Ellenzék, 1942. augusztus (63. évfolyam, 173-196. szám)

1942-08-01 / 173. szám

SZIOÁYBAT, 1942 augusztus 1-UtlUCL évfolyam 173. szám.v példány ÉRA IS FILLÉR Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kolozsvár, fiUJPÍTOTTfl. Kiadótulajdonos: „PALLAS SAJTOVALLALAT** Jókai­ u. 16., I. em-Telei., 11­09. Nyomda: Egye- 82 M EJ­­T M 18 St­­ W I (A 0 Rt. Kolozsvár. Előfizetési árak: 1 hóra 2.70 P. tem­o. 8. sz. Telef.: 29—23. Csekkszámla 72056 |­ K B* I «I S* »és 8 N­ L L# v negyedévre 8 P.f félévre 16 P., egész évre 32 P. LONDONBAN AZ ÉJJEL KÉTSZER VOLT LÉGIRIADÓ LÁTHATATLAN ARCVONAL Irta: ZATHURECZKY GYULA „Itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordul gúnyos fájdalmakból Egy ifjú­ ősi könny, magyar könny. Miért is?“ (Ady.) Mohács óta nem tárultak széle­sebbre a fénylő jövendő kapui a ma­gyarság előtt, mint ma. -Szinte ful­­lasztó a ránkzúduló lehetőségek mérhetetlen özöne. De ugyanakkor, post egpuitem sédét atra cura: a lo­vas mögött ül a kegyetlen gond. Miképpen álljuk­­meg helyünket a kibontakozó új világban? És ilyen­kor jutnak eszünkbe Ady Endre idé­zett sorai. Nemzedékek gúnyos fáj­dalmából kicsorduló magyar köny­­nyek peregnek a szívünkre, de ne­künk már nem szabadt könnyet ej­teni. Irtózatos súllyal nehezedik mindannyiunkra a felelősség, sú­lyosabban, mint bármikor bárkire, hiszen velünk áll vagy bukik a ma­gyarság. Széchenyi száz évvel ez­előtti bátor jelszava kell, hogy a miénk legyen: „Tőlünk függ min­den, csak akarjuk!“ És mégis der­medő lélekkel nézünk körül az or­szágban, mert a fénylő hagyomá­nyok mellett pusztító betegségeket örököltünk. Nehéz igazságot tenni és nehéz a valótlanságok mérhetetlen tömegé­ből kiválasztni és magasra emelni a valóságot. Vajúdás, önkínzás, sok­szor hitetlenül ki­vés ma, minit, min­den időkben, magyarnak lenni. He­­j­inegő ujjakkal tapogatjuk a múlt köt i­débe veszett arcunk vonásait és ker­getjük a nagy kérdést: mi a ma­gyar? Négy évszázad kegyetlen ha­talmai igyekeztek kiforgatni va­lónkból és igyekeztek meghamisíta­ni mindent, ami magyar. Tudjuk, két évtized nem elegendő ahhoz, hogy egy nemzet, amelynek jellem­vonásait századokon át elpusztítani igyekeztek és amely nem lehetett úr a maga portáján, ismét önmagára találjon. Csak a keretet lehetett megmenteni és megerősíteni. Mé­lyen, nagyon mélyen le kell hajolni a földhöz és a néphez, hogy megta­láljuk a magyarságot. Ami fölötte van, abban kevés a valóság. Hank­­erőszakolt, idegen, kietlen, túlélt, hamis formák. Ez zajlik, ez habzik túl, ez idos és fékez­és... uralko­dik. Mérhetetlen erők renyhülnek kényszerűen a felszín alatt. Szavak válnak fogalmakká és a fogalmak nem fednek semmit. Kong az élet és százesztendős kérdések megol­datlanok. És ha a bűnöst keressük, nincsen bűnös: mindnyájan bűnö­sök vagyaink.❖ Ne hánytorgassuk a múltat. Az időka­rokkáján lefutó fonalat nem lehet visszapergetni. De kell, hogy tisztán lássunk és kell, hogy bátrak legyünk látni! Milyen könnyű vol­na, a látottakról izzó szavakat kiál­tozni a politikai fórumon. De Váj­jon a valóságban van-e politika és van-e fórum? Időszerű-e még ez a két fog­alom? És ha időszerű, való­ság-e a megjelenési formája? Hiszen ma már tudjuk, hogy a diktatúra demokrácia és a demokrácia szük­ségképpen diktatúra. Minden lénye­gében megváltozott a világban. A parlamentárzmus elve megbukott, mert kiderült, hogy ott is csak egy akarat érvényesülhet. A pártok elve is megbukott. Hiszen mindenütt csak a legnagyobb párt uralkodha­­tik. Kezében van az államhatalom