Ellenzék, 1924. június (45. évfolyam, 122-144. szám)

1924-06-01 / 122. szám

ELLENZÉK KISEBBSÉGI ÉLET Az utolsó szalmaszál Azt a történelmi fordulópontot, melyen régi gondtalan életünk véget ért s kezde­tét vette gondokkal küszködő uj helyze­tünk, az összeomlás idejének szoktuk nevezni. Való igaz, hogy azokban a süke­ten rohanó napokban sok minden össze­omlott, minek még megingására sem tud­tunk azelőtt gondolni. Azonban nem minden. Lelkünkben túlélte ezt a messzi­­múltnak tetsző időt valami névtelen bi­zalom és csökönyös hit: az új idők szel­leme, a v­ágot rendező hatalmak akarata nem engedheti meg, hogy visszaessünk sokkal mélyebbre annál is, ahonnan a szerencse népei a boldog önrendelkezés és a könnyű élet verőfényébe felemel­kedtek. Az összeomlás, úgy látszik, csak most ezekben a közelmúlt hónapokban vált teljessé. Mintha a reménytelennek tetsző küzdelmek elkoptatták volna sokunk lel­kében az élethit utolsó pilléreit is. Az utolsó szalmaszál után kapkodnak ezek­ a kivándorlást hirdetik az egyetlen kivezető útnak a nyugalomba, hol a mun­kának gyümölcse, a gyermekeknek jö­vője van. Afelött is vádoroltak ki emberek, sokan, kiknek egyszerű életét a gazdasági kény­szerűség ösztöne hajtotta. Ma is a jobb megélhetés és a munkának érdemesebb látszatja érleli nagyrészt ezt az elhatáro­zást. Ma is virágjában áll a szemérmet­len hazugságokkal hivalkodó embervásár, mely életreménységeket és utolsó erőfe­szítéseket vált fel biztos pénzre. A terje­delmes hirdetések mellett ma is feltüne­deznek az újságok közleményei közé besimított színes és hazug leírások, melyek a nagy tengereken túl mindent ragyogó­nak és könnyűnek mutatnak. Eleve gon­doskodnak ezek a gonosz emberismeret­tel összerótt szövegek, hogy ellensúlyo­zásukra szánt becsületes írás ne túl sok hitelre találjon. Mind e nyomorúságok mellett kiván­dorlásra ma más okok is hajtanak. Ne­héz volna ezeket sorra kimetszeni az elha­tározások összeforrt egészéből, érezzük azonban ezeknek az okoknak folytonos je­lenlétét, mert mindegyikünk lelkét nyugta­lanítják. Céltalannak és hiábavalónak érezzük életünket: hiányzik belőle valami, ami nélkül nem teljes. Valami, ami életünk kicsiny céljai felett álló célt, mindennapi munkánk felett álló eredményt jelentene. Ki vagyunk valahonnan kapcsolva, ahon­nan tartalom áradhatna életüinkbe. Egy helyben járnak a lábaink, nem jutunk előbbre. A menekülés mindebből tényleg csak a kivándorlás volna ? Ma még, igaz, semmiféle magasabb, szerves és működő egységnek tagjai va­lóban nem vagyunk. Az, ami hiányzik életünkből, az együttműködés biztató tudata. Az utolsó, törékeny és bizonytalan szalmaszál ezen nem segít. Kevés pró­bálkozásra illik jobban a közmondás, hogy „csöbörből vödörbe" jut vele az ember. Az, kit reménytelensége űz ki messzi országok ismeretlenségébe, még sötétebb reménytelenségekkel fog talál­kozni az idegenben. Akiknek a lelke közös munkában való részesedésre van berendezve, enélkül csonka és béna ma­rad mindig és mindenütt. Egyszerűbb és biztosabb orvosság az új együttműködés megteremtése. Annak az erős tudatnak felnevelése az új hely­zetben is, hogy hatalmas emberek felett való közösségnek vagyunk atomjai, mely­nek ereje mögött reménnyel végezhetjük munkánkat s nevelhetjük nyugodt életre gyermekeinket. Ennek az emberek felett álló közösség­nek megszületése a mi munkánkon múlik : társadalmi