Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)
1880-10-09 / 8. szám
Első évfolyam. » frt. 1 frt. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. ELLENZÉK. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Félévre SZERKESZTŐI IRODA: Bel-király utci* 16. 87- Gová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: Egész évre...................12 frt. II Negyedévre .... .................... frt. HI Egy hóra helyben Egyes számára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. 8. szám Kolozsvár, szombat, October 9, 1880. KIADÓ HIVATAL. : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. A sikkasztásokhoz. 3) Közigazgatásunk folyamán a botrányok sorozatát a közpénzek elsikkasztása képezi. Minden héten olvasunk egy kiderített esetet, és mindennap hallunk egy egy kiegyenlített, elsimított közpénztári történetet. Oly közigazgatási baj ez, alelyek okait és orvosságát keresnünk kell. Hogy ezen bűntények halmazát nem csupán társadalmunk betegsége okozza, bizonyítja, miszerint pénzintézeteknél, állami pénztáraknál, a postáknál ritkán fordulnak elő. Hogy e közigazgatási bajt nem az önkormányzati rendszer szüli, mint Grünwald úr azt elég erőszakos állítani, megítélhetjük abból, miszerint biztos takarékpénztáraink a legszélesebb alapon nyugvó önkormányzati instituciók. A pénzkezelés legkifejlettebb orgánumai, a bankok csak az önkormányzat rendszerén szervezve indultak virágzásnak, míg az államilag kezelt pénzintézetek mindig nem sikerült kísérleteknek bizonyultak. A Bachkorszakban állami közegek kezelték az árvapénzeket, és nem volt azért csekély a sikkasztások esete. Ha a pénzkezelés sikerül a bankoknak, a takarékpénztáraknak, nincs ok arra, hogy lehetetlen legyen az a megyéknek. A hiba a hiányos pénzkezelési módozatban keresendő. Pénzt nem lehet az irattári ügyvitel rendszerével kezelni, hanem a gyakorlati élet mindenütt alkalmazott pénzkezelés szabályai szerint. A pénzintézetek ellenőrzési rendszerének alapját ezen elv képezi ; a fogalom minden összegének először be kell utaltatni, hogy a bevétel ne csak megtörténjék, hanem nyilván is tartassák, és másodszor ki kell utaltatnia, hogy a kiadás jogosultsága megállapíttassék. Ha ezen elv, akár a bevétel, akár a kiadásnál nem alkalmaztatik, a pénztári ellenőrzés legprimitívebb módja sem létezik. Megyei pénztárainknál a beutalás ismeretlen. Kiki fizet a pénztárnoknak. Hogy a fizetés elkönyveltetik, avagy elhanyagoltaik, arra senki sem ügyel. A felek megelégednek, ha nyugtát kapnak egy hányódó papírszeleten. Minden árva-, közminkapénz sikkasztás, tudtunk szerint, úgy űzetett éveken keresztül, hogy a bevett összeg nem könyveztetett el. A számonkérő szék, megyei bizottság csakis a könyvek szerint fejthette meg a bevétel s a kiadás összegét és a kettő közt levő differencziában a pénzkészletet. Ha ezek a pénztárban levő összeggel találtak, dicséretes rendben levőnek kiáltatott ki a pénztári kezelés. Csak később, a szerint, a mint jobb, rosszabb volt a sikkasztó emlékező tehetsége, merülhettek fel esetek, hogy követeltetett oly tartozás, melynek befizetése nyugtával igazoltatott. A közpénzekkel való tartozások kíméletes, sőt hanyag behajtása mellett két, három év kellett ahoz, hogy az el nem könyvelt összeg nyugtája a bűntett nyomára vezessen. Ámbár majd mindig ugyanazon ok merült fel a sikkasztásoknál, mégis a belügyminiszter nem esett gondolkodóba, nem kereste az orvoslás módját, hanem bűnös könynyelműséggel hagyta megszokott medrében úgy kezeltetni a pénzt, mint egy körözvényt, melyek, ha nincs postavevény róluk, az igtató