész bál, kevés, unatkozó vegyes közönségével. Pedig a nőegylet hölgykoszorúja Rosenzweig Saphir Sarolta asszonynyal élén, és a czitera-club csinos darabjainak előadásával mindent elkövettek, hogy életet öntsenek az estélybe, de hát nem lehetett, mert nem volt hozzá a közönség. Közlemények az ipar-, kereskedelem- és forgalom köréből. Az osztrák-magyar bank állása 1879. évi deczember 31-éről. (Az osztrák-magyar bank alapszabályainak 104-dik czikke szerint.) Változások az 1879. évi decz. 23. állás óta. Követelések frt. o. é. frt. o. é. Érczkészlet................... 164,245 662 31.5 + 1,551.448 53 Eretben fizetendő váltók ............................ 20,346.909 72 32.541 2 Leszámítolt váltók és értékpapírok : Bécsben 10,019,938 ft 56 kr, az osztrák fiókintézetekben 34,928,552 ft 425 kr Budapesten 24,918.518 forint 3 kr, a magyar fiókintézetekben 7,664.457 frt 62 kr . 117,531.466 63.» -f 5,942.528 7*7.» Kölcsönök kézi zálogra : Bécsben 10,323.100 frt az osztrák fiókintézetekben 8,378.900 frt, Budapesten 3,283.100 frt, a magyar fiókintézetekben 2,096.100 frt 24,081.200 — -f 1.247.500 — Osztrák és magyar állami és országos kölcsönök beváltott lejárt kötvényei és szelvényei ....................... 47.486 90.5 — 41.669 35.» Államjegyek .... 1.805.510 — + 599.518 — A birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok államkormányának kölcsönadóssága az 1878-ik évi jun. 27-ki törvény szerint (birod.törv. lap 65-ik szám) .... 79,748.918 78 .................. Bank-kamatláb 1879. évi május 9-ike óta. Minden osztályzatú váltókért...................4 száztóli Kölcsönökért kézi zálogra........................5/a „ Az osztrák-magyar banknak a múlt év utolsó hetéről szóló jelentéséből, szemben a megelőző heti kimutatásával, a bank-üzletforgalom emelkedését olvashatjuk ki. A váltótárcza, szemben a december hó 23-ról szóló tudósítással, 5.943 millió forinttal és pedig Bécsben + 3.897, az osztrák fiókoknál -f- 1.811, Budapesten -1- 0.017, a magyar fiókoknál 0.106 millióval. A lombard kölcsönök állaga pedig l.a46 millió forinttal emelkedett (Bécsben -f- O.soo, az osztrák fiókoknál 0 790 millió forinttal, míg ellenben Budapesten 0.908, a magyar fiókoknál pedig 0.034 millió forinttal csökkent.) E kimutatás szerint Magyarország az elmúlt héten 37.963 millió forinttal volt dotálva, tehát 0,5 millió forinttal kevesebbel, mint a 23-ikát megelőző héten. A váltótárcza és lombard állag ezen együtt 7.190 millió forintot tevő szaporodása mellett az érczkészlet 1.551 milló forinttal szaporodott, a bankjegyforgalom pedig 8.637 millió frttal növekedett, mindezekkel szemközt a bank birtokában levő államjegyeknek 0.699 millió frtot tevő szaporodása áll. A forgalomban levő záloglevelek összege e héten 0.635 millióval emelkedett, a tiszta jegytartalék tett 47.439 milliót, a bank birtokában levő államjegyekkel 48.695 milliót s az érczváltókat is hozzászámítva, 69.639 millió forintot. A múlt év ugyanezen hetében a váltótárcza állaga 109.189, a lombard előlegeké 32.019, az érezkészleté 153.860, a tiszta jegytartaléké 650 B1, hozzászámítva a bank birtokában levő államjegyekét 66-663 s végül az érczváltókat, 78.S1, millió frt volt. Tartozások. Bankalap........................ 90.000.000 . .................. Tartalékalap .... 18.270.272 89.p 165.811 87.» Bankjegy forgalom . . 316,759.400 —- -f- 8,286.550 — Forgatmányi (giro) betétek ....................... 2.840.155 72 — 622.941 58 Más azonnal lejáró tartozások ................... 5,477.963 4 -1- 305.308 38 Záloglevelek forgalomban ............................. 103,926,655 — -f 225.000 — Nyugdíjalap .... 3,292.783 12 -f- 375.716 22 Átvitelek az 1878-ik évből, folyó jövedelmek és bevételek a záloglevelek kamatozása fejében ........................ 10,197 838 9. -f- 495.158 60 Egyéb tartozások . . 306.067 73 — 35.056 79 Összesen . . . 551,071.935 60 Bécs, 1879. deczember 27-én.► Schneller, az osztrák-magyar bank főkönyvvezetője. Felelős szerkesztő: Hindy Árpád.