Előörs, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-05 / 1. szám
A másik természetes és közvetlen következése a Lord üzenetének, hogy a parlamenti ellenzék — mindaz, ami van — a maga javára könyveli el a kormányrendszer e súlyos bírálatát, a maga igazolását keresi és találja benne s a maga javára igyekszik értékesíteni. Annál magától értődőbb dolog ez, mert a Lord üzenetét — különösen konkrétumaitól megfosztva — vajmi könnyű jelszavakra úgy átírni, hogy abból a kormány minden ellenfele testhez szabott kormányelnöki redingot t vágathasson magának. Semmi sem bizonyítja jobban, Rothermere lordtól menynyire távol állhatott a szándék, hogy sereg nélkül szűkölködő „vezérek” számára kormány-akarnoki programot kerekítsen, mint hogy mi is, kiket egy egész világ választ el a parlamenti ál- és ódemokratáktól, épúgy magunkénak valljuk a rothermerei kritikát és irányjelzést, mint akár Rassayék. Harcot a Habsburg-restaurációs törtetések ellen, más és egészségesebb gazdaságpolitikát állami és magángazdasági vonatkozásban és „demokráciát” legalább százféleképen lehet csinálni, úgy is, ahogy mi gondoljuk, úgy is, ahogy Rassayék szeretnék. Mondanunk sem szükséges talán, hogy nekünk nem kell a parlamenti „demokraták” habsburgellenessége, mert az valójában köztársaságpártiság, még akkor is, ha királyságot mondanak; sem az ő más gazdaságpolitikájuk, mert az a mai bank- és kartelluralom petrifikálását jelentené; sem az ő demokráciájuk, mert az a magyarság eleven erőinek még teljesebb gúzsbakötését, elsorvasztását és kiuzsorázását jelentené: a történelmi Magyarország exhumálását és ünnepélyes végtisztességét valamiféle olcsó középeurópai Locarno zöldasztalánál. (S az örök magyar Bánk bán hiába verné öklével a homlokát: „ nem ezt akartam én, nem ezt!”) Kormányprogrammnak tenni meg a Lord üzenetét: naivság, vagy politikai üzlet, mert az olyan tág keret, melybe szélsőbaltól szélsőjobbig minden ellenzékiség belefér, legalább forma szerint. Ezért bizonyítékul is szolgálhat arra, hogy Rothermere lord nem akarhatott bírálatával és tanácsaival lovat adni semmiféle párt vagy frakció alá, az egész magyarságnak akart vele szolgálatot tenni. Ám, ha bele is fér ebbe a rottermerei keretbe jobb és bal, de semmiesetre sem együtt. A szirénhangok, melyek Rassay Károly újévi beszédjéből kicsendülnek, aligha fognak bárkit is olyan „összefogásba”, ellenzéki „koncentrációba” belecsábítani, mely veszedelmesen hasonlítana az Apponyitól Vázsonyiig és Kunáiig terjedő egykori koalíciós összefogáshoz, melyben aztán természetesen azok a tényezők ragadták magukhoz a belső iniciatívát, a tulajdonképeni hatalmat bizonyos idő leteltével, kik mögött jól szervezett társadalmi hatalmasságok állottak: szervezett tőke vagy szocialista munkás. De egyébként Rassay nem is csinál titkot belőle, hogy a kormányra törő új ellenzéki koalíciót, a „nemzeti egység” megteremtésének útját csupán azok együttműködésében látja, „akiknek politikai végcélja, harcmodora és aktivitása összhangban áll azzal a felfogással, amelyet a politikában évek óta ők képviselnek.” Nem nehéz elképzelni, milyen volna ez a „nemzeti egység” Rassay és Sándor Pál vezetése alatt s mennyi köze volna ehhez az egységhez a magyarság dolgozó és szenvedő zömének. De sajnos, nem következhet — egyelőre legalább nem — az a másik fajta összefogás sem Rothermere üzenete nyomán, amelyről Milotay István ír a Magyarságban: „Hol a kivezető út ebből a helyzetből? Nyakunkon a Bethlen-rendszer, amely belpolitikailag épúgy, mint külpolitikailag, zsákutcába jutott, amely kiirtott maga körül minden pártot és erőt, amely a nemzeti és történelmi aspirációkkal zászlaján bukásában fölválthatná. Csak a másik