Ellenőr, 1881. szeptember (13. évfolyam, 437-491. szám)
1881-09-11 / 455. szám
ML évfolyam. 455. s£. Budapest, szept. 10. Egy közös hadseregbeli hadnagyot becsületbírósági ítélettel megfosztottak tiszti rangjától. Ez az eset tartja izgalomban a közvéleményt azon körülményeknél fogva, melyek között történt. Közöltük mi is, de nem siettünk véleményünk kimondásával azért, mert az esetet csak egy oldalról megvilágítva láttuk, s reméltük és vártuk, hogy a másik oldalról az erre illetékes katonai hatóság nem fog késni a nyilatkozattal. Ez eddig — sajnálatunkra — nem történt meg, s így ma is az állított tényeknek és az állítólagos nyilatkozatoknak csak azon előadása fekszik előttünk, mely az egyik féltől eredt. Nem hisszük, hogy a másik fél ne tartsa szükségesnek a nyilatkozást, mert az az ítélet, melyet a lapok közölnek, megkívánja a magyarázatot és felvilágosítást. Ez az ítélet azt mondja, hogy Göczel hadnagy esküfelejtő (eidvergessen) nyilatkozatokat tett s ezek miatt vétkes és rangját veszti. Hogy az ítéletet mondók mit tartanak esküfelejtő nyilatkozatnak, azt voltaképen nem tudhatjuk, mert az ítéletben nem mondják meg és azóta sem jelent meg ez oldalról semmiféle nyilatkozat, amit ismételve sajnálunk, s így kénytelenek vagyunk feltenni azt, hogy a lapok közleményei szerint a kérdések és feleletek alkalmával a hadnagy részéről a kapitány faggatására tett állítólagos nyilatkozatokat bélyegzik esküfelejtésnek. Mert ha csakugyan ezeket a nyilatkozatokat tartják esküfelejtőknek, akkor az eset semmikép sem üthető agyon hallgatással, s meg vagyunk róla győződve, hogy a képviselőház sem fog hallgatni, hanem sürgetni fogja a felvilágosítást, ha addig az illetékes katonai hatóság nem nyilatkozik, s a megsértett alkotmányos érzület elégtételt nem nyer. A hadügyi vezényletnek tudnia kell azt, hogy mily becse van a katonai és polgári elem közötti jó egyetértésnek. Maga ő felsége, a koronás király, számtalan alkalommal súlyt fektetett erre, s alkotmányunk helyreállítása óta sokszor adta jelét annak, mennyire szívén fekszik az, hogy a nemzet és a hadsereg között a válaszfalak leomoljanak. Most is a nép ezrei fogadják lelkesedéssel a királyt, ki a legjobb kedvvel és biztossággal jár-kel közöttük, mint a világnak talán egy uralkodója sem jár népe között, s katonái is mindenütt rokonszenvvel és vendégszeretettel találkoznak. Meg kell becsülni a helyreállott jó viszonyt. Tudjuk mi jól, hogy nemcsak a tisztek között akadnak olyanok, kik állásukról megfeledkeznek. Akadnak bizony a társadalom minden osztályában, még a hírlapirodalmat sem véve ki, garázda emberek. De az ilyeneknek ki kell tenni a szűrét, nem pedig hibáikat legyezgetni, s amoveálás czimén promoveálni őket, amint történni szokott. Amoveálni kell őket egészen, s ezzel példát adni a többinek arra, hogy a közérzület kihívása nem képezhet érdemet a feljebbmenetelre. A politikai kérdések bolygatása nem hivatása a katonának. Ebből induljon ki a hadügyi vezénylet, s akkor megtalálhatja az útját annak is, hogy a jelen esetben miként kell eljárnia, mert a közlött ítélettel és Göczel hadnagy elmozdításával az ügyet nem tekinthetjük befejezettnek. Ha az „esküfelejtő“ szó alkalmazásának azt a magyarázatot kell adnunk, mely az állítólagos kérdésekből és feleletekből következik, akkor megkövetelhető az, hogy a hadügyminisztérium, vagy a főhadparancsnokság az