Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-10-09 / 8. szám

Első évfolyam. » frt. 1 frt. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. ELLENZÉK. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Félévre SZERKESZTŐI IRODA: Bel-király utci* 16. 87- Gová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre...................12 frt. II Negyedévre .... .................... frt. HI Egy hóra helyben Egyes szám­ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. 8. szám Kolozsvár, szombat, October 9, 1880. KIADÓ­ HIVATAL. : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. A sikkasztásokhoz. 3) Közigazgatásunk folyamán a botrá­nyok sorozatát a közpénzek elsikkasztása ké­pezi. Minden héten olvasunk egy kiderített esetet, és mindennap hallunk egy egy ki­egyenlített, elsimított közpénztári történetet. Oly közigazgatási baj ez, alelyek okait és orvosságát keresnünk kell. Hogy ezen bűntények halmazát nem csupán társadalmunk betegsége okozza, bizo­nyítja, miszerint pénzintézeteknél, állami pénz­táraknál, a postáknál ritkán fordulnak elő. Hogy e közigazgatási bajt nem az önkor­mányzati rendszer szüli, mint Grünwald úr azt elég erőszakos állítani, megítélhetjük ab­ból, miszerint biztos takarékpénztáraink a legszélesebb alapon nyugvó önkormányzati instituc­iók. A pénzkezelés legkifejlettebb or­gánumai, a bankok csak az önkormányzat­­ rendszerén szervezve indultak virágzásnak, míg az államilag kezelt pénzintézetek mindig nem sikerült kísérleteknek bizonyultak. A Bachkorszakban állami közegek kezel­ték az árvapénzeket, és nem volt azért cse­kély a sikkasztások esete. Ha a pénzkezelés sikerül a bankoknak, a takarékpénztáraknak, nincs ok arra, hogy lehetetlen legyen az a megyéknek. A hiba a hiányos pénzkezelési módozatban keresendő. Pénzt nem lehet az irattári ügyvitel rendszerével kezelni, hanem a gyakorlati élet mindenütt alkalmazott pénzkezelés szabályai szerint. A pénzintézetek ellenőrzési rendszerének alapját ezen elv képezi ; a fo­galom minden összegének először be kell utaltatni, hogy a bevétel ne csak megtörténjék, hanem nyilván is tartassák, és másodszor ki kell utaltatnia, hogy a kiadás jogosultsága megállapíttassék. Ha ezen elv, akár a bevé­tel, akár a kiadásnál nem alkalmaztatik, a pénztári ellenőrzés legprimitívebb módja sem létezik. Megyei pénztárainknál a beutalás isme­retlen. Kiki fizet a pénztárnoknak. Hogy a fizetés elkönyveltetik, avagy elhanyagoltaik, arra senki sem ügyel. A felek megelégednek, ha nyugtát kapnak egy hányódó papírszeleten. Minden árva-, közminkapénz sikkasztás, tudtunk szerint, úgy űzetett éveken keresztül, hogy a bevett összeg nem könyveztetett el. A számonkérő szék, megyei bizottság csakis a könyvek szerint fejthette meg a be­vétel s a kiadás összegét és a kettő közt levő differencziában a pénzkészletet. Ha ezek a pénztárban levő összeggel találtak, dicsé­­retes rendben levőnek kiáltatott ki a pénz­tári kezelés. Csak később, a szerint, a mint jobb, rosszabb volt a sikkasztó emlékező te­hetsége, merülhettek fel esetek, hogy köve­­teltetett oly tartozás, melynek befizetése nyug­tával igazoltatott. A közpénzekkel való tarto­zások kíméletes, sőt hanyag behajtása mel­lett két, három év kellett ah­oz, hogy az el nem könyvelt összeg nyugtája a bűntett nyo­mára vezessen. Ámbár majd mindig ugyanazon ok me­rült fel a sikkasztásoknál, mégis a belügy­miniszter nem esett gondolkodóba, nem ke­reste az orvoslás módját, hanem bűnös köny­­nyelműséggel hagyta megszokott medrében úgy kezeltetni a pénzt, mint egy körözvényt, melyek, ha nincs posta­vevény róluk, az ig­­tató kegyelméből léteznek, vagy