Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)

1889-09-11 / 210. szám

Tizedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: M­­au nteia 47-dik síim, havi a lap «zellemi részét illető költemények aiimiendők. AZ »ELLENZÉK« ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben hithot hordva: 16 frt. I Negyedévre . . 4 frt. 8 frt. | Egy hóra helyben lfrtő 6kr. Egyes szám ára 5 kr. Kigjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnep­napokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSAD­ALI NAPILAP. ggési ívre félém ■ 210. szám. Kolozsvár, szerda, szeptember 11. 1889. KIADÓ-HIVATAL: S­old­svártt, Belközép ázsia 88. szim. HIRDETÉSI DIJAK: Egy U ezentim­eternyi tér ára 4 kr. Gyivonok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hir­detési úton 80 kr. Nyílttéri czikkek gamnond sora után 20 kr. fizetendő. Modern rablás. Könnyen és gyorsan meggazdagod­­a sok olyan embernek életelve a mai b­ligban, a ki a vagyonszerzés szolid is megengedett feltételeivel vagy nem iikeres, vagy elvesztette a hitét, hogy [[■ben a gyorsan haladó korszakban a személyes igyekezet és az egyéni mun­­ji megfelelően értékesíthető. Ez a gonosz életelv egyre vesze­­delmesebben hódít, és maholnap oda jut még a magyar társadalom is, hogy egyre teljesebb kontingensét látja felnö­­zekedni annak az osztálynak, a­mely eldobva magától a megélhetés és a va­gyonszerzés szolid eszközeit, neki fog a könnyelműség czudar mesterségének, s aranyhegyekről álmodozik ott, a­hol becsületes után még a napi megélhetés eszközeit is rendre eljátszta. Csalódnék azonban, a­ki azt hiszi, hogy a magyar társadalom s főleg annak földbirtokos osztálya elháríthat­ja kényszerűségből vagy önként ro­­hant bele ebbe az áramlatba. Nem. Modern rablók és fosztogatók vitték bele a jóhiszemű, de könnyelműségre hajló embereket abba a kényszerűség­­re, a­melyből addig ki nem bocsátják az áldozatokat, a­míg az utolsó csepp vért ki nem szipolyozzák belőle. Értjük ez alatt azt a példátlan jelenséget, mellyel bécsi és buda­pesti bankházak ügynökei hajtják bele a gyanútlan embereket a végbukás örvényébe. Lapunk tegnapi számában adatokkal van kimutatva az a rabló hadjárat, melynek csak Kolozsvárt is igen sok vagyonos és tekintélyes ember áldozatul esett. Azon a czímen jutottak a bukás szélére, hogy gabona spekulácziókba vettek részt a busás nyeremény re­ményében. A 810 elmláttvin n«m eik­/infili­_k~ ,«s% természetes. A­ki spekulált és vesztett: alkudjék is meg a sorsával. Csak hogy a dolog nem eddig van. Az a kolozsvári üzlet­ember, vagy az a vidéki földbirtokos nem igaz után jutott abba a kényszerhelyzetbe — ha­nem megtévesztés, ravasz fon­dorlat előzte meg azt a kényszer­helyzetet, a­melynek következményei­vel utóbb olyan keservesen kelle szá­molnia. A­kik ezt a helyzetet előidézték a gyanútlan, de mindenesetre könnyel­mű­ emberek számára, azok a bécsi és budapesti bankházak ügynökei, a­kik a pozitív haszonra való kilátás teljes reményével csalogatják lépre az ava­tatlan embereket, a­kiket aztán kivé­tel nélkül kifosztanak. Ilyen kifosztott és lecsalt embe­rek száma az utóbbi években váratlan mértékben felszaporodott a magyar tár­sadalomban, a­mely eddig még kel­lően vértezve volt ettől a börze mé­telytől. Ma már a métely befészkelte ma­gát és rohamosan terjed. Ennek előidézésében része van a kormánynak, a­mely a maga szeren­csétlen politikájával tönkrejuttatta a földbirtokos osztályt és a nem kevésb­­bé szerencsétlen ipari és kereskedelem­ügyi politikájával elérte az ipari és kereskedelmi fejlődést s arra kénysze­­rítette a földbirtokost, az