Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)

1883-10-09 / 231. szám

! A horvát-kérdés. A most folyt­ nagy parlamenti harciban, minden elfogulatlan hazafi­nak pártunk álláspontjára kell állnia ezen ügyben, vagyis Horvátországgal végre tisztába kell jönnünk s rendez­nünk az egymásközti viszonyt. A kor­mány által követett út csak eltussolása a horvát-kérdés felvetésének, mit pedig meggyőződésünk szerint már hosszasan úgy sem kerülhetünk ki. Mire várjunk még?Arra,hogy fejünkre nőjjenek avagy az idő meghozza talán lassanként a testvéri viszonyt?! Nem hiszszük az utolsót a tapasztaltak után, ellenben az az első a mostani alapon előbb-utóbb be fog következni. Soha állam, kapcsolt részével oly nagylelkűen nem járt el, mint Magyar­­ország a horvátokkal, s viszont hálát­lanságot nép akkora mérvben nem ta­núsít­, mint a horvát. Testvéri csó­kunkra, fejünket akarják leharapni. Ma­gyarország nagylelkűsége folytán mily különbség áll be a régi s mostani Hor­vátország között. Horvátország nem pro­vinciája Magyarországnak. Belügyeiben teljes autonómiával bir. Nem kapcsolt rész többé, hanem társország. Van neki saját kormány­formája, országgyűlése. Van neki zászlója, mely a magyar mel­lett ott lobog a parlament felett. Hiva­talos nyelve a horvát. Képviselői saját nyelvükön beszélhetnek az országgyűlé­sen. A monarchiában oly állással bir, minő nem jutott osztályrészül a horvát­­nál nagyobb, fejlettebb­" népeknek sem. A kiegyezés óta Horvátország egyebet sem tesz, mint növekszik. S Magyaror­szág nem akadályozta ezt, pedig nem egyszer akadályozhatta volna. Ott van­nak a szlavónai megyék. Minden jog szerint Magyarországhoz tartoztak. Köz­vetlen, kiegészítő részét képezték Ma- I Írországnak, még képviselőt sem kül­­döttek a horvát országgyűlésre. És mégis az 1868-diki kiegyezést megcsináltuk, a magyar regnicolaris deputatió még csak szóba sem hozta a megyék kérdé­sét Csupa gyöngédségből szóval sem emlékeztette a horvátokat birtokukra, melynek czime jogtalan elsajátí­tás, vagy még erősebb kifejezés. Leg­újabban a határőrvidéket oda csatoltuk s ezáltal megnövesztve Horvátországot, s teljesítők Horvátországnak régi vágyát. Mily szerencsés államjogi helyzet­ben van Horvátország más, sokkal na­gyobb népekkel szemben. Csehország szívesen elfogadná e helyzetet. Az ir home-rulerek vágyainak netovábbja a horvát alkotmány. Ha Írországnak vol­na országgyűlése, mint van Horvátor­szágnak, ha individualitása úgy elis­mertetnék az angol államjog keretében, mint a­mily elismerést nyer Horvát­ország individualitása a magyar közjog keretében, a forradalmi izgalmak isme­retlenek volnának a zöld szigeten. Pe­dig hát még a legtúlzóbb horvátok sem vélik, hogy Horvátország értel­mm­i­­leg s anyagilag nyom anynyit, mint Angliának szerencsétlen provinciája. Azt a közjogi helyzetet, melyben Horvát­ország van, csakis a magyar közjog keretében, Magyarország önzé­stelen po­litikája mellett vívhatta ki. Bármely más állam kapcsában elvesztette volna és elvesztené jövőre, arról nem is szól­va, hogy hol volna ma Horvátország, ha Magyarország nem védi három szá­zados harcrokban a török ellen. Hol volna népileg s főleg kultúrailag. Leg­feljebb Bosznia színvonalán állna. S nemde Magyarországnak köszön­hetik a horvátok sikereiket? Valóban úgy van, Horvátország és privilegiált állása a monarchiában, úgyszintén nem­zeti fejlődése az­­ SGS-iki unió követ­kezménye; segítségünk nélkül a hor­vátok ott volnának, a­hol Krajna és Istria vannak. Nagyravágyásuknak útját nem állottuk, törekvéseiket elő­segítettük, államiságuk költségeit fedez­tük, országaikat becses invesztíc­iókkal gazdagítottuk. Mégis a horvátok gyű­lölnek bennünket, mert szabadulni kí­vánnak az állami kapcsolattól, melyben Magyarországtól függnek, mert teljes önállóságra törekesznek, mert