ügyet a legszigorúbb vizsgálat tárgyává tegye, s büntesse mind a kettőt, ha mind a kettő bűnös, de a becsületbírósági ítélet említett kifejezése miatt a közvélemény joggal várja a nyilatkozatot. A magyar alkotmányos érzület megsértése nem lehet közönyös dolog a hadügyi vezényletre nézve, mely bizonyára kötelességének fogja tartani a becsületbírósági ítélet felülvizsgálását, megkérdezésével azon indokoknak, melyekből a bírák kiindultak. A hallgatás megbocsáthatlan hiba lenne. Nem sértheti az a hadügyi vezénylet méltóságát, ha a vizsgálat eredményével a közönség elé lép, ellenkezőleg legfőbb érdeke az, hogy a felizgatott közvélemény minél előbb meg legyen nyugtatva, s mi hisszük, hogy ez be is fog következni, mégpedig a képviselőház összeülése előtt, melynek így nem lesz oka ez ügygyel foglalkozni, ami különben elmaradhatlan lenne. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 10. Színház. — Nemzeti színház : „Bajazet“ szomorujáték 5 felvonásban, irta Staciné, fordította Paulay Ede; „Dandin György“, vígjáték 3 felvonásban, irta Mo 1 i é re, fordította Kazinczy Gábor ; új betanulással színre hozattak szeptember 9-én. — Tegnap este a nemzeti színházból távozván, az előcsarnokban egyik jó barátommal szekték kezet. Minthogy színielőadások megbírálásánál nagy figyelmet vélek fordítandónak a nézőközönség hangulatára, mert a hatás kiválóan ebből ismerhető fel, megkérdeztem színházi dolgokban fölötte jártas barátomtól is, hogy jól mulatott-e? „Ugyan ne bosszants!“ felesé, „az ilyen darabon ki mulathatna? El sem képzelhetem, hogy tulajdonkép minek is adnak olyan darabot, mint ez a Dandin György, hisz’ ez valóságos Boccaccio, Casanova ; ez lábbal tapossa az erkölcsit.“ — Megvallom, kissé megilletődtem e szavakon. Én barátomat művészeti dolgokban mindeddig finom, biztos ízlésű embernek ismertem ; nem tudtam tehát mire vélni, hogy e darabot annyira félreértette. Körültekintettem a csarnokban. Urak és hölgyek karonfogva léptek ki az ajtókból ; a nők szemeiben barátságtalan, idegenszerű tűz égett, a férfiak földre tekintve, megnyúlt orral lépdelének; a város leghíresebb cornutusai pedig öles lépésekkel rohantak az oldalkijáratok felé, maguk előtt kergetve megiramodott hitvestársaikat. Gargon-embereknek e boldogságos látvány volt. Az irigység, mely bennem, agglegényben, a békés házasság láttára támad, e perczben diadalérzetté változott. Szerettem volna tánczolni és kaczagni. De megfékeztem kárörömömet. A nemtelen érzés, mely lelkemet betöltő, csakhamar tért engedett a komolyabb gondolkozásnak. Több más ismerősöm nézetnyilvánításából felismertem, hogy barátom hangulata általánosabb a közönségben, mint eleinte hajlandó valók feltenni, és minthogy saját nézetemet nem tartom feltétlenül félebbvalónak bárki másénál, fontolgatni kezdtem azon érveket, melyeket e darab erkölcsössége ellen rendesen felhoznak. Ez érvek nem mai keletűek. 1668. november 9. óta, — mely napon e darabot először adták elő nagyobb közönség jelenlétében, — egyaránt hangoztatják amaz érveket, valahányszor a darab újólag szinte hozatik. Ha jól tudom, legelőször Riccoboni ítélte el e darabot, mint olyat, mely az erkölcsöt tisztelő színpadon meg nem tűrhető. Azután a nagy Rousseau kelt ki ellene „A színjátékokról“ D’Alemberthez intézett levelében. „Ki a bűnösebb ?