iparost, a kereskedőt, az üzletembert, hogy a mun­ka és szorgalom ellenértéke gyanánt fogadja el a könnyen és gyorsan gaz­dagodás elvét és vakon rohanjon be­le a bécsi és budapesti bankárok ügy­nökei által pompásan kiszínezett, re­ménybeli nyeremény paradicsomába. Ennek az egészségtelen és a ma­gyar földbirtokos osztályt és üzletvilá­got végbukással fenyegető állapotnak felidézéséért a kormánypolitika rossza­ságán kívül igen természetesen vádol­hatók maguk e rablóhadjárat áldozatai is, a­kik bár kényszerhelyzetben ugyan de még­is könnyelműen ragadták meg a könnyű és gyors meggazdagodás esz­közeit. Milliókra menő veszteség érte csak a küszöbön álló őszi kompagne-ra spe­kuláló gabona ügyletekben cselekvő részt vevő embereket még pedig olyan em­bereket a­kik most először haraptak bele a börzejáték almájába, s a kiknek Ezzel a szerencsétle® irányzattal tehát idejekorán szakitni kell, ha csak azt nem akarják, hogy a magyar föld­­birtokosnak, iparosnak, üzletembernek eddigi keresménye ne vándoroljon át a bécsi és budapesti bankárok zsebeibe. És mert a kormány úgy látszik nem akar, vagy tehetetlen e rablóban­dával elbánni, s megvédeni a magyar társadalmat ettől az óriási veszedelem­től, hát mi, a sajtó szívesen megragad­juk a védelem fegyvereit, s esetenként leálcrázva e modern rablás tetteseinek viselkedéseit — alkalmilag megmagya­rázzuk a gyanútlan emberknek, hogy mikor az első spekulácziók­ fognak — akkor voltaképen martakul dobták oda magukat egy rablóbabának, — a mely mikor az első alku köti a re­ménybeli nyereménnyel v­ó hitegetés­sel, tulajdonképen már jgét szerzett magának a szabad fosztogatásra. A kérdést napirendet tartva fel­világosítjuk a magyar társadalmat, hogy czudarabb­ul nem knálkozik egy­hamar az anyagi bukásra mint az, me­lyen börzejáték czim alat a valóságban egy rabló szövetkezet fű­ gonosz játé­kát a könnyelmű emberkkel. Az „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA 1889. Szeptember 11. Még egy érv. Ezek közé akartam bejutni, elfelejtet­ni szánalmas txotikus eredetemet és egyen­rangú halágon tárgyalni a »pion« — szoba­­inspektion — megpokroczoztatásáról, az igaz­gató ur leányairól és nevelőjeiről, a­kikről ök fenhangon értekeztek. Eleinte mindenáron első akartam lenni az osztályban, hogy az emelkedésemhez szük­­séges tekintélyt megszerezzem. De az én fe­lekezeti gymnáziumbeli tudományos tramin­u­m csakhamar kudarc­osan cserbe hagyott 7-8 éves internátusokkal szemben, kiknek életüket éjjel-nappal a leczkerend szabályoz­ta, és a külvilág szórakozásaiból legfeljbb a fejük fölött lévő kék eget ismerték. Tény, hogy a párisi diákok tanulnak e rendszer mellett a legszorgalmasabban é­s a legtöbbet, bármennyire háborog is körülöttük az óriási világváros ezernyi léhaságaival. Egyedül a német nyelvben tudtam fel­tűnést keltő sikert elérni, a­mi nem volt oly kicsinylendő dicsőség, mert a német nyelv köteles tantárgy lévén, nagy nehézségeket okozott a gall fiuknak, kiknek nemzete tud­­valevőleg arról is nevezetes, hogy sohasem tanult és nem is akar tudni idegen nyelve­ket Hisz az ő kedvükért tanul meg az egész világ francziául. Schillernek «Die Kraniche des Ibikue« czimű verse volt az egész évre előírt tan­anyag. Két sorsával adogatták fel lefordítás­ra, de már maga a czime is hallatlan fejtö­résbe került úgy a francziáknak mint az exo­­tikusoknak. Az egyik lbikus »emelőgépeinek« fordította, míg a másik barátnőket csinált a Kraniséből — a­mire az ő sikamlós nyel­vük torzította. Daru francziául félvilági höl­gyet is jelent. (Oly sokáig állnak néha egye­dül az utczákon?) Nekem, kit a Náni, a szász