Előörs, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-05 / 1. szám
Azóta tudtunkkal Rassay nem mondott külpolitikai beszédet, most azonban az új esztendő alkalma nagyszabású külpolitikai megnyilatkozást csiholt ki belőle. Megint az olasz-magyar barátság veszedelmeit fejtegette és figyelmeztette a magyar „demokrata” közvéleményt, hogy az új esztendőben fog letelni az 1924-ben kötött olasz-jugoszláv szerződés s bizony-bizony, az új szerződés erős próbára fogja tenni az olaszoknak irántunk való barátságát, mert a lejárt szerződésben a békeszerződések fenntartása is bennefoglaltatott s félő, hogy az újba is belekerül. Rassaynak azonban újból csodálatos pechje van: Mussolini félhivatalosa, a Popolo d’Italia, melyet tudvalevőleg a Duce Amnaldo nevű öccse szerkeszt, külpolitikai irányítását pedig közvetlenül a Duce külügyi hivatalától nyeri, megint csak ugyanazon a napon, amelyen Rassay beszéde elhangzott, foglalt határozottan állást újból a trianoni békeszerződés revíziója mellett. Előreveti hát árnyékát az a veszedelem, hogy Mussolini talán mégsem a mi bőrünkön fog új szerződést kötni Jugoszláviával, amit egyébként az is valószínűvé tesz, hogy Jugoszlávia ma jóval kisebb és jóval kevésbé agresszív hatalom, mint volt 4—5 esztendővel ezelőtt. Nem is szólván arról hogy a Dacét idáig sem akadályozta nemcsak a magyar, hanem általában a békeszerződések észszerű revíziója mellett való állásfoglalásaiban az a bizonyos olasz-jugoszláv szerződés. Az igazi veszedelem azonban ott van Szerkesztő Úr, s ezt — hogy úgy mondjuk — le kell szögezni, hogy a ravasz Duce már másodszor kontraktírozza ilyen hirtelen Rassay Károly külpolitikáját holott annak immár az ad enormis jelentőséget, hogy mögötte áll Sándor Pál is, a hazai „bataglia dell’ grano" hérosza, a legendás, világhírű bajvívó is. Mint az olasz miniszterelnök tisztelői igazán nem tudják neki jószívvel tanácsolni, hogy továbbra is kikezdjen Rassay és Sándor Pál szövetségével. Mert ha kétszer sikerült is neki a gáncsvetés, harmadszor már nem sok bizalmunk van hozzá. Ha egyszer Sándor Pál amúgy istenigazában ki találja rántani ősi fringiáját. . . Szerkesztő Úrnak tisztelő híve, Sándor Pál 101 áldozatának szellemei közül egy, kinek földi hüvelyét egyetlen rettenetes kardvágással teríté le az öreg gabonabajnok. . .. —* »te—«»-«hm, fc, II— — |-«1 *» Gramofon és más Kultúrpolitikai Msek Október 28-i számunkban rövid hírecskében beszámoltunk már a „gramofont a népnek!” — mozgalom nagy népművelődési jelentőségéről, mikoris annak a szerény gyanúnknak adtunk kifejezést, hogy: „Eddig tudtunkkal a gramofonlemez gyártók sok mindent nyomtak már bele a fekete lemezekbe Király Ernő ,,nótái”-tól az orfeumok és kabarék kupléiig, csak az igazi magyar zene termékei nem jutottak azokon szóhoz.” Nem sokat tévedhettünk ebben a gyanúnkban. Híradásunk óta ugyanis éppen hat hét telt el, amíg illetékes hely nyilatkozott a gramofón-programmról, amely szerint a miniszter „összegyűjtötte és gramofónlemezekre veteti (majd!) a legszebb magyar zenedarabokat stb. A zenei termékek gyűjtése már el is készült és a gramofonokra való felvétel is megkezdődött. „A lemezek készítésénél próbákra van szükség, amelyek hosszabb időt vesznek igénybe” ■— írja a félhivatalos kommüniké, így tehát még nem olyan sürgős a dolog. A gramofonok mindenesetre hamarabb készen lesznek „a hozzávaló lemezekkel”, mint a művészlemezek. Pedig sok helyen nagyon türelmetlenül várják már „a nemzeti zenét propagáló gramofont" s az egyik vidéki város népművelési bizottsága már a Mansz rendelkezésére is bocsájtotta a reménybeli népművészeti eszközt. Hogy a Mansz mit fog vele csinálni, ő tudja. Annyi bizonyos, hogy a megszületendő „művészlemezeket” époly nehéz lesz különválasztani a többiektől, mint a rádió szabad egyetemet a dzsessz-bend től, amely éppen most üti agyon — hallom a rádión — a pár perccel előbb közvetített „szabad egyetemet". De talán nem veszi rossz néven kultúránk legfőbb őre, ha egynémely népművelési szükségletre csak amolyan