Ellenőr, 1880. február (12. évfolyam, 54-101. szám)
1880-02-14 / 75. szám
get megcsinálta a vér és vas. De fennmaradtak, bár megnyirbált állata ulni a f innokkal az egyes államok. Németország azon irányban tovább haladva, melyben Bismarck hatalmas karja löki, el fog jutni ez államoknak az egységes Németországban, az egységes német népben való teljes felolvadásához. Ez az egységes Németország, melynek nem lesznek szövetséges államai, hanem puszta tartományai, melyben nem lesz más koronás fő a német császárénál, ez a Németország eszménye azon államférfiúnak, ki a történelem legnagyobb alkotását hajtotta végre. Csak az a kérdés, vájjon Bismarck jól választotta-e meg eszközét, s nem érné el ő, vagy eszméinek örököse ezért a szabadságnak bár hosszabb, de kevesebb veszélylyel környezett útján. Az a kérdés, vájjon az apró német államok nem szívesebben olvadnának-e fel a szabad, mint az elnyomott Németországban. A történelemnek vannak bizonyos pályafutásai, melyeket ép úgy ki lehet számítani, mint bizonyos üstökösökét. Németország a foederalisticus államból át fog alakulni teljesen egységes állammá! De kérdés, lehet-e, szabad-e erőszakolni a történelmet s a természetes fejlődés menetét. E kérdésekre csak a jövő adhat választ. Addig csak sajnálkozhatunk, hogy Németországot a reactio löki czélja felé. Ez a reactio azonban nem befolyásolhatja azon benső jó viszonyt, mely Németország és monarchiánk közt fennáll, annál kevésbé, mert a német nép közvéleménye egy ponton találkozik kormányának véleményével. Ez a pont az osztrák-magyar barátság. A szabad Németország époly becses szövetségesünk volna, mint amily nélkülözhetien szövetségesünk az elnyomott Németország. Attól óvakodni fogunk, hogy a szabadságellenes szellő Németországból átcsapjon területünkre, ellenben csak óhajthatjuk, hogy a szabadság életerős levegője monarchiánkból áthatoljon szomszédunkba. Ausztria-Magyarország és Németország közt azonban nem a szabadelvűség kérdéseiről, hanem arról van szó, hogy fentartsák a békét, Európa egyensúlyát s kölcsönösen védjék egymást a támadások ellenében. Éhez pedig nem kell egyéb az érdekek közösségénél , őszinte barátságnál. Mind a kettő megvan. S ez elég czélunkra. A többi a német nemzet és kormánya közti ügy, melynek vitatásánál azonban rokonszenvünk a német nemzet és nem a reactio táborában van. A leányzó nem halt meg, csak aluszik Eltemették. A képviselőház közgazdasági bizottsága egyhangúlag kimondotta, hogy a földadó után szedendő *akrnak a gazdasági egyletek számára subventióként nyújtását a képviselőháznak nem ajánlja. És mivel amit a háznak bizottságai ajánlanak, a ház által rendszerint el is szokott congressusnak ez indítványa, a gazdaegyletek jobb jövőjének e reményhorgonya, ez idénre el van temetve! Pedig jó lett volna e darab saramelytől mindenki kezét bepiszkolni félte, jobban megtekinteni. Belsejében gyémánt volt elrejtve! Általános a panasz a gazdasági egyletek szunynyadása, tétlensége felett. Hatoljunk le a bajnak gyökeréhez. E lethargiának két oka van: a részvét- és pénzhiány. E kettő képezi azon bűvös circulus vitiosust, amely kába álomra nyügzi egyleteinket. „Nincs jövedelem, mert kevés a tag és az sem fizet; — kevés a tag és az sem fizet, mert a vidék gazdái nem érdeklődnek az egylet iránt; — nincs érdekeltség, mert az egylet nem tesz semmit; nem tesz az egylet semmit, mert nincs jövedelme.“ E bűvös körből azáltal, hogy útán-útfélen, a közgazdasági bizottságban, a képviselőházban, a miniszteri székről az érdekeltség hiányát örökké gazdáinknak fejéhez vágjuk, kimenekülni nem lehet. Az álom tovább fog tartani, mert — fájdalom — korunknak nincsen gr. Széchenyi Istvánja, aki csodát mivelne a közöny felrázásában. Helyzetünkben csak a törvényhozásnak egy heroicus actusa segíthet: a zagros subventio. Mert tessék elhinni, hogy gazdáink közönyének felrázása nem lehetetlen dolog, csak nem kell aprólékos aggálylyal, félrendszabályos kuruzsolással nagyot mivelni akarni. Mindenekelőtt pénzt tessék adni az egyleteknek, hogy működhessenek és pezsgő életre fognak ébredni egyleteink. A gazdasági egyletek iránti érdekeltség felélesztésének csalhatlanul hathatós eszközei: minél gyakoribb állatkiállítás, mindennemű sűrű gépverseny, népszerű gazdasági olvasmányoknak nagy mérvben ingyen terjesztése