“ — kiált fel, — „a paraszt-e, ki elég ostobául nemes kisasszonyt vesz feleségül, vagy az asszony-e, ki férje becsületét letiporja? Mit mondjunk az olyan darabról, melyben a földszint a nő hazugságának, hittelenségének és szemtelenségének tapsol és a megbünhözdött paraszt ostobaságán nevet?“ La Harpe is úgy vélekedik, hogy „a hűtlen Angélika több követőkre találhatna, mint ahány ostoba paraszt fog okulni Dandin sorsán.“ Végre aztán a németek mentek neki a darabnak és hősiesen megvédelmezték erkölcsös borjúbőr nadrágukat Dandin komédiájának veszélyes volta ellen. Hogyan lehet tehát az, hogy ez a „hibás“, „minden erkölcsöt lábbal tipró“, „veszedelmes“ darab mindenkor oly mélyen meghatja a közönséget ? Hogyan van az, hogy e darabot az olvasó és színházjáró közönség el nem feledi, hanem mindig újra olvassa és mindig seregesen tódul a színházba, midőn adják ? Hiszen a hibás, rosz daraboknak nem ez a sorsuk. A rosz darabok iránt a közönség nem érdeklődik. Számba sem veszi, és elfelejti őket. Dandin György iránt pedig az érdeklődés kétszáz év óta tart, és ha ez emberek olyanok maradnak, milyenek most, talán sohasem fog megszűnni. Hogy magyarázzuk meg ez ellentétes jelenségeket? Mikép oszlassuk el a kétszáz éven végig húzódó ellenmondást? Nézetem szerint a kritika e darab megbírálásában Riccoboni idejétől fogva mai napig téves úton járt. Egy félreértésre alapította okoskodásait és azért az igazsághoz soha el nem juthatott. A félreértésre pedig Dandin György magánbeszéde szolgáltat alkalmat, melylyel a darab kezdődik: „(I. felv. 1. fel.) Dandin (egyedül) : Ah, mennyi bajt okoz a úri feleség, és mily ékesszóló leczkét ad házasságom mindazon parasztembereknek, kik osztályuk fölé akarnak emelkedni, és a nemes emberekkel egyesülni, mint én tevém! A nemesség, egymagában véve, jó és bizonyára megtisztelő dolog, de annyi ügygyel-bajjal jár, hogy jobb, ha az ember nem dörgölődik hozzá. Káromon tanultam ezt; most tudom csak, mit csinálnak az urak, mikor a magunkféle embert családjukba fölveszik. Nem egyesülnek ám valami nagy mértékben velünk, csupán vagyonunkkal házasodnak össze, és én, amilyen gazdag vagyok, sokkal helyesebben cselekedtem volna, ha egyszerű jó parasztházból házasodom, mint hogy olyan feleséget vettem, ki fölöttem állónak hiszi magát, sértésnek veszi, hogy nevemet kénytelen viselni, és azt hiszi, hogy minden vagyonommal sem vásároltam meg a férfi minőséget. Dandin György! Dandin György! ostobául cselekedtél, a világ legnagyobb ostobaságát követted el. Házam rémületessé vált rám nézve; többé bele nem léphetek úgy, hogy valamely búbánat ne érjen.*)“ Az eddigi kritika, amennyiben előttem ismeretes, mindvégig e bevezetésre alapította ítéletét, mindig úgy tekintette Dandin Györgyöt, mint az úrhatnám paraszt házasságában való bünhődésének bohózatát. A kezemben lévő Moliére kiadás magyarázó jegyzeteiben is a darab végén Auger eme megjegyzését találom: „E vígjáték czélja, hogy feltüntesse a bajokat, melyek az olyan egyenetlen házasságokból származnak, hol a gazdagpar aranyának nagy mennyiségével vásárolja meg az elszegényedett nemes család megvetését.