Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)
1883-10-09 / 231. szám
! A horvát-kérdés. A most folyt nagy parlamenti harciban, minden elfogulatlan hazafinak pártunk álláspontjára kell állnia ezen ügyben, vagyis Horvátországgal végre tisztába kell jönnünk s rendeznünk az egymásközti viszonyt. A kormány által követett út csak eltussolása a horvát-kérdés felvetésének, mit pedig meggyőződésünk szerint már hosszasan úgy sem kerülhetünk ki. Mire várjunk még?Arra,hogy fejünkre nőjjenek avagy az idő meghozza talán lassanként a testvéri viszonyt?! Nem hiszszük az utolsót a tapasztaltak után, ellenben az az első a mostani alapon előbb-utóbb be fog következni. Soha állam, kapcsolt részével oly nagylelkűen nem járt el, mint Magyarország a horvátokkal, s viszont hálátlanságot nép akkora mérvben nem tanúsít, mint a horvát. Testvéri csókunkra, fejünket akarják leharapni. Magyarország nagylelkűsége folytán mily különbség áll be a régi s mostani Horvátország között. Horvátország nem provinciája Magyarországnak. Belügyeiben teljes autonómiával bir. Nem kapcsolt rész többé, hanem társország. Van neki saját kormányformája, országgyűlése. Van neki zászlója, mely a magyar mellett ott lobog a parlament felett. Hivatalos nyelve a horvát. Képviselői saját nyelvükön beszélhetnek az országgyűlésen. A monarchiában oly állással bir, minő nem jutott osztályrészül a horvátnál nagyobb, fejlettebb" népeknek sem. A kiegyezés óta Horvátország egyebet sem tesz, mint növekszik. S Magyarország nem akadályozta ezt, pedig nem egyszer akadályozhatta volna. Ott vannak a szlavónai megyék. Minden jog szerint Magyarországhoz tartoztak. Közvetlen, kiegészítő részét képezték Ma- I Írországnak, még képviselőt sem küldöttek a horvát országgyűlésre. És mégis az 1868-diki kiegyezést megcsináltuk, a magyar regnicolaris deputatió még csak szóba sem hozta a megyék kérdését Csupa gyöngédségből szóval sem emlékeztette a horvátokat birtokukra, melynek czime jogtalan elsajátítás, vagy még erősebb kifejezés. Legújabban a határőrvidéket oda csatoltuk s ezáltal megnövesztve Horvátországot, s teljesítők Horvátországnak régi vágyát. Mily szerencsés államjogi helyzetben van Horvátország más, sokkal nagyobb népekkel szemben. Csehország szívesen elfogadná e helyzetet. Az ir home-rulerek vágyainak netovábbja a horvát alkotmány. Ha Írországnak volna országgyűlése, mint van Horvátországnak, ha individualitása úgy elismertetnék az angol államjog keretében, mint amily elismerést nyer Horvátország individualitása a magyar közjog keretében, a forradalmi izgalmak ismeretlenek volnának a zöld szigeten. Pedig hát még a legtúlzóbb horvátok sem vélik, hogy Horvátország értelmmileg s anyagilag nyom anynyit, mint Angliának szerencsétlen provinciája. Azt a közjogi helyzetet, melyben Horvátország van, csakis a magyar közjog keretében, Magyarország önzéstelen politikája mellett vívhatta ki. Bármely más állam kapcsában elvesztette volna és elvesztené jövőre, arról nem is szólva, hogy hol volna ma Horvátország, ha Magyarország nem védi három százados harcrokban a török ellen. Hol volna népileg s főleg kultúrailag. Legfeljebb Bosznia színvonalán állna. S nemde Magyarországnak köszönhetik a horvátok sikereiket? Valóban úgy van, Horvátország és privilegiált állása a monarchiában, úgyszintén nemzeti fejlődése az SGS-iki unió következménye; segítségünk nélkül a horvátok ott volnának, ahol Krajna és Istria vannak. Nagyravágyásuknak útját nem állottuk, törekvéseiket elősegítettük, államiságuk költségeit fedeztük, országaikat becses invesztíciókkal gazdagítottuk. Mégis a horvátok gyűlölnek bennünket, mert szabadulni kívánnak az állami kapcsolattól, melyben Magyarországtól függnek, mert teljes önállóságra