rapszodikusan felhívjuk magas figyelmét. Csornán nemrégiben tanítógyűlés volt, ahol a vita az ismétlő iskolára terelődött, miközben a tanítóság azt fejtegette és bizonyította, hogy mily nehéz helyzetben vannak, mivel az ismétlő iskolában nincsenek tankönyvek. Az alispánhoz fordultak tehát, kérve őt, hogy ebben a nehéz helyzetben legyen segítségükre. A kultuszminiszter úr legújabb terve szerint a községeket közkönyvtárak felállítására akarja kényszeríteni — aminek nagyon örülnek a fővárosi könyvkiadók — de úgy látszik ismétlőiskolai tankönyvek vételére nem tudja, vagy nem akarja őket kényszeríteni. Arról pedig nem igen lehet szó, hogy az állam legyen. Sokba került túlságosan a Biológiai Palota — ahhoz kellettek a népművelőkre hagyományozott súlyos milliók. Más, Békés vármegyében 40.000 hat éven felüli irniolvasni nem tudó egyén van, de az előirányzott 22 analfabéta-tanfolyamból csak kilencet lehetett befejezni — a békésvármegyei iskolán kívüli népművelési bizottság jelentése szerint. Miközben a miniszter minden felhasználható hitelt a „magas kultúra” fejlesztésére használ fel, a népoktatás és iskolán kívüli népművelés költségeit mind nagyobb mértékben hárítja az erőtlen városokra és községekre, amelyek ezeket a terheket nem bírják. Békés község képviselőtestület a város összes bel- és külterületi iskoláit az államra akarja bízni, mert a község lakosai a közszolgáltatásokkal való túlterhelésük miatt, teljesítőképességük legvégső határáig érkeztek és igy az iskoláztatás terén újabb áldozatok meghozatalára képtelenek. A közigazgatási bizottsághoz beadott kérvényük rámutat arra, hogy a 29.000 lelket számláló községben nincsen fürdő, nyáron még a legfőbb útvonalakat sem tudja locsoltatni, mert költségvetésében erre nincs fedezet, pedig a nyári por ugyancsak terjeszti az Alföld népe közt a tüdővészt. Éppen azért, mert tanügyi kiadásai a község jövedelmének legnagyobb részét felemésztik, népegészségi célokra úgyszólván semmit sem tud áldozni, aminek másik fő oka, hogy a község 60.000 kat. holdat kitevő területének több mint fele, kötött birtok és uradalom. A községek és városok egymásután tiltakoznak a népművelési feladatok költségeinek reájuk való hárítása ellen. Az állam 1929. évi költségvetésébe mindössze 52 ezer pengő van felvéve a fenti célra, ami az iskolán kívüli népművelés feladatainak megoldására egyáltalában nem elégséges. Ezzel az iskolánkívüli népművelés ügye megoldhatatlan problémák elé került volna, ha a támogatására nem siet a magyar városok kulturális értéke és áldozatkészsége. Az 55 vidéki város 1929-ben hatszor anynyit fog áldozni az iskolánkívüli népművelésre, mint a magyar állam, kerek számban 320.000 pengőt. Érdekes, hogy Debrecen nem hajlandó vállalni az iskolán kívüli népművelés költségeit s a belügyminiszter ama rendelete ellen, amely a várost a költségek viselésére kötelezte, panasszal élt a közigazgatási bizottsághoz. A debreceni tanács ezt az állásfoglalást azzal indokolja, hogy az analfabéták oktatása az állam kötelessége s ebben föltétlenül igaza van Debrecen városának. Az erre szánt pénz azonban másra folyik a minisztériumban, ahol a „magas” kultúra a legfontosabb nemzeti érdek. Végül még csak egy megjegyzés: nem tartozik talán szorosan a kultuszminiszter úr hatásköréhez, de mint jellemző adatot felemlítjük, hogy az egyik nagy vidéki városban nemrégen megnyílt úgynevezett „szabadegyetemi előadások” keretében ilyen témákat tárgyalnak az előadók: „Típusok a szovjetbirodalomban.” — „Keleti ősfilozófia és a plátói szerelem.” — „A keleti ősfilozófia hatása szépirodalmunkban.” — „A veszettség.” — „Amerika magyar szemmel". — „A százéves Tolsztoj”. — „A katakombák.” — Tücskök és bogarak, de hát hol van a magyar élet ezekben az előadásokban? Ezért nem tudja aztán a magyar paraszt, hogy mire való a betegségbiztosítás, a közraktár, a beszerző szövetkezet, hogy mi a kamatszámítás és hogy mire fizeti az adót. A keleti ősfilozófia és a plátói szerelem kell itt a magyarnak. — No és a gramofon! (Bors.).