Ellenzék, 1881. január-június (2. évfolyam, 1-147. szám)

1881-01-08 / 5. szám

Második évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA : Bel-királyutc­a 16.est. hová a lap szellemi részét illető közlemények ! czimzendők. AZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. ,13 írt. Ili Negyedévre . . . . * . . 6 írt. |!| Egy hóra helyben Egyes szám­ára helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Egész évre Félévre . 3 frt. 1 frt. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 5. szám Kolozsvár, szombat, január 8, 1881 KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor h­asábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a­­ kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Színház és politika. Színház nemzeties irányú politika kezé­ben, mely nem csak a hatalom­ érdekeit szolgálja, az állami consolidatio egyik leg­hatalmasabb eszköze. Tapasztalati igazság, melyet Nyugat népei századokkal ezelőtt föl­ismertek. Magyarországon az idegen s ellenséges osztrák államhatalom természetesen rá se gondolt e tényezőt a magyar kultúra fej­lesztésére felhasználni, s míg a bécsi Burg­­theater és operaház száz meg száz­ezereket emésztett föl a magyar által vérrel kiizza­dott adófillérekből, hogy hizlalják vele a bé­csi „osztrák“ művészetet, emeljék az „osz­trák“ nemzeti öntudatot, pallérozzák az osz­trák-német nyelvet, simítsák az osztrák íz­lés esetlenségeit, addig a magyar színművé­szet koldusként bolyongott félszázadon át s még a magyar fővárosban is nagy későre talált otthonra. És az 1867-ben megteremtett közös­­slílyes rendszer magyar kormányai ? Felismer­­ték-e talán a színművészetben rejlő óriási erőt a magyar nemzeti államfejlődés előmoz­dítására? 1-4 év tétlensége ez irányban, mely alatt a magyar színészet csaknem egészen nélkü­lözte az állami befolyás és támogatás erejét, szégyenletes választ lát az egyedül üdvözítő dualizmus kormány férfiéira. Minden a­mi történt, a fővárosi nem­zeti színház elég dús subventiója, az opera­­ház építése és a kolozsvári nemzeti színház­nak nyújtott elégtelen segélyezés. Ez minden. Nagy Magyarország vidékéről, melynek társadalma megteremtette a magyar színpa­dot előbb, mint a német és magyar főváros, egészen elfeledkeztek. És a pesti és kolozsvári subventiót is milyen férfiatlan szolgaság jellemzi. Féltek megnevezni a maga nevén a gyermeket, ne­hogy a naszódi román és turócz-szentmárto­­ni tót hazafiakat valahogy megbántsák. Az egyiknek a zene támogatása, a másiknak a királyné ő felsége magánsegélye czimén nyújtották a subventiót. A hazugság politi­kája, mely gyáva is, ostoba is. Mintha bizony a mi kedves apró-cseprő nemzetiségeink nem apprehendáltak meg, ha bármily czimen is segíti a magyar állam a magyar színművészetet ! S a subventióval vége is van minden nemzeti politikának e téren. P. o. a vidéki magyar színészet az utóbbi évek nyomorúsá­gai közepett, el­hagyatottságában csaknem kol­dusbotra jutott ; a kolozsvári pedig, minda­mellett, hogy állítólag kormányi felügyelet alatt állott, évről évre hanyatlott financziá­­lter és művészi tekintetben. Tíz év alatt, mióta az előbb 15, most pár év óta 20 ezer frt subventiót élvezi s kebli kezelés alatt van, csaknem elvesztette nimbuszát, mely őt egykoron mint első magyar színházat kör­nyező. Folytonosan a defic­ittel küzködik és szakadatlan experimentatiók játékszere. Deficit: az anyagi helyzet általános zi­láltságának eredménye. Az egykor kincses