kegyelméből léteznek, vagy nem is léteznek. Angliában két eset felderítése után enquete-et hívtak volna össze hivatalnokok és bankárokból. Az utóbbiak bizonyára egyhangúlag feltüntették volna, miszerint a pénz bevételét épen úgy kell ellenőrizni, mint annak kifizetését, mert ezt pénzember idegen vagyon kezelésénél elengedhetlennek tartja. Más pénzkezelési rendszert kell életbe léptetni, értjük a kettős könyvvitelt Minden megyei pénzt az alispán, minden árvapénzt az árvaszék elnöke beutalása mellett lenne szabad befizetni és elfogadni a pénztárnak. A kiutalás most is meg van a fizetésekre nézve, de annak is a kiutalási könyvben kellene nyilvántartatni. Ez által eleje volna véve a visszaéléseknek, mert minden nap egy félóra alatt zárlatot lehet csinálni a be- és kiutalási naplókban, és a differencziának, mint készpénznek meg kell lenni a pénztárban. Ha a bevétel egyetlen tétele hiányzanék, a pénzkészlet és a két napló különbözete nem vágna össze, s ez rögtön felderítené a bűnt. A nyugtákat is könyvből rendelnék szakítani, mint a postahivatalokban a vevényt, ami szintén az átvételről szóló nyugta, és módot nyújt számánál és visszamaradott másolatánál fogva az ellenőrzésre. A jelenlegi nyugtázó kezelés mellett a meghalt pénztárnok örököseit ügyes csaló úgy károsíthatja meg, hogy még nem is védhetik magukat. A közpénzokat nem a hivatalnokoknak, hanem a pénztárnak rendelnek befizetni, vagy direkt postán beküldeni, mert pénztári ellenőrzés nélkül közpénzt kezeltetni, alkalom nyújtás és folytonos csábítás a sikkasztásra. Kívánatos ez a bírságpénzekre nézve, melyekre annyi ellenőrzés sincs, hogy félni kellene az illetőnek a valaha bekövetkezendő fajta vesztéstől. A nemzeti becsület őre Tisza Kálmán nem bír érzékkel, hogy az a végnélküli sikkasztási sorozat napról-napra szaporodva, külföld előtt megöli a nemzet becsületét és itthon kiirtja a nemzeti becsületesség önérzetét. Tisza éveken át e baj ellen nem tesz semmit. Cselekedet helyett beszól. És beszól furcsán és pirulás nélkül, mintha nem is érintené a minisztert, ami az ő kormányzása alatt burjánzott fel. Azt mondja: visszaélés van mindig és az ő érdeme, hogy kiderül, vizsgálatot pedig nem küldhet a hatóságokra, mert előre nem tételezheti fel, hogy sikkasztottak. Egyebet, mint a törvény és szabályrendeletek végrehajtása, szükségesnek nem tart. Tehát korlátolt felfogással vizsgálattól vár eredményt, ami a létező visszaélést felderítheti, de azt bekövetkeztében meg nem előzheti. Itt elejét kell venni valahára a bajnak, elejét az alkalomnak. Az alkalmat nyújtja a szabályrendeletekben foglalt helytelen rendszer, a beutalás teljes hiánya, tehát változtatni kell a rendszert, a szabályrendeleteket és aztán erélyesen végrehajtani. Tisza nem változtat a rendszeren és meghagyja az alkalmat, részes a bűnben, bűnös az előre való gondoskodás hiányáért és szövetsége a csábításnak a részra. Tisza, Kempen tábornok rendőri szisztémáját követi, ki megadta vagy elnézte a politikai vétségre az alkalmat, hogy legyen bűnös, akit elfogni, és bűn, amit felfedezni lehessen. Tisza méltó Kempenhez, és méltó a rendszer Kempenhez is, Tiszához is. TÁRCZA: A haldokló szabadság írója. (Ötödik közlemény. Nagy történetírót azzá a meggyőződés ereje mellett a történelmi igazságnak majdnem intuitív szemlélése, az események és történeti tényezők benső összefüggésébe behatoló, a véletlen és esetleg fölé emelkedő szellem teszi. Aki valamely nagy politikai, társadalombölcseleti igazságot föl nem fedez a rendelkezése alatt álló adathalmazban, az pontos, lelkiismeretes