és vándortanítók alkalmazása. Éhez pénz kell, de adjuk meg a pénzt és felébred az érdekeltség, szaporodni fognak a tagok, öszpontosul és munkára ébred a szakértelem, önkényt és szívesen fizetni fognak a tagok, gyarapszik a pénztár, erősödik az egylet. Ott leszünk, ahova érni akartunk, de ahova a scrupulositás, a skepsis soha el nem vezetnek. Hogy a fent idézett ébresztő módok nem légből kapottak, arra bizonyság a békésmegyei gazdasági egylet, mely 20 éves fennállása óta feladatai legfontosabbikának a kiállítások, versenyek, pályázatok sűrű tartását és népszerű gazda olvasvasmányok terjesztését tekintette és amelynek ma 900 tagja nem kényszerből tart össze, hanem minden oldalról, még a megyén kívülről is, önkényt kínálkozik a felvételre. Juttassunk pénzt az alvó egyleteknek, hogy működésüket megindíthassák és utána nyomban felébred az érdekeltség is! Miután pedig pénzt az egyleti tagoktól nem kaphatunk, mert hiányzanak, nincs más mód, mint hogy azt az állam juttassa az egyleteknek. Erre nézve pedig két út kínálkozik: Vagy maradunk a régi rendszer mellett, amely szerint a földmivelési minisztérium a szűk országos dotatioból évenként 50, 100, 500 frtot osztogat némely egyletnek. E rendszer feltétlenül elvetendő , mert a törvényhozás az ország pénzügyeinek mostoha állapotánál fogva mindig szűk marokkal fogja mérni a dotatiót, ami épen csak az éhenhalástól ment meg, de nem gyarapít, mert továbbá a földmivelési miniszter, úgy amint még eddig soha sem volt, előreláthatólag ezentúl sem lesz szakember, csak dilettáns a gazdasági téren és ezért sok gyakorlatiatlanra osztogat s megtagadja a segélyt a nagyon is szükségesre; mert csak néhány egylet kap, ami nem igazság, és az is oly keveset, hogy annak aztán alig van látszatja; s mert végre az egyletek nem számíthatnak rendszeres támogatásra, tehát tervszerű mozgalom helyett csak áldástalan kapkodás létesülhet. Vagy elfogadjuk és előbb-utóbb el fogjuk fogadni a Varos subventiót, mint körülményeink között egyedül helyes rendszabályt, mert ezen állandó és kielégítő támogatás tudatában minden vidéken, már csak e biztos segély alapján is, létrejönnek gazdaegyletek és tervszerűen kellő mérvben munkálkodhatnak, és mert e megadóztatás igazságos, mert azok érdekében történik, akik fizetik, könnyű, mert mert saját javára a föld még megbír és népszerű, mert azt a gazdák egyeteme Sz.-Fehérváron önkényt ajánlotta fel. De hát az életre ébresztésnek e legegészségesebb és leghatályosabb módjáról a képviselőház bizottsága lemondott és e kedvezőtlen elhatározásnak szerintem három oka volt: 1. Mert maga gr. Desewffy Aurél, a sz.-fehérvári congressus által választott végrehajtó bizottságnak elnöke, kit a reményre gerjedt közvélemény az agrárius mozgalomnak élére állított, ellene volt a képviselőház bizottságában e Vokros önmegadóztatásnak a pásztor ellene fordult saját nyájának! Amit a congressus ajánlott, azt a végrehajtó elnök ott, ahol támogatnia kellett volna, ellenezte. Igaz, hogy az egyéni meggyőződés szent, de e meggyőződésnek, ahol általános határozatról, megbízásról van szó, ha nem támogathatja a határozatot, elnöki állásában talán útjába se kellett volna állnia ? Mert az elnöknek, egyéni meggyőződését elhallgatva, pártok felett kell állnia! A végrehajtó bizottságnak feladata volt agitálni, közvéleményt érlelni, elfogadást biztosítani a congressus határozatai számára; de ha elnöke maga ellenműködést fejt ki, nem csoda, ha a képviselőház bizottsága nem pártolja a néma nyájat pásztora ellenében. 2. A földadó utáni 7.kr elfogadásának tévesen lett következményéül felállítva a gazd.egyletek eddigi önkénytes szervezetének köteles tagsággá, függő kamarákká átváltoztatása. E tévedést csattanóan bizonyítja valamennyi felszólalás, mely ez ügyben a képviselőház bizottságában történt. Kemény G. miniszter azt mondta: „Újabb törvény által a közönségre ráparancsolt és a szabad önkénytesség helyett kormány által rendszeresített és adózáson alapuló egyleteket akarunk alakítani.“ — Szalay Imre: „A gazd. egyletnek mintegy imperativalakitásár el.“ — Istóczy: „A vidéki gazd. kamarák kötelező felállításáról“ beszél. Minderről szó sem volt a sz.