félnek, hogy folytonos terjeszkedési vágyaiknak útjában állunk. A zágrábi urak gyű­­lölsége ép oly bántó a mily bosszantó. Ha Magyarország elkobozta volna a horvát királyságot, vagy Zágrábot ma­gyarosítani törekednék, akkor se gyű­lölhetnének jobban, mint a­hogy most. Pedig 43 előtt a horvát intelligenczia nagy része magyar érzelmű volt. Zág­rábban magyarok tanítottak s a sóhiva­talnokok többnyire magyarok voltak. Mindezt azonban, úgy látszik, viszsza­hozhatlanul megsemmisítő az izgatás, az idő, az események és legújabban a mi politikánk. Horvátország, minden magyar engedmény daczára, ellenséges érzülettel viseltetik Magyarország iránt s e tényezőt figyelembe kell venni minden magyar politikusnak, különö­sen ha a kelet ügyeire gon­dol. A legújabb horvát események ez irányban ismét mementóul szolgál­hattak. Nem tudjuk van e még valami oda­adni valója a mostani kormánynak Horvátországnak, de azt tudjuk, hogy a maihoz hasonló formában a viszony sokáig nem folyhat,­­ nekik mindig lesz kérni valójuk, a­míg el nem érték a teljes függetlenséget és pedig a mi ro­vásunkra oly alapon, melyen a meg­élhetést biztosítják, s ha mi csak a leg­­közelebbi békére gondolunk, nálunk min­dig fognak akadni politikusok, kik ké­szek az engedményre, hogy csak addig legyen nyugtuk, a­mig a hatalmat ke­zelik s a ki utánok jön, az tegye be az ajtót. Az ily eljárás veszélyességére, sőt együgyüségére akarunk utalni. Okkal­­móddal több sikert lehet Horvátorszá­gon elérni, ha a közjogi ellenzék állás­pontjára állunk s elfogadja az ország­­gyűlés határozati javaslatát, mely a horvát automia fenn íratásával, az 1808. XXX. t. czikk revízióját sürgeti A fehér lap politikája a barátság és hűség feltételeire volt fektetve s e fel­tevés hiúnak tapaszta­ltatott. Eddig a horvátok követelték mindig a kiegye­zés revízióját, ezentúl mi fogjuk köve­telni ; vagy bontsunk fel minden szövet­séget, vagy kössünk becsületes szövet­séget. Ez így nem ér semmit, hogy a magyar kormánynak egész Horvátor­szágban politikai közege nincs, egész tehetetlenül áll ezen tartománynyal szemben, kiszolgáltatva a horvát ható­ságok jószántának, mely hogy mily jó indulatú irányunkban­ láthatók a leg­utóbbi zavargásoknál, egyetlen hang sem emelkedve elitélőleg a magyar czi­­mer sárbatiprásáért. Horvátország e­­gy állandó veszély Magyarországra. És ő ezt tudja és felhasználja. Ezen uniótól nekünk csak terheink vannak. Miért kell a horvát autonóm háztartást bőven dotálni s ennek következtében Magyar­­országnak fizetni a társországokat a kö­zös ügyek fejében terhelő quótának leg­nagyobb részét? A horvátok azt állít­ják, hogy Horvát-Szlavonország nem bírná különben a neki biztosított auto­nómiát fenntartani, de ki tud e mivelt világban arra példát­, hogy akár nagy, akár kis állam a közigazgatásra s igaz­­ságügyre összes tiszta jövedelmének csak­nem felét költené. Ha Horvát-Szlavon­ország gazdagon akarja autonómiáját be­rendezni, akkor vessen az állami adók­ra tartományi pótadót, a­mint ez az osztrák tartományokban történik, de ne kívánja, hogy Magyarország viselje azon bő berendezkedés pénzügyi következ­ményeit. Igaz, hogy a törvényhozás az 1868- diki s későbbi egyezmény alkalmával már azon követeléstől, hogy a társor­szágok a közös költségekhez a teljes quota szerint járuljanak, de sem azt az elvet nem fogadta el egyedül irányadó­nak, hogy a horvátországi autonóm szük­séglet elégíttessék ki mindenek előtt, sem előre nem látta azt, hogy közel öt millióval kellenc évenkint pótolni a társ­országok hozzájárulását. A közjogi ellenzék határozati ja­vaslata második pontjában követeli, hogy Horvát-Szlavónország területén létező minden közös hivatali helyiségre a ma­gyar korona országainak közös jelvé­nyét magyar-horvát felirattal tűzessék ki, mert ezt az államegység