adat-buvár lelet, de történelmi stilt nem teremt. Megbecsülhetetlen szolgálatot tesz az adat-buvár, de Klio csókja nem érte homlokát. Mint a kisebb költő néha mesterfogásokban még ügyesebb , a dallamos fordulatok egész raja csak úgy gördül művészi csínnal írott sorain, s gondolatai tetszetős alakban jelennek meg és mégis hiányzik valami az igazi költőből. Az eredetiség mind az élet, mind a természet, mind a kedélyvilág felfogásában, így történetíró van özönnel, de a Tacitusok ritkák. A Tacitus voltaképeni erejét, hatalmát a Históriáé és az Annales czímű fránk fájdalom tetemesen megcsonkított alakban maradt műveiben találják föl. Ő a római viszonyok beható tanulmányozása utján, de nem csak észszel, értelmi belátással végzett, de szívvel átérzett tanulmányozása útján jutott azon állambölcseleti igazság belátására, hogy Róma fejlődése, történelmi múltja majdnem összeférhetetlenné teszi az egyeduralmat, a köztársaság alakjában évszázak alatt állandósított szabadsággal, mely kizárólagos természetű, ariszokrat, sőt részben olygarkh jellegű, de mégis szabadság. Az egyeduralmat pedig a viszonyok kényszerűsége az állami fenállás egyetlen lehetséges módjává tette. Nincs egyéb segítség, mintha ez az egy, kinek kezében összpontosul a római birodalom összes hatalma, ki egymaga a római birodalom egységének élő kifejezője, kit Róma istenasszony kocsijába fölvesz, hogy vele együtt tartsa a világ népei közt diadalmenetet , oly nagy jellem, az emberi erények oly magas fokával bir, a szellemi erő oly mértékével van felruházva és hozzá a kedvező körülmények oly auspiciumai között él és uralkodik, hogy feledtesse a többé fel nem támasztható múlt örökös fölkisértő emlékeit és nyújtsa zálogát a jövendő nagyságnak. És e történelmi igazság fölfedezése, mely előfordul az Agricolában és elő a Históriáéban, teszi a Tacitus történeti előadását kiváló mélyre hatóvá, újdonszerűvé, sajátosságidőn így szól : „minden nemzetet és várost vagy a nép, vagy az előkelők, vagy egyesek kornyoznak , az ezekből összhangzatos egységbe hozott államformát inkább dicsérni lehet, mintsem hosszas ideig valósulhatna* : elárulja azon sejtelmet, hogy az újabb kor vívmánya , az alkotmányos királyság volna a legjobb kormányforma. Lehet-e szemére lobbantani, ha ő ezt tiszta tervvé nem tudá megérlelni, midőn a parlamentáris élet alaptényezője , a nép fejlettsége és műveltsége teljesen hiányzott. Ha Vespanianusnak bókot mond, hogy jó kormányzása feleslegessé teszi a szónoklat hevét, szenvedélyes izgatásra való felhasználását; a derék Nirvának, Trajanusnak fokozottabb mértékben hódol. Hogyan, a haldokló szabadság írója? Igen, mert épen az ősi szabadság kihalása juttatá a hazáján tépelődő honfi gonddal csüngő Tacitust abba a hamis helyzetbe, hogy a régi szabadságot bálványozza és a jelen kormányzati rendszert kikerülhetetlen történelmi fejleménynek tekintse. E belső ellenmondás, az elme és szíve mély meghasonlása : átérzik két utolsó művének minden megjegyzésén. E történelmi igazság belátása e mély elmét még egy más tünemény észrevételére tanította. Arra, hogy a fejedelem személyisége a döntő Róma sorsára nézve. A fedelem pedig a fejedelemség hagyományai nélkül a maga benső tulajdonaira volt hagyatva. Családi politika, dynastikus érdekek, melyek az újabb kor uralkodó házainál oly megszokottabb és az újabb uralkodó házak politikájának oly — mondhatni — m megcsökönyösödött állandóságot, szilárdságot adnak, és mindenesetre a történelmi fejlés folyton hullámzó folyamat mintegy meder közé szorítják: a Julius-Claudius, sőt még a Flavius háznál is