“ E felfogásból indult ki Riccoboni ; e felfogást követte Rousseau, La Harpe és az egész dogmaticus kritika, mely amazok bírálatát koronként szentesítette. A darab pedig függetlenül minden bírálattól, mindenkor hatott a közönségre; a nézők fele kacsagott, másik fele pedig megrémülve futott haza a színházból, és átkozta azt a sátánlelkű Molière-t, ki az asszonyokat megrontja és hűtlenségre csábítja. Ha a dogmatikus kritika nem szabályok szerint mérte volna ki ítéletét; ha csak egy perczig is mert volna hallgatni a természetes érzésre, mint a szépészeti dolgok első hivatott bírájára: lehetetlen, hogy fel ne tűnt volna neki azon mély benyomás, melyet Dandin György a kedélyekre gyakorol; és lehetetlen, hogy el ne indult volna a darab rendkívüli és következetes hatásának okát másutt keresni mint azon monológban, melylyel Moliére első bírálóit, megvalljuk, félrevezette, és melyben azon hatás okai meg sem találhatók. Mert az, hogy valamely úrhatnám parasztot felesége megcsalja, az nem érdekelheti a közönséget két századon át, azt nem helyeselheti a nézők egy része, és attól nem rémül meg másik része. Nem helyeselhetni e bűnhödést, mert igazságtalan, és nem rémülhetni meg tőle, mert nélkülözi a benső szükséget, és mert főleg mai napság egész a képtelenségig bárgyú agyrém. Ha tehát a darab nem azért hat, mert paraszt és nemes áll benne egymással szemben, miért hat ? E kérdésre világos feletet ad a darab maga II. felvonásának 4. jelenetében, hol Dandine szemrehányására : „Hát így tartja meg fogadalmát, melyet nekem ünnepélyesen tett ?“ Angélika így felel: „Én , én önnek önkényt semmit sem fogadtam; ön az ígéretet kicsikarta tőlem. Megkérdezte-e ön tőlem házasság előtt, hogy kívánok-e önnel egybekelni ? Ön ez iránt csak atyámnál és anyámnál tett kérdést; tulajdonkép ők házasodtak meg önnel; és ezért ön igen helyesen is teszi, ha nekik panaszolja el a bajokat, melyek érik. Ami engem illet, engem, ki sohasem mondtam, hogy vegyen feleségül és kit ön elvett anélkül, hogy érzelmeimet csak tudakolta volna is: én nem fogom magamat rabszolgaként alávetni az ön akaratának ; élvezni akarom, becses engedelmével a szép napokat, melyeket ifjúságom nyújt; használni akarom az édes szabadságot, melyet korom megenged; társaságba akarok menni; és nem akarom magamtól megvonni az örömet, melyet a hozzám intézett gyöngéd szavak okoznak. Legyen ön kész erre, mint büntetésére, és adjon hálát az égnek, hogy képtelen vagyok gonoszabb dolgokra vetemedni“. íme Angélika magaviseletének belső okai. Ez okok teszik a hűtlen asszonyt előttünk annyira rokonszenvessé, amennyire az adott körülmények között lehetséges. Ez okot örik el bennünk a mélyebb részvétet a póruljáró Dandin iránt. Ez okok miatt nem ítéljük el egészen Angélikát, és nem sajnáljuk egészen Dandint. Nevetünk mindkettőjükön, mert ez általános emberi indokot, mely igenis elég arra, hogy érdekünket mindenkor felkeltse, Moliére bűvös ecsetével érintette, és ez érintéssel egész csomó comicumot varázsolt körébe. És ugyancsak ez általános emberi indok rémíti meg mindazokat, kiknek házasságában nincs szerelem, kiknek feleségük „önkényt semmit sem fogadott“, kik „feleségük érzelmeit nem is tudakolták“, kik a hűség ígéretét „csak kicsikarták“, szóval kik úgy házasodtak mint Dandin, vagy kiknek házasságuk olyanná fajult, mint Dandin-é. Félnek, remegnek, szepegnek, hogy bűnhődésük el fog következni, aminthogy elkövetkezett Dandin-é, és hogy aztán a világ épp oly felületes sajnálkozással leend irántuk, milyet az imént Dandin iránt mutatott. Ha egyéb nem, úgy a hűvös lélekkel, tisztán számításból házasulóknak e rettegése bizonyítná, hogy Dandin Györgyben valamely mély, általános emberi