Ellenőr, 1881. szeptember (13. évfolyam, 437-491. szám)

1881-09-11 / 455. szám

ML évfolyam.­­ 455. s£. Budapest, szept. 10. Egy közös hadseregbeli hadnagyot becsü­­letbírósági ítélettel megfosztottak tiszti rangjá­tól. Ez az eset tartja izgalomban a közvéleményt azon körülményeknél fogva, melyek között tör­tént. Közöltük mi is, de nem siettünk vélemé­nyünk kimondásával azért, mert az esetet csak egy oldalról megvilágítva láttuk, s reméltük és vártuk, hogy a másik oldalról az erre illetékes katonai hatóság nem fog késni a nyilatkozattal. Ez eddig —­ sajnálatunkra — nem történt meg, s így ma is az állított tényeknek és az állítólagos nyilatkozatoknak csak azon előadása fekszik előttünk, mely az egyik féltől eredt. Nem hisszük, hogy a másik fél ne tartsa szükséges­nek a nyilatkozást, mert az az ítélet, melyet a lapok közölnek, megkívánja a magyarázatot és felvilágosítást. Ez az ítélet azt mondja, hogy Göczel had­nagy esküfelejtő (eidvergessen) nyilatkozatokat tett s ezek miatt vétkes és rangját veszti. Hogy az ítéletet mondók mit tartanak esküfelejtő nyi­latkozatnak, azt voltaképen nem tudhatjuk, mert az ítéletben nem mondják meg és azóta sem je­lent meg ez oldalról semmiféle nyilatkozat, a­mit ismételve sajnálunk, s így kénytelenek vagyunk feltenni azt, hogy a lapok közleményei szerint a kérdések és feleletek alkalmával a hadnagy ré­széről a kapitány faggatására tett állítólagos nyi­latkozatokat bélyegzik esküfelejtésnek. Mert ha csakugyan ezeket a nyilatkozatokat tartják esküfelejtőknek, akkor az eset semmikép sem üthető agyon hallgatással, s meg vagyunk róla győződve, hogy a képviselőház sem fog hallgatni, hanem sürgetni fogja a felvilágosítást, ha addig az illetékes katonai hatóság nem nyi­latkozik, s a megsértett alkotmányos érzület elég­tételt nem nyer. A hadügyi vezényletnek tudnia kell azt, hogy mily becse van a katonai és polgári elem közötti jó egyetértésnek. Maga ő felsége, a koronás ki­rály, számtalan alkalommal súlyt fektetett erre, s alkotmányunk helyreállítása óta sokszor adta jelét annak, mennyire szívén fekszik az, hogy a nem­zet és a hadsereg között a válaszfalak leomolja­nak. Most is a nép ezrei fogadják lelkesedéssel a királyt, ki a legjobb kedvvel és biztossággal jár-kel közöttük, mint a világnak talán egy ural­kodója sem jár népe között, s katonái is min­denütt rokonszenvvel és vendégszeretettel talál­koznak. Meg kell becsülni a helyreállott jó viszonyt. Tudjuk mi jól, hogy nemcsak a tisztek között akadnak olyanok, kik állásukról megfeledkeznek. Akadnak bizony a társadalom minden osztályá­ban, még a hírlapirodalmat sem véve ki, garázda emberek. De az ilyeneknek ki kell tenni a szű­rét, nem pedig hibáikat legyezgetni, s amoveálás czimén promoveálni őket, a­mint történni szo­kott. Amoveálni kell őket egészen, s ezzel pél­dát adni a többinek arra, hogy a közérzület kihívása nem képezhet érdemet a feljebbme­­netelre. A politikai kérdések bolygatása nem hiva­tása a katonának. Ebből induljon ki a hadügyi vezénylet, s akkor megtalálhatja az útját annak is, hogy a jelen esetben miként kell eljárnia, mert a közlött ítélettel és Göczel hadnagy el­mozdításával az ügyet nem tekinthetjük befeje­zettnek. Ha az „esküfelejtő“ szó alkalmazásának azt a magyarázatot kell adnunk, mely az állítóla­gos kérdésekből és feleletekből következik, ak­kor megkövetelhető az, hogy a hadügyminiszté­rium, vagy a főhadparancsnokság az