Ellenőr, 1880. február (12. évfolyam, 54-101. szám)

1880-02-14 / 75. szám

get megcsinálta a vér és vas. De fennmarad­tak, bár megnyirbált állata ulni a f innokkal az egyes államok. Németország azon irány­ban tovább haladva, melyben Bismarck ha­talmas karja löki, el fog jutni ez államok­nak az egységes Németországban, az egysé­ges német népben való teljes felolvadásához. Ez az egységes Németország, melynek nem lesznek szövetséges államai, hanem puszta tartományai, melyben nem lesz más koronás fő a német császárénál, ez a Németország eszménye azon államférfiúnak, ki a történe­lem legnagyobb alkotását hajtotta végre. Csak az a kérdés, vájjon Bismarck jól választotta-e meg eszközét, s nem érné el ő, vagy eszméinek örököse e­­zért a sza­badságnak bár hosszabb, de kevesebb ve­­szélylyel környezett útján. Az a kérdés, vájjon az apró német államok nem szíve­sebben olvadnának-e fel a szabad, mint az elnyomott Németországban. A történelem­nek vannak bizonyos pályafutásai, melyeket ép úgy ki lehet számítani, mint bizonyos üstökösökét. Németország a foederalisticus államból át fog alakulni teljesen egységes állammá! De kérdés, lehet-e, szabad-e erő­szakolni a történelmet s a természetes fejlő­dés menetét. E kérdésekre csak a jövő adhat választ. Addig csak sajnálkozhatunk, hogy Né­metországot a reactio löki czélja felé. Ez a reactio azonban nem befolyásol­hatja azon benső jó viszonyt, mely Német­ország és monarchiánk közt fennáll, annál kevésbé, mert a német nép közvéleménye egy ponton találkozik kormányának vélemé­nyével. Ez a pont az osztrák-magyar ba­rátság. A szabad Németország époly becses szövetségesünk volna, mint a­mily nélkülöz­heti­en szövetségesünk az elnyomott Német­ország. Attól óvakodni fogunk, hogy a szabad­ságellenes szellő Németországból átcsapjon területünkre, ellenben csak óhajthatjuk, hogy a szabadság életerős levegője monarchiánk­ból áthatoljon szomszédunkba. Ausztria-Magyarország és Németország közt azonban nem a szabadelvűség kérdé­seiről, hanem arról van szó, hogy fentartsák a békét, Európa egyensúlyát s kölcsönösen védjék egymást a támadások ellenében. Éhez pedig nem kell egyéb az érdekek kö­zösségénél , őszinte barátságnál. Mind a kettő megvan. S ez elég czélunkra. A többi a német nemzet és kormánya közti ügy, melynek vitatásánál azonban rokonszenvünk a német nemzet és nem a reactio táborá­ban van. A leányzó nem halt meg, csak aluszik Eltemették.­­ A képviselőház közgazda­­sági bizottsága egyhangúlag kimondotta, hogy a földadó után szedendő *­a­krnak a gazdasági egyletek számára subven­­tióként nyújtását a képviselőháznak nem ajánlja. És mivel a­mit a háznak bizottságai ajánlanak, a ház által rendszerint el is szokott congressusnak ez indítványa, a gazda­egyletek jobb jövőjének e reményhorgonya, ez idénre el van temetve! Pedig jó lett volna e darab sara­­melytől mindenki kezét bepiszkolni félte, jobban megtekin­teni. Belsejében gyémánt volt elrejtve! Általános a panasz a gazdasági egyletek szuny­­nyadása, tétlensége felett. Hatoljunk le a bajnak gyökeréhez. E lethargiának két oka van: a rész­vét- és pénzhiány. E kettő képezi azon bű­vös circulus vitiosust, a­mely kába álomra nyügzi egyleteinket. „Nincs jövedelem, mert kevés a tag és az sem fizet; — kevés a tag és az sem fizet, mert a vidék gazdái nem érdeklődnek az egylet iránt; — nincs érdekeltség, mert az egylet nem tesz semmit; nem tesz az egylet semmit, mert nincs jövedelme.“ E bűvös körből az­által, hogy útán-útfélen, a közgazdasági bizottságban, a képviselőházban, a miniszteri székről az érdekeltség hiányát örökké gazdáinknak fejéhez vágjuk, kimenekülni nem le­het. Az álom tovább fog tartani, mert — fájda­lom — korunknak nincsen gr. Széchenyi Istvánja, a­ki csodát mivelne a közöny felrázásában. Hely­zetünkben csak a törvényhozásnak egy heroicus actusa segíthet: a za­gros subventio. Mert tessék elhinni, hogy gazdáink kö­zönyének felrázása nem lehetetlen do­log, csak nem kell aprólékos aggálylyal, félrend­­szabályos kuruzsolással nagyot mivelni akarni. Mindenekelőtt pénzt tessék adni az egyleteknek, hogy működhessenek és pezsgő életre fognak éb­redni egyleteink. A gazdasági egyletek iránti érdekeltség fel­élesztésének csalhatlanul hathatós eszközei: minél gyakoribb állatkiállítás, mindennemű sűrű gépver­seny, népszerű gazdasági olvasmányoknak nagy mérvben ingyen