nem is lé­teznek. Angliában két eset felderítése után en­­quete-et hívtak volna össze hivatalnokok és bankárokból. Az utóbbiak bizonyára egyhan­gúlag feltüntették volna, miszerint a pénz bevételét épen úgy kell ellenőrizni, mint an­nak kifizetését, mert ezt pénzember idegen vagyon kezelésénél elengedhetlennek tartja. Más pénzkezelési rendszert kell életbe léptetni, értjük a kettős könyvvitelt M­i­n­­den megyei pénzt az alispán, min­den árvapénzt az árvaszék elnöke beutalása mellett lenne szabad be­fizetni és elfogadni a pénztárnak. A kiutalás most is meg van a fizetésekre nézve, de annak is a kiutalási könyvben kel­lene nyilván­tartatni. Ez által eleje volna véve a visszaéléseknek, mert minden nap egy félóra alatt zárlatot lehet csinálni a be- és kiutalási naplókban, és a differencziának, mint kész­pénznek meg kell lenni a pénz­tárban. Ha a bevétel egyetlen tétele hiány­­zanék, a pénzkészlet és a két napló különbö­­zete nem vágna össze, s ez rögtön felderítené a bűnt. A nyugtákat is könyvből rendelnék szakítani, mint a postahivatalokban a vevényt, a­mi szintén az átvételről szóló nyugta, és módot nyújt számánál és vissza­maradott má­solatánál fogva az ellenőrzésre. A jelenlegi nyugtázó kezelés mellett a meghalt pénztár­­nok örököseit ügyes csaló úgy károsíthatja meg, hogy még nem is védhetik magukat. A közpénzokat nem a­ hi­vatalnokoknak, hanem a pénztárnak rendelnek befizetni, vagy dire­kt postán beküldeni, mert pénztári ellenőrzés nélkül közpénzt kezeltet­ni, alkalom nyújtás és folytonos csábítás a sikkasztásra. Kívánatos ez a bírságpénzek­re nézve, melyekre annyi ellenőrzés sincs, hogy félni kellene az illetőnek a valaha be­következendő faj­ta vesztéstől. A nemzeti becsület őre Tisza Kálmán nem bír érzékkel, hogy az a végnélküli sik­kasztási sorozat napról-napra szaporodva, kül­föld előtt megöli a nemzet becsületét és itt­hon kiirtja a nemzeti becsületesség önérzetét. Tisza éveken át e baj ellen nem tesz sem­mit. Cselekedet helyett beszól. És beszól fur­csán és pirulás nélkül, mintha nem is érintené a minisztert, a­mi az ő kormányzása alatt burjánzott fel. Azt mondja: visszaélés van mindig és az ő érdeme, hogy kiderül, vizs­gálatot pedig nem küldhet a hatóságokra, mert előre nem tételezheti fel, hogy sikkasz­tottak. Egyebet, mint a törvény és szabály­rendeletek végrehajtása, szükségesnek nem tart. Tehát korlátolt felfogással vizsgálattól vár eredményt, a­mi a létező visszaélést fel­derítheti, de azt bekövetkeztében meg nem előzheti. Itt elejét kell venni valahára a baj­nak, elejét az alkalomnak. Az alkalmat nyújt­ja a szabályrendeletekben foglalt helytelen rendszer, a beutalás teljes hiánya, tehát vál­toztatni kell a rendszert, a szabályrendelete­ket és aztán erélyesen végrehajtani. Tisza nem változtat a rendszeren és meghagyja az alkalmat, részes a bűnben, bű­nös az előre való gondoskodás hiányáért és szövetsége a csábításnak a részra. Tisza, Kempen tábornok rendőri sziszté­máját követi, ki megadta vagy elnézte a po­litikai vétségre az alkalmat, hogy legyen bű­nös, a­kit elfogni, és bűn, a­mit felfedezni lehessen. Tisza méltó Kempenhez, és méltó a rendszer Kempenhez is, Tiszához is. TÁRCZA: A haldokló szabadság írója. (Ötödik közlemény.