ügyet a legszigorúbb vizsgálat tárgyává tegye, s büntesse mind a kettőt, ha mind a kettő bűnös, de a becsü­­­letbírósági ítélet említett kifejezése miatt a köz­vélemény joggal várja a nyilatkozatot. A magyar alkotmányos érzület megsértése nem lehet közönyös dolog a hadügyi vezény­letre nézve, mely bizonyára kötelességének fogja tartani a becsületbírósági ítélet felülvizsgá­lását, megkérdezésével azon indokoknak, melyek­ből a bírák kiindultak. A hallgatás megbocsáthatlan hiba lenne. Nem sértheti az a hadügyi vezénylet méltóságát, ha a vizsgálat eredményével a közönség elé lép, ellenkezőleg legfőbb érdeke az, hogy a felizga­tott közvélemény minél előbb meg legyen nyug­tatva, s mi hisszük, hogy ez be is fog követ­kezni, még­pedig a képviselőház összeülése előtt, melynek így nem lesz oka ez ügygyel foglal­kozni, a­mi különben elmaradhatlan lenne. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, szeptember 10. S­zínház. — Nemzeti színház : „Bajazet“ szomorujáték 5 felvonásban, irta St­a­ciné, fordította Paulay Ede; „Dandin György“, vígjáték 3 fel­vonásban, irta M­o 1 i é r­e, fordította Kazinczy Gábor ; új betanu­lással színre hozattak szeptember 9-én. — Tegnap este a nemzeti színházból távozván, az előcsarnokban egyik jó barátommal szek­ték kezet. Minthogy színielőadások megbírálásánál nagy figyelmet vélek fordítandónak a nézőközönség hangulatára, mert a hatás kiválóan ebből ismerhető fel, megkérdeztem színházi dolgokban fölötte jártas barátomtól is, hogy jól mulatott-e? „Ugyan ne bosszants!“ felesé, „az ilyen darabon ki mulathatna? El sem képzelhetem, hogy tu­lajdonkép minek is adnak olyan darabot, mint ez a Dandin György, hisz’ ez valóságos Boccaccio, Ca­sanova ; ez lábbal tapossa az erkölcsit.“ — Meg­vallom, kissé megilletődtem e szavakon. Én barátomat művészeti dolgokban mindeddig finom, biztos ízlésű em­bernek ismertem ; nem tudtam tehát mire vélni, hogy e darabot annyira félreértette. Körültekintettem a csar­nokban. Urak és hölgyek karonfogva léptek ki az aj­tókból ; a nők szemeiben barátságtalan, idegenszerű tűz égett, a férfiak földre tekintve, megnyúlt orral lépdelé­­nek; a város leghíresebb cornutus­ai pedig öles lépé­sekkel rohantak az oldalkijáratok felé, maguk előtt ker­getve megiramodott hitvestársaikat. Gargon-embereknek e boldogságos látvány volt. Az irigység, mely ben­nem, agglegényben, a békés házasság láttára támad, e perczben diadalérzetté változott. Szerettem volna tán­­czolni és kaczagni. De megfékeztem kárörömömet. A nemtelen érzés, mely lelkemet betöltő, csakhamar tért engedett a komolyabb gondolkozásnak. Több más isme­rősöm nézet­nyilvánításából felismertem, hogy bará­tom hangulata általánosabb a közönségben, mint eleinte hajlandó valók feltenni, és minthogy saját nézetemet nem tartom feltétlenül félebbvalónak­ bárki másénál, fontolgatni kezdtem azon érveket, melyeket e darab erkölcsössége ellen rendesen felhoznak. Ez érvek nem mai keletűek. 1668. november 9. óta, — mely napon e darabot először adták elő nagyobb közönség jelenlétében, — egyaránt hangoztatják amaz érveket, valahányszor a darab újólag szinte hozatik. Ha jól tudom, legelőször Riccoboni ítélte el e darabot, mint olyat, mely az erkölcsöt tisztelő színpadon meg nem tűrhető. Azután a nagy Rousseau kelt ki ellene „A szín­játékokról“ D’Alembert­hez intézett levelében. „Ki a bűnösebb ?