Kolozsvár közönségének nincs többé elég ere­je, de van sok igénye, aristokratiája és gaz­dag polgársága megfogyott. Ezt felelik azok, kiknek bármit s bár­mi áron is védelmezni megfizetett köte­lességük. Igaz , kincses Kolozsvár többé nem kin­cses. De hát ennek a körülménynek a rová­sára nem elég, ha felrójjuk a 20 ezer forint subventiót? Honnan van, hogy még ezen fe­lül is folyvást defic­ittel kell küzdenie szín­házunknak, míg csak 10 évvel is ezelőtt minden subventió nélkül fényesen virágzott egy-egy magán­igazgató nyerészkedő kezében s mégis évtizedeken keresztül akkor nevelte a budapesti nemzeti színház számára a ma­gyar színpad legfényesebb nevű művészeit? S honnan az, hogy míg a negyvenes és öt­venes években, sőt a hatvanasokban is a ko­lozsvári színház művészeti niveauja veteke­dett a budapesti nemzeti színházéval, a vi­déki színészetnek valódi Mekkája volt, az itt kivívott siker biztosította csaknem ki­zárólag a budapesti nemzeti színházba való bejuthatást, addig ma Arad, Debreczen, Kas­sa csaknem meghaladta Kolozsvárt? Fejlőd­tek azok is, de hát nem kellett volna a ko­lozsvári színészetnek is aránylag emelkednie s a régi arányt megtartania? Sok ember felelőssége mindig felelőt­lenség. A kolozsvári színház 10 éves deca­­denciájában is sok része van az ilyen fajta felelőtlenségnek. A választmányi rendszer, a honorárius intendánsi rendszer túlélte már magát, mi­helyt a belügyminiszter rátette a kezét a kolozsvári színházra. S hogy rátette, a nagyon helyes volt, de hogy semmit sem csinált, az is az ő érdeme. A sok fejű választmányban megoszlik s a végén egészen elpárolog a felelősség ér­zete. Minden tag a másikban bízik. Innen az a rendszertelen rendszer az intézet vezetésében, mit a tízéves ákom-bá­­kom kezelés tanúsított. Midőn a teljes számmal itt székelő vagy telelő erdélyi aristocraţia és nemesség tagjaiból alkották egybe 1848. előtt és után is a mult évtized végéig a választmányt, mikor az a választmány a színházzal együtt az er­délyi gubernium s igy az erdélyi országgyű­lés patronátusa alatt állott, akkor volt­­jelen­tősége a választmányi rendszernek. Autono­mies színezete volt és a legjobb s csak­nem egyedüli eszköz, a színháznak a közön­ség körében propagandát szerezni. Ma? A viszonyok fenekestől felfordul­tak. Gubernium nincs, erdélyi diéta nincs, a társadalmi osztályok közötti válaszfalak is nagyobbára ledöntvék. Ma egy aristocrata nemcsak azért jár színházba, mert a választ­mányban aristocraták vannak, hanem megy, mert élvezni akar. A választmányi rendszer reductiója a képtelenségre : a hármas intendatura. S hozzája még tiszteletbeli intendánsság. Is­mét megosztott felelősség, azaz semmi fe­lelősség. Eredmény: fejetlenség a sokfejűség mel­lett, kegyelemszerű helyzet, cselédies bizony­talanság a színészre nézve az intendaturailag kezelt állandó színház mellett, kapkodás a művészi vezetésben, mely ma száműzi egyik műfajt, hogy holnap kénytelen legyen egy csomó áldozat árán is visszaállítani, szám­űzése az operának, az egyedül jogosult mű­fajnak egy nemzeti színpadon, még­pedig épen akkor, mikor az összes magyar provin­czián elpusztult a magyar opera, Budapesten pedig Andrássy építteti milliókkal a magyar királyi dalműszínház márványcsarnokait. Ezek az eredmények. A rendszertelen­ség vívmányai ! Azok a máskülönben tiszteletreméltó fér­fiak, kik időnként egy-egy évre az intendáns­ság gyeplőit szinte önfeláldozóig kezekbe engedik nyomni, azok mind lehetnek igen tiszteletreméltó hazafiak, kiváló színügyba­­rátok. Az intendánsság viselésére, még­pedig dilettantismusként, úgy hogy legkissebb gond­jaik közé kell sorozniok a színházat , kérem szeretettel, képtelenek. 