végletet hagyta meg, a radikális demokráciát és annak esélyeit növeli, amely viszont kész egy tál lencséért eladni az egész magyar jövendőt. Rothermere lord üzenetéből sok egyéb tanulsága mellett, azt a legfontosabbat kellene levonni, hogy összefogjanak végre mindazok, akik a mai állapottal szemben egy demokratikus átalakulást akarnak ugyan, de nemzeti és történelmi célokkal, akik ezzel a belső nemzeti demokráciával, az egészséges, tisztességes belpolitikával, a korrupció kiirtásával, a bürokrácia leépítésével, a városi és kötött birtokok kérdésének rendezésével, egy nagy szerves belső telepítési politikával, a magyar értelmiség szociális és gazdasági talpraállításával kapcsolatosan aktív és messzetekintő külpolitikát tudnak és akarnak csinálni. Mert revízió csak így lehetséges, ezen az úton.” Egy ilyen hirtelen összefogása a ma tökéletesen szervezetlen, iránytű és vezér híjján százfelé tántorgó és bukdácsoló igazi magyar erőknek és értékeknek, sajnos, Schiméra. Ehhez kiegyensúlyozott, konkrét és hódító Programm, világosan közös célok, félreérthetetlenül beidegzett módszerek, hosszas előkészítés és a szabad szervezkedés lelket-testet edző iskolája kellenének. Az improvizálás itt már nem segít. Egy ilyen összefogás csak a távolabbi jövő céltűzése lehet. Viszont az idő sürget. A Bethlen-kormány és a bethleni rendszer hajója léket kapott: ezt lehet tagadni és lehet leplezni egy darabig, de nem nagyon sokáig. Főleg pedig eltömni nem lehet a léket gőgös hallgatással vagy elbizakodott szóval. A legfőbb kérdés tehát, mely már régóta itt táncol a szemünk előtt s melyet a Rothermere lord üzenete még világosabbra formulázott: jó-e és szabad-e Bethlen István gróf hanyatló csillagával a rendszert is teljesen elemeire szétesni hagyni, hogy utána valami megfejelt és kicsit kiöltözöttebb Károlyizmus következzék, vagy pedig segíteni kellene betömni a léket, a rendszerhajót kitatarozni, riasztó avultságaitól, túlságosan korhadt gerendáitól megszabadítani, felszerelését a helyzethez és sürgősséghez mérten fölfrissíteni, hogy kitartson legalább addig, míg egy gyökeresebb rendszerváltozás föltételei és előkészületei megérnek? Úgy érzem, ez az egyedüli kivezető út. De ezt a sima átmenetet egy magyarabb, nacionalistább, szociálisabb és demokratikusabb világ felé Bethlen István gróf a maga merev és makacs csalhatatlansági gőgjében aligha tudná már megoldani. A kitatarozott, megifjított rendszer hajója más, nála rugalmasabb, a jövő horizontjával és csillagos egével könnyebben megbarátkozó, a társadalom eleven erőit bilincseiből feloldó, kevésbbé diktátori kormányos kellene. isméi pechlOK van a budapesti „demonar-nah a Külpolitikává! Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Az Előőrs valamelyik tavaszi számában megírták, hogy milyen gyors tromfot adott Mussolini Rassay Károly demokratavezér akkori külpolitikai fejtegetéseire, melyeknek során az olasz-magyar barátság terméketlenségét húzogatta alá, különösen a revízió kérdésében: a Duce ugyanis, ha jól emlékszünk, még ugyanazon a napon mondotta el azt az emlékezetes beszédjét, melyben kifejezetten és élesen a trianoni békeszerződés revíziójának álláspontjára helyezkedett. Valószínű, hogy Mussolini rádió útján értesült a jeles budapesti demokratavezér támadásáról s féltvén a magyar-olasz barátságot, sietve elmondotta revíziós beszédét, hogy így csak némileg is kiegyensúlyozza azt a roppant hatást, amit Rassay külpolitikai beszéde világszerte keltett. Nyilvánvalóan az utolsó pillanatban sikerült megmentenie az olasz-magyar barátságot, amivel azonban elgáncsolta Rassay grandiózus tervét: franciák és magyarok, Csonka- Magyarország és kisantant egymás keblére borulását.