törekesznek, mert félnek, hogy folytonos terjeszkedési vágyaiknak útjában állunk. A zágrábi urak gyűlölsége ép oly bántó a mily bosszantó. Ha Magyarország elkobozta volna a horvát királyságot, vagy Zágrábot magyarosítani törekednék, akkor se gyűlölhetnének jobban, mint ahogy most. Pedig 43 előtt a horvát intelligenczia nagy része magyar érzelmű volt. Zágrábban magyarok tanítottak s a sóhivatalnokok többnyire magyarok voltak. Mindezt azonban, úgy látszik, viszszahozhatlanul megsemmisítő az izgatás, az idő, az események és legújabban a mi politikánk. Horvátország, minden magyar engedmény daczára, ellenséges érzülettel viseltetik Magyarország iránt s e tényezőt figyelembe kell venni minden magyar politikusnak, különösen ha a kelet ügyeire gondol. A legújabb horvát események ez irányban ismét mementóul szolgálhattak. Nem tudjuk van e még valami odaadni valója a mostani kormánynak Horvátországnak, de azt tudjuk, hogy a maihoz hasonló formában a viszony sokáig nem folyhat, nekik mindig lesz kérni valójuk, amíg el nem érték a teljes függetlenséget és pedig a mi rovásunkra oly alapon, melyen a megélhetést biztosítják, s ha mi csak a legközelebbi békére gondolunk, nálunk mindig fognak akadni politikusok, kik készek az engedményre, hogy csak addig legyen nyugtuk, amig a hatalmat kezelik s a ki utánok jön, az tegye be az ajtót. Az ily eljárás veszélyességére, sőt együgyüségére akarunk utalni. Okkalmóddal több sikert lehet Horvátországon elérni, ha a közjogi ellenzék álláspontjára állunk s elfogadja az országgyűlés határozati javaslatát, mely a horvát automia fenn íratásával, az 1808. XXX. t. czikk revízióját sürgeti A fehér lap politikája a barátság és hűség feltételeire volt fektetve s e feltevés hiúnak tapasztaltatott. Eddig a horvátok követelték mindig a kiegyezés revízióját, ezentúl mi fogjuk követelni ; vagy bontsunk fel minden szövetséget, vagy kössünk becsületes szövetséget. Ez így nem ér semmit, hogy a magyar kormánynak egész Horvátországban politikai közege nincs, egész tehetetlenül áll ezen tartománynyal szemben, kiszolgáltatva a horvát hatóságok jószántának, mely hogy mily jó indulatú irányunkban láthatók a legutóbbi zavargásoknál, egyetlen hang sem emelkedve elitélőleg a magyar czimer sárbatiprásáért. Horvátország egy állandó veszély Magyarországra. És ő ezt tudja és felhasználja. Ezen uniótól nekünk csak terheink vannak. Miért kell a horvát autonóm háztartást bőven dotálni s ennek következtében Magyarországnak fizetni a társországokat a közös ügyek fejében terhelő quótának legnagyobb részét? A horvátok azt állítják, hogy Horvát-Szlavonország nem bírná különben a neki biztosított autonómiát fenntartani, de ki tud e mivelt világban arra példát, hogy akár nagy, akár kis állam a közigazgatásra s igazságügyre összes tiszta jövedelmének csaknem felét költené. Ha Horvát-Szlavonország gazdagon akarja autonómiáját berendezni, akkor vessen az állami adókra tartományi pótadót, amint ez az osztrák tartományokban történik, de ne kívánja, hogy Magyarország viselje azon bő berendezkedés pénzügyi következményeit. Igaz, hogy a törvényhozás az 1868- diki s későbbi egyezmény alkalmával már azon követeléstől, hogy a társországok a közös költségekhez a teljes quota szerint járuljanak, de sem azt az elvet nem fogadta el egyedül irányadónak, hogy a horvátországi autonóm szükséglet elégíttessék ki mindenek előtt, sem előre nem látta azt, hogy közel öt millióval kellenc évenkint pótolni a társországok hozzájárulását. A közjogi ellenzék határozati javaslata második pontjában követeli, hogy Horvát-Szlavónország területén létező minden közös hivatali helyiségre a magyar korona országainak közös jelvényét magyar-horvát felirattal tűzessék