cselédünk avatott be Schiller klassikus nyelvébe tíz évi hűséges szolgálata alatt, az egész K r a n i 8 ó természetesen csak gyermek­játék volt. Nem tévedtem én sohasem nemben, szám­ban, esetben. Alapos készültségemmel gyak­ran zavarba hoztam magát a tanárt is, ki könyvből tanult németül és csak rengeteg szótárainak segítségével oldhatta meg a vitás helyeket, miket én néha vaktában gyönyörűen eltaláltam. Rövid idő alatt én csináltam az egész osztály német föladványait. Tekintélyem egyre nőtt, lassan kint »erős« számba kezd­tem jönni De ezzel a tekintélyly­el az a pajtás vi­szony, mely alapjában az egész osztályt az »erősek, arisztokratiája daczára összefűzte, mindinkább meglazult. Különösnek találták az én germán nyelv ismereteimet. — Mond csak, hol tanultál te meg olyan jól németül, érdeklődött egy napon De la Noé, az erősek legerősebbike. Kitűnő tornászó és vicomte czime biztosították neki azt a fölényt, azután feladványai sem voltak rosszak, bár azt rebesgették, hogy csak azért jók, mert szép olvasható írással írja le őket, így a tanárok átfutják és nem akadnak fenn a hibákon. — Hol tanultam ? Hát otthon, a ma­gyar Lycée Mathias Corvinus le Grand-ban. Mi magyarok nem csak életöket tudunk lyu­kasztani, hanem mégis tanuljuk becsületesen a különféle Kraniseket, a­mikből a német nyelv áll. A hűséges Nániról természetesen egy szóval sem említettem: ezzel rögtön le­romboltam volna nagy fáradsággal szerzett nimbusomat. — De a kiejtést csak nem lehet könyv­ből megtanulni, faggatott amaz tovább. — Dehogy­nem, szorgalommal és te­hetséggel mindent lehet. De ez a magyarázat nem igen nyugtat­ta meg őket. Mindinkább éreztem, hogy gya­­nakodásuk nő, de hogy mi ellen irányul, azt nem is sejtettem. Ha véletlenül leptem meg őket, gyakran észrevettem, hogy rólam be­szélnek. — Mit keres egy magyar Parisban? ife waamemmm ! Talán nem is léteznek már magyarok! Kü­lönös egy magyar, ki németül is tud! —­s több efelékről. Ez a sugdosás és bizalmatlanság felette bántott, kerestem a magyarázatát, végre meg is kaptam. Éppen a német óráról jöttünk ki, melyen nagy kitüntetéssel mondtam el kívülről az egész Kranjsét, befejezve ezzel a tantár­gyat, félévvel a tanév vége előtt. De la Noé intézte el a dolgot, úgy lát­­szik a többiek megbízásától. — Magyarország gyáré ide, komoly, be­szélni valóm van veled, kezdte a vallatást. — Ismered Ponsartot? Ponsart volt a lyceum laureatus bajno­ka, az a csodagyerek, min­t minden pátiéi lyceum nevel egyet, minden tantárgyból a nagy bajnok versenyre. III. Ni­poleon eleve­nítette fel ismét ezeket a középkori versenye­ket, a­mik különben Khinában is megvannak. A győztes koszorút kap és díszőrséget, azon­­kívül meghívják a közoktatásügyi miniszter­hez ebédre. Mi azt tartottuk róla, hogy töb­bet tud, mint az összes tanáraink együttvéve. Alapjában véve pedig egy szegény mosónő fia­­ volt, ki éjjel-nappal tanult az ingyen­­kosztért, a­mit dicsőségéért kapott, mert ha babérkoszorú nélkül jön haza, irgalmatlanul kidobják. Ez volt Ponsart. — No, mit akarsz Tonsarttal, kérdem én egykedvűen. — Lásd Ponsart, ki laureatus a latin­nyelvből és a görög nyelvből, ugyanilyen szor­galommal tanulja a németet is. Éjjel-nappal magolja, de azé­rt csak úgy össze­téveszti a nemeket és az erős ejtegetést a gyöngével, mint mi. Mig te, kit sohesero láltunk szótár­ral, meg a hol, honnan és hová helyhatáro­zók vonzataiban sem tévedsz. Nem különös­­e ez ? — Bizony elég különös. — Nem tudnád okát adni? — De hogy nem. Csakhogy előbb meg­­kellene kérdeznem a Náninkat, ki szintén so­hasem tévedt a helyhatározók vonzataiban, bár hasonlókép