10 évi tapasztalat bi­zonyítja. Értsük meg egymást: Eszterházy Kál­mán gróf mint főispán a legelsők sorában áll országszerte, politikai tapintata és sza­­badelvűsége méltán tették népszerűvé nevét országszerte és tiszteltte személyét. De — kitűnő főispánja lenni egy me­gyének és városnak (Kolozsvárnak !), azon kívül számtalan egylet, intézet, társaság el­nöke, vezére és mindene, mindezek mellett pedig intendáskodni is, ez csaknem lehetet­lenséggel határos. Korbuly Bogdán messze földön ismert pénzember, ki hatalmas magán és óriási tár­sulati vagyon kezelésének minden porczót el­rabló terhét hordozza. Ugyan, hogy szentel­hetné magát odaadással egy színház vezeté­sének ? Kemény Endre báró még újonéz az igazgatói széken. kezei is megkötvék a hár­mas rendszer bókáival. S végre is: ha mindegyik intendánsunk csak intendáns volna! Készséggel elhiszszük, hogy mintaszerű lenne színházunk adminis­­tratiója. De így ? Csoda-e, hogy a választmány túlha­ladt álláspontja és a háromfejű­ intendatúra mellett még csak a házi kezelés 10 dik évében vagyunk ott, hogy a nyugdíjrendszer életbe lép, de úgy, hogy 60 éves múlt után a nyugdíjalap összes tőkéje pár ezer frt s csak most kezdik meg a tagok a nyugdíjilletékek keserves lehuzogatása mellett egy legalább is 200 ezer frtos nyugdíjalaphoz a filléreket öszszehordani. Csoda-e, hogy a művészi irány köve­tésében nem látunk vezéreszmét és állandó­ságot? Ma opera, holnap operett. Azután is­mét csak népszínmű és semmi operett; azután megint operett és semmi opera! Csoda-e a rendszertelenség e rendszere mellett, hogy az intézetből a stabilitás egé­szen hiányzik? Hogy egy évben átrándulnak M.­Vásárhelyre (70-es évek elején), azután építnek nyári színházat, azután ismét Nagy- Váradra vándorolnak, végül kiszolgáltatják egy nyerészkedő consortiumnak egy „Nemze­ti színház“ összes személyzetét, hogy az őket épen Bécs Ringtheateréig hurczolja föl? És csoda-e, ha mindezek mellett a tár­sulatot egy könyvvezető szervezi, évenként üzleti raffineriával pierulánként le-lealkudva a gázsit, s mikor a szegény színész állandó­ság reményében ismét és ismét enged belő­le, újév felé megint ott érzi villogni feje, sorsa, existentiája fölött a bizonytalanság, az elbocsáttatás Damocles-kardját ? A nem tudjuk hány fejű választmány és hármas intendánsi, és hármas-négyes ren­dezői rendszer megszüntetése, egy adminis­tratív tehetségű intendáns kinevezése, állan­dó fizetéssel, teljes felelősség és a belügy­minisztérium szigorú ellenőrzése alatt, egy szakértő művezető szintén állandósítva és tel­jes felelősséggel, és ha kell , a subventio meg­kétszerezése, de ennek fejében aztán az opera száműzésének megszüntetése, ez a mi még feltartóztathatja a kolozsvári színház további hanyatlását. Különben még egy évtized s a jelen rendszer mellett kihal belőle az élet, aztán jön a megdermedés és végre az­­ enyészet. S az enyészetet nyomban fogják követni az erdélyrészi magyarság nemzeti létének többi culturális biztositókat s végre maga a ma­gyar faj is ! TARGIA. Művészi körút Reményivel. (Emlékeimből.; ÍrTA ORBÁN B BALÁZS. V. Skócziai élményeink. (Folytatás.) Egyáltalában a glasgowi öböl oly szép, hogy azt a Bosporussal lehetne párhuzamba tenni, ha nem hiányoznék itt kelet