ki, mert ezt az államegység okvetlen megkívánja. S erre Tisza azt mondja — mentve némileg a horvátok zajongásának okát s készítve a magyar feliratú czimer leverésének útját, hogy a szokás — eddigi gyakorlat teszi lehetlenné — illetőleg fenn nem hagyatni a magyar feliratú czimereket, mert az csak is horvát felirattal volt eddig kifüggesztve. Elégtétele szerint most az lenne, hogy minden irat nélkül függesztetnének ki az ily kettős feliratú czimerek. De a nemzet képviselőinek ily sovány elégtétellel s ily — egy nemzethez nem méltó — eljárással megelégednie nem szabad, hanem pártunk javaslatának netaláni elvetése esetén is, ha már a horvát kiegyezés „ne bánsd“ virág s igy azt revistó alá venni nem akarná, — legalább ebben ne engedjen s követelje a kettős feliratú czimerek fenntartását. Szokás ide — szokás oda, gyakorlat ide—gyakorlat oda, ez mind másodrendű dolog, — a fő döntő az, ellenkezik-e az ily kettős felirat a törvénynyel, ha nem, akkor államiságunk méltósága megköveteli a horvátok szájaskodása miatti meg nem hátrálást. A törvény pedig — vagyis abból jogsértési eljárásunk által ki nem olvashatunk. Mert ama kérdésre, melyet a horvátok ez idő szerint tesznek vitássá s a mi miatt Magyarország czimerét meggyalázták, az 1868. XXX. t. sz. a mérvadó. Mely törvénynek a 6-ik §-sa igy szól: „ A magyar korona országai közös ügyeinek jelvénye Magyarország s Horvát-Szlavonország és Dalmátországok egyesített czimerei.“ S ezen egyesített czimereknek egészen törvényszerüleg felel meg az egyesített magyarhorvát felírás, amely a Zágrábban letépetett s újra feltett czimereken ugyvan valósítva, hogy felül van a horvát felírás, alul a magyar. S ha mégis a kormánypárt engedni fog, semmi másnak nem jele, mint a félénkségnek, mely rész szokásnak nemzetünkbe való csepegtetése úgy látszik rendes divattá lett; de aztán ne csodálkozzanak, ha maholnap ki sem fog ránk hederíteni. Csak önérzetes, erélyes nemzetnek van tekintélye, nem pedig a „fontoskodó“ álarczot öltő — minden rezzenéstől ijedező népnek. Ürmössy Lajos. •4II. szánt. Negyedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belkirály-utiza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“TIÓFIZETÉSI DÍJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ggéll évre........................16 frt. Félévre.............................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, kedd, október 9. 1883. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belkirály-utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó-hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. «„ELLENZÉK" TÁRCZÁJA. 1883. október 9. Polémia-féle. Gamin-nak a „divatáról.) — Ugyan hogy is hívták csak azt a görög bölcset, kérdi a tudományos hangulatban levő aszszonyka férjétől, kinek philosophiája alapját n e szavak képezték : minden dolognak ős oka a tűz? — Mit törődik maga azzal ? Jobb lesz a szilvát szárit s dióbellel megtölti a maghelyét. Többet ér egy jó háziasszonynak ezt tudni, mint Heracles vagy Pithagoras filosophiája — — ne sutor ultra crepidam! fejezi be a férj öblös pipájából gondolió füstkarikákat eregetve a légbe. Szegény kis barátném ! szegény aszszo-nyok! hányszor nem menydörög fejekre ateremtés ura ne sutor ultra crepidam ! Csoda-e, ha aztán ők sem hagyják elszaladni az alkalmat s kapva kapnak rajta, k°gy oda kiálthassák egyik másik férfi fe jbarátjoknak : ne sutor ultra crepidam ! Mi jutott eszébe kedves Gamin, hogy ,lele mer kontárkodni egy divat tudósításba ? Hisz úgy sem ért hozzá, mint — mint mit is mondjak, hogy ne emlegessem a f * hajdút a harangöntéssel ? — mint én a f Etikához, vagy a doctorsághoz, mihez pedig minden száz ember közül ért legalább 1 i ötvenkilenct. Van nekem