-fehérvári congressuson. Igaz, hogy a congresus végrehajtó bizottsága (1. a congressus jegyzőkönyvét) túlment megbízatásán és emlékiratában gazd. kamarák kötelező felállítását javasolja, de erre a congressustól nem volt megbízatása. A congressus óhaját fejezte ki, hogy minden megyében gazdasági egylet, társadalmi uton, önkénytesen létrejöjjön és azt kívánta, hogy ezen autonóm egyletek, mint olyanok, a földadó forintja után szedett zakrral subventionáltassanak. Természetesnek találom, hogy a képviselőház bizottságának minden tagja megborzadt egy oly képtelen alkotástól, mely az eddigi önkénytes egyletek romjain úl, minden adópótlékfizetőt belépésre kötelező egyletek imperatív létrehozásában áll, mert érezte, hogy iy szörny-egyletektől életképességet várni nem lehet. Egészen más képet nyer azonban a dolog, ha megmaradunk az eddigi egyletek mellett, úgy amint most szervezve vannak, azokat továbbra is önalkotta körükben élni hagyjuk s hasonlókat társadalmi uton létrehozunk és a zakros adópótlékot ezen egyleteknek juttatjuk, épen nem kötelezvén, csak szabadságukra bízván a pótlékfizetőknek, hogy az egyletbe ^ e ^£rcuDcicu.t.ii aiunjauan az eszme anyna talált volna oly ellenszenvre, minőt a képviselőház bizottságában tapasztalt. 3. Végre ez adópótlék megszavazásának azon többfelől nyilvánult aggodalom is állhatott útjában, hogy az ez után begyülendő összeg a gazdaegyleteknek szabad rendelkezésére bocsáttatván, lesz more patria magnum áldomás kevés eredménynyel és a subventió, eredeti czéljától elvonatván, sinecurák felállítására, a titkárok fizetése által fog absorbeáltatni. — Ami a hovaforditást illeti, szerintem törvény és administratio utján könnyű kivinni, hogy e subventio csupán az egyleti tevékenység tényleges költségeinek fedezésére fordíttassék és e hovafordítás okmányokkal igazoltassék; a titkárok fizetését pedig e subventióból fedezni és emelni egyenesen helytelennek tartom. Igenis, dotálni kell a titkárt, de csupán az egyletnek saját jövedelméből. Tessék neki (s ez leginkább tőle függ) szaporítani az egyletnek tagjait folytonos, fáradhatlan taggyűjtés utján; fizetése azon mérvben szaporittatván, a mint a tagok külön tagdijai által az egyletnek pénztára gyarapszik. A Vikros subventio pedig egészben az egylet közhasznú czéljainak gyakorlati kivitelére fordíttassék. Akár ezek, akár mások voltak okai a subventio elvetésének, ez elvetéssel súlyos csapást mértek a gazdaegyletek újraéledésének reményére. De csak egy időre! Vannak már most is számos, lelkes pártolói országszerte, mint a congressus bizonyította, sőt voltak a képviselőház bizottságában is. Hogy ez eszme az idén megbukott, nem csoda, mert váratlanul merülvén fel a honmentés buzgalmának hacsából, a közvéleményt készületlenül lepte meg. Egy rövid félév alatt nem volt idő tisztázni körüle a fogalmakat, nem volt idő a sarat lehántani a gyémántról, bizonyítja ezt azon tömérdek balfogalom, mely hozzátapadt és elmerülését segítette. Ámde foglalkozzunk csak vele bővebben és hordereje mindig tisztábban, világosabban fog kimagaslani. Mindig hangosabban fogja a közvélemény sürgetni ezen, már első megpendítésekor feltűnő mérvben pártolt életrevaló rendszabályt, mely nélkül még 10—20 évig is elsopánkodhatunk a gazdaegyletek pangása felett. A zakros subventió most el van temetve! de fel fog támadni! A leányzó nem halt meg, csak aluszik! MOKAY SÁMUEL: A közjegyzői díjak. A hagyatéki ügyekben szedendő közjegyzői díjakra vonatkozólag már elmondtuk véleményünket. Az alább közlendő czikk ellentétes álláspontról bírálja a kormány által beterjesztett javaslatot. Mivel azonban az ellenvéleményt sohasem zártuk ki lapunkból, közöljük ezen különben szakértői körből származó bírálatot annál is inkább, mivel pár észrevétele valóban érdemes a megfontolásra.