szervezettségünk arányában nőnek az arányai, fegyelmezettségünk mértéke szerint az ereje. S. I. WIAf WWWWWWWWWWWWWW Új magántanár. Dr. Goga Jánost, a kolozsvári belgyógyászati klinika első tanársegédét a közoktatásügyi miniszter a kolozsvári belgyógyászati fakultására magántanárnak nevezte ki.A Magántisztviselők nagygyűlése. A romániai Alkalmazottak Szövetsége június hó elsején, délelőtt 9 órakor a Redoutban közgyűlést tart, amikor is szövetségük kiépítésének módját fog­ják megvitatni. Az Alkalmazottak Szö­vetsége a kereskedelmi alkalmazottak és magántisztviselők közös szervezete, amely már eddig is több ezer tagot számlál és tagjai körében élénk kulturális tevékenységet fejt ki. 3 Cluj-Kolozsvár, tv, 11. 122. szin Izgalmas vita a parlamentben a cotrocenii robbanás miatt Nem sikerült megállapítani a katasztrófa okát — Az ország védelmét nem érinti egyetlen raktár leégése. — Mardarescu hadügyminiszter válasza Iorga interpellációjára Bukarestből jelentik. A szenátus ülésén Hasnas képviselő követeli a robbanás bűnöseinek megbüntetését. Kérdezi a kormányt, miért vannak a muníció­ raktárak a város közepén, veszélyeztetve a polgárok életét és vagyonát.­­. Bratianu Vintila pénzügyminiszter kijelenti, hogy majd a hadügyminisz­ter adja meg a szükséges felvilágosí­tásokat, egyelőre annyit mondhat, hogy a veszély teljesen el van hárítva. Ezután folytatták a kommercializálási javaslat vitáját. Bartolomeu püspök pártolja a javaslatot, majd Disescu előadó polemizál Cantacuzinóval. A vitát ekkor félbeszakítják és Mar­darescu tábornok hadügyminiszter szó­lal fel. Kijelenti, hogy a katasztrófa okait még nem sikerült megállapítani, biztosítja a szenátust, hogyha hanyag­ság történt, a bűnösöket meg fogják büntetni. Lehetséges, hogy fatális vélet­lenség okozta a tűzvészt. Le­het, hogy bűnös kezek munkája. A katonai és polgári hatóságok nyo­moznak ebben az ügyben. Azok, akik azt hiszik, hogy számos m­uníciórak­­táraink közül egynek az elpusztulása veszedelmet jelenthet az ország védel­mére — nagyon csalódnak. A kár komoly, de távol áll attól, mint eleinte hitték. Az anyagot azért tartották a fővárosban, mert nincs mindenütt meg­felelő praktikus raktár. A hadügyminiszter beszédével az az ülést véget ért A kamara ülésén Iorga kérdezi a kormányt, mi az oka a katasztrófának, van-e kapcsolat a tűz és a pyrotech­­nikumnál előfordult bizonyos vissza­élések között, ki tudja-e a kormány nyomozni a bűnösöket, pótolható-e a veszteség, ígéretet tehet-e a kor­­mány, hogy ilyen dolgok nem fogna­­ismétlődni ? Costinescu fővárosi print­r segítsé­get kér a robbanássújtott lakosság számára. Mardarescu tábornok hadügyminisz­ter foglalkozik a katasztrófa okaival és megállapítja, hogy ilyen szeren­csétlenségek nemcsak nálunk történ­nek, hanem másutt is. Parisban a lőporraktár felrobbanása 600 áldoza­tot követelt, súlyos katasztrófa volt a varsói is. Egyetlen raktár leégése sehol­sem zavarhatja meg az ország védelmét. Romániának van annyi muníciója, hogy senki sem támadhatja meg, ha nem lesz elég muníciónk, vitéz kato­náink bajonettel kezükben is elegen­dők lesznek határaink védelmére és ha még bajonettünk sem lesz, kato­náink puszta ököllel is meg fogják tenni kötelességüket.