“ — kiált fel, — „a paraszt-e, ki elég osto­bául nemes kisasszonyt vesz feleségül, vagy az asszony-e, ki férje becsületét letiporja? Mit mondjunk az olyan darabról, melyben a földszint a nő hazugságának, hit­telenségének és szemtelenségének tapsol és a megbünhöz­­­dött paraszt ostobaságán nevet?“ La Harpe is úgy vé­lekedik, hogy „a hűtlen Angélika több követőkre talál­hatna, mint a­hány ostoba paraszt fog okulni Dandin sorsán.“ Végre aztán a németek mentek neki a darab­nak és hősiesen megvédelmezték erkölcsös borjúbőr nadrágukat Dandin komédiájának veszélyes volta ellen. Hogyan lehet tehát az, hogy ez a „hibás“, „min­den erkölcsöt lábbal tipró“, „veszedelmes“ darab min­denkor oly mélyen meghatja a közönséget ? Hogyan van az, hogy e darabot az olvasó és színházjáró közön­ség el nem feledi, hanem mindig újra olvassa és mindig seregesen tódul a színházba, midőn adják ? Hiszen a hibás, rosz daraboknak nem ez a sorsuk. A rosz dara­bok iránt a közönség nem érdeklődik. Számba sem ve­szi, és elfelejti őket. Dandin György iránt pedig az ér­deklődés kétszáz év óta tart, és ha ez emberek olya­nok maradnak, milyenek most, talán sohasem fog meg­szűnni. Hogy magyarázzuk meg ez ellentétes jelensége­ket? Mikép oszlassuk el a kétszáz éven végig hú­zódó ellenmondást? Nézetem szerint a kritika e darab megbírálásában Riccoboni idejétől fogva mai napig téves úton járt. Egy félreértésre alapította okoskodásait és azért az igazság­hoz soha el nem juthatott. A félreértésre pedig Dan­din György magánbeszéde szolgáltat alkalmat, melylyel a darab kezdődik: „(I. felv. 1. fel.) Dandin (egyedül) : Ah, mennyi bajt okoz a úri feleség, és mily ékesszóló leczkét ad házas­ságom mindazon parasztembereknek, kik osztályuk fölé akarnak emelkedni, és a nemes emberekkel egyesülni, mint én tevém! A nemesség, egymagában véve, jó és bizonyára megtisztelő dolog, de annyi ügygyel-baj­­jal jár, hogy jobb, ha az ember nem dörgölődik hozzá. Káromon tanultam ezt; most tudom csak, mit csinálnak az urak, mikor a magunkféle embert családjukba föl­veszik. Nem egyesülnek ám valami nagy mértékben velünk, csupán vagyonunkkal házasodnak össze, és én, a­milyen gazdag vagyok, sokkal helyesebben cseleked­tem volna, ha egyszerű jó parasztházból házasodom, mint hogy olyan feleséget vettem, ki fölöttem állónak hiszi magát, sértésnek veszi, hogy nevemet kénytelen viselni, és azt hiszi, hogy minden vagyonommal sem vásároltam meg a férfi minőséget. Dandin György! Dandin György! ostobául cselekedtél, a világ legna­gyobb ostobaságát követted el. Házam rémületessé vált rám nézve; többé bele nem léphetek úgy, hogy valamely búbánat ne érjen.*)“ Az eddigi kritika, a­mennyiben előttem ismeretes, mindvégig e bevezetésre alapította ítéletét, mindig úgy tekintette Dandin Györgyöt, mint az úrhatnám paraszt házasságában való bünhődésének bohózatát. A kezemben lévő Moliére kiadás magyarázó jegyzeteiben is a darab vé­gén Auger eme megjegyzését találom: „E vígjáték czélja, hogy feltüntesse a bajokat, melyek az olyan egyenetlen házasságokból származnak, hol a gazdag­­­­­par aranyának nagy mennyiségével vásárolja meg az el­szegényedett nemes család megvetését.