* Aki a provinciális körülményeket, különösen a szegényebb sorsú községek helyzetét ismeri, tudnia kell, hogy 1000 frtot meghaladó hagyaték alig találkozik ötven közül egy, ha pedig a hagyatéki teher levonatik, akkor tán Vio vagy Vico rész, márpedig a törvényjavaslat hallgat arról, váljon a terhek tekintetbe vétele nélkül, avagy a terhek leszámítása utáni tiszta hagyatékot érti-e hagyatéknak ? Köztudomású dolog, hogy legtöbb megyében a birtokviszonyok oly rendezetlenek, miként az ingatlanok legnagyobb része, melynek örökhagyó halálakor birtokában volt, még az örökhagyó nevén nem áll, hanem szintén időközben elhalt, vagy gyakran ismeretlen helyre távozott valamelyik volt tulajdonos nevén, ezt azonban, minthogy a telekkönyvek a községekben nem vezettetnek, a helyszínen kitudni nem lehet, hanem a telekkönyvi hatóság székhelyén, ily esetben vagy egyáltalán nem lehet a helyszínen a tárgyalást megejteni, vagy az összes érdekelteknek a telekkönyvi hatóság székhelyére idézése mellett kell folytatni és az előző tulajdonosok hagyatéki iratait is beszerezni annál inkább, mert sem a felek, sem az árvaszékek nem elégesznek meg az 1877: XX. t. sz. 254. §-ában érintett háramlási joggal, melyet később költségesebb és hosszadalmasabb perrel kellene érvényesíteniük, migyen több hagyaték összekapcsolása által rendesen elintézhetők. Számos megyében, hol egy közjegyzőhöz 2—3 járás van beosztva, több község a közjegyző székhelyétől oly távol esik, hogy csupán az odautazás egy egész napot, sőt gyakran az utak járhatlansága miatt többet is igénybe vesz, már most, midőn kétségtelen, hogy egy községben átlag alig fordul elő, egy évben négy-öt olyan halálozás, mely után hagyaték tárgyalandó, tehát a közjegyző vagy kénytelen összevárni, míg egy távoleső községből nyolcz, tíz hagyatéki ügy érkezik hozzá, vagy ha előbb sürgettetik, avagy ingyenes hagyatéki ügyek elintézésével bízatik meg, kénytelen a hagyatéki iratokat az árvaszékhez visszaterjeszteni, tudván, hogy fuvarja naponkint legkevesebb 5írtba, élelme, szállása két-három forintba kerül, mely nyolcz-tíz hagyatéki ügynél kevesebbel nem fedezhető; arra pedig, hogy a hagyatékok elintézése körüli költségeket sajátjából pótolja, nem kényszeríthető. A midőn tehát jelenleg a szolgabirák esetleg segédeik is fuvarjukat és napdíjukat, mely a törvényjavaslati összegeknél többre ég, felszámítják, nincs értelme annak, hogy a közjegyző, kinek fix fizetése nincs, ki három négy napi távolléte alatt nem ritkán jövedelmezőbb jogügyletet szalaszt el, miért ne számíthatna mértföldek szerint fuvarbért, élelmére pedig az eddigi díjszabály 20. 21. §-ai szerint bizonyos összeget? Még kevesebb értelme van a javaslat 4-ik pontjának, melynél fogva az árvaszékek felhatalmaztatnak, hogy hasonló díjazás mellett a tárgyalás vezetését az árvaszék tagjaira vagy szolgabírákra bízhassa,mert hogy egy fizetéses tisztviselő hasonló díjat húzhasson a közjegyzővel, kinek fizetése nincs, a legnagyobb képtelenség! A törvényjavaslat egészen mellőzi azon körülményt, hogy majd a 2-ik pontban érintett okból, majd azért, mert a felek tárgyalásra mindnyájan meg nem jelennek majd azért, mert az árvaszék a létrejött egyezséget helyben nem hagyja, a közjegyző hibája nélkül háromszornégyszer fordul meg kezén és tárgyaltatik általa valamely hagyaték, ily esetben mi történik a tárgyalási díjjal? Tán ugyanazon egy díjban tízszer is köteles a helyszínére kimenni? Ez esetben alig találkozik közjegyző, ki hagyatéki ügyek tárgyalásával foglalkozzék. A törvényjavaslat nem veszi tekintetbe a működés tartamát, holott tény, miként némely csekélyebb hagyaték elintézésére nem ritkán több idő, sőt több nap igényeltetik, főkép midőn a hagyaték komplikált, több hagyatékokkal kapcsolatos és az örökösök viszálkodnak, mint egy tiszta nagyobb hagyaték elintézésénél, hol a hagyaték állagának s az örökösöknek kitüntetése után egyszerre kész egyesség vétethetik fel. Ignorálja a törvényjavaslat azt is, hogy a közjegyzők a m. k. pénzügyminisztériumnak 38411/1875. számú közrendelete 15. § a szerint az általuk tárgyalt hagyatéki ügyekben kötelesek a halálesetről fpltárt amin’Frrríkrrttv srtrrtf vróerrendeletét egy hagyatéki kimutatás kíséretében az illetékszabási hivatalhoz hiteles másolatban bemutatni, — minthogy ezen rendelet máig is érvényben áll és e szerint a hagyatéki iratok a közjegyzők által rendesen be is mutattatnak, váljon a törvényjavaslat szerinti tárgyalási díjban a másolati, hitelesítési és bemutatási díjben foglaltatik-e? mert ez esetben, minthogy a lemásoltatás a közjegyzőnek is pénzébe kerül, egyetlen hagyaték sem lenne, melyre reá ne fizetne, a kétszáz forinton aluli hagyatéki ügyek lemásoltatása pedig kizárólag saját zsebéből fedeztetnék a mellett, hogy a tárgyalást is ingyenesen terte megejtenie, márpedig nem fizetéses tisztviselőt arra kényszeríteni, hogy ingyen munkáján felül a felek részére saját költségén egy másoló