Ellenzék, 1890. július-december (11. évfolyam, 147-298. szám)

1890-10-09 / 230. szám

Tizenegyedik évfolyam. 230 s szám. Kolozsvár, csütörtök, október 9. 1890. SZERKESZTŐI IRODA: Mangy. utca s 47-diksám, hová a lap anahemi részét illető közleményakoaimaendők. AZELLENZÉK ELŐFIZETÉSI DIJA: igiu irt tűim . Egyes szám ára 5 kr. Hígjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI EB TÁRSADALMI NAPILAP: 16 írt 3 írt Negyedévre . . 4 írt. Egy hóra helyben 1 írt 50 k. KIADÓHIVATAL: Kolossvártt, Belkisép-utya 88. ibm. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy 8 centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben rémentlnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttéri czikkek: garmond sora után 20 kr. fizetendő. A konzervativ oppoziczió emlékirata. Egy kis füzet jutott kezünkhöz, eme: .Felhívás az erdélyi ev. ref. siházkerület közgyűlési tagjaihoz egyeb alkotmányunk érdekében; tijug. 13-ikán Kolozsvárt tartott értkezlet határozatából.“ Alájegyezték: Bethlen Gábor és gróf Kún Géza egyházkor, főgondnokok; továbbá: Bartha Miklós, dr. Kovács Ödön, Béthi Lajos és Ugrón János kér. tagok. Tárgya: az 1 milliólc Bönügy és a nagy Bethen Gábor alapítványa, a nagyenyedi Collegium ellen, különböző irakban folyton tartó és megújított tímadások. Éppen ma egy éve, október 9-ikén íratott be a reformátusok kerületi közszrlére. Olvasóink tudják miként szerzedett akkor néhány nap alatt egy ngytekintélyű ellenzék, az egyházbanrákapott önkény s a protestáns alkotmány alapelveit fenyegető törvényértések ellen. Ezen a protestáns autonómia és allotmány konzerválására szövetkezett impozíczió, az 1 milliós zálogkölcsön miatt, a ennek veszélyes elhárítása végett, múlt aug. közepén értekezletre gyűlt össze, s egy emlékirat készítését átárazta el, melyben főként a napirenden levő s ezen kis füzetben tárgyalt két fontos sérelmi ügy részleteit bővebben kifejthesse. .Azért tettük ezt — szól a felbbis - mert mind a két ügy, önmagájan tekintve is nagyfontosságú s következményeiben nagy válságokkal fe- De tettük azért is, mert ez a tette különösen alkalmas és bőven elég, hogy rajzában, mint egy tűrésben láthassuk mindazon venedelmeknek és sérelmeknek népét,melyek egyházunk alkotmányát, alkotmányának legféltettebb alapelveit , és fenyegetik; valamint fajon irányt is, melyet meggyőződésünk ,mint az egyensúly helyreállítására, az egészséges fejlődés biztosítására, követiek kell.“ Az emlékirat hangja és tartalma: oly higgadt, komoly és meggyőző, hogy senkire, bárminő elő véleménynyel tegye kezébe, nem fogja hatását eltereszteni. Az a rendkívüli érdeme van ennek a hatnak, hogy olvasóit gondolkozásra önérzetre ébreszti és önállóválemény alkotásra képesíti. A bevezető részt, az alább írtakban, szó szerint közöljük: * * * „Mert az asas és abusas oly dolog, hogy ha annak ellent nem mond senki, végre törvényre és merő igazságra fordul s válik csak kis idő alatt is. Zrinyi Miklós. (Sir. Panasz.) Súlyos és kellemetlen, de szent és kikerülhetetlen kötelesség érzetétől kényszerítve intézzük szavainkat egyházkerületi közgyűlésünk nagyrabecsült tagjaihoz. Mindenekelőtt a legbensőbb atyafiságos bizalom őszinte érzetével kérjük közgyűlésünk minden tagját, hogy szíveskedjenek föllépésünk magyarázatát