­ Nagy történetírót azzá a meggyőződés ereje mellett a történelmi igazságnak majdnem intuitív szemlélése, az események és történeti tényezők benső összefüggésébe behatoló, a véletlen és eset­leg fölé emelkedő szellem teszi. A­ki valamely nagy politikai, társadalom­­bölcseleti igazságot föl nem fedez a rendelke­zése alatt álló adathalmazban, az pontos, lelki­­ismeretes adat-buvár lel­­et, de történelmi stilt nem teremt. Megbecsülhetetlen szolgálatot tesz az adat-buvár, de Klio csókja nem érte hom­lokát. Mint a kisebb költő néha mesterfogások­ban még ügyesebb , a dallamos fordulatok egész raja csak úgy gördül művészi csínnal írott sorain, s gondolatai tetszetős alakban jelennek meg és mégis hiányzik valami az igazi költőből. Az ere­detiség mind az élet, mind a természet, mind a kedélyvilág felfogásában, így történetíró van özönnel, de a Tacitusok ritkák. A Tacitus voltaképeni erejét, hatalmát a Históriáé és az Annales czímű f­ránk fájda­lom tetemesen megcsonkított alakban maradt mű­veiben találják föl. Ő a római viszonyok beható tanulmányozása utján, de nem csak észszel, értelmi belátással vég­zett, de szívvel átérzett tanulmányozása útján ju­tott azon állambölcseleti igazság belátására, hogy Róma fejlődése, történelmi múltja majdnem össze­férhetetlenné teszi az egyeduralmat, a köztársa­ság alakjában évszázak alatt állandósított szabad­sággal, mely kizárólagos természetű, ariszokrat, sőt részben olygarkh jellegű, de mégis szabadság. Az egyeduralmat pedig a viszonyok kénysze­rűsége az állami fenállás egyetlen lehetséges mód­jává tette. Nincs egyéb segítség, mintha ez az egy, kinek kezében összpontosul a római biroda­lom összes hatalma, ki egymaga a római biroda­lom egységének élő kifejezője, kit Róma isten­­asszony kocsijába fölvesz, hogy vele együtt tartsa a világ népei közt di­adalmenetet , oly nagy jel­lem, az emberi erények oly magas fokával bir, a szellemi erő oly mértékével van felruházva és hozzá a kedvező körülmények oly auspiciumai között él és uralkodik, hogy feledtesse a többé fel nem tá­masztható múlt örökös fölkisértő emlékeit és nyújtsa zálogát a jövendő nagyságnak. És e történelmi igazság fölfedezése, mely előfordul az Agricolában és elő a Históriáéban, teszi a Tacitus történeti előadását kiváló mélyre hatóvá, újdonszerűvé, sa­játossá­gidőn így szól : „minden nemzetet és vá­rost vagy a nép, vagy az előkelők, vagy egyesek kor­­nyoznak , az ezekből összhangzatos egységbe hozott államformát inkább dicsérni lehet, mintsem hosszas ideig valósulhatna* : elárulja azon sejtelmet, hogy az újabb kor vívmánya , az alkotmányos királyság volna a legjobb kormányforma. Lehet-e szemére lobbantani, ha ő ezt tiszta tervvé nem tudá meg­érlelni, midőn a parlamentáris élet alaptényező­je , a nép fejlettsége és műveltsége teljesen hi­ányzott. Ha Vespanianusnak bókot mond, hogy jó kormányzása feleslegessé teszi a szónoklat hevét, szenvedélyes izgatásra való felhasználását; a derék Nirvának, Trajanusnak fokozottabb mérték­ben hódol. Hogyan, a haldokló szabadság írója? Igen, mert épen az ősi szabadság kihalása juttatá a hazáján tépelődő honfi gonddal csüngő Tacitust abba a hamis helyzetbe, hogy a régi szabadságot bálványozza és a jelen kormányzati rendszert ki­kerülhetetlen történelmi fejleménynek tekintse. E belső ellenmondás, az elme és szív­e mély meghasonlása : átérzik két utolsó művének minden megjegyzésén. E történelmi igazság belátása e mély elmét még egy más tünemény észrevételére tanította. Arra, hogy a fejedelem személyisége a döntő Róma sorsára nézve. A fedelem pe­dig a fejedelemség hagyományai nélkül a ma­ga benső tulajdonaira volt hagyatva. Családi po­litika, dynastikus érdekek, melyek az újabb kor uralkodó házainál oly megszokottabb és az újabb uralkodó házak politikájának oly — mondhatni — m megcsökönyösödött állandóságot, szilárdságot ad­nak, és mindenesetre a történelmi fejlés folyton hullámzó folyamat mintegy meder közé szorítják: a Julius-Claudius, sőt még a Flavius háznál is hi­ányzott. Tehát