Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-04 / 1. szám

aiders Jóvátétel és döntőbíráskodás A német Jóvátétel a Young-egyezményig írta: Eckhardt Tibor. Nincs semmi új a nap alatt. A nevek megváltoz­nak, de tartalmuk többnyire a régi. Az utóbbi tíz esztendő állandó külpolitikai problémája a jóvátétel, új elnevezés alatt ilyen régi tényeket fed. Mióta a világ fennáll, a győző a legyőzött ellenséggel szem­ben kétféle álláspontot foglalt el: vagy bosszút állt rajta, ez esetben legyilkolta férfiait, elpusztította vá­rosait és elkobozta vagyonát, vagy hasznot iparkodott húzni a legyőzöttből, mely esetben azt sem meg nem ölhette, sem földönfutóvá nem tehette, hanem vagy rabszolgaként munkába állította őt, vagy meghagyva saját otthonában, holdisarcot, állandó hadiadót fizet­tetett vele. Már az emberiség hőskorába visszanyúló Trója ostroma sem folyt csupán Heléna szép sze­meiért, hanem jórészben a hadizsákmány kedvéért is. S Karthago pusztulása, vagy a legnanói csata, mely után Barbarossa Milánó városát a földdel tette egyen­lővé, s talaját ekével szántotta fel, ismert esetei a vad bosszúállásnak. A másik eshetőségre is számos példa adódik azonban a történelemben. Így a törökök és tatárok a leigázott népeket hadisarccal és állandó adóval sújtották. S emlékezetünkben él még az 1870-iki német-francia háború, mely után a német vaskancellár a ma már nagyon emberségesnek látszó ötmillióva frank hadi kárpótlást vezette a gloire nemzetére. A vesztesnek mindig fizetni kellett. A világháború folyamán állítólag új fejezet kez­dődött a legyőzöttekkel való bánásmód történetében. Wfcon ■ Inch 11 pontja között, ott szerepel a hadikár­pótlás nélkül való béke. Humanizing" és méltányos­ság csendültek ki ezekből a szavakból, melyek az ellentétek őszinte kiegyenlítésére és a becsületes, megegyezéses békére való szándékot hangsúlyozták. Így állott a helyzet, amíg kérdéses volt, hogy melyik­ oldalhoz szegődik a győzelmi szerencse. De alig hogy a Hindenburg-vonalak összetörték és a központi ha­talmak frontjai összeomlottak, előbújt újból a régi szándék: a hadisarc. Csak szemérmetes, új nevet ka­pott: megszületett a „jóvátétel“ újszerű formulája, mely a hadisarctól csak abban különbözik, hogy a háborúért való erkölcsi felelősség anyagi következ­ményeként állítja oda a hadisarc évezredes követe­lését. Eredetileg ezt a hipokrízist a háborús felelősség egyoldalú megállapításának a vágya szülte, mely ké­nyelmes ürügyül szolgált a Wilsom-féle 14 pont egyik leglényegesebbének a megszegésére. De később kide­rült, hogy az új elnevezés, rendkívül célszerű eszköz is a diplomáciai játékban. Hadisarcot ugyanis csak annyit lehetett józan ésszel kivetni, amennyit az ellenfél erejének végső megfeszítésével még ki tud izzadni. Jóvátétel címén azonban a legyőzöttek tel­jesítőképességére való figyelem nélkül, tetszés szerinti összeg volt kiróható s a külpolitikai helyzet alaku­lása szerint, jóvátétel címén hol anyagi természetű kö­vetelésekkel lehetett fellépni, hol pedig a bosszúállás legszélsőbb eszközét jelentő erőszakos, katonai meg­szállással lehetett a teljesíthetetlen követelések cí­mén szankciókat alkalmazni. Így nyílt meg a „jóvá­tétel“ elasztikus fogalmazása alapján a korlátlan ki­zsákmányolás és a legyőzöttek életébe való tetszés­szerinti beavatkozás oly lehetősége, amilyent a múlt alig ismert. Alig hogy a versaillesi békekonferencia összeült, Belgium oly összegű jóvátételi igényt jelen­tett be elszenvedett kárai egyoldalú felbecsülése alap­ján, mely a háború folyamán aránylag keveset szen­vedett Belgium békebeli egész nemzeti vagyonának az értékét meghaladta. A francia kormány sem ma­radt el soká a belga példa mögött, s a Clemenceau­­kormány