üde éghajlata, cs­odás, növényzete s bizár építészete. De a kies vidék bámulata csaknem életünk­be került ; menekülésünket a művész álmosságá­nak s a hangverseny következtében beállott kimerült­ségének köszönhetjük. Ugyanis mi a kapitánynyal, ki Reményi hangversenyén jelen volt — ismeret­séget kötvén, azon kiváltságban részesültünk, hogy a gőzös kerekein­k magasabban álló dobjáról vagy védburkolatáról bámulhattuk az öbölnek gyönyörű -egymásutánban összefüzödő panorámáit ; de a melyek minden varázs-szépségükkel sem tudták meggátolni, hogy művészünk el ne álmo­­sodjék. Ez egyszer Hely volt igaza, a midőn én zsörtölődve— hogy miként lehet ily tájékon el álmosodni — vezetném kabinunkba, egy iszonyú recsegés és ropogás után hajónk m­egrendült s azután feleslegessé vált gőzével haragosa gusto­­rékolva, megállapodott, s horgonya lánczait tör­tetve lóditá le a mélységbe. Felsiettünk a fe­dél-­­­zetre, hol rémülten láttuk, hogy épen azon kerék védburkolata tört szilokba (a kerék tengelyének elhajlása által), a melyről mi pár perczczel előbb bámultuk az öböl szépségét s melyen ha rajta vagyunk, múlhatlanul halál martalékjaivá lettünk volna. így mente meg az álom az esetet, s egyéb bajunk nem történt, mint hogy a partra szállva vasúton folytattuk utunkat Glascowba, Anglia e harmadik kereskedelmi városába, mely az újabb időben oly országos fejlődést nyert, hogy e szá­zad elején ott lakott 50,000 lakosnak száma ott jártunkor meghaladta a 800,000-ret, most már az egy millión is felül van. VI. Edinburg Glasgowon ez alkalommal csak átutaz­­unk, mert mi lépteinket Edinburgba irányoztuk, me­lyet művészet- és tudomány-pártolásáért, s talán a Parthenon ottan levő kisebbített copiájáért Anglia Athénjének is szoktak nevezni, e mellett Edinburgot tartják a szárazföld legszebb városá­nak. Én azt hiszem, hogy Budapest könnyen el­nyerheti előle az elsőség pályadíját, annyival in­kább, mert elhelyezésük, sőt tájkeretük is igen sokban hasonlít egymáshoz. Edinburgnak is meg van ős Budavára a régi magaslaton fekvő várban, sőt azt is elisme­rem, hogy Edinburg régi vára szebb roppant ma­gasra felnyúló ódon házai, rovatkos ablakaival, remek csúcsműveivel, hegyes tetőzeteivel sok­kal szebbek mint Budavár uj,kaszárnyaszerü épületei, m Inpinn r r—hitt . A régi skót királyok residentiája is zömtornyai­val s kiszökellő torony-erődeivel sokkal regénye­sebb a mi királyi palotánknál. Azt is megenge­dem, hogy az uj Edinburgnak az ősváros alatt elterülő utczái szabályszerüebbek, rendezettebbek, Pest utczáinál, s hogy az Arthur Seat is előnyö­sen helyettesíti hátterében az mi Széchenyi he­gyünket ; de hát hiányzik itt a Duna és a mi vorsonk, a­mit semmi kárpótolni nem tud; hiány­zik teljesen a víziút nagyszerűsége, ezt itt mi sem helyettesíti, mert Edinburgtól a tenger oly messze van, hogy csak a magas Arthur Seat tetejéről lehet annak kéklő vonalát felfedezni. Mi a dublini siker hírével érkezve ide köny­­nyen kötöttünk az itteni impresarioval előnyös szerződést pár hétre, mely alatt felváltva itt és Ciascowban hangversenyezett Reményi, elragadva itt is ott is művészi játékával, s főleg skót nép­dalok változataival az itt ugyancsak műértő s ze­neileg képzett közönséget. Ez alatt vígan telt időnk, a művelt körök ünnepeltjei voltunk. Edinburgban a Chambers csa­lád karolt fel s rendezett nagyszerű estélyeket tiszteletünkre, melyeken Skoczia fővárosának szí­ne java megjelent. Chambers nem csak híres mint író, a