egy férfi ismerősöm, ki nagyon sokat tart rá, hogy ő mennyire jólért a női toilette-hez. Egyszer nagy dicsekedései közben azt mondom neki a múlt nyáron: tartsunk egy exament, s a kicsi húgommal kathedral pole-ba téve magunkat, elkezdtük a kikérdezést ilyenformán : — Mondja meg nekünk A. ur mit tud a froise-ról. — A froise, feleli az én ismerősöm nagy phlegmával, egy b o d r é, máskép c r é 9- 1 i, (össze nem tévesztendő a préslivel) a mi készülhet csipkéből, illusionból, crepsből, indulásból stb. (aki e szót indalás, nem értené, kérdje meg a nagymamától, az bizozonyosan tudni fogja) és a ruhaderék nyakára és ujjára jön. — Helyes. Jól van. Mondja meg továbbá, mi a különbség a jupon és a szoknya között ? — A szoknya simán készül, a jupon pedig garnérral és — — — — Holt! kiáltjuk mi nevetve. Domine spectabilis, ezennel „secundába ponultatik“ s a dissertatio félbeszakittatik, mert aki még annyit sem tud, hogy szoknya és jupon között nincsen különbség, azzal nincs mit beszélni többet toilette-kérdésekről. Ugyan kedves Gamin, meg tudta volna maga mondani, mi a különbség szoknya és japán között? Nem hiszem. Mit fog hát olyan dologhoz, amihez nem ért ? Mert az, hogy nyáron szegre akasztjuk a téli kalapot, még nem divattudósítás. Nem is tudósítás és nem is igaz. Kérdezze meg csak számtalan asszony ismerőse bármelyikétől : nincs köztük csak egy is, ki kalapját szegen tartná. Haubenstockra teszi azt az asszony, vagy szépen, gondosan katulyába. Kalapot és néha övet, férfi akaszt szegre, asszony ruhájával és legfütnebb még ha a gonddal cselekszi ezt. Olyan kacsagást se látott, se nem hallott még, milyet véghez vittem, mikor megtudtam, hogy „az idei őszi divat charakterét a gallér képezi“ — Sancta naivitás! hát mióta a világ fenn áll, az egy Évát kivéve, (annak se hiszem, hogy legalább páfrányból egy kis fraise-e ne lett volna) volt-e asszony gallér nélkül ?! (Az istennők kivételt képeznek.) Egy párisi divattudósításból ezzel ép ellenkezőleg, csak előbb olvasom: a lingerre tökéletesen mellőztetik, a ruha nyakán és ujjái legkissebb csipkét sem hordanak. Na látja, én ezt se hiszem, még a legszebb fehér nyakon is jól áll egy csipke, egy kis hímzés, vagy egy fehér vászon gallér. De még aztán kevesen is vannak a „hattyú nyakú Edith“-ek. Azzal ugyancsak megörvendeztetett, hogy „imitt-amott“ legalább sötét kék ruhát is látni, mert ép ilyet vettem magamnak, tudja, sötétet — sötétet mint a holló szárnya. Magának Monaszterki és Kuzmik azt mondta, hogy a bosszú casaque divat ?! Perelje be őket ámításért. Az én divatkereskedőm nekem azt mondta, csakis hosszú, nagy köpenyek és kis rövid kabátkák prémmel vagy a nélkül divatoznak, de hosszú casaque-ot látni se lehet. Bársony divatos. Szép is , még a csúf arcának is bizonyos fátyolon átcsillámló fényt kölcsönöz saját fényéből. Ne haragudjék hát a szegény divatra. Higgye meg soha sem volt oly kényelmes, mint most. Nem csak frázis : mindenki úgy öltözködhetik a hogy akar. Régi vagy új képek után , ízlése, vagy phantaziája szerint, mondják a divat tudósítók. De hát én istenem ! az a phantasia is! — mintha szárnya törnék az elfutó évekkel, nem lebeg lassú szárnylebbenésekkel büszkén biztosan sasként a magasban, csak röpkéd ugrál ágról-ágra mint a veréb. Ne búsuljon; senki nem fog a divat tudósítása után öltözködni, erről az egyről biztosítom. Ha nem adok én egy jó tanácsot, kérje meg most már Gamin a szerkesztőt, hogy menjen el „Stefániádhoz és kérje meg őt írjon egy szép divattudósítást olyat a milyet ő szokott. Isten áldja kedves Gamin. Remélem nem vesztünk nagyon össze? Kérem, kérem, a kézcsókot ezúttal elengedem, mert igen sok asszonynak ígért kézcsókot, s a szája majd úgy elkopik, hogy nem lesz mivel spiechelni a parlamentben pedig most már a polgári házasság — — az az, majd elszóltam magam: — ne sutor ultra crepidam ! RACHEL. Kegyes engedelméből Asszonyom, e kegyetlen sorokra némi mondanivalóm van. Az a szerencsétlen ember, akinek háta olyan sötét lett a döngetéstől, mint „a holló szárnya“ vagy mint a maga őszi ruhája — Gamiu, és senki más. Egyszerűen: Gamiu. Sem nem Garzon, sem nem „szerk.