tisztán azon valódi indító okokban keresni, melyek minket minden magán vagy rejtett érdek kizárásával vezetnek, mert mi elmondhatjuk Pál apostollal: „Igazságot szólunk a Krriatusban, nem hazudunk, és a mi lelkiismeretünk is velünk egybe bizonyságot teszen a Szentlélek által, hogy nekünk nagy keserűségünk vagyon és szivünknek szüntelen való aggodalma“*) forrón szeretett egyházunkért, melynek alkotmányát, legfontosabb érdekeit vészes felhők fenyegetik; és szólunk mert biztat a remény, hogy a fenyegető veszély, közgyűlésünk nagyra becsült tagjainak bölcs megfontolása, határozott és önálló, férfias föllépése által, megelőzhető vagy elhárítható lesz. Koránt sem akarjuk mi egyházunk békéjét felzavarni. Mi szeretjük az atyafiak békességes együttlakását, ha azt önálló tagoknak öntudatosan felfogott, a szabad véleménynyilvánítás tűzpróbáján megedzett közmegegyezése ápolja, de károsnak és vesztrejtőnek ítéljük azt a nyugalmat, mit a közöny, a tétlen elnézés és kislelkű belenyugvás hoz létre; mi nem a valódi békének, hanem a zsarnokságnak melegágya. Szólunk, mert meg akarjuk őrizni egyházunknak sok század tapintata, körültekintő bölcsessége által felépített alkotmányát sértetlenül, a maga elvi tisztaságában. Ezt az alkotmányt törvénykönyvünk „zsinat-presbyterinek“ nevezi. Ha alaplényegét, jogtörténelmi alakulását tekintjük: tisztán presbyteri, de soha sem tisztán zsinati. Előbb a külön, önálló (autonóm) egyházközségek alakultak, ezek hozták létre a közszükségnek megfelelőleg a tractust, a tractusok a distriktust, a kerületet. Kétséget nem szenved, hogy ezen fokozat) Kom. IX. I. 2. tos egyesülés, az egyházi közérdekek ápolására feltétlenül szükséges és üdvös, és a történelem tanúsítja, hogy azon prot. egyházak, melyek a presbyterianismus egyoldalú merev megőrzése kedvéért, alkotmányuk ily fokozatos betetőzését maguktól elutasították, a congregationalismus és independentismus erőtelenségei által mindig gátoltattak, a közös és szerves egészszé fejlődésben; habár meg kell vallanunk, hogy az ily önálló hitközségek külön községi és hitélete, világszerte ismeretes élénk virágzásnak örvend. De bármily szükségesnek ítéljük is egyházalkotmányunk zsinati(jelen esetben: egyházkerület) betetőzését, sőt minél inkább megőrizni óhajtjuk, annál féltékenyebb gonddal kell őrködnünk, hogy érintetlenül maradjon a protestantismusnak a katholicizmussal szemben kimondott azon alapelve, hogy míg „a kath. egyházalkotmány alapja a pápa, a protestánsé a vallásos gyülekezet.“ Minden jognak ez a forrása, minden felsőbb hatóság ettől veszi a felhatalmazást, nem pedig valamely a részek felett álló szuverén hatalomtól. Alapjában hamis és veszedelmes állítás az, hogy az egyházkerületi gyűlés szuverén. Ezen vélt szuverenitásnak nemcsak az egyedül szuverén államhatalom, nem is csak az egyetemes zsinat és konvent szab korlátokat, hanem elsősorban a vallásos gyülekezetek autonómiája. Óvakodjunk ezek autonóm jogkörét sérteni, mert a megsértett ősi presbytériumi jogérzet igen könnyen azsinati betetőzés veszélyeztetésével boszulhatná meg magát, ami aztán a tényleges magyarországi viszonyok között, az egész protestantizmus összetartását és erőteljes fenmaradását is kockáztatná. A hitközségek fiata nem joggyakorlatának egyik legszembeötlőbb és legféltettebb tárgya: a gyülekezeti vagyon tulajdonjoga és a közösen alkotott törvények korlátai között gyakorolt önálló kezelése. (A 20 §. 