terjesztése és vándortanítók alkal­mazása. Éhez pénz kell, de adjuk meg a pénzt és felébred az érdekeltség, szaporodni fognak a tagok, öszpontosul és munkára ébred a szakértelem, ön­kényt és szívesen fizetni fognak a tagok, gyarap­szik a pénztár, erősödik az egylet. Ott leszünk, a­hova érni akartunk, de a­hova a scrupulositás, a skepsis soha el nem vezetnek. Hogy a fent idézett ébresztő módok nem lég­ből kapottak, arra bizonyság a békésmegyei gaz­dasági egylet, mely 20 éves fennállása óta felada­tai legfontosabbikának a kiállítások, versenyek, pályázatok sűrű tartását és népszerű gazda olvas­­vasmányok terjesztését tekintette és a­melynek ma 900 tagja nem kényszerből tart össze, hanem min­den oldalról, még a megyén kívülről is, önkényt kínálkozik a felvételre. Juttassunk pénzt az alvó egyleteknek, hogy működésüket megindíthassák és utána nyomban felébred az érdekeltség is! Miután pedig pénzt az egyleti tagoktól nem kaphatunk, mert hiányzanak, nincs más mód, mint hogy azt az állam juttassa az egyleteknek. Erre nézve pedig két út kínálkozik: Vagy maradunk a régi rendszer mellett, a­mely szerint a földmivelési minisztérium a szűk országos dotatioból évenként 50, 100, 500 frtot osz­togat némely egyletnek. E rendszer feltétlenül el­vetendő , mert a törvényhozás az ország pénzügyei­nek mostoha állapotánál fogva mindig szűk ma­rokkal fogja mérni a dotatiót, a­mi épen csak az éhenhalástól ment meg, de nem gyarapít,­­ mert továbbá a földmivelési miniszter, úgy a­mint még eddig soha sem volt, előreláthatólag ezentúl sem lesz szakember, csak dilettáns a gazdasági téren és ezért sok gyakorlatiatlanra osztogat s megtagadja a segélyt a nagyon is szükségesre;­­ mert csak néhány egylet kap, a­mi nem igazság, és az is oly keveset, hogy annak aztán alig van látszatja; s mert végre az egyletek nem számíthatnak rend­szeres támogatásra, tehát tervszerű mozgalom he­lyett csak áldástalan kapkodás létesülhet. Vagy elfogadjuk és előbb-utóbb el fogjuk fo­gadni a Va­­ros subventiót, mint körülményeink között egyedül helyes rendszabályt, mert ezen állandó és kielégítő támogatás tudatában minden vidéken, már csak e biztos segély alapján is, lét­rejönnek gazda­egyletek és tervszerűen kellő mérvben munkálkodhatnak, és mert e megadóztatás igazságos, mert azok érdekében történik, a­kik fizetik,­­ könnyű, mert m­ert saját javára a föld még megbír és népszerű, mert azt a gazdák egye­teme Sz.-Fehérváron önkényt ajánlotta fel. De hát az életre ébresztésnek e legegészsége­sebb és leghatályosabb módjáról a képviselőház bizottsága lemondott és e kedvezőtlen elhatározás­nak szerintem három oka volt: 1. Mert maga gr. Desewffy Aurél, a sz.-fehérvári congressus által válasz­tott végrehajtó bizottságnak elnöke, kit a reményre gerjedt közvélemény az agrárius mozgalomnak élére állított, ellene volt a kép­viselőház bizottságában e Vo­kros ön­megadóztatásnak­ a pásztor ellene fordult saját nyájának! A­mit a congressus aján­lott, azt a végrehajtó elnök ott, a­hol tá­mogatnia kellett volna, ellenezte. Igaz, hogy az egyéni meggyőződés szent, de e meggyőződésnek, a­hol általános határozatról, megbízásról van szó, ha nem támogathatja a határozatot, elnöki állásában talán útjába se kellett volna állnia ? Mert az elnöknek, egyéni meggyőződését elhall­gatva, pártok felett kell állnia! A végrehajtó bi­zottságnak feladata volt agitálni, közvéleményt ér­lelni, elfogadást biztosítani a congressus határoza­tai számára; de ha elnöke maga ellenműködést fejt ki, nem csoda, ha a képviselőház bizottsága nem pártolja a néma nyájat pásztora ellenében. 2. A földadó utáni 7.­kr elfogadásának té­vesen lett következményéül felállítva a gazd.­egyletek eddigi önkénytes szervezetének köteles tagsággá, függő kamarákká átváltoztatása. E té­vedést csattanóan bizonyítja valamennyi felszó­lalás, mely ez ügyben a képviselőház bizottságá­ban történt. Kemény G. miniszter azt mondta: „Újabb törvény által a közönségre rá­parancsolt és a szabad önkénytesség helyett kormány által rendszeresí­tett és adózáson alapuló egyleteket akarunk alakítani.“ — Szalay Imre: „A gazd. egyletnek mintegy imperativ­al­akit­á­sár el.“ — Istóczy: „A vidéki gazd. kamarák kötelező felállításáról“ beszél. Minderről szó sem volt a sz.