világhírű Chambers Magazin szerkesztője lévén, hanem Anglia legnagyobb nyomdájának tu­­lajdonosa. Chambers hatemeletes nyomda inté­zete úgy van berendezve, hogy a tiszta papiros a legfelső emeleten beverődik, s a legalsón mint kész könyv kerül ki. De bármennyire ünnepeltek voltunk is, egy­szer kevésbé múlt, hogy a nép dühének és fana­­tismusának áldozataivá nem lettünk. Ugyanis Skócziában, a vasárnapokat oly szigorúan ünnep­ük, hogy e napon minden zene, éneklés vagy za­jos kedvnyilvánítás szigorúan el van tiltva. Sőt e napon még a közlekedés is megszakad, vasutak omnibusok nem járnak (legalább akkor nem jár­tak.) Korcsmák s más mulatóhelyek be vannak zárva, italneműeket nem árulnak (de annál töb­bet isznak otthon a szombaton előre bevásárolt készletből), e napon mindenki csak imádkozik és önmagába száll. Ezt mi tudtuk, de egy vasárnap est­e annyi­ra utolérte az én Reményimet a komponálási szen­vedély, hogy már az utczán lassan fütyörészte, egy új dallamnak ütemeit, miért egy policeman rendre is utasította ; de ez nem volt elég, hanem a hogy hazaértünk korára akarta tenni az uj dalla­mot, hogy reggelig el ne feledje, s elővévén Guar­­neriusát, az alcovenbe hátravonulva lassan azt játszani kezdte ; de az a Guarnerius ha lassan érintek is nagy hangot adott, hát egyszer az ut­czán zúgást hallok, s midőn az ablakon kitekin­tek látom, hogy zúgolódó és fenyegetődző nagy tömeg csoportosult össze, a szent nap megtörését emlegetvén. Nem sokára két policeman lépett be s udvariasan figyelmeztetett, hogy a nép inge­rült, s kérték a művészt, hogy hagyjon fel a zenéléssel, mert különben a következményekért nem állhatnak jót ; de már ekkor a nép türel­mének fogytát egy ablakon csörömpölve berepülő kő tudatta , mire lecsilapodott Reményi compo­­sitori dühe, s csak nagy nehezen bírhattam a po­­licemanek segélyével a népet a szétoszlásra, meg­magyarázván nekik, hogy művész barátom idegen, ki nem tudta a zenélés tilalmát , de ezután res­­pectálni fogja a szent napot. Egy alkalommal azonban mégis játszott Reményi vasárnapon ; ez északi Skócziába tett kirándulásunk alkalmával történt, a midőn szombat éjjel mozdonyunk megsérülése miatt fenakadtunk egy mezei állomáson, melynek város vagy falu közelében nem volt, s a bekövetkezett vasárnapon utazni nem szabadván az egész napot kénytelenek voltunk ottan tölteni étlen és szomjan; de az étlenség­­nél még inkább kinzott az unalom, a melyet Re­ményi örömest igyekezett volna vonójával elűzni; de az edinburgi leczke után nem merte húrjait érinteni. Végre azon csellel elégite ki játszi visz­­keteget, hogy szenteskedő arczczal előadván, mi­szerint ma Isten házában nem róhatjuk le keresz­tyéni kötelességünket, engedtessék meg azért ne­ki, hogy néhány magyar zsoltárt elhegedülhes­sen. Ez ajánlatot természetesen köszönettel fogad­ták, s ő kiragadva Guarneriusát lelkünk épületére eljátszotta, a „Ma­g­o­s­an r­epü­l a daru, Ereszkedik le a leikó, Szülőföldem szép határa“ s más ily­eús magyar népdalokat. Angolaink áhítattal dicsérték, hogy mily szépek, mily kegyeletesen meghatók azok a magyar zsol­tárok. Ha tudták volna, hogy az­tán ezzene, bizony­nyal megköveztek volna. Skócziában létünk alatt történt, hogy Edin­­burgból Glaskowba menve két különböző tár­sulat által párhuzamosan épitett vasút közleked­vén, ezek versenyre szálltak egymással s addig szállitgatták felváltólag a viteldijt, mig az egyik ingyen szállította utasait, erre a másik az ingyen utaztatás