sohasem láttam szótárt for­gatni.) Beszélgetésünk alatt mindinkább többen csoportosultak körénk és nagy érdeklődéssel figyeltek ennek a furcsa vitának kimene­telére. Én magyarázatul még mindig csak azt a kitűnő középiskolai tanmódszert hajtogat­tam, mellyel nálunk a német nyelvet ta­nítják. — Nohát én megmondom, hogy miért tudsz te olyan jól németül, fakadt ki végre De la Noé, egyszerre átváltozva egész lé­nyében. — C’est que tu est un sale alemand! Komisz német vagy! Ez a te tanmód­szered. — Úgy van, német! Ki vele! ki vele f­ordított egyszerre száz torok, minden kép­zelhető nyelven, de a legtöbben francziául s talán Károlyigáborul. Iszonyúan fel voltak bőszülve ellenem és rósz­­t perezet élek át, ha a pion véletlenül ott nem terem és szét nem ugresztja az egész csoportot. »Végre lelepleztek !« — ez volt az ál­talános vélemény rólam. Én voltam az a tit­kos német kém, a­mi nélkül Francziaország­­ban semmiféle egylet, intézet vagy hivatal nem létezhetik. Parisba küldtek, alaposan megismerni az ot­ani viszonyokat és nyelvet­, hogy jó szcigántokat tehessek hazámnak, Németországnak, ha majd felnőttte­n. A­ki ismeri a Francziaországban napirenden lévő kémhaj­zát, ebben a bedír felfogásban semmi rendkívülit sem fog találni. A legtöbben kü­lönben nem is kutatták bennem a jövendőbeli kémet, elég volt vétkességemh­z, hogy egy­­hangúlag németnek nyilvánítottak. Mér pedig a németet az egész, világon gyűlölik, de leg­jobban a francziák. Ettől az időtől kezdve nevem »prusco« mara­dt. Kerültek mint a belpoklolt. Még az exotikusok is megvetettek. Most lettem csak igazán exotikus, talán a legexotikusabb va­lamennyi közt. Úgy látszik nincs nemzet a világon, mely a némettel rokonszenvezne. A még hátralevő félévi ottartózkodásom valóságos pokollá fajult ebben a fegyházi szigorú intézetben, melyen csak a tanulókat összefüzző kollegialitás enyhített, — hanem nekem egy barátom sem volt; de százötven ellenségem, kik megvetettek, ha nem sér­tegettek. Megkisérlettem e barbér relfogás ellen akárhányszor igazolni magamat, de mindig süket fülekre akadtam. — A német mindig megtagadja nemzetiségét, ha idegenek közt van, volt reá a válasz. — felfogás, melyet én azóta életemben akárhányszor igazoltnak találtam. Mindenkitől visszautasítva, elhagyatva, százszor is összeátkoztam a németet, a né­met fajt, a német munk­aéget, de különö­sen a német nyelvet, meg a Nánit, a­ki talán legkevésbbé szolgált reá, azért a szo­morú elszigeteltségért, melyben miattuk bús­lakodtam. El sem búcsúztunk az év végén. Midőn a nagy beszélő­szobába vittek, a­hol anyám várt reám, mielőtt eltávoztunk volna, még vissza akart küldeni, hogy luseázzam el ba­rátaimtól. — Nekem itt nincsen barátom, men­jünk. Csak az igazgató nyújtott hivatalosan kezet s nagyon megdicsérte példás magavi­­seletemet, mellyel az egész intézet szeretetét megnyertem. A lelkiismeretes akadémikus egy­­szer sem látott az egész év alatt! Azóta beszélgetnek nekem a német kultúráról. Jó ez a tartalékos hadnagyság­­­hoz, de tanácslom mindenkinek, hogy te­gye le letéti jegy mellett a portáshoz, amint átszáll­t­z osztrák vonatról az idegen vo­natra Budisnál, Pontebbánál vagy Podovlics­­kánál, mert ha veszi is némi hasznát kül­földön a német nyelvnek, háromszor any­­nyi kellem ellenséget okoz­ott neki. Erre tanítottak meg a francziák és az exotikusok a p­arisi Lucis Loius le Grand­­ban. Igaz, hogy ezek a francziák és külföl­diek csak iskolás gyerekek voltak, de ritka i­krek. A német császár és a szász király, II. Vilmos császár nejével együt a szász — XII. számú — hadtest nagy ősi gyakorlatai