hiányzott. Tehát a fejedelem egyéni értéke volt a fontos. Úgy, de a gyarló emberi képesség az óriási feladat terhe alatt nem egyszer összeroskadt. Akaratlan, tehetetlen uralkodó pedig a tisztán saját érdekeiket követő és felelősség nélkül ajtók megött uralkodó udvaron ezhad grassálását idézik elő. És véghezvitetnek szörnyű tettek, iszo- I nju gyilkosságok, hajmeresztő drámák folynak le a császári palotában, a palotaforradalmak véres jeleneteit játszák le, a nép mint cirkusi véres jelenetekben vagy gyönyörét találja, vagy megdermedten szemléli azokat. Ki a felelős ? Az a szegény uralkodó, kit addig ingereltek, a kinek anynyit tömjéneztek, hogy eszét veszite és az önimádás undorító betegségébe, őrjöngésébe esett. A környezetnek ez kellett, hogy űzhesse aljas üzelmeit. Solanus nélkül, Tiberius érthetetlen, lélektani képtelenség. Épen ezért tartom én Tacitust bámulatos mély elmének, hogy ő fölismerte, hogy mire van szüksége a principatus történészének elsősorban. Lélektani belátásra. Ezért helyez Tacitus kiváló súlyt a lélektani bonczolásra. Az általános lélektani tüneményeknek epikus feldolgozása helyett, melyet Liviusnál, Sallustiusnál találunk, ő drámai bensőséggel fürkészi a psyichologiai tényeket. Bonczolja a tettek rugóit, megmutatja a szenvedélyek forrását, az emberi cselekvés belső gépezetét. Ide tárgyias szemlélő képesség mellett, kiváló képzelem és mély és erős alanyiság kellett. Mint Legouvé mondja a költőkről, hogy ők úgy észreveszik a legkissebb mozzanatból a szívek vérzését, mint a jó vadász eb indul a szimat után a nyomon. Tacitus így veszi észre mindenütt a pathologikus tüneteket. A római császárság egyetlen maradandó tragédia írója Tacitus, A tragikai hős, a római nép. Minthogy az uralkodó egyénisége azabsolut kormányrendszer mellett döntő befolyást gyakorolt a birodalom sorsára, a történetire a fejedelem lelkületét, hajlamait, a rá tett benyomásokat, a hangulatos, a befolyásos egyének fondor vagy egyenes eljárását tanulmányozó fürkésző gonddal beható búvár-szellemmel és bír a kifejezés kimondhatatlan gazdagságával, hogy a lelki élet legfinomabb láthatatlan mozzanatait eleven plasticitással szemléltesse. A tárgyias igazság kutatásában és hű visszaadásában egy Thukidydes, egy Polybius, egy Sallustius versenyeznek vele, ha nem múlják felül, de az alanyi mozzanatok felfogásában páratlan. Igaz, gyanúra hajló, izgékony, néha a pessimismus legsivárabb mesgyéire téved , de oly ritka optimista akad, ki az emberi természetet mélyebben tanulmányozza a hanyatló korszakokban ! Hogy tudna lelkesedni, az elárulja egy-egy kedvencz alakjának: Germanicus, Burrus, Thraseas, Galba, Piso rajzolásával. Kivált Germanicus (Tiberius testvérének Drususnak gyermeke) a mocsoktalan becsület eszményi czélokért lelkesedő szív, fenkölt gondolkozás, és mindenek felett igaz férfias erény mintaképe. De az ilyen vonások hasonlónak a Rembrandt sötét képeire vetődő fénysugarakhoz. Rembrandti kép — mint gr. Széchen Antal is megjegyzé Tacitusról írott szép tanulmányában, mely a Budapesti Szemlében jelent meg — a Tacitus által rajzolt vihar képe, midőn Germanikus sergét váratlanul meglepi a Rajna torkolatánál. A föllázadt természetet szereti rajzolni, ezért rajzolja oly kiváló szeretettel a zsarnok lelkét. Mint festi Tiberiust, kit az álnok Sejanus, hogy háborítatlanul űzhesse nagyravágyó czéljait, melyek őt a trón felé csábíták, puha élvezetekre Rhodus szigetére küld? Hátha elolvassuk azon levelet, melyet Tacitus Tiberius tollába ad, hogy érezzük a lelki gyötrelmek pokoli mélységét, mely az alapjában sok