-fehérvári con­­gressuson. Igaz, hogy a congresus végrehajtó bi­zottsága (1. a congressus jegyzőkönyvét) túlment megbízatásán és emlékiratában gazd. kamarák kö­telező felállítását javasolja, de erre a congressus­­tól nem volt megbízatása. A congressus óhaját fe­jezte ki, hogy minden megyében gazdasági egylet, társadalmi uton, önkénytesen létrejöjjön és azt kí­vánta, hogy ezen autonóm egyletek, mint olya­nok, a földadó forintja után szedett za­krral sub­­ventionáltassanak. Természetesnek találom, hogy a képviselőház bizottságának minden tagja megborzadt egy oly képtelen alkotástól, mely az eddigi önkénytes egyletek romjain úl, minden adópótlékfizetőt belépésre kötelező egyletek imperatív létrehozásában áll, mert érezte, hogy iy szörny-egyletektől életképességet várni nem lehet. Egészen más képet nyer azonban a dolog, ha megmaradunk az eddigi egyletek mellett, úgy a­mint most szervezve vannak, azokat továbbra is önalkotta kö­rükben élni hagyjuk s hasonlókat társadalmi uton létrehozunk és a za­kros adópótlékot ezen egyleteknek juttatjuk, épen nem köte­lezvén, csak szabadságukra bízván a pótlékfizetőknek, hogy az egyletbe ^ e ^£rcuDcicu.t.ii aiunjauan az eszme anyna ta­lált volna oly ellenszenvre, minőt a képviselőház bizottságában tapasztalt. 3. Végre e­­z adópótlék megszavazásának azon többfelől nyilvánult aggodalom is állhatott útjában, hogy az ez után begyülendő összeg a gazda­egyleteknek szabad rendelkezésére bocsáttat­ván, lesz more patria magnum áldomás kevés ered­ménynyel és a subventió, eredeti czéljától elvonat­ván, sinecurák felállítására, a titkárok fizetése ál­tal fog absorbeáltatni. — A­mi a hovaforditást illeti, szerintem törvény és administratio utján könnyű kivinni, hogy e subventio csupán az egy­leti tevékenység tényleges költségeinek fedezésére fordíttassék és e hovafordítás okmányokkal iga­­zoltassék; a titkárok fizetését pedig e subventió­­ból fedezni és emelni egyenesen helytelennek tar­tom. Igenis, dotálni kell a titkárt, de csupán az egyletnek saját jövedelméből. Tessék neki (s ez leginkább tőle függ) szaporítani az egyletnek tag­jait folytonos, fáradhatlan taggyűjtés utján; fize­tése azon mérvben szaporittatván, a mint a tagok külön tagdijai által az egyletnek pénztára gyarap­szik. A Vi­kros subventio pedig egészben az egy­let közhasznú czéljainak gyakorlati kivitelére for­díttassék. Akár ezek, akár mások voltak okai a sub­ventio elvetésének, ez elvetéssel súlyos csapást mértek a gazda­egyletek újra­éledésének reményére. De csak egy időre! Vannak már most is számos, lelkes pártolói or­szágszerte, mint a congressus bizonyította, sőt vol­tak a képviselőház bizottságában is. Hogy ez eszme az idén megbukott, nem csoda, mert várat­lanul merülvén fel a honmentés buzgalmának h­acsából, a közvéleményt készületlenül lepte meg. Egy rövid félév alatt nem volt idő tisztázni körüle a fogalmakat, nem volt idő a sarat lehántani a gyémántról, bizonyítja ezt azon tömérdek balfoga­­lom, mely hozzátapadt és elmerülését segítette. Ámde foglalkozzunk csak vele bőveb­ben és hordereje mindig tisztáb­ban, világosabban fog kimagaslani. Mindig hangosabban fogja a közvélemény sür­getni ezen, már első megpendítésekor feltűnő mérvben pártolt életrevaló rendszabályt, mely nél­kül még 10—20 évig is elsopánkodhatunk a gazda­egyletek pangása felett. A za­kros subventió most el van temetve! de fel fog támadni! A leányzó nem halt meg, csak aluszik! MOKAY SÁMUEL: A közjegyzői díjak. A hagyatéki ügyekben szedendő közjegyzői díjakra vonatkozólag már elmondtuk véleményün­ket. Az alább közlendő czikk ellentétes álláspont­ról bírálja a kormány által beterjesztett javasla­tot. Mivel azonban az ellenvéleményt sohasem zár­tuk ki lapunkból, közöljük ezen különben szak­értői körből származó bírálatot annál is inkább, mivel pár észrevétele valóban érdemes a megfon­tolásra.