5. pontja és42 §. 2 pontja.) A felsőbb hatóságok joga itt csak a fokozatos szigorú ellenőrzésre és felügyeletre terjed. A mi egyházkerületünk jónak látta, nagyobb biztosság okáért, némely tőkéket központi kezelés alá vonni. De épen ezen kényes természetű intézkedés által különös kötelességévé vált, hogy még látszatát, sőt árnyékát is távol tartsa bármely olyanforma eljárásnak, mi a hívekben a központi kezelés iránti bizalmat megingathatná s azon aggodalmat kelthetné, hogy az ő pénzük, tudtuk és beleegyezésük nélkül, valamely, részben idegen czélra, vagy kockáztató vállalatokba fordíttathatnák. Ily nemű aggodalom: nemcsak a központi kezelés iránti hajlandóságot veszélyeztetné, hanem igen könnyen a törvényes függés megtagadására s így teljes felbomlásra vezetne ! Alkotmányunk zsinati (központi) tényezői között helyénvalónak és czél- szerűnek tartjuk az igazgatótanácsnak, mint központi „közigazgatási felelős főhatóságnak“ beillesztését. Elismerjük, hogy az egyházi törvények által kijelölt hatáskörben, vagy a közgyűléstől esetről-esetre nyert megbízatásai buzgó teljesítése által, üdvös szerepe van egyházi közéletünkben; annál is inkább, mert a közgyűlés évenként egyszer gyűlvén össze, kénytelen volt közigazgatási közege hatáskörét, már a kodifikált törvénykönyvben is kiszélesíteni. (L. §.91.) De annál kevésbé szabad megengednünk, hogy azon különben is széles határvonalon túllépve intézkedjék azokban is, miket a közgyűlés határozottan magának tartott fenn, mikre a közgyűléstől különös megbízást sem nyert, mely intézkedései által közgyűlésünket, miként már többször történt, megmásulatlan bevégzett tényekkel állítja szembe. Az ily elsietve végrehajtott bevégzett tények csak arra valók, hogy a hatóságok jogkörét és közönségünk jogi felfogását megzavarják és precedens esetet szolgáltassanak további törvénytelenségek elkövetésére. Barátai vagyunk az eszmék fejlődését nyomon kísérő haladásnak és a megfontolt s megérett reformoknak, de aggodalommal tekintünk arra a sok rohamos , a múltak emlékeit és a jogtörténelmi fejlődést tekinteten kívül hagyó, gyakran ötletszerű erőszakos és kétes értékű nyitgatásra, azokra a biztos alapot nélkülöző, sőt puszta reményre építő alkotásokra, miknek közelebbről lépten-nyomon tanúi vagyunk. Különösen megdöbbent a köteles kegyelet hiánya, az évszázadok által kipróbált intézmények és intézetek, mindenek felett pedig a nagylelkű alapítók intenciói iránt. Megváltjuk, hogy közelebbi időkben nem egyszer tapasztaltuk már, hogy az érintett alapelvek egy s más intézkedés által sérelmet szenvedenek; csakhogy az uralkodó egyhangúság a mi ajkainkon is lezárta volt a szót. De legújabban két oly nagyfontosságú, elvileg annyira sérelmes, következményeiben oly sok veszélyekkel fenyegető mozzanat merült fel egyházi életünkben, hogy azokkal szemben, a kötelesség mulasztás bűne nélkül, hallgatnunk nem szabad s kénytelenek vagyunk orvoslásra hívni fel mindazokat, kiknek az orvoslás joga és köteles- A „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1890. Október 9. •frftrí.ic: Megsárgult levelek. Milyen