jó tulajdonnal felruházott uralkodót kinzá! . . . A szathmármegyei függetlenségi pártot Vas Mihály pártelnök f. év november 3-ikára Nagy Károlyba szervezkedési pártértekezletre hívja meg. — A Kézdi-Vásárhelyen alakult függetlenségi párt ugyancsak derekasan működik. Új közlönyt indított elveink terjesztésére. E közlöny programmját aláírták K. Horváth Ignácz elnök, ezredes, ifj. Szabó Dániel, Könczey Miklós, Török Sándor, Nagy Ezékiás, Zajzon Lázár, Bartos Károly, Csiky József, Turóczy Mózes és Jancsó Géza. — Pártunk terjedéséről mindennap újabb meg újabb örvendetes híreket konstatálhatunk. Október 6-án a Budapest Józsefvárosi kerületben is megalakult a függetlenségi párt. Az alakulásnál jelen voltak Helfy Ignácz, Szalay Imre, b. Mednyánszky Árpád és Miklós István képviselők, s a választópolgárok közül mintegy százhuszan Mervábisztatak r . nádary Gábor, alelnökké: dr. Garagos János, pénztárnokká : Leib János, jegyzővé: Hentaller Lajos, segédjegyzővé Weisinger János. — A Bem szobor leleplezési ünnepélyen — mint értesülünk az orsz. függetlenségi párt képviseltetni fogja magát. Tudomásunk szerint a párt Ugron Gábor képviselőt fogja felkérni, hogy az ünnepélyen tolmácsolja azon nézeteket, melyekért a dicső altábornagy oly önzetlen odaadással s lángeszének egész erejével harczolt, s melyeknek a mai pártviszonyok között, egyetlen hirdetője a a függetlenségi párt. A Bem-szobor leleplezésére rendezendő ünnep alkalmából Lengyelországból meleg rokonszenv nyilatkozatai érkeznek a magyar nemzethez. A marosvásárhelyi ünnepen a lengyel ifjúság tudvalevőleg küldöttség által akarja magát képviseltetni, mely koszorút fog tenni a két nemzet közös hősének emlékszobrára. A lembergi egyetem ifjúsága ez alkalmat arra is fölhasználja, hogy a magyar ifjúsággal folytonos érintkezést és összeköttetést létesítsen. Marosvásárhelyt a magyar ifjúságot már most meghívják a Krakkóban 2 év múlva tartandó Miczkiewicz-ünnepre, amikor a nagy lengyel költő szobra lelepleztetik. Szádeczky Lajos hazánkfiát, ki jelenleg történelmi kutatás czéljából Lengyelországban időzik, Krakkóban és Lernbergben a rokonszenv és szeretet nyilatkozataival halmozzák el. Ez ünnepélyen a kolozsvári egyetem ifjúsága is küldöttségileg fog részt venni. — Szapáry exposéjáról a bécsi lapok a lehető legsötétebb véleményben vannak. A „Wiener Handelsblatt“ okt. 5-ki számának irányczikke többek között ezeket mondja: „Magyarország az államtíiak felé evez. A Szapáry sor disant pénzügyi politikája előttünk ismeretes képet tár fel, rövid szavakkal így jellemezhető: Egyet a nullából nem vonhatunk ki, kölcsönzőnk tehát egyet, azaz mindaddig, míg kölcsönöznek nekünk. De ha nem kölcsönöznek többet — akkor?“ Gr. Andrássy Gyula nagyokat vétett mint külügyér, hanem azt még sem érdemelte meg, hogy olyan handabandát adjanak a szájába, mint mit a „Szegedi Napló“ referense, s utána a „Pester Lloyd" cselekszik. Az intervievció szerint Andrássy gróf csak a Szapáry által javaslatba hozott fusióban lát egészséges pártalakulási fejlődést, s csak akkor remélhető, hogy a küszöbön álló reformok, mint polgári házasság a papi javak secularisatiója és a tisztviselők kinevezése, keresztül vihetők lennének. Ezt nem mondhatta Andrássy gróf, legalább nem a papi javakról, mert egyfelől jobb kézben vannak most, mint hogyha a Trefort úr kezében lennének, vagy ily parlament felügyelete alatt, melyet Bécsből dirigálnak, s mert másfelül még talán nem vagyunk ott, hogy teasérlő gazdálkodási rendszerünk hiányainak toldozgatása kedvéért megfeledkezzünk a tulajdonjog szentségéről. — A