írnokot is tartson, képzelni sem lehet. Nem vétetett figyelembe továbbá azon körülmény, hogy az idézés és csomagolás is a közjegyzőnek költségbe kerül, vájjon benfoglaltatik-e ez is a tárgyalási díjban. Sem a javaslat, sem az 1877: XX. t. sz. nem érinti, vájjon az árvaszékek által a közjegyzőkhöz utasított hagyatéki ügyekben, a mennyiben a felek tárgyaláskor rögtön nem fizetnek, (mi legtöbb esetben történik) ki állapítja meg és ki hajtja be a felszámitott, esetleg megállapitott költségeket? avagy a felek kifogásai esetében az 1874: XXXV. t. sz. 18-dik fejezete alkalmazásának van e hagyatéki ügyekben is helye? mely körülmény valamint eddig, úgy ezentúl is a közjegyzők rovására bizonytalanságban hagyatni látszik. Az eddigi állapot szerint az örökösödési eljárásnak három fóruma volt. a) trvk. rdzs. 580. 581. §-a szerint nagykorú örökösök, ha kiegyeztek, hirdetvényes eljárás útján a törvényszék előtt. b) trvk. rdzs. 560. §-a értelmében, ha a felek hivatalból beavatkozást kértek, a járásbíróság előtt. c) Az 1877 : XX. t. sz. értelmében a gyámhatóság megbízott közege előtt. Ez volt oka, hogy az illető örökösök gyakran nem ismerték ki, hová kell fordulniok. A törvényjavaslat által az egyöntetűség nemcsak be nem hozatott, sőt a költségekre nézve még nagyobb tévedésben lesznek, mert magukat minden körülmények közt a tariftához alkalmazhatni vélik, míg ellenkezőleg a közjegyző csakis az árvaszékek által hozzáutasított hagyatéki ügyekben szabja magát ahhoz. Mindezekben eléggé ki van tüntetve a kérdéses törvényjavaslat hiányos volta, azért szakértők nézete után indulva, az alkotandó törvényben megállapítandó volna: 1. Hogy a terhek levonása után, vagy a terhekre tekintet nélkül értetnek-e a megállapíttatni kívánt díjak? 2. Kimondandó, hogy a helyszínére csak az esetben tűzendő ki a tárgyalás, ha czélszerűbbnek mutatkozik vagy egyáltalán az vezet eredményre; ellenkezőleg az 1875. február 16-án kelt igazságügyminiszteri közjegyzői utasítás 22. §-a értelmébeni jogánál fogva területéhez tartozó bármely községbe, a feleket idézheti a közjegyző. 3. Tetemes időt igénylő avagy ismételt tárgyalás esetében, amennyiben az a közjegyző hibáján kívül eső körülmény miatt vált szükségessé, mily arányban veendő újabb díj ? 4. Megállapítandó tárgyalási díjon kívül fuvar, élelmezési és szállási díj fejében egy napra mennyi vehető? 5. Az illetékszabási hivatalhoz lemásolandó okmányok másolása, hitelesítése, bemutatás, és a hagyaték kimutatásért úgy a felek idézéséért minő díj követelhető? 6. Kimondandó, hogy nem fizetés esetében melyik hatóság van hivatva a díjak megállapítására és behajtására, kifogás esetében pedig minő eljárás követendő ? 7. Meghatározandó, hogy hivatalos beavatkozás esetében a tárgyalásnál a járásbíróság tartozik-e magát a törvény szerint megállapított díjszabályhoz tartani? A kivándorlás kérdéséről: Tisztelt Szerkesztő Úr! Az „Ellenőr“ egyik nemrégen megjelent czikkében egyebek közt az foglaltatik, hogy a múlt 1879-es év alatt a liverpooli kikötőből egymagából 60.000 angol és 30.000 irhoni vándorolt ki Amerikába és ezen tényhez a czikk írója azon megjegyzést fűzi, hogy: „mégsem emelt vádat e miatt a kormány ellen senki“ és alább hozzáteszi: „Nálunk, ha Sárosból kivándorol húsz ember . . . stb., ki lehetne más a bűnös, mint „Tisza“ és a hazaáruló többség!“ Minthogy azon országból, melynek gyermekei ily nagy számban külföldre vándorolnak, hosszasb ottidőzés után nemrég tértem haza és minthogy ezenkívül néhány más országban is jártam, melyekből szintén rendes, sőt szervezett kivándorlás megy végbe, engedjen tisztelt Szerkesztő úr a fentidézett sorokra néhány általános megjegyzést tennem. Arra, vájjon „húsz embernek Sárosból való kivándorlásáért“ Tisza miniszter és a parlamenti többség tétessék felelőssé vagy sem, annál kevésbé fogok reflectálni, mivelhogy egy sokkal messzebb menő, az imént említettet is magában foglaló kérdést vetek fel: Váljon csakugyan oly irtóztató baj-e az, hogy Magyarországból emberek Amerikába, Ausztráliába és általában világgá mennek? Különösen hangsúlyozom, hogy Magyarországból, ezzel azt akarom jelezni, hogy szem elől nem tévesztem hazánk sajátságos viszonyait, népessége csekély sűrűségét, emberi munkaerőben való hiányát, említésre méltó ipar megteremtésének feltétlen