“ E felfogásból indult ki Riccoboni ; e felfogást kö­vette Rousseau, La Harpe és az egész dogmaticus kri­tika, mely amazok bírálatát koronként szentesítette. A darab pedig függetlenül minden bírálattól, mindenkor hatott a közönségre; a nézők fele kacsagott, másik fele pedig megrémülve futott haza a színházból, és át­kozta azt a sátánlelkű Molière-t, ki az asszonyokat megrontja és hűtlenségre csábítja. Ha a dogmatikus kritika nem szabályok szerint mérte volna ki ítéletét; ha csak egy perczig is mert volna hallgatni a természetes érzésre, mint a szépészeti dolgok első hivatott bírájára: lehetetlen, hogy fel ne tűnt volna neki azon mély benyomás, melyet Dandin György a kedélyekre gyakorol; és lehetetlen, hogy el ne indult volna a darab rendkívüli és következetes hatásának okát másutt keresni mint azon monológban, melylyel Moliére első bírálóit, megvalljuk, félrevezette, és melyben azon hatás okai meg sem találhatók. Mert az, hogy valamely úrhatnám parasztot fele­sége megcsalja, az nem érdekelheti a közönséget két századon át, azt nem helyeselheti a nézők egy része, és attól nem rémül meg másik része. Nem helyeselhetni e bűnhödést, mert igazságtalan, és nem rémülhetni meg tőle, mert nélkülözi a benső szükséget, és mert főleg mai napság egész a képtelenségig bárgyú agyrém. Ha tehát a darab nem azért hat, mert paraszt és nemes áll benne egymással szemben, miért hat ? E kérdésre világos feletet ad a darab maga II. fel­vonásának 4. jelenetében, hol Dandin­e szemrehányá­sára : „Hát így tartja meg fogadalmát, melyet nekem ün­nepélyesen tett ?“ Angélika így felel: „Én , én önnek önkényt semmit sem fogadtam; ön az ígéretet kicsikarta tőlem. Megkérdezte-e ön tőlem házasság előtt, hogy kívánok-e önnel egybekelni ? Ön ez iránt csak atyámnál és anyámnál tett kérdést; tulajdonkép ők házasodtak meg önnel; és ezért ön igen helyesen is teszi, ha nekik panaszolja el a ba­jokat, melyek érik. Ami engem illet, engem, ki so­hasem mondtam, hogy vegyen feleségül és kit ön elvett anélkül, hogy érzelmeimet csak tudakolta volna is: én nem fogom magamat rabszolgaként alá­vetni az ön akaratának ; élvezni akarom, becses enge­delmével a szép napokat, melyeket ifjúságom nyújt; használni akarom az édes szabadságot, melyet korom megenged; társaságba akarok menni; és nem akarom magamtól megvonni az örömet, melyet a hozzám inté­zett gyöngéd szavak okoznak. Legyen ön kész erre, mint büntetésére, és adjon hálát az égnek, hogy képtelen vagyok gonoszabb dolgokra vetemedni“. íme Angélika magaviseletének belső okai. Ez okok teszik a hűtlen asszonyt előttünk annyira rokonszen­vessé, amennyire az adott körülmények között lehetsé­ges. Ez okot örik el bennünk a mélyebb részvétet a póruljáró Dandin iránt. Ez okok miatt nem ítéljük el egészen Angélikát, és nem sajnáljuk egészen Dandint. Nevetünk mindkettőjükön, mert ez általános emberi in­dokot, mely igenis elég arra, hogy érdekünket minden­kor felkeltse, Moliére bűvös ecsetével érintette, és ez érin­téssel egész csomó comicumot varázsolt körébe. És ugyancsak ez általános emberi indok rémíti meg minda­zokat, kiknek házasságában nincs szerelem, kiknek fele­ségük „önkényt semmit sem fogadott“, kik „feleségük érzelmeit nem is tudakolták“, kik a hűség ígéretét „csak kicsikarták“, szóval kik úgy házasodtak mint Dandin, vagy kiknek házasságuk olyanná fajult, mint Dandin-é. Félnek, remegnek, szepegnek, hogy bűnhődésük el fog következni, aminthogy elkövetkezett Dandin-é, és hogy aztán a világ épp oly felületes sajnálkozással leend irán­tuk, milyet az imént Dandin iránt mutatott. Ha egyéb nem, úgy a hűvös lélekkel, tisztán szá­mításból házasulóknak e rettegése bizonyítná, hogy Dandin György­ben valamely mély, általános emberi