Ellenzék, 1928. augusztus (49. évfolyam, 174-198. szám)

1928-08-02 / 174. szám

Cini— Ко­оzsvár, 1928 augusztus 2. Csütörtök Cenzúrát minden. Ага 5 lej XLIX. évfolyam 174. szám* ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra 100 lej. Negyedévre 270 lej Fnlévre 620 lej. Égisz évre 1000 lej. rtwpmrrm: ВШТШ1 MIKLÓS SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL | Str. Universitatii (volt Egyetem­ utca) 8. sz. Telefon sz.: 109. és 204. Titulescu a kö elfoglalt álláspontjának mellőzése miatt mondott le A külpolitikában németbarát orientációt lehet várni. Szombaton utazik Bratianu Vintila Royal-ba, ahol Poincaréval találkozik Bukarest. (Az Ellenzék tudósítójá­­jától.) Tegnap délután — két napi titkolózás és ismételt békéltetési ak­ció után — hivatalosan bejelentették, hogy Titulescu szombaton benyújtotta a régenstanácsnak a külügymi­niszteri állásáról való lemon­dását. Egyelőre három havi szabadságra megy a Lidóra, november elsején pedig elfoglalja a londoni követi állást.­­A lemondásról már régen beszél­nek, mégis a hír megerősítése bomba­­szerű­leg hatott politikai körökben. A kormánysajtó egészségi okokra akarja visszavezetni Titulescu elhatározását, az ellenzéki lapok azonban súlyos konfliktusról írnak, amely Bratianu Vintila és Titulescu kö­zött a kölcsön kérdésében tört ki. Titulescu — miután évek óta Lon­dont és Parist járja — kitűnően is­merte a külföld hangulatát és tudta azt, hogy Románia tíz éves elszige­telő politikája után kedvező feltéte­lek mellett nem kaphat a nemzetközi tőkétől kölcsönt. Amikor Bratianu Vintila is belátta, hogy a „prin noi insine“ elvét to­vábbra nem tarthatja fenn anélkül, hogy az ország gazdasági helyzetét katasztrófába ne kergesse, Titules­­cut bízta meg a nemzetközi pénz­piac hangulatának a tanulmányozá­sával. Titulescu úgy is mint diplo­mata, úgy is, mint elsőrendű pénz­ügyi szaktekintély, őszinte jelentést küldött a kormánynak, amelyben megállapította, hogy a huzamos el­szigetelés után kizárólag a Népszövetség égisze alatt jut-­­­hat az ország pénzügyi segélyhez. A Nemzetek Szövetsége előtt Ro­mánia őszinte fellépésével politikai előnyökhöz is juthatott volna s az optánsperben Titulescu ütőkártyának akarta felhasználni a kölcsönkérést. Bratianu Vintila a nemzeti szuve­renitás elvére hivatkozva, hallani sem akart erről a megoldásról. Titu­lescu álhatatos kérésére kiment ugyan tavaly Genfbe, de azzal tért vissza, hogy a Népszövetség kölcsönbiztosítása megalázó s a feltételek is ked­vezőtlenek. Ekkor adott megbízást Victor An­­tonescunak, hogy kémlelje a francia piacot s ha lehet hozzon össze olyan pénzcsoportot, amely Romániának hajlandó nagyobb kölcsönt nyújtani. A Blair-érdekeltséggel megkezdte a tárgyalásokat, de Titulescu az első pillanattól kezdve ellenezte a köl­­csönkérdésnek ezt a megoldását. Amikor a pénzügyi tárgyalásokról az első hivatalos kommüniké megjelent, ugyanakkor már szó volt Titulescu lemondásáról is. Hónapokon át tar­tott a feszültség Bratianu Vintila és Titulescu között s a külügyminiszter lemondását mindig belpolitikai okok késleltették. Most aztán, miután a nyári vaka­­­­ció megkezdődött, Titulescu végre­hajtotta elhatározását és tárcáját — ez is