pénzügyminisztere, a csekkhamisításért idő­közben börtönbe vetett Klotz úr, Franciaország jóvá­tételi igényét 134 milliárd arany frankban jelentette be. A jeles angol közgazdász, John Maynard Keynes, ki a békekonferenciát az ott, antant részről támasz­tott, képtelen követelések miatt hagyta ott. „A béke gazdasági következményei“ címmel még 1919 novem­berében írott kitűnő könyvében megállapítja azt, hogy Németországra józanul 2000 millió angol fontnál több jóvátételt kiróni nem lehet, mert ennél maga­sabb összeget Németország megfizetni képtelen. Tíz évvel később, a tömér­dek áldozat és felfordulás árán megszületett Young-tervezet, Németország tőkésített jóvátételi tartozását 40 milliárd aranymárkában álla­pította meg, figyelemmel a Német Birodalom telje­sítőképességére. Keynes józan ítélőképességét semmi sem igazolja fényesebben, mint az a körülmény, hogy ez az összeg angol fontra átszámítva, pontosan 2000 milliót tesz ki. De amíg a modern világ ide eljutott, hogy leg­alább a régmúlt barbár idők évezredes gyakorlata szerint, a teljesítőképesség alapján állapítsa meg a hadisarc összegét, a fogalomzavar, politikai rossz­akarat és katonai erőszakoskodás számtalan váll­fájával kellett előbb megküzdeni. 1921-ben ultimá­tummal kényszerítették ki az antant főhatalmak az ú. n. londoni fizetési terv elfogadását a németektől, mely terv a Németországot terhelő jóvátétel vég­összegét 132 milliárd arany márkában állapította meg. A tervezet szerint kontemplált öt százalékos kamat és évi egy százalékos törlesztés kb. évi nyolc milliárd arany márka szolgáltatására kötelezte Né­metországot, melyet az megfizetni nyilvánvalóan képtelen volt. Négyszeresét teszi ki ez a hadisarc a j­oung terv értelmében évenként átlag fizetendő két­milliárd arany márkának. Franciaország ekkor túl­zott pénzügyi követeléseivel, alapjában vi­­a Pe­r­linbe való katonai bemasírozás állandó ürügyét" akarta a Poincaré politika számára biztosítani. Az angol ellenvetés, hogy a tehenet nem lehet egyszerre agyonütni és fejni, erőtleneknek bizonyult épp úgy, mint az az angol megállapítás is, hogy pénzüket megkapni és bosszút állni egyidőben lehetetlen. A franciák ezt csak saját súlyos károsodásuk árán, a frank katasztrofális összeomlása idején látták be, amikor a Ruhr-vidék megszállása s az azzal járó ka­tonai feszültség, a közbizalmat és hitelt Európában már oly mértékben tönkretette, hogy a volt Köz­ponti Hatalmak valutáinak összeomlása után, a pénz­ügyi katasztrófa már a győztes államokra is kezdett átterjedni. Az európai csőd előrevetett árnyéka hozta létre 1924-ben a londoni konferenciát, hol végre a józan ész is szóhoz jutott s a jóvátétel rendezésének alapelve­ként) Németország teljesítőképességének a figyelembe­vétele elismertetett. A Locarnóban sikeresen nyélbe­ütött német-francia politikai kiengesztelődés ezután megteremtette a kedvező atmoszférát Németország anyagi teljesítőképességének politikamentes, kizáró­lag gazdasági megfontolásokon alapuló megállapítá­sához, mely munkálat tisztán gazdasági szakemberek bevonásával, a Dawes-tervezetben 1925-ben öltött tes­tet. A Dawes-tervezet azonban csak ideiglenes ren­dezésnek volt szánva; csak kísérlet akart lenni a jó­vátételi kérdés gazdasági megoldására. Ezért bizony­talan időre szólott, s nagy gyengéje volt, hogy Né­metország jóvátételi fizetségének egy részét még ter­mészetben rovatta le, ami a győztes államok s főleg Anglia nemzetgazdaságának súlyos károkat okozott. Aránylag magas, évi két és félmilliárd arany már­kás átlag terhet rakott Németországra ez a Dawes­­zervezet, melynek jelentékeny szépséghibája volt még, hogy Németország fizetési kötelezettsége az in­dex arányában emelkedett s így a jövő német munka .

Next