különös értelmű ez a szó: múlt. fy csodás birodalom, mely sohasem létezik mégis él. Egy ellenállhatlan hóditó, aki mint megával visz: vagyont, ifjúságot, hrdégt, boldogságot. Egy átlátszó szemmely mindent betakar, jót, rosszat, szegyülölséget egyaránt, ha milyen hatalma van ! Sokszor ka- Men kézzel veszi el a mi kedves volt előttük s hogy fájdalmunkban még inkább győzködjék, varázs lehelletével élesebbé teszi a ménket, világosabbá lelkünket, mélyebb tr- e szikünket, hogy tudjuk meg, milyen volt, a mit ő tőlünk örökre elrabolt. ^sor jó barát, ki gyöngéd szeretettel tá'^tja el tőlünk mindazt, a mi bánt, s a Mit jelenből jóakarattal elvezet tündéreibe, hol annyi kedves alak, annyi édes emlék monolya sugárzik felénk vigasztalva, lóbivá és mi ismét meleg szívvel, erőse■bel térünk vissza e tájról, bizó szemmel ,r intve a jövő elébe. Olyan jól esik némelykor visszaköltözni a múltba. Igaz, ott minden csak emlék, fájó vagy 10*fog emlék, és az elmúlt perez meszszebb tőlünk, mint az örökélet napja, de mégis “sokra az elmúlt, letűnt napokra visszadolni, szók bár elmúltak, a mieink volt egykor, de a jövő perez talán soha sem a mienk. Egynéhány sárga levél van előttem, a '“'W ezeket irom, azokról jutott eszembel * sok hiába avalóság. Kedves, baráti kéz talán nem is kéz, de szív — hiszen a valódi érzés mihelyt székhelyét elhagyja, szétfoszlik, mint a virágok harmatán szállongó pára ha a reggeli szellő rá favall és kialszik, mint a fénybogár világa, ha megérintik. Azok a sárgás levelek .. . Jól tudom mi van bennök, sokszor olvastam már és mégis valahányszor rájuk tekintek, mintha kényszerítenének, hogy felbontsam és olvassam őket ismét éi ismét . . . És mintha azok a furcsa alakú betűk megszólalnának és beszélnének nekem, mintha remény, szerelem, boldogság, kétségbeesés hangjai olvadnának egybe azokban az apró színehagyott sorokban. Némelyik úgy sugárzik, úgy ragyog most is, mint az érzés, amelyik leírta. Aztán mintha eleven alakok epnének ki a sorok közül, ajkukon mosolylyal, szemükben a boldogság sugarával, aztán ... szomorúan, néma fájdalommal... nevetés... küzdelem . . . zokogás .. . óh, különös ugyon különös ez a dolog. * * * Szép májusi napon kaptam az elsőt. Örömmel bontottam fel megismerve a jólistát,rég látott sorait. Olyan sajátságos hangulat vonult rajta keresztül, amilyent érzünk, mikor az eltűnt hós alól az első zöld fűszál szögletes levelét kidugja, de a mező még puszta; mikor a fák rügybe szöknek, de még lombtalanok; mikor a jég már derült fényes, de még nem szegik a fecske szárnyai; mikor a tél már elmúlt, de nincs még tavasz. Csak ígér még a kikelet de ez az ígéret letörli örömével a tél zord emlékeit. Ilyen valami volt azokban a sorokban, amelyek azelőtt borúsabbak voltak, mint a ködös novemberi reggel, s fagyosabbak mint a januári éjszaka. Nem értem okát e változásnak, de úgy örültem rá,te. Nemsokára jött a második. Abból már egy virágzó tavasz levegője csapott felém. Az a balzsamos, édes illat, mely mámorba ringatja a lelket és beteggé teszi a szívet, az a ragyogás, mellyel a szerelmes napsugár csókolja a jasusinok havas virágait, az a csodálatos hangzású zene, melynek varázs hangjai az égben születnek, de a szívben visszhangzanak — a szív örök zenéje: a szerelem. És