és legfeljebb az indulatok levezetésé­re alkalmas eszközül hagyja meg a többi pártokat. Az egyesületiek is csődöt mondottak. Alig van cselek­vő egyesület. Egymás útját keresz­tezik ezek is. Csak arra valók, hogy a pártokkal együtt kitermeljék­­a szürke, önállótlan embertípust, aki­nek nem lehet más elve, mint a pártvezéré, vagy az egyesület elnö­kéé, így van ez világszerte. A de­mokrata Amerikában Roosevelt ugyanolyan szuverén, min­t Hitler vagy Mussolini a fasiszta államban, vagy Churchill a parlamentáris Angliában. De kicsiny nemzetek nem élhetnek álképletek között­. Az országvezetés formája nem lé­nyegbevágó. A lényeg az ország és az élő nép. É­s néha ez a lényeg sik­kad el a lényegtelenségben. Elsik­kad, mert a hazug formák hazug embereket teremtenek. Olyanokat, akik számára csak a forma fontos. Milyen mérhetetlen energia, milyen töménytelen idő, mennyi lehetőség pocsékol­ódik el és válik semmivé csak azért, mert a formákat tartják lényegesnek. Ülések, tanácskozások, gyűlések, szónoklatok, címek, ran­gok, stallumok ingoványába sülyed el az élet. Paragrafusemberek, ak­­tahalmazok, a bürokrácia legszen­tebb elvei fojtanak meg minden len­dületet. A jószándék gerinc töröt­ten húzódik vissza a semmittevésbe és a mélyből feltörő erők szétporlód­­nak a felszín­re tor fáiban. Néhány ember körén alig juthat túl az ön­álló kezdeményezés. De ugyanakkor millió gát vetődik a cselekvőképe­sek, a hatalom birtokosainak kezde­ményezése elé is. Ezért a látszat- és félmegoldások özöne, ezért az irtó­zatos nehézkesség az élet minden vonalán. A felelősök belepusztulnak a felelősségbe, mert mindenki más­ra igyekszik hárítani a maga fele­lősségét. Milyen világosan látta Széchenyi, amikor azt írta, hogy „míg más országokban egyszerűen becsületes embernek mondják azt, ki hazáját szolgálja, nálunk hősnek vagy szentnek kell lennie“. Ha így látjuk a valóságokat és valótlansá­gokat, nehéz visszafojtani az ady­­endrei könnyet. * Megváltás­t hirdetnek egyesek. Vannak­, akik rendszerváltozást sür­getnek. Ez alatt azt értik, hogy ők akarnak uralkodni. Önjelölt Messiá­sok járják az országot. És hirdetik, hogy az ő igéik az egyedül üdvözí­­tők. A szellem szorongva figyeli út­jukat. Mert ők is csak más form­á­­kat, más keretet akarnak, a többi számukra lényegtelen — vagy azt fel sem fogják. Politikai professzio­nisták is igyekeznek fiókmessiások­­nak látszani. Szónokok szónokol­nak, szervezők szerveznek, előkelő­ségek előkelősködnek és minderre azt mondják: cselekedet. De hagyjuk talán az ostorpatttog­­tatást. Mert a torz felszín alatt él a fejedelmi kép és annak meglátása erőt ad és hitet. És önbizalmat ad, hogy mindezek ellenére olyan cso­dálatosan szép magyarnak lenni. Talán azért, mert­­Szabó Dezső sze­rint az élet legszélesebb skálájú for­mája. Nemcsak a múlt ad hitet. Nemcsak rég elporladt hősök szelle­me világítja be előttünk az uitat. A jelen is szép, csak magasra kell emelni szépségét Feszülő, energiák­kal teli a nemzet és mint villamos kisülések vetnek lángot százezrével az apró kezdeményezések. Nemcsak a világhelyzet nyitott meg előttünk lehetőségeket, hanem megnyitotta azokat a magunk belső ereje. * Arcvonalakról szoktak ma beszél­ni. Arról, amelyik fegyverzaj pok- I­­ában rohan előre és arról, amely itthon épít és áll. Mi most egy har­madik arcvonalról szeretnénk szól­ni, arról, amelyik láthatatlan. Nem dicsekvésből mondjuk. Ke­serves kényszer tanított meg Er­délyben felismerni a valóságokat. Valóságos és teljes életet élni, levet­ve minden