jellemző — nem a kormányelnök, hanem a régenstanács rendelkezésére bo­csátotta. Tegnap délután elutazott Buka­restből, miután bucsúlátogatást tett Bratianu Vintilánál és Maniu Gyulá­nál. Lemondásáról nem nyilatkozott és hogy az újságírók rohamát elke­rülje, nem Bukarestben, hanem Chi­­tilában szállott fel a Szimplonhoz csatolt szalonkocsijára. A Monitorul Oficial legközelebbi számában meg fog jelenni a régenstanács döntése a lemondás elfogadásáról, ugyanak­kor Titulescu kinevezése is a lon­doni követi állásra. A kinevezés au­gusztus elsejétől számít, de az állást csak november elsején foglalja el. A külügyminiszteri tárcát egyelőre Bratianu Vintila vette át, de kül­földre való elutazása előtt átadja Argetoianu földmivelésügyi minisz­ternek, aki néhány napig ideiglenes minőségben vezeti a külügyeket, majd végleges külügyminiszterré ne­vezik ki. Argetoianu már többször adta határozott jelét annak, hogy németbarát, s így a külügyminiszterségétől új külpolitikai orientációt várnak. A Né­metországgal lefolytatandó tárgyalá­sok vezetését is reá akarják bízni. Segítőtársa Lapedatu Jan lesz, aki­nek németbarátsága szintén köz­ismert. Bratianu Vintila tegnap elutazott mihailesti birtokára és nem vesz részt a mai minisztertanácson, amely a szabadságra menő miniszterek he­lyettesítéséről gondoskodik. Pénteken utazik Roytha Plesoianu és Adolf Antoniu miniszterelnökségi, illetve pénzügyminiszteri titkárok kísére­tében. Royatban találkozni fog Poin­care, francia miniszterelnökkel. A kormányt Bratianu Vintila tá­volléte alatt Duca fogja vezetni, a pénzügyminisztérium vezetését pedig Lapedatu kultuszminiszterre bízzák. A külügyminiszteri tárca betöltéséről valószínűleg már e héten döntenek s ebben az esetben állítólag bekerül a kormányba Jean Florescu, mint Argetoinu utóda a földmivelésügyi miniszteri székbe. Kormánykörökben azt állítják, hogy Titulescu lemondásának nem lesz semmilyen politikai következménye. Azt mondják, Titulescu eddig sem volt tulajdonképen a kormánynak tagja, hanem hivatalnok miniszter volt. Vezette ugyan a külügyminiszté­riumot, de magát mindig csak londoni követnek tartotta. Külügyminiszteri kinevezésekor nem jelentkezett bucsukihallgatásra az an­gol királynál. Tulajdonképen nem is mondott le, — mondják a kormány­körök — hanem megszüntette külön­leges megbízását és visszament kül­ügyminiszteri tisztviselőnek. Arról persze hallani sem akarnak a kor­mánykörök, hogy Titulescu lemon­dása esetleg kormányválságot idézzen elő. Pedig ez az eshetőség is fenn­áll és Maniu tegnapi nyilatkozatában a következőket állapítja meg: B Titu­­lescu kilépésével a kormány teljes agóniába került és napjai meg van­nak számolva. A kormány bukása hamarább fog bekövetkezni, mint so­kan hiszik.