meggyalázott nemzeti zászló ügye még mindig kisért. Oktober 6-ki kelettel Edelsheim —Gyulay főhadparancsnok az iránt világosítja fel a Pester Lloyd szerkesztőségét, hogy-------« -viu» nAAcr nATgUO/jlUATjqil LUG^lA/i *i* hivatalos vizsgálat, melyben kiderült, hogy a magyar zászló megsértésének legtávolabbi esete sem forgott fenn. E vizsgálat eredménye még akkor bejelentetett a magyar miniszterelnöknek. A Pester Lloyd felszólalására volt tehát szükség, hogy megtudjuk a hivatalos vizsgálat eredményét, mert a pénzünkön aranygalléroskodó urak nem tartják szükségesnek tekintetbe venni a magyar sajtó felszólalásait. A beismerés. A kormány érzi gyöngülését, mint az aszkóros, ki bár künn csillogó napsugár ömlik szét a viruló galyákra, jól tudja, hogy bensejében gyilkoló pusztulást hord. Maga a kormány bensőleg látja, hogy alapja ingadozik, hogy megélhetéséhez támaszra van szüksége. Szapáry tehát kémszemlézett az expósó előadásával, hogy azt a támaszt megtalálja. Tisza Gesztre ment, hogy ne látszassák részesnek a kezdeményezésnél . Szapáry megtette kötelességét, s a kabaréki szurualistia alább szállította a hangot melyen beszélni szokott. Szapáry kijelentésében nyílt és világos egyfelől az a beismerés, hogy a kormány látja, miszerint újabb felfrissítő elemek nélkül a választásoknál többségre nem számolhat, s a kettős árnyalatú ellenzék előtt okvetlen minoritásban maradna, és másfelől, hogy a függetlenségi párt terjeszkedése és a függetlenségi eszmék hódítása oly mérveket öltött, melyeknek a kormány önmagában többé ellent nem állhat. Ezen felszólalás által beismertetett, hogy pártunk, melyről ezideig divat volt, csak lealázólag szólani, nem többé az a párt, melynek diadalra jutását álmok világába tartozó visióknak hirdethessék, s melyet kicsinyes politikusok a földosztók és rendellenesek pártjának dekretálhassanak. A függetlenségi párt a legközelebb lefolyt három esztendő parlamenti küzdelmei alatt megnégyszereződött számban és meghatványozódott politikai befolyásban. Az expósé tehát mindezekről levette a fátyolt, s most tisztán áll a kérdés. Tisza Kálmán és kormánya az egész rendszerrel együtt, melyen állott, lejárta magát. E második fusióval, melynek előhangját Szapáry exposéja képezi, még nyerhet új erőt, mint a haldokló, kit orvosa pézsmával egy pár pillanatra életben tud tartani. De az uj elemek csak úgy szétfolyandnak, tehetlenségük homokján, miként Tisza összes erőfeszítései, melyekkel azt erőlködik kimutatni, hogy kormányzása Magyarországra nézve hasznos, s melyekkel legalább azon sebeket óhajtja eltakarni, miket öt esztendei zsákmányrendszerével az ország államháztartásán, közgazdaságán és pénzügyein ütött. Ha valaki kételkedett a Tisza kormány értékvesztettségén és a függetlenségi párt hatalmának növekedésén , az exposé tételei és Szapáry felhívása után, nem lehet kétsége az iránt, hogy a Tisza kormány napja lehanyatlóban van, s hogy termének hajnalhasadtát fogja üdvözölni. Zaránd, Bern szobra. A magyar társadalom a mult mulasztásait minden téren helyrehozni törekedvén, a méltánylat és elismerés adóját is, jeleseink tiszteletére tömegesen emelt emlékoszlopok és szobrok által igyekszik leróni. Fővárosunkban máris számos szobormű tanúskodik a kegyelet élénkségéről, mások készülőben vannak, s mindez emeltetett közadakozásból, minden hivatalos színezet nélkül, mintha a nemzet ellensúlyozni akarná ezek által azon a frontot, melyet a miniszterelnöki és honvédelmi palotáinkkal szemben álló Henzi-emlék a nemzet méltóságának naponta szemei közé vág. Mi székelyek nem szoktunk a művelődés és