* A­ki a provinciális körülményeket, különösen a szegényebb sorsú községek helyzetét ismeri, tud­nia kell, hogy 1000 frtot meghaladó hagyaték alig találkozik ötven közül egy, ha pedig a hagyatéki teher levonatik, akkor tán Vio vagy Vico rész, már­pedig a törvényjavaslat hallgat arról, váljon a terhek tekintetbe vétele nélkül, avagy a ter­hek leszámítása utáni tiszta hagyatékot érti-e hagyatéknak ? Köztudomású dolog, hogy legtöbb megyében a birtokviszonyok oly rendezetlenek, miként az in­gatlanok legnagyobb része, melynek örökhagyó halálakor birtokában volt, még az örökhagyó nevén nem áll, hanem szintén időközben el­halt, vagy gyakran ismeretlen helyre távozott valamelyik volt tulajdonos nevén, ezt azonban, minthogy a telekkönyvek a községekben nem vezettetnek, a helyszínen kitudni nem lehet, hanem a telek­könyvi hatóság székhelyén, ily esetben vagy egyáltalán nem lehet a helyszínen a tárgya­lást megejteni, vagy az összes érdekelteknek a te­lekkönyvi hatóság székhelyére idézése mellett kell folytatni és az előző tulajdonosok hagyatéki iratait is beszerezni annál inkább, mert sem a felek, sem az árvaszékek nem elégesznek meg az 1877: XX. t. sz. 254. §-ában érintett háramlási joggal, melyet később költségesebb és hosszadalmasabb perrel kellene érvényesíteniük, migyen több hagyaték összekapcsolása által rendesen elintézhetők. Számos megyében, hol egy közjegyzőhöz 2—3 járás van beosztva, több község a közjegyző szék­helyétől oly távol esik, hogy csupán az odautazás egy egész napot, sőt gyakran az utak járhatlan­­sága miatt többet is igénybe vesz, már most, mi­dőn kétségtelen, hogy egy községben átlag alig fordul elő, egy évben négy-öt olyan halálozás, mely után hagyaték tárgya­landó, tehát a közjegyző vagy kénytelen össze­várni, míg egy távoleső községből nyolcz, tíz ha­gyatéki ügy érkezik hozzá, vagy ha előbb sürgettetik, avagy ingyenes hagyatéki ügyek elintézésével bí­zat­ik meg, kénytelen a hagyatéki iratokat az ár­vaszékhez visszaterjeszteni, tudván, hogy fuvarja naponkint legkevesebb 5­írtba, élelme, szállása két-három forintba kerül, mely nyolcz-tíz hagya­téki ügynél kevesebbel nem fedezhető; arra pedig, hogy a hagyatékok elintézése körüli költségeket sajátjából pótolja, nem kényszeríthető. A midőn tehát jelenleg a szolgabirák esetleg segédeik is fuvarjukat és napdíjukat, mely a tör­vényjavaslati összegeknél többre ég, felszámítják, nincs értelme annak, hogy a közjegyző, kinek fix fizetése nincs, ki három négy napi távolléte alatt nem ritkán jövedelmezőbb jogügyletet szalaszt el, miért ne számíthatna mértföldek szerint fuvar­bért, élelmére pedig az eddigi díjszabály 20. 21. §-ai szerint bizonyos összeget? Még kevesebb értelme van a javaslat 4-ik pontjának, melynél fogva az árvaszékek felhatal­­maztatnak, hogy hasonló díjazás mellett a tárgyalás vezetését az árvaszék tag­jaira vagy szolgabírákra bízhassa,mert hogy egy fizetéses tisztviselő hasonló díjat húzhasson a közjegyzővel, kinek fizetése nincs, a legnagyobb képtelenség! A törvényjavaslat egészen mellőzi azon kö­rülményt, hogy majd a 2-ik pontban érintett ok­ból, majd azért, mert a felek tárgyalásra mind­nyájan meg nem jelennek majd azért, mert az árvaszék a létrejött egyezséget helyben nem hagyja, a közjegyző hibája nélkül háromszor­­négyszer fordul meg kezén és tárgyal­­tatik általa valamely hagyaték, ily esetben mi történik a tárgyalási díjjal? Tán ugyanazon egy díjban tízszer is köteles a helyszínére kimenni? Ez esetben alig találkozik közjegyző, ki hagyatéki ügyek tárgyalásával fog­lalkozzék. A törvényjavaslat nem veszi tekintetbe a működés tartamát, holott tény, miként némely csekélyebb hagyaték elintézésére nem ritkán több idő, sőt több nap igényeltetik, főkép midőn a ha­gyaték komplikált, több hagyatékokkal kapcsolatos és az örökösök viszálkodnak,­­ mint egy tiszta nagyobb hagyaték elintézésénél, hol a hagyaték állagának s az örökösöknek kitüntetése után egy­szerre kész egyesség vétethetik fel. Ignorálja a törvényjavaslat azt is, hogy a köz­­jegyzők a m. k. pénzügyminisztériumnak 38411/1875. számú közrendelete 15. § a szerint az általuk tár­gyalt hagyatéki ügyekben kötelesek a haláleset­ről fpltá­rt amin’Frrríkrrttv srtrrtf vróerren­­­deletét egy hagyatéki kimutatás kíséretében az il­l­e­t­é­k­sz­a­bá­s­i hivatalhoz hiteles másolatban bemutatni, — minthogy ezen rendelet máig is érvényben áll és e szerint a ha­gyatéki iratok a közjegyzők által rendesen be is mutattatnak, váljon a törvényjavaslat szerinti tárgyalási díjban a másolati, hitelesítési és bemutatási díj­ben foglalta­tik-e? mert ez esetben, minthogy a lemásoltatás a közjegy­zőnek is pénzébe kerül, egyetlen hagyaték sem lenne, melyre reá ne fizetne, a kétszáz forinton aluli hagyatéki ügyek lemásoltatása pedig kizárólag saját zsebéből fedeztetnék a mellett, hogy a tárgyalást is ingyenesen t­erte megejtenie, már­pedig nem fize­téses tisztviselőt arra kényszeríteni, hogy ingyen munkáján felül a felek részére