okvetlen megkívánja. S erre Tisza azt mondja — mentve némileg a horvátok zajongásá­nak okát s készítve a magyar felira­tú czimer­ leverésének útját, hogy a szo­kás — eddigi gyakorlat teszi lehetlen­­né — illetőleg fenn nem hagyatni a magyar feliratú czimereket, mert az csak is horvát felirattal volt eddig ki­függesztve. Elégtétel­e szerint most az lenne, hogy minden irat nélkül függesz­­tetnének ki az ily kettős feliratú czi­­merek. De a nemzet képviselőinek ily sovány elégtétellel s ily — egy nem­zethez nem méltó — eljárással megelé­gednie nem szabad, hanem pártunk ja­vaslatának netaláni elvetése esetén is, ha már a horvát kiegyezés „ne bánsd“ virág s igy azt revistó alá venni nem akarná, — legalább ebben ne engedjen s követelje a kettős feliratú czimerek fenntartását. Szokás ide — szokás oda, gyakorlat ide—gyakorlat oda, ez mind másodrendű dolog, — a fő döntő az, ellenkezik-e az ily kettős felirat a tör­vénynyel, ha nem, akkor államiságunk méltósága megköveteli a horvátok szá­­jaskodása miatti meg nem hátrálást. A törvény pedig — vagyis abból jogsér­tési eljárásunk által ki nem olvasha­tunk. Mert ama kérdésre, melyet a hor­vátok ez idő szerint tesznek vitássá s a mi miatt Magyarország czimerét meg­gyalázták, az 1868. XXX. t. sz. a mérv­adó. Mely törvénynek a 6-ik §-sa igy szól: „ A magyar korona országai kö­­­zös ügyeinek jelvénye Magyarország s Horvát-Szlavonország és Dalmátorszá­­gok egyesített czimerei.“ S ezen egye­sített czimereknek egészen törvénysze­­rüleg felel meg az egyesített magyar­­horvát felírás, a­mely a Zágrábban le­­tépetett s újra feltett czim­ereken ugy­­van valósítva, hogy felül van a horvát felírás, alul a magyar. S ha mégis a kormánypárt engedni fog, semmi más­nak nem jele, mint a félénkségnek, mely rész szokásnak nemzetünkbe való cse­­pegtetése úgy látszik rendes divattá lett; de aztán ne csodálkozzanak, ha maholnap ki sem fog ránk hederíteni. Csak önérzetes, erélyes nemzetnek van tekintélye, nem pedig a „fontoskodó“ álarczot öltő — minden rezzenéstől ijedező népnek. Ürmössy Lajos. •4II. szánt. Negyedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belkirály-uti­za 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK“TI­ÓFIZETÉSI DÍJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ggéll évre........................16 frt. Félévre.............................8 frt. Negyedévr­e ... 4 frt. Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem­ adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, kedd, október 9. 1883. K­I­ADÓ-HIV­AT­AL: Kolozsvárt, Belkirály-utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó-hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. «„ELLENZÉK" TÁRCZÁJA. 1883. október 9. Polémia-féle. Gamin-nak a „divatáról.) — Ugyan hogy is hívták csak azt a görög bölcset, kérdi a tudományos hangu­latban levő aszszonyka férjétől, kinek philo­­sophiája alapját n e szavak képezték : minden dolognak ős oka a tűz? — Mit törődik maga azzal ? Jobb lesz a szilvát szárit s dióbellel megtölti a mag­helyét. Többet ér egy jó háziasszonynak ezt tudni, mint Heracles vagy Pithagoras filosophiája — — ne sutor ultra cre­­pidam! fejezi be a férj öblös pipájából gond­­olió füstkarikákat eregetve a légbe. Szegény kis barátném ! szegény aszszo-­nyok! hányszor nem menydörög fejekre a­­teremtés ura ne sutor ultra crepidam ! Csoda-e, ha aztán ők sem hagyják el­szaladni az alkalmat s kapva kapnak rajta, k°gy oda kiálthassák egyik másik férfi fe­­­ jbarátjoknak : ne sutor ultra crepidam ! Mi jutott eszébe kedves Gamin, hogy ,lele mer kontárkodni egy divat tudósításba ? Hisz úgy sem ért hozzá, mint — mint­­ mit is mondjak, hogy ne emlegessem a f * hajdút a harangöntéssel ? — mint én a f Etikához, vagy a doctorsághoz, mihez pe­­­­dig minden száz ember közül ért