igazságnak kell rejleni, mert csak ennek hatása erős és örökös az embereken. Midőn a juhot nyírják, a bá­rányok reszketnek. E közmondást megfordítva is al­kalmazhatni : Midőn a bárányok reszketnek, bizonyo­san valami birkát nyírnak. A birka pedig ez esetben Dandin György úr, kinek jó ügyéért bizony nem érde­mes lelkesedni. Moliére „Dandin György“ czímű vígjátéka tehát nem az úri rokonságot kereső paraszt igazságtalan bűnhödésének, hanem a számításból házasodott ember teljesen felfogható örökös nyugtalanságának ko­médiája. A nemességre és parasztságra vonakozó része, — bármennyi helyet is foglal benne — csak mellékes. Fontossága el is tűnik a darab vége felé, és Dandin, nem azt kiáltja fel, hogy: aki nemes családból házasodott, ölje magát a vízbe, hanem azt, hogy: „Aki gonosz asszonyt vett feleségül, arra nézve a leg­jobb, ha vízbe ugrik.“ Dandin feleségét „gonoszának mondja, és a kri­tika ezt elhitte neki. Meg sem hallgatta a szegény Angélika panaszát. Egyoldalú értesülés alapján elítélte a kaczér asszonyt, és vele a darabot is. Pedig hát — ismételjük, — ha a kritika, nem tantélekből és előbbi ítéletekből indul ki, hanem azt az utat követi kuta­tásaiban, melyet a darab hatása jelölt ki világosan; ha a bíráló nem mások sententiáival, de saját lelke érzésével ítél, akkor Dandin György nem szere­pelt volna az irodalom­történetekben erkölcstelen darab­ként. Helyesen mondá Vauvenargues: „Il faut avoir de l’âme pour avoir du goût. Les grandes pensées vien­­nent du coeur.“ A­hol a lélek megindul, ott jeles mű­vel állunk szemben. A­ki pedig szépészeti dolgokban szive érzésének hozzájárulása nélkül bírál, az hamisan itél. — Racine „Bajazet“-jéről, mely Moliére darabjával ugyanazon egy este került színre, szűk terünk nem en­gedi bővebben szólnunk. Megteendjük azt valamely más alkalommal. Most röviden csak Nagy Imréről kí­vánunk dicsérőleg megemlékezni, ki e darab czímszere­­pében átgondolt, szabatos, biztos játékával nagy sikert aratott. KESZLER JÓZSEF: ■ *) Hevenyében magam fordítok, minthogy Kazinczy fordítása­­ nincs kezem ügyében. Budapest, szeptember 10 A politikai bűnök ép úgy, mint minden bűn, magukban hordják büntetésüket. E keserű igaz­ság beteljesedett a horvát kormánypárton is. Folyik a választási harcz a Drávántól. He­ves hullámokat vet. Ideges vonaglás czikázik át a horvát népen. A kormánypárt állása kemény ostrom tárgya. Annak a népszerűségnek fénye, melylyel évek alatt ez a párt birt, kezd elhomá­lyosodni. Pedig a többségben levő párt nem lett hűt­lenné missiójához. Köröm szakadtig védte Ma­gyarországgal szemben Horvátországnak — nem­csak jogait, ezekhez Magyarország soha sem akart nyúlni — hanem túlcsigázott követeléseit is. Kész volt minden pillanatban összezörrenni velünk. Ápolta a nagy-horvát álmokat. S ha mégis kény­szerült a reális politika terére leszállni, ezt csak a viszonyok nyomása alatt tette. Azon nyomás alatt, mely megváltozhatlan és feltétlenül paran­csoló tényezőkből származva, megalkuvásra, a vis major elismerésére kényszeríteni minden hor­vát pártot, még a legintransigensebbet is. Miért hanyatlott el mégis a kormánypárt népszerűsége, azon „vívmányok“ daczára, melye­ket Horvátországnak megszerzett, s melyek miatt a magyar ellenzék arral vádolta Tisza Kálmánt, hogy Magyarország legfontosabb érdekeit kiadta a horvátoknak, a horvát szavazatok kedvéért el­adta Magyarországot ? Ugyanazon fegyverek most ellene