saját költségén egy másoló írnokot is tartson, képzelni sem lehet. Nem vétetett figyelembe továbbá azon kö­rülmény, hogy az idézés és csomagolás is a köz­jegyzőnek költségbe kerül, vájjon benfoglaltatik-e ez is a tárgyalási díjban. Sem a javaslat, sem az 1877: XX. t. sz. nem érinti, vájjon az árvaszékek által a közjegy­zőkhöz utasított hagyatéki ügyekben, a mennyiben a felek tárgyaláskor rögtön nem fizetnek, (mi leg­több esetben történik) ki állapítja meg és ki hajtja be a felszámitott, esetleg meg­­állapitott költségeket? avagy a felek ki­fogásai esetében az 1874: XXXV. t. sz. 18-dik fejezete alkalmazásának van e hagyatéki ügyekben is helye? mely körülmény valamint eddig, úgy ezentúl is a közjegyzők rovására bizonytalanság­ban hagyatni látszik. Az eddigi állapot szerint az örökösödési eljá­rásnak három fóruma volt. a) trvk. rdzs. 580. 581. §-a szerint nagykorú örökösök, ha kiegyeztek, hirdetvényes eljárás útján a törvényszék előtt. b) trvk. rdzs. 560. §-a értelmében, ha a felek hivatalból beavatkozást kértek, a járásbíróság előtt. c) Az 1877 : XX. t. sz. értelmében a gyám­hatóság megbízott közege előtt. Ez volt oka, hogy az illető örökösök gyak­ran nem ismerték ki, hová kell fordulniok. A tör­vényjavaslat által az egyöntetűség nemcsak be nem hozatott, sőt a költségekre nézve még nagyobb té­vedésben lesznek, mert magukat minden körülmé­nyek közt a tariftához alkalmazhatni vélik, míg ellenkezőleg a közjegyző csakis az árvaszékek ál­tal hozzáutasított hagyatéki ügyekben szabja ma­gát ahhoz. Mindezekben eléggé ki van tüntetve a kérdéses törvényjavaslat hiányos volta, azért szakértők nézete után indulva, az alkotandó törvényben megállapí­tandó volna: 1. Hogy a terhek levonása után, vagy a ter­hekre tekintet nélkül értetnek-e a megállapíttatni kívánt díjak? 2. Kimondandó, hogy a helyszínére csak az esetben tűzendő ki a tárgyalás, ha czélszerűbbnek mutatkozik vagy egyáltalán az vezet eredményre; ellenkezőleg az 1875. február 16-án kelt igazság­ügyminiszteri közjegyzői utasítás 22. §-a értelmé­­beni jogánál fogva területéhez tartozó bármely községbe, a feleket idézheti a közjegyző. 3. Tetemes időt igénylő avagy ismételt tár­gyalás esetében, a­mennyiben az a közjegyző hibá­ján kívül eső körülmény miatt vált szükségessé, mily arányban veendő újabb díj ? 4. Megállapítandó tárgyalási díjon kívül fu­var, élelmezési és­ szállási díj fejében egy napra mennyi vehető? 5. Az illetékszabási hivatalhoz lemásolandó okmányok másolása, hitelesítése, bemutatás, és a hagyaték kimutatásért úgy a felek idézéséért minő díj követelhető? 6. Kimondandó, hogy nem fizetés esetében melyik hatóság van hivatva a díjak megállapítására­­ és behajtására, kifogás esetében pedig minő eljárás követendő ? 7. Meghatározandó, hogy hivatalos beavat­kozás esetében a tárgyalásnál a járásbíróság tar­tozik-e magát a törvény szerint megállapított díj­szabályhoz tartani? A kivándorlás kérdéséről: Tisztelt Szerkesztő Úr! Az „Ellenőr“ egyik nemrégen megjelent czik­­kében egyebek közt az foglaltatik, hogy a múlt 1879-es év alatt a liverpooli kikötőből egymagából 60.000 angol és 30.000 irhoni vándorolt ki Ame­rikába és ezen tényhez a czikk írója azon meg­jegyzést fűzi, hogy: „mégsem emelt vádat e miatt a kormány ellen senki“ és alább hozzáteszi: „Ná­lunk, ha Sárosból kivándorol húsz ember . . . stb., ki lehetne más a bűnös, mint „Tisza“ és a haza­áruló többség!“ Minthogy azon országból, melynek gyermekei ily nagy számban külföldre vándorolnak, hosszasb ottidőzés után nemrég tértem haza és minthogy ezenkívül néhány más országban is jártam, me­lyekből szintén rendes, sőt szervezett kivándorlás megy végbe, engedjen tisztelt Szerkesztő úr a fent­idézett sorokra néhány általános megjegyzést tennem. Arra, vájjon „húsz embernek Sárosból való kivándorlásáért“ Tisza miniszter és a parlamenti többség tétessék felelőssé vagy sem, annál kevésbé fogok reflectálni, mivelhogy egy sokkal messzebb menő, az imént említettet is magában foglaló kér­dést vetek fel: Váljon csakugyan oly irtóztató baj-e az, hogy Magyarországból emberek Ameri­kába, Ausztráliába és általában világgá mennek? Különösen hangsúlyozom, hogy­ Magyarországból, ezzel azt akarom jelezni, hogy szem elől nem té­vesztem hazánk sajátságos viszonyait, népessége csekély sűrűségét, emberi munkaerőben való hiá­nyát, említésre méltó ipar megteremtésének