a fejedelem egyéni értéke volt a fontos. Úgy, de a gyarló emberi képesség az óriási feladat terhe alatt nem egyszer összeroskadt. Aka­ratlan, tehetetlen uralkodó pedig a tisztán saját érdekeiket követő és felelősség nélkül ajtók megött uralkodó udvaron ezhad grassálását idé­zik elő. És véghezvitetnek szörnyű tettek, iszo- I nju gyilkosságok, hajmeresztő drámák folynak le a császári palotában, a palota­forradalmak véres jeleneteit játszák le, a nép mint cirkusi véres je­lenetekben vagy gyönyörét találja, vagy m­egder­­medten szemléli azokat. Ki a felelős ? Az a sze­gény uralkodó, kit addig ingereltek, a kinek any­­nyit tömjéneztek, hogy eszét veszite és az önimá­­dás undorító betegségébe, őrjöngésébe esett. A kör­nyezetnek ez kellett, hogy űzhesse aljas üzelmeit. Solanus nélkül, Tiberius érthetetlen, lélektani kép­telenség. Épen ezért tartom én Tacitust bámulatos mély elmének, hogy ő fölismerte, hogy mire van szüksége a principatus történészének első­sorban. Lélektani belátásra. Ezért helyez Tacitus kiváló súlyt a lélektani bonczolásra. Az általános lélektani tüneményeknek epikus feldolgozása he­lyett, melyet Liviusnál, Sallustiusnál találunk, ő drámai bensőséggel fürkészi a psyichologiai té­nyeket. Bonczolja a tettek rugóit, megmutatja a szenvedélyek forrását, az emberi cselekvés belső gépezetét. Ide tárgyias szemlélő képesség mellett, kiváló képzelem és mély és erős alanyiság kellett. Mint Legouvé mondja a költőkről, hogy ők úgy észreveszik a legkissebb mozzanatból a szívek vérzését, mint a jó vadász eb indul a szi­mat után a nyomon. Tacitus így veszi észre min­denütt a pathologikus tüneteket. A római császár­ság egyetlen maradandó tragédia írója Tacitus, A tragikai hős, a római nép. Minthogy az uralkodó egyénisége az­­abso­lut kormányrendszer mellett döntő befolyást gya­korolt a birodalom sorsára, a történetire a fejede­lem lelkületét, hajlamait, a rá tett benyomásokat, a hangulatos, a befolyásos egyének fondor vagy egyenes eljárását tanulmányozó fürkésző gonddal beható búvár-szellemmel és bír a kifejezés ki­mondhatatlan gazdagságával, hogy a lelki élet legfinomabb láthatatlan mozzanatait eleven plas­­ticitással szemléltesse. A tárgyias igazság kuta­­­tásában és hű visszaadásában egy Thukidydes, egy Polybius, egy Sallustius versenyeznek vele, ha nem múlják felül, de az alanyi mozzanatok felfogásában páratlan. Igaz, gyanúra hajló, izgé­­kony, néha a pessimismus legsivárabb mesgyéire téved , de oly ritka optimista akad, ki az emberi természetet mélyebben tanulmányozza a hanyat­ló korszakokban ! Hogy tudna lelkesedni, az elárulja egy-egy kedvencz alakjának: Germanicus, Burrus, Thra­­seas, Galba, Piso rajzolásával. Kivált Germanicus (Tiberius testvérének Drususnak gyermeke) a mocsoktalan becsület eszményi czélokért lelkesedő szív, fenkölt gondolkozás, és mindenek felett igaz férfias erény mintaképe. De az ilyen vonások ha­sonlónak a Rembrandt sötét képeire vetődő fény­sugarakhoz. Rembrandti kép — mint gr. Széchen Antal is megjegyzé Tacitusról írott szép tanulmá­nyában, mely a Budapesti Szemlében jelent meg — a Tacitus által rajzolt vihar képe, midőn Germa­­nikus sergét váratlanul meglepi a Rajna torkola­tánál. A föllázadt természetet szereti rajzolni, ezért rajzolja oly kiváló szeretettel a zsarnok lelkét. Mint festi Tiberiust, kit az álnok Sejanus, hogy háborítatlanul űzhesse nagyravágyó czéljait, melyek őt a trón felé csábíták, puha élvezetekre Rhodus szigetére küld? Hátha elolvassuk azon levelet, melyet Tacitus Tiberius tollába ad, hogy érezzük a lelki gyötrelmek pokoli mélységét, mely az alapjában sok jó tulajdonnal