ez illat, fény, zene mind-mind hálaáldozat egy oltár előtt, amelyikről egy bájos földi angyal mosolyog az előtte térdeplőre. Barna hajától körített; homloka olyan márvány tiszta, ibolya szemei olyan angyali jósággal sugárzanak, ajkai olyan kedves mosolyra nyíltak . A földi boldogsági égi képe egészen. Ez elé az oltárkép elé borulva láttam én barátomat ez az angyal arcz tette olyen fényessé, meleggé az ő szivének a sötét és hideg világot. Következő leveleiben folytonos és mindig lelkesültebb marasztalással beszélt arról a rejtelmes, mindent, alkotó és mindent romboló hatalomról, amely oly parányi, gyönge kezekbe adja fegyvereit és mégis rabjává teszi a legerősebb férfi akaratát is, ha közelébe lopódzitt. Egy rákkenő nyári délután ismét levelet kaptam tőle. A türhetlen hőség ellen vén diófánk szeles levelei alatt kerestem menedéket. Oda hozták levelét. Ez is arról beszélt, amiről az előbbiek. Csak úgy égtek benne a bajok a lángoló szenvedélytől, mint az izzó jég, mely körültem rezgett; vihar van ilyenkor készülőben. Csodálkoztam, hogy nem roskad le anynyi boldogság alatt. Említést tett családjáról is, de csak mellékesen. Írt édesanyjáról is, ki óhajtaná már látni oly hosszú idő után egyetlen fiát, de a tévé hozzá elgondolhatod, nem válhatok meg boldogságomtól egy perezre sem, nem tudnám tenni. Az én gondolataim pedig önkénytelenül visszaszóltak egy boldog, gondtalan időbe, amit egy kis, egyszerű udvarházban töltöttem egykor, hol jóságos, szelíd tekintetű asszony őrködött szeretőjével felettünk; láttam könynyen szemeit, hallottam anyai tanácsadó szavát, melylyel a nagy világba távozó fiát óvja annak csábjaitól, veszélyeitől. Úgy állott előttem, mint akkor a tornácz ablakában, szorongó szívvel, aggódó szeretettel tekintve elrobogó kocsink után. Kellemes hűs szellő érintette égy homlokomat. A diófa lombjai közül zörögve hullt lábaim elé egy elszáradt galy. A zörejre megmozdult a magas fű s egy kígyó siklótt tova, egy pillanatig merően és kíváncsian nézve reám. Csodálatos! Olyan kék szemei voltak annak a kígyónak. Sokáig nem hallottam semmit barátomról. Ebből azt következtettem, hogy remélt boldogsága valósulván, egészen elfoglalja. A boldog ember elfeledkezik a világról, legjobb barátairól épp úgy mint ellenségeiről. A jót a legnagyobb ló elhomályosítja, a rosszat meg teljesen megsemmisíti. Egészen más világban él az a ki boldog. A nyár elmúlt, az új tavasz is és az ősz már másodszor öltözött abba a tarka ruhába, amelynek sokféle színe közül csak ez elmúlást, csak az élet utolsót lobbanó tüzét jelenti. Olyan igazi novemberi este volt. A sűrűn hulló eső kopogásán keresztül csak a kocsi zörej hangzott be néha tompán, amint a néptelen utczákon végig robogtak. Az utczai lámpák gyér világa bágyadt fénykévét dobott szobám falára s szemet lelket bántó félhomályba burkolá azt. önkénytelenül a kandallóhoz léptem, hogy a tüzet felszítva, barátsága melegével száműzzem a borús hangulatot, mely mintha Poe Edgar sötét madarának komor szavával örök lemondásra intene, oly súlyosan nehezedett telkemre. Ajtómon kopogtak. Megdöbbenéssel tekintek a belépő levélhordóra, ki ilyen szokatlan időben lees fel. A levelet rögtön kézbesíteni kellett, tehát sürgős és fontos a tartalma. Nem tudtam felismerni