feltét­len szükségességét, a meglevő emberanyag fenn­tartásának és megkímélésének ugyancsak szüksé­ges voltát, nehogy a nemzet nagyobb és gyorsab­ban szaporodó nemzetektől agyonszoríttassék. Hi­szen ki is felejtkezhetnék meg ezen tényezőknek csak egyikéről is, nálunk, hol a kicsinységgel valóságo­san kérkednek, vele pompáznak, abba burkolóz­nak, azon melegednek, csakhogy a rettenetest el­kerülhessék, t. i. dolgozni, valamit koc­káztatni, kényelmüket feláldozni, szokásaikat megtagadni, hogy­­más nemzetekkel való becsületes versenyzés­ben azzá lehessenek, mivé azok lettek, vagy épen őket túlszárnyalni! „Csak 16 milliónyi nép vagyunk,“ ez hangzik mindenünnen, szegény, hátramaradt, földmivelésre szorult nép vagyunk, melynek benn az országban kell maradnia, koronként­­ éhen kell halnia, mert: „extra Hungáriam non est vita“ stb. Csak 16 mil­lió! Az 1831-ik évben Nagy-Britanniának épen 16­7­ milliónyi lakosa volt és nevét már az egész földön ismerték, befolyása a világ fölött uralko­dott, kereskedelme, mely egyébiránt már III. Edu­­árd (1327 — 1377) óta a kormány és az egész nép szakadatlan gondját képezte, bármely más nemzeté­nél nagyobb volt, kivitele iparczikkekben már 50 mil­lió fontnyi értéket képviselt. És azon időben An­gol- és Skóthon még majdnem épen oly mérték­ben voltak földmivelő mint iparűző országok, mert 3,414,175 család közül 961,134 = 28 2% fog­lalkozott földmiveléssel és 1.434,873 = 42% ke­reskedéssel és iparral, míg 1871-ben 26 millió em­ber közül (Irhon nélkül): 1,656 938 = 6­4% földmiveléssel 6,955,626 = 27% kereskedéssel és iparral, tehát a külfelé törekvő iparágakkal 4%-szer több ember foglalkozott; és ugyanezen időben (Ke­leti szerint) Magyarország 5.010.000 , 335% földművest, és 646 900 , 42% iparost és kéz­művest számított. Úgy de az 1840 — 1870-iki éve­kig az egész egyesült királyságból nem kevesebb, 1**1**«^ T,o*­r.ocnj ciuuci vruiuuiuut ri, c*ö nu^ui mintegy 5,1 millió az Egyesült­ Államok felé vette útját. Nem volt-e ez nemzeti veszteség, kárbave­­szett drága munkaanyag, az országos érdekek meg­csorbítása? Nem! Minden angol munkás ma már belátja, hogy ezen kivándorlás nélkül Anglia soha sem lett volna oly nagygyá, oly hatalmassá, oly túlnyomólag befolyásossá, ipara oly erőteljessé, és áruinak kelendőségi tere oly kiterjedetté, mint a minő. És ez igen természetes. A kivándorlók, legtöbbnyire ínségtől űzetve, nem örömest mentek el, sírtak, és keservesen panaszkodtak sorsuk és az önző aristocratikus honi törvények fölött, melyek őket hazulról elkergetik, mig mások kényelmesen otthon vesztegelhetnek. De midőn végre rászánták magukat, és otthonukat elhagyták, addig sohasem tanúsított erélyességgel fogtak a munkához, és midőn sikerült valahol lete­lepedniük, az anyaországgal azonnal kereskedelmi összeköttetésbe léptek. Idegen terményeket hazaküld­­vén, cserébe honi föld- és ipartermékeket kaptak, melyeknek élvezését, viselését és használatát már megszokták vala; az angol név, az angol gyárt­mányok, az angol befolyás terjesztéséről gon­doskodtak; szívük belsejében a hálátlan hazá­hoz hívek, ez mindig ajkaikon, lelkükben, tol­lakon volt; az angol államhatalom önkénytes ügynökeivé szegődtek, egy új Angliát alapítot­tak minden világrészen. És az otthon marad­taknak tágabb mező nyílt, a külről tapasztalt erély rájuk is ragadt, gyorsabban megszaporodtak, szorgalmasabban dolgoztak, mindenkor a világ­nézet magaslatán álltak, mindig tudták, nem ide­genek, hanem saját testvéreik, rokonaik, sógoraik­tól stb., a világ folyását, mily szükséglet van je­lenleg valahol és miben bővelkedik ugyanakkor valamely ország, minek Anglia hasznát vehetné. Voltak kalandorok is, lordok ifjabb fiai, tehát sze­gény aristocraták, kik külországokba mentek, mert épen menni akartak. A túlnyomó többség azon­ban kénytelen volt kivándorolni, nem szí­vesen téve azt, és eltávozásuk mégis úgy rájuk, mint hazájukra áldást hozott. Ugyanezért a kivándorlás jelenleg valóságos társadalmi intézményt képez Angliában. Valahányszor a népség egy részének dolgai rosszul mennek, egyenesen a kivándorlás hozatik javaslatba. Minap valaki nyilvános felol­vasást tartván, épenséggel azt ajánlá, hogy a mos­tani népesség közül 11 millió ember vándo­roljon ki, és ezen javaslatot okadatolta is, anélkül, hogy a hallgatókban bámulást vagy elszörnyedést keltett