felruházott uralkodót kinzá! . . . A szathmármegyei függetlenségi pártot Vas Mihály pártelnök f. év november 3-ikára Nagy Károlyba szervezkedési pártértekez­letre hívja meg. — A Kéz­d­i-Vásár­h­e­ly­e­n alakult füg­getlenségi párt ugyancsak derekasan működik. Új közlönyt indított elveink terjesztésére. E közlöny programmját aláírták K. Horváth Ignácz elnök, ezredes, ifj. Szabó Dániel, Könczey Miklós, Török Sándor, Nagy Ezékiás, Zajzon Lázár, Bartos Ká­roly, Csiky József, Turóczy Mózes és Jancsó Géza. — Pártunk terjedéséről mindennap újabb meg újabb örvendetes híreket konstatálha­tunk. Október 6-án a Budapest József­városi ke­rületben is megalakult a függetlenségi párt. Az alakulásnál jelen voltak Helfy Ignácz, Szalay Im­re, b. Mednyánszky Árpád és Miklós István kép­viselők, s a választó­polgárok közül mintegy száz­­huszan Me­rvábisztatak r . n­á­dar­y Gábor, alelnökké: dr. Garagos János, pénztárnokká : Leib János, jegyzővé: H­en­tal­ler Lajos, segédjegyzővé W­eisi­nger János. — A Bem szobor leleplezési­ ünnepélyen — mint értesülünk az orsz. függetlenségi párt képviseltetni fogja magát. Tudomásunk szerint a párt Ugron Gábor képviselőt fogja felkérni, hogy az ünnepélyen tolmácsolja azon nézeteket, melyekért a dicső altábornagy oly önzetlen odaadással s lángeszének egész erejével harczolt, s melyeknek a mai pártviszonyok között, egyetlen hirdetője a a függetlenségi párt. A Bem-szobor leleplezésére rendezendő ünnep alkalmából Lengyelországból meleg rokon­szenv nyilatkozatai érkeznek a magyar nemzethez. A marosvásárhelyi ünnepen a lengyel ifjúság tud­valevőleg küldöttség által akarja magát képvisel­tetni, mely koszorút fog tenni a két nemzet kö­zös hősének emlékszobrára. A lembergi egyetem ifjúsága ez alkalmat arra is fölhasználja, hogy a magyar ifjúsággal folytonos érintkezést és össze­köttetést létesítsen. Marosvásárhelyt a magyar if­júságot már most meghívják a Krakkóban 2 év múlva tartandó Miczkiewicz-ünnepre, a­mikor a nagy lengyel költő szobra lelepleztetik. Szá­de­cz­k­y Lajos hazánkfiát, ki jelenleg történelmi kutatás czéljából Lengyelországban időzik, Krak­kóban és Lernbergben a rokonszenv és szeretet nyilatkozataival halmozzák el. Ez ünnepélyen a kolozsvári egyetem ifjú­sága is kü­ldöttségileg fog részt venni. — Szapáry exposé­járól a bécsi la­pok a lehető legsötétebb véleményben vannak. A „Wiener Handelsblatt“ okt. 5-ki számának irány­­czikke többek között ezeket mondja: „Magyaror­szág az államtíiak felé evez. A Szapáry sor di­sant pénzügyi politikája előttünk ismeretes képet tár fel, rövid szavakkal így jellemezhető: Egyet a nullából nem vonhatunk ki, kölcsönzőnk tehát egyet, azaz mind­addig, míg kölcsönöznek ne­künk. De ha nem kölcsönöznek többet — akkor?“ Gr. Andrássy Gyula nagyokat vétett mint külügyér, hanem azt még sem érdemelte meg, hogy olyan handabandát adjanak a szájába, mint mit a „Szegedi Napló“ referense, s utána a „Pester Lloyd" cselekszik. Az intervievció sze­rint Andrássy gróf csak a Szapáry által javaslat­ba hozott fusióban lát egészséges pártalakulási fejlődést, s csak akkor remélhető, hogy a küszö­bön álló reformok, mint polgári házasság a papi javak secularisatiója és a tiszt­viselők kinevezése, keresztül vihetők lenné­nek. Ezt nem mondhatta Andrássy gróf, leg­alább nem a papi javakról, mert egyfelől jobb kézben vannak most, mint hogyha a Trefort úr kezében lennének, vagy ily parlament felügye­lete alatt, melyet Bécsből dirigálnak, s mert más­felül még talán nem vagyunk ott, hogy teasérlő gazdálkodási rendszerünk hiányainak toldozgatása kedvéért megfeledkezzünk a tulajdonjog szentsé­géről. — A