szükségességét, a meglevő emberanyag fenntartásának és megkímélésének ugyancsak szükséges voltát, nehogy a nemzet nagyobb és gyorsabban szaporodó nemzetektől agyonszoríttassék. Hiszen ki is felejtkezhetnék meg ezen tényezőknek csak egyikéről is, nálunk, hol a kicsinységgel valóságosan kérkednek, vele pompáznak, abba burkolóznak, azon melegednek, csakhogy a rettenetest elkerülhessék, t. i. dolgozni, valamit kockáztatni, kényelmüket feláldozni, szokásaikat megtagadni, hogymás nemzetekkel való becsületes versenyzésben azzá lehessenek, mivé azok lettek, vagy épen őket túlszárnyalni! „Csak 16 milliónyi nép vagyunk,“ ez hangzik mindenünnen, szegény, hátramaradt, földmivelésre szorult nép vagyunk, melynek benn az országban kell maradnia, koronként éhen kell halnia, mert: „extra Hungáriam non est vita“ stb. Csak 16 millió! Az 1831-ik évben Nagy-Britanniának épen 167 milliónyi lakosa volt és nevét már az egész földön ismerték, befolyása a világ fölött uralkodott, kereskedelme, mely egyébiránt már III. Eduárd (1327 — 1377) óta a kormány és az egész nép szakadatlan gondját képezte, bármely más nemzeténél nagyobb volt, kivitele iparczikkekben már 50 millió fontnyi értéket képviselt. És azon időben Angol- és Skóthon még majdnem épen oly mértékben voltak földmivelő mint iparűző országok, mert 3,414,175 család közül 961,134 = 28 2% foglalkozott földmiveléssel és 1.434,873 = 42% kereskedéssel és iparral, míg 1871-ben 26 millió ember közül (Irhon nélkül): 1,656 938 = 64% földmiveléssel 6,955,626 = 27% kereskedéssel és iparral, tehát a külfelé törekvő iparágakkal 4%-szer több ember foglalkozott; és ugyanezen időben (Keleti szerint) Magyarország 5.010.000 , 335% földművest, és 646 900 , 42% iparost és kézművest számított. Úgy de az 1840 — 1870-iki évekig az egész egyesült királyságból nem kevesebb, 1**1**«^ T,o*r.ocnj ciuuci vruiuuiuut ri, c*ö nu^ui mintegy 5,1 millió az Egyesült Államok felé vette útját. Nem volt-e ez nemzeti veszteség, kárbaveszett drága munkaanyag, az országos érdekek megcsorbítása? Nem! Minden angol munkás ma már belátja, hogy ezen kivándorlás nélkül Anglia soha sem lett volna oly nagygyá, oly hatalmassá, oly túlnyomólag befolyásossá, ipara oly erőteljessé, és áruinak kelendőségi tere oly kiterjedetté, mint a minő. És ez igen természetes. A kivándorlók, legtöbbnyire ínségtől űzetve, nem örömest mentek el, sírtak, és keservesen panaszkodtak sorsuk és az önző aristocratikus honi törvények fölött, melyek őket hazulról elkergetik, mig mások kényelmesen otthon vesztegelhetnek. De midőn végre rászánták magukat, és otthonukat elhagyták, addig sohasem tanúsított erélyességgel fogtak a munkához, és midőn sikerült valahol letelepedniük, az anyaországgal azonnal kereskedelmi összeköttetésbe léptek. Idegen terményeket hazaküldvén, cserébe honi föld- és ipartermékeket kaptak, melyeknek élvezését, viselését és használatát már megszokták vala; az angol név, az angol gyártmányok, az angol befolyás terjesztéséről gondoskodtak; szívük belsejében a hálátlan hazához hívek, ez mindig ajkaikon, lelkükben, tollakon volt; az angol államhatalom önkénytes ügynökeivé szegődtek, egy új Angliát alapítottak minden világrészen. És az otthon maradtaknak tágabb mező nyílt, a külről tapasztalt erély rájuk is ragadt, gyorsabban megszaporodtak, szorgalmasabban dolgoztak, mindenkor a világnézet magaslatán álltak, mindig tudták, nem idegenek, hanem saját testvéreik, rokonaik, sógoraiktól stb., a világ folyását, mily szükséglet van jelenleg valahol és miben bővelkedik ugyanakkor valamely ország, minek Anglia hasznát vehetné. Voltak kalandorok is, lordok ifjabb fiai, tehát szegény aristocraták, kik külországokba mentek, mert épen menni akartak. A túlnyomó többség azonban kénytelen volt kivándorolni, nem szívesen téve azt, és eltávozásuk mégis úgy rájuk, mint hazájukra áldást hozott. Ugyanezért a kivándorlás jelenleg valóságos társadalmi intézményt képez Angliában. Valahányszor a népség egy részének dolgai rosszul mennek, egyenesen a kivándorlás hozatik javaslatba. Minap valaki nyilvános felolvasást tartván, épenséggel azt ajánlá, hogy a mostani népesség közül 11 millió ember vándoroljon ki, és ezen javaslatot okadatolta is, anélkül, hogy a hallgatókban bámulást vagy elszörnyedést keltett volna. Németországnak