sallangot, felesleges or­namentikát és meddő, vagy avítt keretet. Ugyanezt tanulták meg a magyarok a Felvidéken és ugyan­ezt tanulták meg azok is, akik a trianoni Magyarországon éltek. Né­meth László megfogalmazása sze­rinti kisebbségben. Ezek hajoltak össze „esett, szép, szomorú fejekkel, itt valahol, ott valahol“. És belőlük alakult meg a láthatatlan arcvonal, amelyről most beszélni akarunk. Magasztos életforma a kisebbségi. C­sak kisebbségi sorsban élő ember tanulja meg hordozni és nem cipel­ni a keresztet. Az ő számára nyíl­nak csak meg a valóságok és nyil­vánulnak meg az igazságok. Leegy­szerűsödik számára az élet és szük­ségképpen t­isztul tt­ú lesz. Kolozsvá­ron, Budapesten, Prágában, Po­zsonyban, Zágrábban, Debrecenben, Pécsen, Szegeden, apró közösségek alakul­tak­. Négy-öt hivő magyar hajólt össze. És láthatatlan szálak szövő­dnek a közösségek között gon­dolatban, szellemben, lélekben, ke­serűségben, bizakodásban egyaránt. Nem volt szervezet. Nem csináltak egyesületet- Nem­ választottak elnö­köt. De a marsallbotot mindegyik a tarsolyában hordta. Dolgozott ott, ahová a sors rendelte és cselekedte ■azt, amit hite szerint cselekednie kellett. Hírt vettek egymásról és ku­tatták egymás életét. Szétszórtan éltek, de meghallották egymás, hangját És cselekedetben mindig össze lehetett fogni n­éh­ányukat­ .Csak egy gondolatra, parányi kez­deményezésre volt szükség: írások születtek, könyvek láttak napvilá­got, szavakból lettek cselekedetek. Azonosultak az­­alapvető elvek és azonosak voltak a küzdelem formái és lehetőségei, így alakult­ meg a láthatatlan arc­vonal. Ma is él. Erősebben tatása, nani valaha. Az egyformán látó, megpró­bált magyarok arc­vonala. A közös­ségi életben eljutottak a vezetéshez, íróasztalok mellett, műhelyekben, műtermekben, az anyaföldön, a hadseregben munkálkodnak ennek az arcvonalnak a tagjai. Sokan van­nak. Dolgoznak tovább, szétszórtan, de egyetértésben. Nincsen szüksé­gük vezérre, mert a lelkiismeret ve­zérli őket. Nincsen szükségük pa­rancsra, mert örök parancsok alatt állanak. És hátuk mögött sorakoz­nak a jobbat várók milliói. Szerve­­­zetlenül, de egységesen. Ezt az arcvonalat kell most táma­dásra lendíteni. Támadásra mindent ellen, ami a magyarság ellen van. Támadásra, hogy győzedelmesked­jék és benne, általa valósuljon meg ,a jobb magyar jövendő. A szétszórt, erőket össze kell fogni és valaki el kell kiáltson egy harci Jézus Máriát . Ez nem párt lehet, nem politika, nem szervezet, nem egyesület. Azt mondtuk fentebb, a forma lényegte­len, lényeg a tartalom. A nemzet­formában pedig az ember a tarta­lom. Az ember, aki az élő elv. Ne­ki kell győzedelmeskedni. Mindegy, hogy hol dolgozik a győzelemért. Csak bátor legyen! Higyyen abban, hogy a végrehajtott tett, bármilyen kicsiny legyen is, az örökkévalóság­nak szól. Irigyyen abban, hogy nem hal meg az, aki tenni mert. A tett élni fog nemzedékeken át. * De beszéljünk közérthetőbben. En­nek az arcvonalnak a tagjai és mind­azok, akik hisznek elveikben, csele­kedjenek aszerint. Ha hivatalnok, ne pusztuljanak aktákká kezén az ügyek. Ha í­ó, írja le azt, amiker hisz. Ha politikus, tegyen hitvallás, elvei mellett. Bárhol áll az életben, cselekedjék és­ cselekedjék jól. Kere­sés nélkül is egymásra fognak ta­­­lálni. Csak bátornak kell lenni. Bá­tornak önmagával szemben is! Bá­tornak megalkuvás nélkül! Ha köz­életi férfiú, legyen százszorosan bá­tor. Tegye kötelezővé magára Bar­tha Miklós szavait. ..Megmondani az igazat fent és lent egyaránt, ül-

Next