­­ Az ellenzék tiltakozik, mire Marda­rescu megismétli, hogy a tűz vagy hanyagság, vagy véletlen, vagy bűnös kezek munkájának eredménye. Maniu Gyula: Egész biztos, hogy hanyagság. Jorga nincs megelégedve a válasszal. A kormány nem tette meg az előzetes intézkedéseket az ilyen katasztrófa el­kerülésére. Kérdezi, miért tartják ezeket a raktárakat Bukarestben, ahol könnyebben lophatnak. Ismeri a román katona vitézségét, de a modern háború nem ökölharc, ha­nem eszközök harca és a hadseregnek fel kell lennie szerelve a legmodernebb anyagokkal. Példás intézkedéseket kér az idegenek inváziója ellen. Mardarescu hadügyminiszter kije­lenti, hogy a municióraktárakba csakis olyan emberek mehettek, de akik tiszták, mint kristály. Degenfeld Imre grófot a Sch­wartzerbe zárták Egy előkelő magyar arisztokrata tragikus sorsa. — A turf diadalaitól addig a bizonyos „eltűnt” arany cigaretta­tárcáig (Az Ellenzék budapesti tudósítójá­tól.) Húsz, huszonöt évvel ezelőtt a legelőkelőbb magyar arisztokraták közé tartozott Degenfeld Imre gróf. A Ma­gyar Lovaregyletnek igazgatósági tagja volt, barátai közé számíthatta a gőgös Csekonics Gyula grófot és a még gő­gösebb Batthyány Elemért. A turfán pedig valóságos bálvány volt Degen­­feld, akinek kék, fehér kettősszalagos istállódresszét minden győzelem után viharosan megtapsolta a nép. Kitűnő versenylovai közül a híres Inczyable előkelő helyet foglal el a nemes teli­vérek panteonjában, míg az ő keze alatt nőtt fel a magyar zsokék két legnagyobb büszkesége, Janek Géza és Bonta Ferenc. Abban az időben még úgy ismer­ték Dégenfeld grófot, mint akinek el­­pocsékolhatatlanul nagy vagyona van. A bookmakerek remegtek óriási ösz­­szegű fogadásaitól és senki sem cso­dálkozott rajta, amikor hire járt, hogy a dúsgazdag mágnás megint palotát vásárolt valami párisi vagy bécsi szi­­nésznőcskének. Köztudott dolog volt, hogy Dégenfeld mindig különvonatot füttetett, ha Párisba vagy Bécsbe utazott, otthon, Budapesten pedig sze­kérszámra küldte a virágot egy még ma is hires primadonnának. Ez az élet azonban nagyon drága és a Dégenfeld-vagyon rohamosan fogyni kezdett. Pláne mert a gróf még kártyázott is, tragikus baccaratcsatá­­kat viva meg a Nemzeti Kaszinóban, amíg automobilja egész éjszakákat várt a sötét Kossuth Lajos­ utcán, a mágnások klubjának arany- és ver­fényben égő ablakai alatt. Nem lehet biztosan tudni, hogy mi­kor következett be az első, súlyos anyagi katasztrófa. Az ilyesmi mindig büszke titokban történik az arisztok­raták életében. De tény, hogy a kék, fehérszalagos dressz egyszerre csak eltűnt a túrb­ól, viszont Dégenfeld Imre grófot annál többet lehetett látni a budapesti mulatóhelyeken, a korzón, színházban. A dunaparti Bristol-hotel bölcs, öreg pincére meg is jegyezte: „Valami baj lehet ezzel a Dégen­­felddel! Nem szeretem, soha sem je­lent jót, ha egy gróf kávéházba jár!" Aztán lassanként ki is derült, hogy bizony igaz. Inczyable gazdája csődbe került, gyámság alá, szegény ember lett, aki nem fog már többé gyémán­tokat vásárolni a nőknek. No nem lett azért egészen szegény, a hatalmas família nem hagyta el a tékozló fiút aki eleinte jókora apanázst kapott az édesanyjától. Csakhogy aki sokhoz szokott, az nem éri be kevéssel. És Degenfeld Imre nem tudott lemondani gavallér passzióiról, így történt, hogy pénz után való kétségbeesett hajszá­jában kénytelen volt igénybevenni régi és gazdag életének barátait. Sikerült és nem sikerült kölcsönök, méltatlan pumpok szomorú útján haladt egyre lefelé Dégenfeld és egyszerre csak odajutott, hogy