meggyalázott nemzeti zászló ügye még mindig kisért. Oktober 6-ki kelettel Edel­­sheim —Gyulay főhadparancsnok az iránt világo­sítja fel a Pester Lloyd szerkesztőségét, hogy­­-------« -viu» nAAcr nATgUO/jlUATjqil LUG^lA/i *i* hivatalos vizsgálat, melyben kiderült, hogy a ma­gyar zászló megsértésének legtávolabbi esete sem forgott fenn. E vizsgálat eredménye még akkor bejelentetett a magyar miniszterelnöknek. A Pester Lloyd felszólalására volt tehát szükség, hogy megtudjuk a hivatalos vizsgálat eredményét, mert a pénzünkön aranygalléroskodó urak nem tartják szükségesnek tekintetbe venni a magyar sajtó felszólalásait. A beismerés. A kormány érzi gyöngülését, mint az asz­­kóros, ki bár künn csillogó napsugár ömlik szét a viru­ló galyákra, jól tudja, hogy bensejében gyilkoló pusztulást hord. Maga a kormány bensőleg lát­ja, hogy alapja ingadozik, hogy megélhetéséhez támaszra van szüksége. Szapáry tehát kémszemlézett az expósó elő­adásával, hogy azt a támaszt megtalálja. Tisza Gesztre ment, hogy ne látszassák ré­szesnek a kezdeményezésnél . Szapáry megtette kötelességét, s a kabaréki szurualisti­a alább szál­lította a hangot melyen beszélni szokott. Szapáry kijelentésében nyílt és világos egy­felől az a beismerés, hogy a kormány látja, mi­szerint újabb felfrissítő elemek nélkül a válasz­tásoknál többségre nem számolhat, s a kettős ár­nyalatú ellenzék előtt okvetlen minoritásban ma­radna, és másfelől, hogy a függetlenségi párt ter­jeszkedése és a függetlenségi eszmék hódítása oly mérveket öltött, melyeknek a kormány önmagá­ban többé ellent nem állhat. Ezen felszólalás által beismertetett, hogy pártunk, melyről ezideig divat volt, csak lealázólag szólani, nem többé az a párt, melynek diadalra jutását álmok világáb­a tartozó visióknak hirdethes­sék, s melyet kicsinyes politikusok a földosztók és rendellenesek pártjának dekretálhassanak. A függetlenségi párt a legközelebb lefolyt három esztendő parl­amenti küzdelmei alatt meg­négyszereződött számban és meghatványozódott politikai befolyásban. Az expósé tehát mindezekről levette a fá­­tyolt, s most tisztán áll a kérdés. Tisza Kálmán és kormánya az egész rend­szerrel együtt, melyen állott, lejárta magát. E második fusióval, melynek előhangját Szapáry exposéja képezi, még nyerhet új erőt, mint a haldokló, kit orvosa pézsmával egy pár pillanatra életben tud tartani. De az uj elemek csak úgy szétfolyandnak, tehetlenségük homokján, miként Tisza összes erőfeszítései, melyekkel azt erőlködik kimutatni, hogy kormányzása Magyaror­szágra nézve hasznos, s melyekkel legalább azon sebeket óhajtja eltakarni, miket öt esztendei zsák­mány­rendszerével az ország állam­háztartásán, köz­gazdaságán és pénzügyein ütött. Ha valaki kételkedett a Tisza kormány ér­­tékvesztettségén és a függetlenségi párt hatalmá­nak növekedésén , az exposé tételei és Szapáry felhívása után, nem lehet kétsége az iránt, hogy a Tisza kormány napja lehanyatlóban van, s hogy termének hajnalhasadtát fogja üdvözölni. Zaránd, Bern szobra. A magyar társadalom a mult mulasztásait minden téren helyrehozni törekedvén, a méltány­­lat és elismerés adóját is, jeleseink tiszteletére tömegesen emelt emlékoszlopok és szobrok által igyekszik leróni. Fővárosunkban már­is számos szobormű tanúskodik a kegyelet élénkségéről, má­sok készülőben vannak, s mindez emeltetett köz­adakozásból, minden hivatalos színezet nélkül, mintha a nemzet ellensúlyozni akarná ezek által azon a frontot, melyet a miniszterelnöki és honvé­delmi palotáinkkal szemben álló Henzi-emlék a nemzet méltóságának naponta szemei közé vág. Mi székelyek nem szoktunk a művelődés és

Next