volna. Németországnak is az ínség, a szü­löttjeivel űzött kereskedés és a politikai üldözések által erőszakosan létesített kivándorlás nagyon szolgált javára; egész külkereskedelme csakis ál­tala emelkedett a mai magaslatra. Hollandia, Spa­nyolország stb. még most is veszik hasznát ko­rábbi kivándorlásoknak, és épen most szervezi a kis Svájcz gyermekeinek rendszeres kiván­dorlását. Magyarországnak szintén volt már emigra­­tiója — önkénytelen, miként minden más országé — és épen nem volt kárára! A­mit valahol a vi­lágon, még a legújabb időkig, Magyarország léte­réről tudtak, mindez Kossuthtal és az emigránsok­kal való összeköttetés folytán történt. Ha valahol kereskedelmi érintkezésbe léptek Magyarországgal, mely lehetővé tette, hogy borunk, gyapjúnk, fagy­­gyunk, és különösen lisztünk, valamint száz egyéb kevésbé fontos árvezikk Bécsen és Brünnön túl kivitessék, ez bebizonyíthatólag honfitársaink kez­deményezésének köszönhető, kik a forradalom óta Németországban, Angliában, Amerikában stb. állan­dóan letelepedtek, és első­sorban talán csak saját hasznukra gondolnak, a­mi igen természetes is, de e mellett hazafias tettet is visznek véghez, nevün­ket képviselik, és érdekeinket megóvják jobban mint bármely diplomata, és consul vagy főconsul! Míg az egyszerű kézműves vagy napszámos is — Sárosból, ha úgy tetszik — önmagának és honának sokkal többet használhat kivándorlása által, föltéve, hogy itthon kenyerét nem keres­heti, mint száz meg száz ácsorgó, kik otthon gug­golnak, és a rossz idők miatt jajgatnak, mert má­sutt új munkamóddal, új szerszámmal ismerked­­hetik meg, és erről komáját, vagy pajtását tudó­síthatja, kitől ismét a falu, a megye, az egész or­szág nyerhet értesítést. A kivándorlók közül né­hány bizonyára tönkre fog menni, mert nem min­denki elég erős, vagy választja a helyes utat és nem is mindenkinek kedvez a szerencse. Szegé­nyek­­ hazájuk érdekeinek vértanúivá lesznek, míg otthon talán útonállók, naplopók, vagy épen ön­gyilkosokká lesznek vala. .. . Őszinte könyvt ezeknek, de szívélyes üd­vözletét azoknak, kik szerencsésen átkeltek, és kül­detésüket teljesíthetik! Hiszen itthon is naponta jutnak tönkre emberek, testileg, szellemileg és er­kölcsileg, drága munkaanyag, nemzeti kincs, és mégis menthetlenül vész el. És a magyar parasz­tok közt a drága emberélet elpazarlása fájdalom szokásossá és rendszeressé vált... Ez azonban külön és fontos fejezetet képez, még a kivándor­lásénál fontosabbat. Vajha a szakértők behatóan foglalkoznának vele, és a nagy baj orvoslására kellő ellenszereket javasolnának! Dr. Frei Gyula. HÍREK. — Február 13. — — A Dunáról. A rohamosan s tartósan beál­lott lanyha idő közel kilátásba helyezi a jég elvo­nulását. A főváros mellett a folyam csaknem egé­szen jégmentes, s az a nagyobb jégdarab, mely a lánczhíd fölött elterül, már annyira gyönge hogy megindulása már csak órák kérdése. A fővároson alul, nem messze a vámháztól kezdődik a tulaj­­donképeni jég, mely a vasúti hídnál torlódásokat képez. Fölül, a Margithidon túl, szintén egész tö­megben áll még a jég. Mint halljuk, eddig több helyen történtek s még történnek robbantások dynamittal a torlódások elhárítása végett; maga a csavargőzös vál­lalat is a propellerek újból való közlekedhetése végett hasonló módon gondoskodik a jég eltávolításáról.­­ A lanyha idő egész Ausztriára is kiterjedvén, Bécsben már megalakult az árvízbizottság, miután ott is várják a jég elindulását. Ma már nagyon gyönge volt ott is a jég. Nagy fontosságú azonban az a körülmény, hogy — mint jeleztük — a po­­zsony-gönyő-komáromi folyamrészen oly rendkívüli torlódások vannak, melyek attól engednek tartani, hogy a folyam az óriási nyomás folytán új ágyat fog keresni, miáltal Budapestre is könnyen nagy veszély háramlanék. Ismét minden attól függ, hogy az alsó jég mihamarább elinduljon. — Hansen Budapesten. A bécsi Ringtheater furcsa hősét Hansent sokan várták Budapestre és kiváncsiak lévén egy kis magnetizálásra, melylyel együtt jár mindig egy kis érdekes botrány is. Hansen meg is kötötte már a szerződést a gyapjú utczai Variétés-színház igazgatójával bizonyos számú előadásra, de amint értesülünk, a rendőrség tartva a botránytól, az előadásokat jó eleve betiltotta. — Görgey Arthur a minap Visegrádon súlyo­san megbetegedett. A váltóláz oly hevesen lépett föl, hogy Görgey környezete jónak látta dr. Far­kas Lászlót Budapestről a beteghez hivatni Gör­gey most már túl van a veszélyen. — Véres krónika. A prágai gyilkosságokról táviratainkban már megemlékeztünk. Az egyik szörnyű tettnek közelebbi részletei a következők: Schilhan Ignácz, 26 éves, technicus, néhány évvel ezelőtt megismerkedett az 52 éves Czermák Joze­­finével, ki meglehetős rosszhirü asszony volt, egy puskaműves neje, s férjétől elváltan élt. Ez asz­­szony különben kártyavető hírében is állott, olyan srr.