“ Végleges-e a lemondás? A Radar ma délben a következő­ket jelenti Titulescu lemondásával kapcsolatban: „A lapok különböző verziókat fűznek Titulescu lemondá­sához. Az Universul szerint Titulescut komoly okok bírták rá, hogy szabad­ságának lejárta után Londonban kép­­viselje Románia érdekeit. Más lapok szerint a lemondás csak a három havi szabadság lejárta után lép érvénybe és addig Titulescu a külügyminiszter. Ez azonban nem valószínű — írja a Rador — mert a kormány tegnap hivatalosan publi­kálta a lemondást“. A kölcsöntárgyalásokról jelenti a Radat, hogy Németországgal a ta­nácskozások csak szeptember elején fognak lefolyni, miután Lapedatu Berlinben tanulmányozta a helyze­tet és aztán Royal­ban jelentést tesz a miniszterelnöknek. A kisebbségi kérdés megoldásának sarkpontja Írta: BALOGH ARTHUR II. Azt a kérdést vetettük fel előző cikkünkben, hogy a nemzetiségi elv­nek az a felfogása, amelyet idestova tíz éve alkalmaznak azok, akiknek érdekében új és megnagyobbodott állami léteknek engedtek helyet a békediktálók, alkalmas-e arra az az igazságtevésre és békebiztosításra, amelyre szánták és megfelel-e magának annak a koncepciónak, amelyről a békemű szerzői kétség­telenül tanúságot tettek. Percnyi gon­dolkozás, habozás nélkül a leghatá­rozottabban állíthatjuk, hogy nem. A nemzetiségi elv alkalmazása közt, amint az a tizenkilencedik század nagy nemzetegységesítéseiben, a né­met, az olasz egységben és nemzet­­függetlenítési tényeiben előttünk áll, másfelől amaz alkalmazása közt, ami­nőt annak tisztán konkrét politikai célokból egyes államférfiak adni kí­vántak és ahogyan annak a béke­­szerződések kedvezményezettel ér­vényt szerezni igyekeznek, óriási a különbség. Annak idején az elv kö­­zépkorias partikularizmusok meg­szüntetését jelentette az etnikai, nyelvi, gazdasági és földrajz­i té­nyezőkön alapuló egységnek megte­remtésével, vagy olyan politikai kö­zösségeknek vetett véget, amelyeket csak az erőszak tartott össze. De a nemzetiségi elvvel sokkal gyakrabban visszaéltek egyéb politi­kai célok leplezésére, mint ahány­szor az jogosult nemzeti aspirációk kielégítésére szolgált. Ezt fölös számú példákkal lehet igazolni. Anglia min­dig a nemzeti szabadságok hagyo­mányos védelmezőjeként szeretett szerepelni. Védelmezte is, ha érde­kei úgy kívánták. De az elvet min­dig csak más nemzetekre, nem egy­úttal a saját uralma alatt állókra volt hajlandó elismerni, amíg csak erre nem volt kénytelen. III. Napó­leon a nemzetiségi aspirációk dédel­­getésével keverte az európai kártyá­kat, de Villa­franca-val cserben hagyta Viktor Emánuelt, az olasz ha­zafiakat épp úgy, mint ahogy nem állt már szóba az addig bolondított ma­gyar emigránsokkal. Nem akart tudni a nemzetiségi elvről a schleswigi kérdésben sem és ugyanaz nem aka­dályozta abban, hogy Belgium, majd Luxemburg annexiójára gondoljon, amikor a porosz hatalom megerősö­dését látta. Már ezek is eléggé mu­tatják a Sorel-féle megállapítás igaz­ságát a nemzetiségi elvre: „hivat­koznak rá, amikor hasznosnak látják és elvetik, amikor alkalmazása kelle­metlen lenne“. Azok az államok, amelyekbe jelen­tékeny nemzeti kisebbségeket kebe­leztek be a szerződések, épen így csinálják. Alkalmazzák magukra, többségükre nézve, kisebbségeik­től megtagadják . . . Miért ne ten­nék, amikor magából Genfből hal­latszanak han­gok, amelyek seho­gyan sem állanak összhangban a szö­vetség által vállalt feladattal. Mello Franco-nak csak félremagyarázható, de valójában nem a neki tulajdoní­tott értelmű nyilatkozata után a po­litizáló tudomány mestere . Politis úr már tisztán kijelenti, hogy a kisebb­ségi szerződéseknek nem az a célja­, hogy a kisebbségeket kisebbségi

Next