legalább 1 i­ ötvenkilenct. Van nekem egy férfi ismerősöm, ki na­gyon sokat tart rá, hogy ő mennyire jólért a női toilette-hez. Egyszer nagy dicsekedései közben azt mondom neki a múlt nyáron: tartsunk egy exament, s a kicsi húgommal kathedral po­­le-ba téve magunkat, elkezdtük a kikérde­zést ilyenformán : — Mondja meg nekünk A. ur mit tud a froise-ról. — A froise, feleli az én ismerősöm nagy phlegmával, egy b o d r é, máskép c r é 9- 1 i, (össze nem tévesztendő a préslivel) a mi készülhet csipkéből, illusionból, crepsből, in­­dulásból stb. (a­ki e szót indalás, nem ér­tené, kérdje meg a nagymamától, az bizo­­zonyosan tudni fogja) és a ruhaderék nya­kára és ujj­ára jön. — Helyes. Jól van. Mondja meg to­vábbá, mi a különbség a jupon és a szok­nya között ? — A szoknya simán készül, a jupon pedig garnérral és — — — — Holt! kiáltjuk mi nevetve. Domine spectabilis, ezennel „secundába ponultatik“ s a dissertatio félbeszakittatik, mert a­ki még annyit sem tud, hogy szoknya és jupon között nincsen különbség, azzal nincs mit beszélni többet toilette-kérdésekről. Ugyan kedves Gamin, meg tudta vol­na maga mondani, mi a különbség szoknya és japán között? Nem hiszem. Mit fog hát olyan dolog­hoz, a­m­ihez nem ért ? Mert az, hogy nyáron szegre akasztjuk a téli kalapot, még nem divattudósítás. Nem is tudósítás és nem is­­ igaz. Kérdezze meg csak számtalan asszony ismerőse bármelyi­kétől : nincs köztük csak egy is, ki kalap­ját szegen tartná. Haubenstockra teszi azt az asszony, vagy szépen, gondosan katu­­lyába. Kalapot és néha ö­­­v­e­t, férfi akaszt szegre, asszony ruhájával és legfütnebb még ha a gonddal cselekszi ezt. Olyan kacsagást se látott, se nem hal­lott még, milyet véghez vittem, mikor meg­tudtam, hogy „az idei őszi divat charakte­­rét a gallér képezi“ — Sancta naivitás! hát mióta a világ fenn áll, az egy Évát kivé­ve, (annak se hiszem, hogy legalább páfrány­ból egy kis fraise-e ne lett volna) volt-e asszony gallér nélkül ?! (Az istennők ki­vételt képeznek.) Egy párisi divattudósításból ezzel ép ellenkezőleg, csak előbb olvasom: a lin­gerre tökéletesen mellőztetik, a ruha nya­kán és ujjái­ legkissebb csipkét sem horda­nak. Na látja, én ezt se hiszem, még a leg­szebb fehér nyakon is jól áll egy csipke, egy kis hímzés, vagy egy fehér vászon gal­lér. De még aztán kevesen is vannak a „hattyú nyakú Edith“-ek. Azzal ugyancsak megörvendeztetett, hogy „imitt-amott“ legalább sötét kék ru­hát is látni, mert ép ilyet vettem magam­nak, tudja, sötétet — sötétet mint a holló szárnya. Magának Monaszterki és Kuzmik azt mondta, hogy a bosszú casaque divat ?! Perelje be őket ámításért. Az én divatkereskedőm nekem azt mondta, csak­is hosszú, nagy köpenyek és kis rövid kabátkák prémmel vagy a nélkül divatoznak, de hosszú casaque-ot látni se lehet. Bársony divatos. Szép is , még a csúf arcának is bizonyos fátyolon átcsillámló fényt kölcsönöz saját fényéből. Ne haragudjék hát a szegény divatra. Higgye meg soha sem volt oly kényelmes, mint most. Nem csak frázis : mindenki úgy öltözködhetik a hogy akar. Régi vagy új képek után , ízlése, vagy phantaziája szerint, mondják a divat tudósítók. De hát én iste­nem ! az a phantasia is! — mintha szárnya törnék az elfutó évekkel, nem lebeg lassú szárnylebbenésekkel büszkén biztosan sasként a magasban, csak röpkéd ugrál ágról-ágra mint a veréb. Ne búsuljon; senki nem fog a divat tudósítása után öltözködni, erről az egyről biztosítom. Ha nem adok én egy jó tanácsot, kérje meg most már Gamin a szerkesztőt, hogy menjen el „Stefániádhoz és kérje meg őt írjon egy szép divattudósítást olyat a milyet ő szokott. Isten áldja kedves Gamin. Remélem nem vesztünk nagyon össze? Kérem, kérem, a kézcsókot ezúttal elengedem, mert igen sok asszonynak ígért kézcsókot, s a szája majd úgy elkopik, hogy nem lesz mivel spiechelni a parlamentben pedig most már a polgári házasság — — az az, majd elszól­tam magam: — ne sutor ultra crepidam ! RACHEL. Kegyes engedelméből Asszonyom, e ke­gyetlen sorokra némi mondani­valóm van. Az a szerencsétlen ember, a­kinek háta olyan sötét lett a döngetéstől, mint „a holló szárnya“ vagy mint a maga őszi ruhája — Gamiu, és senki más. Egyszerűen: Gamiu. Sem nem Garzon, sem nem „szerk.