is az ínség, a szülöttjeivel űzött kereskedés és a politikai üldözések által erőszakosan létesített kivándorlás nagyon szolgált javára; egész külkereskedelme csakis általa emelkedett a mai magaslatra. Hollandia, Spanyolország stb. még most is veszik hasznát korábbi kivándorlásoknak, és épen most szervezi a kis Svájcz gyermekeinek rendszeres kivándorlását. Magyarországnak szintén volt már emigratiója — önkénytelen, miként minden más országé — és épen nem volt kárára! Amit valahol a világon, még a legújabb időkig, Magyarország léteréről tudtak, mindez Kossuthtal és az emigránsokkal való összeköttetés folytán történt. Ha valahol kereskedelmi érintkezésbe léptek Magyarországgal, mely lehetővé tette, hogy borunk, gyapjúnk, fagygyunk, és különösen lisztünk, valamint száz egyéb kevésbé fontos árvezikk Bécsen és Brünnön túl kivitessék, ez bebizonyíthatólag honfitársaink kezdeményezésének köszönhető, kik a forradalom óta Németországban, Angliában, Amerikában stb. állandóan letelepedtek, és elsősorban talán csak saját hasznukra gondolnak, ami igen természetes is, de e mellett hazafias tettet is visznek véghez, nevünket képviselik, és érdekeinket megóvják jobban mint bármely diplomata, és consul vagy főconsul! Míg az egyszerű kézműves vagy napszámos is — Sárosból, ha úgy tetszik — önmagának és honának sokkal többet használhat kivándorlása által, föltéve, hogy itthon kenyerét nem keresheti, mint száz meg száz ácsorgó, kik otthon guggolnak, és a rossz idők miatt jajgatnak, mert másutt új munkamóddal, új szerszámmal ismerkedhetik meg, és erről komáját, vagy pajtását tudósíthatja, kitől ismét a falu, a megye, az egész ország nyerhet értesítést. A kivándorlók közül néhány bizonyára tönkre fog menni, mert nem mindenki elég erős, vagy választja a helyes utat és nem is mindenkinek kedvez a szerencse. Szegények hazájuk érdekeinek vértanúivá lesznek, míg otthon talán útonállók, naplopók, vagy épen öngyilkosokká lesznek vala. .. . Őszinte könyvt ezeknek, de szívélyes üdvözletét azoknak, kik szerencsésen átkeltek, és küldetésüket teljesíthetik! Hiszen itthon is naponta jutnak tönkre emberek, testileg, szellemileg és erkölcsileg, drága munkaanyag, nemzeti kincs, és mégis menthetlenül vész el. És a magyar parasztok közt a drága emberélet elpazarlása fájdalom szokásossá és rendszeressé vált... Ez azonban külön és fontos fejezetet képez, még a kivándorlásénál fontosabbat. Vajha a szakértők behatóan foglalkoznának vele, és a nagy baj orvoslására kellő ellenszereket javasolnának! Dr. Frei Gyula. HÍREK. — Február 13. — — A Dunáról. A rohamosan s tartósan beállott lanyha idő közel kilátásba helyezi a jég elvonulását. A főváros mellett a folyam csaknem egészen jégmentes, s az a nagyobb jégdarab, mely a lánczhíd fölött elterül, már annyira gyönge hogy megindulása már csak órák kérdése. A fővároson alul, nem messze a vámháztól kezdődik a tulajdonképeni jég, mely a vasúti hídnál torlódásokat képez. Fölül, a Margithidon túl, szintén egész tömegben áll még a jég. Mint halljuk, eddig több helyen történtek s még történnek robbantások dynamittal a torlódások elhárítása végett; maga a csavargőzös vállalat is a propellerek újból való közlekedhetése végett hasonló módon gondoskodik a jég eltávolításáról. A lanyha idő egész Ausztriára is kiterjedvén, Bécsben már megalakult az árvízbizottság, miután ott is várják a jég elindulását. Ma már nagyon gyönge volt ott is a jég. Nagy fontosságú azonban az a körülmény, hogy — mint jeleztük — a pozsony-gönyő-komáromi folyamrészen oly rendkívüli torlódások vannak, melyek attól engednek tartani, hogy a folyam az óriási nyomás folytán új ágyat fog keresni, miáltal Budapestre is könnyen nagy veszély háramlanék. Ismét minden attól függ, hogy az alsó jég mihamarább elinduljon. — Hansen Budapesten. A bécsi Ringtheater furcsa hősét Hansent sokan várták Budapestre és kiváncsiak lévén egy kis magnetizálásra, melylyel együtt jár mindig egy kis érdekes botrány is. Hansen meg is kötötte már a szerződést a gyapjú utczai Variétés-színház igazgatójával bizonyos számú előadásra, de amint értesülünk, a rendőrség tartva a botránytól, az előadásokat jó eleve betiltotta. — Görgey Arthur a minap Visegrádon súlyosan megbetegedett. A váltóláz oly hevesen lépett föl, hogy Görgey környezete jónak látta dr. Farkas Lászlót Budapestről a beteghez hivatni Görgey most már túl van a veszélyen. — Véres krónika. A prágai gyilkosságokról táviratainkban már megemlékeztünk. Az egyik szörnyű tettnek közelebbi részletei a következők: Schilhan Ignácz, 26 éves, technicus, néhány évvel ezelőtt megismerkedett az 52 éves Czermák Jozefinével, ki meglehetős rosszhirü asszony volt, egy puskaműves neje, s férjétől elváltan élt. Ez aszszony különben kártyavető hírében is állott, olyan srr.