fordulnak, melyekkel évek előtt győzött. Elérhetetlen czélok vágyát keltette fel a horvátokban, nagy licitációt rendezett, melyben magasra felverte a nemzeti eszmék árfolyamát, sőt nem riadt vissza a nemzetiségi gyűlölködés tüzének szitásától sem. Ha Horvátország viszonyai nem volnának minden tekintetben oly kisszerűek, a tényleges uralmat kezében tartó párt politikája elrettentő példa gyanánt szolgálhatna minden ellenzék szá­mára. Óva inthetne minden oppositiót, hogy tar­tózkodjék a nagy, teljesíthetlen dolgok ígé­­résétől. Mert mindig lesznek, akik még többet fog­nak ígérni, még merészebb vágyakat fognak fel­kelteni a választókban. S ezekkel egy kormányra került ellenzék nem fog versenyezhetni, míg ugyanazon módon le nem járják magukat. Ha a nemzeti párt tudott ígérni a horvá­toknak terjedtebb autonómiát, a horvát közjog kiszélesítését, minden magyar jelleg kiküszöbölé­sére törekvő nemzeti kormányzatot, bekebelezett őrvidéket, s mindezek betetőzéséül meg tudta ígérni a fiumei kérdésnek Horvátországra nézve kedvező megoldását: a most vele szemben álló ellenzéki pártok még többet képesek ígérni. Mrazovics és pártja nem kevesebbet ígér programmjában a horvátoknak, mint politi­kai, igazgatási és pénzügyi önállóságot, Fiume egyszerű bekebelezését, Horvátországnak Magyar­­országgal egyenlő rangra való helyezését, minden közös ügy megszüntetését, szóval egy önálló hor­vát királyságot, melyet Magyarországhoz csak a közös uralkodó személye kötne. Mindez nincs ily világosan formulázva Mra­zovics programmjában. De úgy van fogalmazva, hogy minden igaz horvát lelkigyönyörűséggel ki olvashatja belőle mindezeket. De a túllicitálás nem azért tartozik a meg­gondolatlan pártok fegyverei közé, hogy Mrazo­vics pártjánál ne támadjon még meggondolatla­­nabb s ne gondoskodjék arról, hogy versenytár­sát annak idején és rendje-módja szerint, haza­­árulóvá decretálhassa. A szélső balszárnyon ott vannak a horvát félnek a horvát home-rulerek mellett. Starcsevicséknek a Mrazovics­­féle programm csak gyermekjáték. Az önálló, Magyarországtól független Horvátország az ő szemükben megalázó szereppel bírna. Nekik egy, még a monarchiától is különvált Horvátország kell, mely magvát és főtényezőjét képezné egy „nagy“ dél­szláv birodalomnak. Látható tehát, hogy aki a nagy szavak és nagy ígéretek politi­kájának versenyterére lép, mindig le fog győ­­zetni, s veresége annál bizonyosabb, ha a hata­lom elnyerhetéséhez való viszonya bizonyos kor­látokat szab eléje,­­ az egymást túllicitálóknak még azon elégtétel sem jut osztályrészül, hogy nagyszavú ígérgetéseik és leplezetlen magyar gyűlöletük által a Dráván im­ét sensatiót, vagy megdöbbe­nést volnának képesek kelteni. Magyarország sokkal jobban ismeri Horvátországot, s a létező, semmi pártprogramja által meg nem változtat­ható anyagi és erkölcsi tényezőket, hogy ne tudná, miszerint a horvát pártküzdelmek bármily sorsa legfelebb a pohárvízben képezhet ziva­tart. Tudja jól, hogy a horvát közjogot nemcsak a törvény paragraphusai, hanem politikai, geogra­­phiai, ethnographiai és gazdasági tényezők dik­tálják rá Horvátországra. Tudja jól, hogy Hor­vátországban nincsenek meg az önálló léthez szükséges feltételek. Sőt szomorú tapasztalatból tudja azt is, hogy Horvátország még azon felté­telekkel sem bír, melyek reá nézve jelenlegi létét önerejéből elviselhetővé tennék. Azért csak mosolyoghatunk a politikai, gazdasági