igazságnak kell rejleni, mert csak ennek hatása erős és örökös az embereken. Midőn a juhot nyírják, a bárányok reszketnek. E közmondást megfordítva is alkalmazhatni : Midőn a bárányok reszketnek, bizonyosan valami birkát nyírnak. A birka pedig ez esetben Dandin György úr, kinek jó ügyéért bizony nem érdemes lelkesedni. Moliére „Dandin György“ czímű vígjátéka tehát nem az úri rokonságot kereső paraszt igazságtalan bűnhödésének, hanem a számításból házasodott ember teljesen felfogható örökös nyugtalanságának komédiája. A nemességre és parasztságra vonakozó része, — bármennyi helyet is foglal benne — csak mellékes. Fontossága el is tűnik a darab vége felé, és Dandin, nem azt kiáltja fel, hogy: aki nemes családból házasodott, ölje magát a vízbe, hanem azt, hogy: „Aki gonosz asszonyt vett feleségül, arra nézve a legjobb, ha vízbe ugrik.“ Dandin feleségét „gonoszának mondja, és a kritika ezt elhitte neki. Meg sem hallgatta a szegény Angélika panaszát. Egyoldalú értesülés alapján elítélte a kaczér asszonyt, és vele a darabot is. Pedig hát — ismételjük, — ha a kritika, nem tantélekből és előbbi ítéletekből indul ki, hanem azt az utat követi kutatásaiban, melyet a darab hatása jelölt ki világosan; ha a bíráló nem mások sententiáival, de saját lelke érzésével ítél, akkor Dandin György nem szerepelt volna az irodalomtörténetekben erkölcstelen darabként. Helyesen mondá Vauvenargues: „Il faut avoir de l’âme pour avoir du goût. Les grandes pensées viennent du coeur.“ Ahol a lélek megindul, ott jeles művel állunk szemben. Aki pedig szépészeti dolgokban szive érzésének hozzájárulása nélkül bírál, az hamisan itél. — Racine „Bajazet“-jéről, mely Moliére darabjával ugyanazon egy este került színre, szűk terünk nem engedi bővebben szólnunk. Megteendjük azt valamely más alkalommal. Most röviden csak Nagy Imréről kívánunk dicsérőleg megemlékezni, ki e darab czímszerepében átgondolt, szabatos, biztos játékával nagy sikert aratott. KESZLER JÓZSEF: ■ *) Hevenyében magam fordítok, minthogy Kazinczy fordítása nincs kezem ügyében. Budapest, szeptember 10 A politikai bűnök ép úgy, mint minden bűn, magukban hordják büntetésüket. E keserű igazság beteljesedett a horvát kormánypárton is. Folyik a választási harcz a Drávántól. Heves hullámokat vet. Ideges vonaglás czikázik át a horvát népen. A kormánypárt állása kemény ostrom tárgya. Annak a népszerűségnek fénye, melylyel évek alatt ez a párt birt, kezd elhomályosodni. Pedig a többségben levő párt nem lett hűtlenné missiójához. Köröm szakadtig védte Magyarországgal szemben Horvátországnak — nemcsak jogait, ezekhez Magyarország soha sem akart nyúlni — hanem túlcsigázott követeléseit is. Kész volt minden pillanatban összezörrenni velünk. Ápolta a nagy-horvát álmokat. S ha mégis kényszerült a reális politika terére leszállni, ezt csak a viszonyok nyomása alatt tette. Azon nyomás alatt, mely megváltozhatlan és feltétlenül parancsoló tényezőkből származva, megalkuvásra, a vis major elismerésére kényszeríteni minden horvát pártot, még a legintransigensebbet is. Miért hanyatlott el mégis a kormánypárt népszerűsége, azon „vívmányok“ daczára, melyeket Horvátországnak megszerzett, s melyek miatt a magyar ellenzék arral vádolta Tisza Kálmánt, hogy Magyarország legfontosabb érdekeit kiadta a horvátoknak, a horvát szavazatok kedvéért eladta Magyarországot ? Ugyanazon fegyverek