“ Egy szöszke kamasz, a­ki általam is so­kat korholtatik kontárkodási szenvedélye mi­att. Egy „diák“, a­ki még örül az új csizmá­nak, s fordított kabátot visel szükség esetén. Szóval, Gamin: Gamin. Annyira ka­­nálkodó és annyira gyerek, hogy majdnem kis g-vel iram a nevét. A kézcsókot tehát meglehet, neki engedni, mert az ő szája, te­kintve kiskorúságát, bizonnyára nem fog egy­hamar elkopni a parlamenti speeche-elésben. Szegényt épen abban a pillanatban leptem meg, midőn e „polemia-félé“-nek a korrektúráját csinálta. „Mellette ée körülte voltak Romai sok törött sóhajnak.............“ A „Printemps“-nak egy képes árjegyzéke, a berlini és budapesti Bazár egy-egy őszi példánya, a Wohl nővérek válogatott mű­vei, továbbá divatképek Alter és Kistól, Ács és társától, Monaszterk­ és Ku­­miktól. Egy rettenetes adatgyűjtemény, melyből ki akar­ta a saját igazát okoskodni. Politikai hírek. — Zágrábból az a hir érkezik, hogy az ellenzék most sincs megelégedve s azt tartja, hogy a horvát kép­viselők még ártottak Horvátország ügyének, az által, hogy nem jelentek meg az országgyűlésen. Bizony az valószínű. — Szilágymegyéből. Miután Dúl László nem lehetett Szilágymegye főis­pánjává, mert hát a múltkori képviselő választások rá nézve rosszul ütöttek ki, ennélfogva leköszönt az alispáni állás­ról is. Ez régi dolog. Azt remélte, hogy úgy jár, mint Beöthy Andor Biharban, és nem fogadja el lemondását a vár­megye. De csalódott, mert biz azt öröm­mel elfogadták. Mit volt mit tennie, megint csak föllépett alispánnak, hogy aztán megbukjék a derék és népszerű Bossánczy Adolffal szemben. Ez is már régen történt. Hanem az egészen új dolog, hogy Dúl László képviselő akar lenni a jövő választáskor a zilahi kerü­letben. Ámde a zilahi kerületben a kor­mánypártnak nincsen többsége — Dúl László pedig kormány­pári. Ennélfogva jó emberei úgy segítenek a dolgon, hogy Dirit­­ ellenzékinek hirdetik. Fur­csa játék, de a magyar közéletben még furcsábbakat is láttunk. Egyébiránt ez­úttal nem hiszünk sikerében, mert a zilahi választó­kerület tudja, hogy mi­nő érdemeket szerzett ősz képviselője László Imre a függetlenségi törekvések rögös útjain s nem lesz oly hálátlan, hogy ne méltányolja ezen érdemeket. De ha bármi okból, akár azért, hogy László Imrét egy másik kerület kérné föl a képviseletre, akár azért, hogy pártunk ezen ősz bajnoka a politikai élet küzdelmeit a magányba való visz­­szavonulás csendjével cserélné föl mondjuk, ha bármi okból a zilahi ke­rületnek új képviselőről kellene gon­doskodni, akkor sem jöhetne szóba az ellenzék részéről m­ás férfiú, mint D­e­­áky Albert, e vezértagja az erdély­­részi függetlenségi párt intéző bizott­ságának, kinek számára politikai egyé­niségén kívül, magán és családi össze­köttetései is legtermészetesebben bizto­­sítanák a diadalt. Minderről beszélni persze most még korán van, de kon­statálni kívántuk a helyzetet, hogy a Dúl úr emberei ne idézhessenek föl zavart párthiveink között. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőh­áz ü­lmje okt. S-An­ A képviselőház mai ülésének eseményét gr. Apponyi Albert nagy beszéde képezte. Ritka beszéd arat oly jelentékeny hatást, minőt az Apponyi beszéde felmutathat. Ba­rát és ellenfél egyaránt e beszédnek hatása alatt állt; mondhatjuk, nem volt az egész házban senki, a ki gr. Apponyi szónokla­tának varázsa alól kivonhatta volna magát.

Next