és p­é­n­z­­ü­g­y­i önállóság nagyképű frázisai felett és szinte kedvünk volna kívánni, hogy próbálja meg Horvátország ezt az önállóságot, mely ne­künk mindenesetre kevesebbe kerülne a jelenlegi viszonynál, de a Drávántúl aligha elviselhetle­­nül költségesnek nem találnák. Ily próbára azonban nem fog kerülni a dolog. Tudjuk mi, s tudhatja, velünk minden ko­moly politikus, hogy az adott viszonyokat egyik horvát párt sem lesz képes felforgatni, s hogy valamennyi — többségbe kerülve — kénytelen leend meghajolni e viszonyok hatalma előtt. Va­lamennyi, hívják bár Mrazovics-pártnak, szükség­­kép rálép a közjogi alapra. Sőt e párt pro­­grammja, minden nagy hangja és phraseologiája daczára, máris kilátásba helyez ily eseményt. Ez azért ránk nézve a horvát választási harc­ mi izgatót sem tartalmaz. Bármint fordul­jon koczkája, meglepetésben nem fogunk része­sülni. Rokonszenvre, a testvéri békének hozott áldozatokra egyik diadalmas pártnál sem számít­hatunk. A horvát pártok az irányunkban való ellenszenvnek legfelebb fokozatára nézve külön­böznek egymástól. De valamennyi szükségkép respectálni fogja azon törvényes alapot, melyen Horvátország közjoga és Magyarországhoz való viszonya felépül. S ha mégis a kormánypártnak óhajtjuk a diadalt, ez felettébb természetes. Ez a párt végre is a többi közt legkomolyabb, legjózanabb. Hosz­­szú idő óta ezzel érintkezünk, ezzel hoztuk létre, bár nem kemény harczok után, a nagy függő kérdések rendezését. S nem is kétkedünk, hogy e párt, népszerűségének meghanyatlása daczára, győzni fog. Sőt esetleg új erőt gyűjthet az őr­vidék bekebelezéséből. Új győzelmét, s tán megerősödését azonban jövőre nem meddő harczokra, hanem más, sok­kal fontosabb czélra kell felhasználnia. Arra, hogy Magyarország és Horvátország közt létre­jöjjön a végleges béke, hogy Horvátországban helyre álljon a kedélyek nyugalma. A tapasztalat megtaníthatta, hogy a Magyar­­ország iránti ellenszenvszitás és a nagyzó álmok felkeltése terén versenytársai legyőzik. Legyőzik anélkül, hogy Horvátország hasznát látná, hogy egyebet nyerne belőle mérges elégedetlenségnél, a testvérharcz keserűségénél. A komoly horvát, politikusok e tapasztalattal szemben nem zárkóz­hatnak el azon tekintet elől, hogy miután az eddig követett politika Horvátországnak nem vált előnyére, e politikának ellenkezője, a Magyaror­szággal való őszinte barátság politikája talán hasznosabb lesz a „három-egy“ királyságra nézve. A szélső izgatások úgy sem ellen­súlyozha­tók többé a nemzeti hiúság legyezgetésében való verseny által. E szempont felfejtése lehetne tan az egyedüli ellensúly. S azt hiszszük, elérkezett már legfőbb ideje, hogy ezzel a szemponttal ko­moly kísérlet történjék. Horvátország sokkal hátrább maradt a kul­­túrában, sokkal szegényebb, kisebb és gyengébb, hogysem „nagy“ politikát űzhetne a magyar ki­rályság és a monarchia keretén belül. Szent, István koronájától, s a monarchiától különválva — e lehetetlenség esetén — pedig Horvátország biztos veszedelmébe rohanna. Dél-Szlávia agyré­mének nincs jövője. S ha volna is, a „jövő“ e birodalmában a vezérszerep nem a horvátoké lenne. A déli szláv törzsek Szerbiát tekintenék természetes vezérüknek. Az antagonismus a két nép közt már­is előreveti árnyát. A horvátok nemzeti actiója máris létrehozta a szerbek reactió­­ját Horvátországban úgy, mint Horvátországon ELLENŐR Budapest, vasárnap, szeptember 11. 1881.

Next