al­kalmával a múlt hét óta Ibert király ven­dége. Az udvari ebédek egyikén Albert ki­rály mint a »jövő hadvezérét« ünnepelte a császárt, ki megragadóan nép­­oasizban fe­lelt. A két felköszöntő, ujabb fényes bizonyí­téka ama benső és rendü­letetlen baráti vi­szonynak, mely a német ualkodóházak közt fennáll s mely egyik legrolárdabb kezessége a német egységnek. Vil­os császár toasztja atyai barátja és hű tanácsadója, a szász ki­rály érdemeinek van szentelve. Albert király a mi uralkodóházunknak is nemcsak közeli rokona, hanem királyunk egyik személyes barátja és mindenkor a leglelkesebb előhar­­czosa volt Ausztria-Magyarország és Német­ország benső szövetségénél­. A krétai Ügy. A Standard-nak jelentik Athénből: Kréta paczifikálása kedvező lefo­lyást vesz. Egy részről Sakir pisa erélyes de pártatlan intézkedései, másrészről pedig a görög konzul sürgető előterjesztései folytán a török csapatok ellenállás nélkül foglaltak el minden fontosabb álláspontot. Gyilkossá­gok, represzaliák, vagy egyéb rendzavarások most már csak nagy ritkán fordulnak elő. A közvéleményre ravidszáltal nyomasztólag hat az a hír, hogy a honet-mtinápolyi osztrák­magyar képviselő a porta előtt olyan tartal- kok­, áltul. inr -rmgwi -------------„ __ Német-orosz viszonyok. A »Pol. Korr.« pétervári levele Miklós orosz trónörökösnek a német hadgyakorlatokhoz Hannoverába leg­­közelebb teendő utazásával foglalkozik s fi­gyelmeztet arra, hogy az esemény ne becsül­tessék sem túl, sem a kellőnél alább, mert való, hogy az első sorban az udvariasság té­nye, de azért ezt bizonyos politikai jelentő­ség is megilleti. Az orosz trónörökös utazá­sa a meghívás alapján történik, mely már tavaly, II. Vilmos császár péterdorfi látoga­tása alkalmával létetett és elfogadtatott. Egé­szen rendkívüli eseményeknek kellett volna tehát bekövetkezni, hogy az utazás elmarad­jon. A jelenlegi politikai helyzetben válto­zások ez utazás folytán nem várhatók, mert egyrészt a hármas szövetség a dolgoknak na­gyon szilárd alapon nyugvó állapotát hozta létre, melyet nem lehet egykönnyen megin­gatni; másrészt pedig a hármas szövetségen kívül álló hatalmak helyzetükkel meg van­nak elégedve és nem törekszenek a jelen konstelláczió megváltoztatására. Ennek da­­c­­ára a trónörökös németországi utazását U­oszországban megelégedéssel üdvözlik, mert azt várják, hogy ez a megnyugtatás újabb elemét fogja nyújtani. Királyunk a hadgyakorlatokon. Leitomiachl szept. 10. A király ma reggel fél hétkor Galic­iá­ból ide érkezett, ő Felsége fogadási és be­vonulása nagyszerű manifesztácziója volt a lei­­tomischli és környékbeli, a keleti csehországi és a szomszédos morvaországi nép loyalitásá­­nak és hazafias érzületének. A király ő­fel­sége nyájasan válaszolt a helytartó és Lob­­kovitz hg. hódolatteljes üdvözlő beszédére, majd meghallgatta a katonai jelentést­, mire a jelen voltak bemutatása következett. A Fel­­légének a tisztelgők mindegyikéhez volt né­hány nyájas szava. Ezután a király a nép­­himnusz hangjai s a piaristák templomának tornyáról hangzó harsoncszó mellett, az ez­rekre menő néptömeg lelkesült »­lova« kiál­tásai közt bevonult a városba. A város bejáratánál emelt diaddkapu előtt ő Felséget a városi tanács és a község képviseletében Ku­tzner polgármester hódo­­latteljesen üdvözölte s kifejezést adott azon logális érzelmeknek, hűségnek és odaadó ra­gaszkodásnak, melylyel Leitomiichl lakosa iga uralkodója iránt viseltetik. Ő Felsége a cseh nyelven tartott üdvözlő beszédre szintén cseh nyelven válaszolt. A diadalkapunál a katho­­likus papság, az evang. papság, élükön Dá­niel esperessel, a rabbinusok, a nőegyletek, az izr. hitközség s a kereskedelmi testület elöljárósága stb. várták ő Felsége megér­keztét. Az üdvözlés után ő Felsége a gyönyö­­rően feldiszitett óriási Ringplatzon vonult át, ismételten kifejezést adva tetszésének és min­denfelé nyájasan intve köszönetét a szívélyes óváczi­ókert. A kastélyba érkezve, Wolkens­­tein gróf főkonyhamtstar.