most ellene fordulnak, melyekkel évek előtt győzött. Elérhetetlen czélok vágyát keltette fel a horvátokban, nagy licitációt rendezett, melyben magasra felverte a nemzeti eszmék árfolyamát, sőt nem riadt vissza a nemzetiségi gyűlölködés tüzének szitásától sem. Ha Horvátország viszonyai nem volnának minden tekintetben oly kisszerűek, a tényleges uralmat kezében tartó párt politikája elrettentő példa gyanánt szolgálhatna minden ellenzék számára. Óva inthetne minden oppositiót, hogy tartózkodjék a nagy, teljesíthetlen dolgok ígérésétől. Mert mindig lesznek, akik még többet fognak ígérni, még merészebb vágyakat fognak felkelteni a választókban. S ezekkel egy kormányra került ellenzék nem fog versenyezhetni, míg ugyanazon módon le nem járják magukat. Ha a nemzeti párt tudott ígérni a horvátoknak terjedtebb autonómiát, a horvát közjog kiszélesítését, minden magyar jelleg kiküszöbölésére törekvő nemzeti kormányzatot, bekebelezett őrvidéket, s mindezek betetőzéséül meg tudta ígérni a fiumei kérdésnek Horvátországra nézve kedvező megoldását: a most vele szemben álló ellenzéki pártok még többet képesek ígérni. Mrazovics és pártja nem kevesebbet ígér programmjában a horvátoknak, mint politikai, igazgatási és pénzügyi önállóságot, Fiume egyszerű bekebelezését, Horvátországnak Magyarországgal egyenlő rangra való helyezését, minden közös ügy megszüntetését, szóval egy önálló horvát királyságot, melyet Magyarországhoz csak a közös uralkodó személye kötne. Mindez nincs ily világosan formulázva Mrazovics programmjában. De úgy van fogalmazva, hogy minden igaz horvát lelkigyönyörűséggel ki olvashatja belőle mindezeket. De a túllicitálás nem azért tartozik a meggondolatlan pártok fegyverei közé, hogy Mrazovics pártjánál ne támadjon még meggondolatlanabb s ne gondoskodjék arról, hogy versenytársát annak idején és rendje-módja szerint, hazaárulóvá decretálhassa. A szélső balszárnyon ott vannak a horvát félnek a horvát home-rulerek mellett. Starcsevicséknek a Mrazovicsféle programm csak gyermekjáték. Az önálló, Magyarországtól független Horvátország az ő szemükben megalázó szereppel bírna. Nekik egy, még a monarchiától is különvált Horvátország kell, mely magvát és főtényezőjét képezné egy „nagy“ délszláv birodalomnak. Látható tehát, hogy aki a nagy szavak és nagy ígéretek politikájának versenyterére lép, mindig le fog győzetni, s veresége annál bizonyosabb, ha a hatalom elnyerhetéséhez való viszonya bizonyos korlátokat szab eléje, az egymást túllicitálóknak még azon elégtétel sem jut osztályrészül, hogy nagyszavú ígérgetéseik és leplezetlen magyar gyűlöletük által a Dráván imét sensatiót, vagy megdöbbenést volnának képesek kelteni. Magyarország sokkal jobban ismeri Horvátországot, s a létező, semmi pártprogramja által meg nem változtatható anyagi és erkölcsi tényezőket, hogy ne tudná, miszerint a horvát pártküzdelmek bármily sorsa legfelebb a pohárvízben képezhet zivatart. Tudja jól, hogy a horvát közjogot nemcsak a törvény paragraphusai, hanem politikai, geographiai, ethnographiai és gazdasági tényezők diktálják rá Horvátországra. Tudja jól, hogy Horvátországban nincsenek meg az önálló léthez szükséges feltételek. Sőt szomorú tapasztalatból tudja azt is, hogy Horvátország még azon feltételekkel sem bír, melyek reá nézve jelenlegi létét önerejéből elviselhetővé tennék. Azért csak mosolyoghatunk a politikai, gazdasági