+cok tixto+k gyAkoolu.! tv 4» tv 4 tvl 4 Millel’ft, kinek anyja is lehetett volna, hogy viszony szövődött közöttük. Együtt laktak. Néhány héttel ezelőtt hozzájuk költözött Kuba Julia 18 éves leány, a prágai „félvilág“ tagja. Hogy hárman miként éltek együtt, az mind ez óráig kiderítve nincsen. 11-én este még elég kedélyesen lehettek együtt, mert éjfél után 2 órakor Schilhan a házban levő kávéházból fölvitt két üveg sört és két Virginia szivart. 12-én reggeli 4 órakor tompa zajt hallottak Czermákék lakásából s a szomszédok azt hitték, hogy ott bizonyosan fát vágnak. Nemsokára azonban kétségbeesett segélykiáltások vonták magukra a házbeliek figyelmét. Berohantak a lakásba, melynek első szobájában találták Kuba Júliát éjjeli öltönyben, a földön elterülve, több sebéből ömlött elő a vér. A belső szobában még borzasztóbb látvány tárult a belépők elé. Az ágyon feküdt a háziaszszony, arczát elborította a vér, a földön rángatózott Schilhan, mellé két sebéből patakzott a vér. Kuba Julia halk hangon tudott annyit mondani, hogy Schilhan előbb Czermáknét lőtte le, aztán rátüzelt revolveréből kétszer egymásután, s egy fölkapott késsel düthödten döfött feléje. Ezután maga ellen fordította pisztolyát, azt mondva: „Te már kaptál eleget, most már én következem.“ Azzal keresztül lőtte mellét. Kuba Júliát a lövések leterítették, de ki akart vánszorogni a szobából; ekkor Schilhan minden erejét összeszedve még egyszer fölemelkedett, utána lőtt, s pisztolyának utolsó töltényét saját mellébe bocsátotta. Kuba Julia kivonszolta magát az első szobába, de ott már kimerülten összerogyott. Mikorra a bizottság megérkezett, Czermák halott volt, Schilhan olyan állapotban, hogy minden pillanatban kimúlhat, s Kuba Julia állapota is veszélyes, mert hat sebe közül három, fején, vállán és hátán éltét fenyegeti. — Még egy másik véres esemény is történt Prágában, mely az előbbinél annyival borzasztóbb, mivel itt az áldozat a gyilkosnak édes atyja. Hynek János szegény, családos öreg ember volt, gyönge már a munkára, s csak mint utczasöprő tudott ittott egy kis pénzt keresni. Legnagyobb fia József 18 éves haszontalan csavargó gyerek, ki lustasága és korhelysége miatt gyakran kézzelfogható dorgálást is kapott apjától, s napszámba csak akkor ment, ha kényszerítették. Farsang keddjén részegen jött haza, s atyja ekkor is dorgálta. Anyja, mint rendesen, pártjába vette a fiút, minek az ván következménye, hogy az öreg Hynek kitolta a szobából a fiút is nejével együtt. Ezek ketten dörömböztek egy ideig, nemsokára betörték az ajtót. A szomszédok nem törődtek velük többet, mert lakásukban elcsöndesedtek csakhamar. 11 óra tájban aztán híre jutott, hogy az öreg Hynek meghalt. József sietett a rendőrségre, s bejelentette, hogy öngyilkosságot követett el. A rendőrök Hyneket az ágyon találták kinyújtva, mellén egy mély késdöféssel, mely egészen a szívbe hatolt. A család ismerősei mind meg vannak arról győződve, hogy a 18 éves suhancz dulakodás közben döfte keresztül atyját. — Ferenczy Nép. János, legfőbb itélőszéki biró elhunyt. Mint említettük, néhány nap előtt a hivatalos helyiségben szélhüdés érte s aggasztó állapotban vitték haza. Bekövetkezett haláláról a következő gyászjelentést kaptuk: Ferenczy Jánosné született Kassics Jozefa megtört szívvel jelenti felejthetlen szeretett férjének Ferenczy Nép. János kir. legfőbb itélőszéki bírónak, folyó február hó 13-án agyhüdés folytán munkás élete 58-ik, boldog házassága 29-ik évében a halotti szentségek ájtatos felvétele után történt gyászos elhunytál. A boldogultnak hitlt tetemei f. hó 15-én délután 3 órakor lakásán (VIII. ősz-utcza 37. sz. alatt) fognak beszenteltetni, és a kerepesi sirkertben örök nyugalomra tétetni. A gyászmise-áldozat pedig f. hó 16-án délelőtt 10 órakor a sz. Ferencziek templomában fog a mindenhatónak bemutat