­­az. nA » A*srav"a rthfcSrilM­SztTiselöiTK városi tisztikar és harmincs fehér ruhás pol­gárleány fogadta ő Felségét. A lövészek zenekara rázendítette a nép­­himnuszt s a király a zene hangjai mellett megtekintette a díszszázadot és a lövészek testületét s Nebuda főlövészmester jelentésé­re katonás köszöntéssel nyájasan válaszolt. Majd hosszasabban beszélgetett a Thurn-Tha­­xis-féle uradalmak igazgatójával, Höffinger főerdőmesterrel, Pacha káplánnal, Janik hely­tartósági tanácsossal stb. Ezután egy fiatal leányka üdvözölte ő Felségét s gyönyörű vi­­rágbokrétát nyújtott át, melyet ő Felsége nyájasan fogadott. Ő Felsége Hartmann ipariskolai tanító­nőtől nagy érdeklődéssel tudakozódott az is­kolai viszonyok felől és a belső termekben röviden időzvén, később a vártéren a lövészek s. Szokol-egyletek, valamint bandériumok el­vonulását nézte végig. Utóbbiak századot ké­peitek és erős szép lovaikkal s az ország színeit viselő jelvényeikkel zajos »Slava«-ki­­áltások közt léptettek el az uralkodó előtt. Különösen szép látványt nyújtott a sloup­­nicei bandérium, mely régi cseh sapkát viselt sfistollal az úgynevezett »Podjebradká«-t, mely elnevezés Podjebrad György király után ma­radt fenn. Ő Felsége az elmenetelés alatt többször kifejezte tetszését s különösen a bandériumo­kat tüntette ki magas megelégedésének kife­jezésével. Az elvonulás után ő Felsége reg­geli 9 órakor lakosztályába vonult. Az egész városban a leglelkesültebb han­gulat uralkodik. A környék és a szomszédos kerületek lakosságának ezrei rajzanak a város utczáin. Ő Felsége fogadtatásánál és bevonu­lásánál az egész városban a legpéldásabb rend uralkodott. Milán király tervei. Egy berlini lap Milán szerb ex-király jelen helyzetéről és törekvéseiről hosszú bécsi levelet közöl, mely ha nem éppen hivatalos körökből származik, úgy látszik, elég híven adja vissza az ott uralkodó felfogást. Levelező szerint: Milán teljes harczban áll az általa alkotott régensséggel. Ismételve oda nyilatkozott, hogy Szerbia ma az anar­chia állapotában van s arra is czélzott, hogy egy napon Európa úgy fogja találni, hogy Szerbia nem képes az ors­zágban a rendet fentartani. Európát említette Milán, de Európa alatt Asztria-Magyaországot értette. E szom­széd beavatkozását várja tehát, még pedig a saját érdekében, mert újra a trónra áhítozik. Csakhogy, folytatja a levél, Milán ala­posan térid. Kálnoky gróf kijelentette, hogy kész Riszticcsel és Gruiccsal is együtt dol­gozni, míg a monarchia érdekeit nem sértik. E felfogáson Milán legutóbbi bécsi lá­togatása semmit sem változtatott. Milán sze­retett volna Ferencz József király előtt hosz­­szasan nyilatkozni. Királyunk fogadta is és ^ A* «2^- Xmmm Ka«.aU J »vetkőzni, míg az ottani mozgalom az ország határain belől marad. Ha azokat átlépné, akkor Ausztrál-Ma­­gyarország ,majd rendet csinálna Szerbiában, de Milán kedvéért kis ujját sem mozgatja meg többé. Meglehet azonban, hogy a szerb régen­­ség, melyről Milán most oly ellenségesen nyi­latkozik, éppen ő ellene fogja kijátszani Na­tália királynét. Ha Milán azt hirdeti, hogy a régenség képtelen Szerbiát kormányozni, akkor meg­­eshetik, hogy a régenség éppen ő rajta fogja bebizonyítani, hogy mégis csak erős kormány van Szerbiában.

Next