és pénzügyi önállóság nagyképű frázisai felett és szinte kedvünk volna kívánni, hogy próbálja meg Horvátország ezt az önállóságot, mely nekünk mindenesetre kevesebbe kerülne a jelenlegi viszonynál, de a Drávántúl aligha elviselhetlenül költségesnek nem találnák. Ily próbára azonban nem fog kerülni a dolog. Tudjuk mi, s tudhatja, velünk minden komoly politikus, hogy az adott viszonyokat egyik horvát párt sem lesz képes felforgatni, s hogy valamennyi — többségbe kerülve — kénytelen leend meghajolni e viszonyok hatalma előtt. Valamennyi, hívják bár Mrazovics-pártnak, szükségkép rálép a közjogi alapra. Sőt e párt programmja, minden nagy hangja és phraseologiája daczára, máris kilátásba helyez ily eseményt. Ez azért ránk nézve a horvát választási harc mi izgatót sem tartalmaz. Bármint forduljon koczkája, meglepetésben nem fogunk részesülni. Rokonszenvre, a testvéri békének hozott áldozatokra egyik diadalmas pártnál sem számíthatunk. A horvát pártok az irányunkban való ellenszenvnek legfelebb fokozatára nézve különböznek egymástól. De valamennyi szükségkép respectálni fogja azon törvényes alapot, melyen Horvátország közjoga és Magyarországhoz való viszonya felépül. S ha mégis a kormánypártnak óhajtjuk a diadalt, ez felettébb természetes. Ez a párt végre is a többi közt legkomolyabb, legjózanabb. Hoszszú idő óta ezzel érintkezünk, ezzel hoztuk létre, bár nem kemény harczok után, a nagy függő kérdések rendezését. S nem is kétkedünk, hogy e párt, népszerűségének meghanyatlása daczára, győzni fog. Sőt esetleg új erőt gyűjthet az őrvidék bekebelezéséből. Új győzelmét, s tán megerősödését azonban jövőre nem meddő harczokra, hanem más, sokkal fontosabb czélra kell felhasználnia. Arra, hogy Magyarország és Horvátország közt létrejöjjön a végleges béke, hogy Horvátországban helyre álljon a kedélyek nyugalma. A tapasztalat megtaníthatta, hogy a Magyarország iránti ellenszenvszitás és a nagyzó álmok felkeltése terén versenytársai legyőzik. Legyőzik anélkül, hogy Horvátország hasznát látná, hogy egyebet nyerne belőle mérges elégedetlenségnél, a testvérharcz keserűségénél. A komoly horvát, politikusok e tapasztalattal szemben nem zárkózhatnak el azon tekintet elől, hogy miután az eddig követett politika Horvátországnak nem vált előnyére, e politikának ellenkezője, a Magyarországgal való őszinte barátság politikája talán hasznosabb lesz a „három-egy“ királyságra nézve. A szélső izgatások úgy sem ellensúlyozhatók többé a nemzeti hiúság legyezgetésében való verseny által. E szempont felfejtése lehetne tan az egyedüli ellensúly. S azt hiszszük, elérkezett már legfőbb ideje, hogy ezzel a szemponttal komoly kísérlet történjék. Horvátország sokkal hátrább maradt a kultúrában, sokkal szegényebb, kisebb és gyengébb, hogysem „nagy“ politikát űzhetne a magyar királyság és a monarchia keretén belül. Szent, István koronájától, s a monarchiától különválva — e lehetetlenség esetén — pedig Horvátország biztos veszedelmébe rohanna. Dél-Szlávia agyrémének nincs jövője. S ha volna is, a „jövő“ e birodalmában a vezérszerep nem a horvátoké lenne. A déli szláv törzsek Szerbiát tekintenék természetes vezérüknek. Az antagonismus a két nép közt máris előreveti árnyát. A horvátok nemzeti actiója máris létrehozta a szerbek reactióját Horvátországban úgy, mint Horvátországon ELLENŐR Budapest, vasárnap, szeptember 11. 1881.