“ Egy szöszke kamasz, aki általam is sokat korholtatik kontárkodási szenvedélye miatt. Egy „diák“, aki még örül az új csizmának, s fordított kabátot visel szükség esetén. Szóval, Gamin: Gamin. Annyira kanálkodó és annyira gyerek, hogy majdnem kis g-vel iram a nevét. A kézcsókot tehát meglehet, neki engedni, mert az ő szája, tekintve kiskorúságát, bizonnyára nem fog egyhamar elkopni a parlamenti speeche-elésben. Szegényt épen abban a pillanatban leptem meg, midőn e „polemia-félé“-nek a korrektúráját csinálta. „Mellette ée körülte voltak Romai sok törött sóhajnak.............“ A „Printemps“-nak egy képes árjegyzéke, a berlini és budapesti Bazár egy-egy őszi példánya, a Wohl nővérek válogatott művei, továbbá divatképek Alter és Kistól, Ács és társától, Monaszterk és Kumiktól. Egy rettenetes adatgyűjtemény, melyből ki akarta a saját igazát okoskodni. Politikai hírek. — Zágrábból az a hir érkezik, hogy az ellenzék most sincs megelégedve s azt tartja, hogy a horvát képviselők még ártottak Horvátország ügyének, az által, hogy nem jelentek meg az országgyűlésen. Bizony az valószínű. — Szilágymegyéből. Miután Dúl László nem lehetett Szilágymegye főispánjává, mert hát a múltkori képviselő választások rá nézve rosszul ütöttek ki, ennélfogva leköszönt az alispáni állásról is. Ez régi dolog. Azt remélte, hogy úgy jár, mint Beöthy Andor Biharban, és nem fogadja el lemondását a vármegye. De csalódott, mert biz azt örömmel elfogadták. Mit volt mit tennie, megint csak föllépett alispánnak, hogy aztán megbukjék a derék és népszerű Bossánczy Adolffal szemben. Ez is már régen történt. Hanem az egészen új dolog, hogy Dúl László képviselő akar lenni a jövő választáskor a zilahi kerületben. Ámde a zilahi kerületben a kormánypártnak nincsen többsége — Dúl László pedig kormánypári. Ennélfogva jó emberei úgy segítenek a dolgon, hogy Dirit ellenzékinek hirdetik. Furcsa játék, de a magyar közéletben még furcsábbakat is láttunk. Egyébiránt ezúttal nem hiszünk sikerében, mert a zilahi választókerület tudja, hogy minő érdemeket szerzett ősz képviselője László Imre a függetlenségi törekvések rögös útjain s nem lesz oly hálátlan, hogy ne méltányolja ezen érdemeket. De ha bármi okból, akár azért, hogy László Imrét egy másik kerület kérné föl a képviseletre, akár azért, hogy pártunk ezen ősz bajnoka a politikai élet küzdelmeit a magányba való viszszavonulás csendjével cserélné föl mondjuk, ha bármi okból a zilahi kerületnek új képviselőről kellene gondoskodni, akkor sem jöhetne szóba az ellenzék részéről más férfiú, mint Deáky Albert, e vezértagja az erdélyrészi függetlenségi párt intéző bizottságának, kinek számára politikai egyéniségén kívül, magán és családi összeköttetései is legtermészetesebben biztosítanák a diadalt. Minderről beszélni persze most még korán van, de konstatálni kívántuk a helyzetet, hogy a Dúl úr emberei ne idézhessenek föl zavart párthiveink között. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülmje okt. S-An A képviselőház mai ülésének eseményét gr. Apponyi Albert nagy beszéde képezte. Ritka beszéd arat oly jelentékeny hatást, minőt az Apponyi beszéde felmutathat. Barát és ellenfél egyaránt e beszédnek hatása alatt állt; mondhatjuk, nem volt az egész házban senki, a ki gr. Apponyi szónoklatának varázsa alól kivonhatta volna magát.