+cok tixto+k gyAk­o­­olu.! tv 4» tv 4 tvl 4 Millel’ft, kinek anyja is lehetett volna, hogy viszony szövődött közöttük. Együtt laktak. Néhány héttel ezelőtt hozzájuk költözött Kuba Julia 18 éves leány, a prágai „félvilág“ tagja. Hogy hárman miként él­tek együtt, az mind ez óráig kiderítve nincsen. 11-én este még elég kedélyesen lehettek együtt, mert éjfél után 2 órakor Schilhan a házban levő kávéházból fölvitt két üveg sört és két Virginia szivart. 12-én reggeli 4 órakor tompa zajt hallottak Czermákék lakásából s a szomszédok azt hitték, hogy ott bizonyosan fát vágnak. Nemsokára azonban két­ségbeesett segélykiáltások vonták magukra a ház­beliek figyelmét. Berohantak a lakásba, melynek első szobájában találták Kuba Júliát éjjeli öltöny­ben, a földön elterülve, több sebéből ömlött elő a vér. A belső szobában még borzasztóbb látvány tárult a belépők elé. Az ágyon feküdt a háziasz­­szony, arczát elborította a vér, a földön rángató­zott Schilhan, mellé két sebéből patakzott a vér. Kuba Julia halk hangon tudott annyit mondani, hogy Schilhan előbb Czermáknét lőtte le, aztán rátüzelt revolveréből kétszer egymásután, s egy fölkapott késsel düthödten döfött feléje. Ezután maga ellen fordította pisztolyát, azt mondva: „Te már kaptál eleget, most már én következem.“ Azzal keresztül lőtte mellét. Kuba Júliát a lövé­sek leterítették, de ki akart vánszorogni a szobá­ból; ekkor Schilhan minden erejét összeszedve még egyszer fölemelkedett, utána lőtt, s pisztolyá­nak utolsó töltényét saját mellébe bocsátotta. Kuba Julia kivonszolta magát az első szobába, de ott már kimerülten összerogyott. Mikorra a bizott­ság megérkezett, Czermák halott volt, Schilhan olyan állapotban, hogy minden pillanatban kimúlhat, s Kuba Julia állapota is veszélyes, mert hat sebe kö­zül három, fején, vállán és hátán éltét fenyegeti. — Még egy másik véres esemény is történt Prágá­ban, mely az előbbinél annyival borzasztóbb, mi­vel itt az áldozat a gyilkosnak édes atyja. Hynek János szegény, családos öreg ember volt, gyönge már a munkára, s csak mint utczasöprő tudott itt­­ott egy kis pénzt keresni. Legnagyobb fia József 18 éves haszontalan csavargó gyerek, ki lustasága és korhelysége miatt gyakran kézzelfogható dor­gálást is kapott apjától, s napszámba csak akkor ment, ha kényszerítették. Farsang keddjén része­gen jött haza, s atyja ekkor is dorgálta. Anyja, mint rendesen, pártjába vette a fiút, minek az ván következménye, hogy az öreg Hynek kitolta a szo­bából a fiút is nejével együtt. Ezek ketten döröm­­böztek egy ideig, nemsokára betörték az ajtót. A szomszédok nem törődtek velük többet, mert la­kásukban elcsöndesedtek csakhamar. 11 óra tájban aztán híre jutott, hogy az öreg Hynek meghalt. József sietett a rendőrségre, s bejelentette, hogy öngyilkosságot követett el. A rendőrök Hyneket az ágyon találták kinyújtva, mellén egy mély kés­­döféssel, mely egészen a szívbe hatolt. A család ismerősei mind meg vannak arról győződve, hogy a 18 éves suhancz dulakodás közben döfte ke­resztül atyját. — Ferenczy Nép. János, legfőbb itélőszéki biró elhunyt. Mint említettük, néhány nap előtt a hivatalos helyiségben szélhüdés érte s aggasztó ál­lapotban vitték haza. Bekövetkezett haláláról a következő gyászjelentést kaptuk: Ferenczy Já­­nosné született Kassics Jozefa megtört szívvel je­lenti felejthetlen szeretett férjének Ferenczy Nép. János kir. legfőbb itélőszéki bírónak, folyó február hó 13-án agyhüdés folytán munkás élete 58-ik, boldog házassága 29-ik évében a halotti szentségek ájtatos felvétele után történt gyászos elhunytál. A boldogultnak hitlt tetemei f. hó 15-én délután 3 órakor lakásán (VIII. ősz-utcza 37. sz. alatt) fognak beszenteltetni, és a kerepesi sirkert­­ben örök nyugalomra tétetni. A gyász­mise-áldozat pedig f. hó 16-án délelőtt 10 órakor a sz. Feren­­cziek templomában fog a mindenhatónak bemu­tat

Next