a vonásokban ki küldheti Izgatottan bontottam fel s csodálkozva láttam a tűz fényénél az aláírást, barátom nevét.) Nem tudom annak az estének hangulata volt-e olyan, vagy azok a betűk beszéltek titkokról, amiket senki sem bizott reájuk, de mégis megtudtak, csak azt tudom, hogy ismét eleven alakok vettek körül, mint egykor. Láttam ismét a tavasz mosolygó virágait, úgy nevettek, úgy örültek, aztán hirtelen elborult arczuk s a harmatcseppek fényes könnyekké változtak. Hallottam a szellő édes susogását, de mintha egyszerre fájdalmas zokogásra vélt volna. Aztán mintha forró nyár lenne körülöttem s én ismét ott ülnék a vén diót alatt, mintha egy száraz ftaly hallana a földre s egy kékszeműű kígyót úsznék tova a fű között. Tehát mégis kék szemű volt az a kigyó ? ! Sokáig gondolkozhattam ezek felett. Mire ismét eszembe jutott a levél. A tűz már kialudt, hideg volt szobámban. Abban a levélben pedig bizonyos családi ügynek elintézésre kért fel barátom, minthogy ő, hoszszabb időre elutazik s nem tudja mikor tér haza.. Miért ? Hova ? Arról hallgatott. Sokszor elgondolkoztam azok felett a már megsárgult levelek felett, sokszor óhajtottam válaszolni barátom utoljára kapott soraira, de csak utolsó leveléből tudtam meg, hol van. Azt az utolsó levelet pedig már nem nekem írta. Ott Arcoban, a dél enyhébb ege alatt hullott le az elszáradtan megsárgulva. INCZE BÉLA: Politikai hírek. Kossuth Isvela Aradhoz. Kossuth Lajos a vértanuk szobrának leleplezése alkalmából hozzá intézett meghívásra nagyérdekű levélben válaszolt. A levél a kedd reggeli postával érkezett meg Saacz Gyula polgármesterhez, ki azt a főispánon és Vendrey ezredesen kívül senkinek sem mutatta meg. A levél felvétetik a jövő szerdai városi közgyűlés tárgysorozatába s először a város törvényhatósága előtt fog elhangzani az üzenet, mit Kossuth Lajos a nagy alkalomra Arad városának küldött. Állam és regale birtokosok. A regálejogok után adódó kártalanítási tőkék "végösszege még nem volt ugyan mind e napig megállapítható, de mint most írják, kétségtelen, hogy ezen összeg nem fogja meghaladni a 227 millió forintot. Ha leszámítják ebből az egyes jogosultak kártalanítási tőkéjének ötven forintot meg nem haladó s törvény szerint közpénzben, a kincstár készleteiből kiegyenlítendő részeit, körülbelül 225 millió írtra tehető azon egység, mely tarrtalmérési jogok kártalanítása «aljából kötvényekben lesz emittálandó. (Csak már most az a kérdés, hogy ezzel az összeggel ki van e egyenlítve a regale birtokosok jogos igénye . Aj e tekintetben minduntalan felmerült panaszok arra mutatnak, hogy a kincstár bár jelentékeny öszszeget fordít kártalanítási czélokra, vajmi keveset kárpótol a jogszerű igényekből, s ép ezért nincs mit nagyon büszkélkedni a Wekerle nagylelkűségével.) Az alsó-ausztriai tartománygyűlés. Kedden választotta meg a nagybátorosság tartománygyűlési képviselőit, miután e választások kizárólagosan szabadelvűekre estek, ezáltal a szabadelvűek többsége a tartománygyűlésben biztosítva van. A jövő tartománygyűlésben ugyanis összesen 43 szabadelvű és 27 antiszemita vagy klerikális lesz; az utóbbiak mindazonáltal igen tekintélyes kisebbséget képviselnek. Határigazitás. Mint Bécsből jelentik, a legközelebbi határigazitás alkalmával Olasz