fejébe még egy ingyen szivart is szolgáltatott ki minden utasnak. Mi gyakran tettünk ez időben szivarral — Időkjei ”. A kormány mindenfelé megkezdte már a korteskedési előkészületeket. A főispánok rendre hivatnak Pestre, hogy megadják a kellő felvilágosításokat, hogy kit, mely után, minő ígéretekkel lehet megnyerni jelöltnek vagy kortesnek, így jutott Pestre Zemplén megye főis­pánja Dokus József is. Jó balközépi harczás, mi­kor még a bihari pontok fényt, dicsőséget és népszerűséget árasztottak a geszti palota homlok­zatára; kipróbált mámoluk azóta, mióta a fúzió mámorban ringatott sok derék hazafit­zik személy­be vetett hit által megcsalatva, vakon végzik ma nemzeti romlásunk szomorú munkáját. E jó bal­­középiből lett jó mameluk, mint mondók, Pestre hivatott. Az őszinte szív azonban még nem bá­­níttatott meg nála. Kereken kijelenté Tisza előtt, hogy Zemplén megyének egy választó­kerületé­ben sem biztos a kormánypárt többsége. Híreink szerint a további utasításokra azt felelte volna, hogy ő sem hivatást, sem ambitiót nem­ érez arra, hogy oly ad­óba ártsa magát, melynek vége szé­gyenletes bukás is lehet. — A képviselőház január hó 10-kén hétfőn d. e. 10 órakor tartja a karácsonyi szünet után első ülését. Mindjárt az első ülésben meg­kezdődik az érdemleges tanácskozás, mert a ja­nuár 10-ei ülés napirendje már meg van állapít­va, nevezetesen a csődtörvényjavaslat fog tárgyalás alá kerülni.­­ Az új fogyasztási adókról szóló­törvényjavaslatot, mint a „Hon“ határozottan je­­lenti, még ezen ülésszakban és pedig mindjárt a csődtörvényjavaslat után fogja a kormány napi­rendre kitűzetni. Figyelmeztetjük az érdekelt ke­reskedői köröket és iparkamarákat, valamint a vá­lasztókerületeket, melyeknek kormánypárti képvi­selőik vannak, mert ezeket máris megpuhította a kormány s megnyerte nagyobb részüknek a vo­­tumát. Ugyan ne engedjék kereskedőink és vá­lasztópolgáraink ismét megnyomoríttatni az or­szágot egy újabb elviselhetetlen adó behozatalá­val. Szólaljanak fel, demonstráljanak ismételten a municipiumok is, főleg a városok. Ha Tisza egy­hangú tiltakozást fog maga előtt látni az egész országból, tán mégis meggondolja magát s visz­­szavonja e gyűlöletes és annyira terhelő újabb adó­javaslatokat. Békésy Károly úrhoz. Mások szíves segélye nélkül még arra sem vagyok képes, hogy egy hírlapot kibontsak, vagy átlapozzak. A segítség pedig nincsen mindég kéz­nél. Ez az oka, hogy napi irodalmunkkal csak hézagosan tarthatok lépést, s ez szolgáljon ment­ségemül, ha levelem egy kissé megkésett. Némely hírlapot fenntart a subventio, má­sokat fenntart a közszükség. Miután segélyt sem nem kérek, sem nem fogadok el senkitől e vilá­gon, s lapom az olvasó­közönség tömeges párt­fogása folytán még­is fennáll , ennélfogva az kell hinnem, hogy az közszükséget pótol. Arról is meg vagyok azonban győződve, hogy letérne e hivatásáról, ha a programmjában kitűzőt magasabb politikai czélokról megfeledkezve, abban hagyná az érvek harczát, s politikai ellenfeleinek nem nézeteit és eljárását, hanem személyes ügyeit venné bírálat alá. Ez esetben megszűnnék létez­zésének jogosultsága, mert nem pótolna közszük­séget. Ez az egyik szempont, melyre az ön figyel­mét felhívni bátor vagyok. Minden ember köteles a mások becsületét mindaddig tiszteletben tartani, míg az ellenkező­ről teljes meggyőződést nem szerzett. E regulát, nézetem szerint, a hírlapíró még nagyobb szigor­ral köteles megtartani, mint más ember.

Next