a külsejéről is meg­látszott a szegénység. Kicsiny, sovány, de még mindig rugalmas termete meg­roppant. Sárgás arcát fölszántotta a gond, szeméről eltűnt a monokli, ápolatlanul nőtt bőrszínű angol bajusza. Ruháin megjelent az előkelők nyomorúságai­nak kifejezhetetlen kopottsága, a ci­pője nem fénylett és kivásott szürke kalapjának a széle. Most már nem irigyelték többé. Ha valahol megjelent vagy a szánalom vagy a pimasz kár­öröm mosolya fogadta. Csak ter­mészetes dolog, hogy a szerencsétlen gróf a sok apró megaláztatás utján olyan lelki és testi válságba jutott, hogy morfinistává lett. Csuklóját el­lepte a halálos kis tűszúrások nyoma, egészen összetört, de végső felbomlá­sában sem tudott lemondani legna­gyobb szenvedélyéről , az asszony­ról. Az utolsó nő, aki mérge, vagy édes­sége volt Dégenfeld Imrének, igazi növénye, mondjuk virága Budapest éjjeli életének. Kiss Erzsinek, mű­vészi néven Sugár Editnek hívják azt a teremtést, akinek a kedvéért utolsó őrültségeit követte el a gróf. Sugár Edit egyik nevezetessége a pesti kor­zónak, a bároknak és más szórakozó­helyeknek. Példátlanul sovány, na­gyon merészen öltözött festett hajú és festett arcú hölgy, akinek a szeme egyetlen ultramarin volt és akinek karminnal színezett ajkai közül olyan váratlan és édes hang tör elő, mintha egy rekedt férfi beszélne. Dégenfeld mindenét odaadta ennek a nőnek, a végén még a nevét is, amikor egyéb ajándék hijján felesé­gül vette, grófnévá tette a barátnéját. Ez a házasság azonban a gróf végső anyagi katasztrófáját idézte elő. A barátai hátat fordítottak neki, a csa­ládja kitagadta. De a letört mágnás még nem adta meg magát a sorsnak. Megpróbált gyökeret verni a polgári élet talajában. Új barátokat szerzett, új társaságba kezdett járni, míg végre egy kínos és homályos incidens be­fejezett mindent. Most, a napokban történt, hogy Dégenfeld gróf, a felesége és egy pesti fogorvos együtt vacsorázott a belvárosi Klotild-étterem külön ter­mében. A vacsora pompás hangulat­ban folyt, amíg el nem tűnt a fog­orvos drága, aranycigarettatárcája. Az esetből persze botrány lett. Rend­őrt hívtak. Megmotozták a kiszolgáló személyzetet. És mert a pincérek zse­béből nem került elő a kincs, kény­telen-kelletlen ki kellett terjeszteni a nyomozást az urakra is. Szörnyű do­log, hogy egy Dégenfeld gróf kerül­jön lopás gyanújába. És még ször­nyűbb lehetett, a szerencsétlen öreg úr zavart, összefüggéstelen dadogása, amint menteni próbálta magát. Az ügy, — amint már ilyenkor szo­kásos — nem éleződött ki teljesen. Abbamaradt egy bizonyos kényes pon­ton, amikor a hatóság és a károsult jónak látta, hogy ne kutasson tovább a tettes személye után.. Csakhogy a botrányt már nem lehetett elkerülni. A hír a város szájára került. A Dégen­­feld-család pedig a rendes orvosságot használta a szégyen ellen, amikor a szomorú hírességű Schwartzer-szana­­tóriumba szállíttatta be Imre grófot. Dr. Hajós Lajos egyetemi tanár vizsgálta meg Degenfeldet, aki súlyos paranoiában szenvedő betegnek találta a szerencsétlen sorsú arisztokratát, míg a tüzetes orvosi nyomozás során az is kiderült, hogy 20—25 évvel ezelőtt már hosszú időt töltött Degen­feld Imre a Niet­ermann-féle ideg­gyógyintézetben. Degenfeld Imre gróf famíliája még ma is egyike a leggazdagabb magyar arisztokrata családoknak. Hatvan kör­nyékén Kartalnál, körülbelül 17.000 holdas birtokuk van.

Next