Szabadság, 1934 (7. évfolyam, 1-48. szám)
1934-01-07 / 1. szám
Világpolitikai krónika A világpolitikai helyzet — A leszerelés kérdése — Sománia belső válsága Az elmúlt esztendő külpolitikai tekintetben a legsiralmasabb eredménynyel zárult. A sok nemzetközi értekezlet, a rengeteg beszéd, vita, amelyek Párizsban, Londonban, Rómában elhangzottak, nem vittek előbbre egyetlen kérdést sem. A legnagyobb felsülés kétségtelenül a londoni gazdasági értekezletet sújtotta, amely nagy reményekkel és ígéretekkel indult meg, de egyetlen kézzelfogható eredményt sem hozott. A leszerelési értekezlet Genfben csaknem teljesen elposványosodott. Közben a Népszövetség is megrendült A nemzetközi eszmecserék sikertelenségét még súlyosbította az az általános nyomasztó hatás, amelyet a hitlerizmus győzelme a világpolitikára gyakorolt. Minden nagy kérdés erre az esztendőre maradt: a lefegyverzés, a Népszövetség reformja, Középeurópa rendezése, a világgazdasági válság megoldása. Az emberiség legnagyobb ügyének Nyugateurópában a leszerelést tekintik. Franciaország, Olaszország, Angolország mind attól rettegnek, hogy a leszerelési értekezlet csődbe jut és akkor hirtelen új szövetségrendszerek épülnek ki és ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz az ádáz fegyverkezésiverseny áll majd elő, amely 1914-ben a világkatasztrófa kitöréséhez vezetett. Ez már szinte unalmas közhellyé vált és igazságáról mindenki meg van győződve, de közben minden ország fegyverkezik tovább teljes erővel. Ezt valamennyi érdekelt nagyhatalom politikusa tudja, mégis tovább vitatkoznak s ámítják egymást a leszerelés ígéretével, amelynek beváltásával komolyan egyik sem gondol. A leszerelés végeláthatatlan nemzetközi bonyodalmában talán fordulópontot jelent Franciaországnak Németországhoz intézett jegyzéke. Ezt a jegyzéket Hitler német kancellárnak Franciaországhoz intézett ajánlata előzte meg, amely Párizsban nem kis megbotránkozást keltett. Hitler elsősorban azt javasolta, hogy engedjék meg Németországnak a mostani százezer főnyi hadseregnek háromszázezer főre való felemelését és ugyanakkor Hitler tíz esztendőre szóló megnemtámadási szerződést ajánlott fel Franciaországnak. Ezt az ajánlatát kiegészítette azzal, hogy Franciaország és Németország közvetlen tárgyalásokat folytassanak. Ez a német javaslat rövid tartalma. Franciaország az egészet elutasította, amit francia szempontból érthetünk. A franciák nem bíznak Hitlerben és nem egészen ok nélkül vetik szemére Németországnak, hogy mialatt az eszmecserék tartanak, tovább fegyverkezik. A francia választ, melyet január 1-én este adtak át Berlinben, találgatások és titokzatosság veszik körül. Állítólag beleszólt az angol külügyminisztérium is. De ezek mind találgatások. Biztosnak csak az látszik, hogy a leszerelés kérdésében Angolország és Franciaország csaknem teljesen egyetértenek és Hitler nemcsak Franciaországgal áll szemben, hanem ugyanakkor Angliával is. Az is egészen biztos, hogy Franciaország elutasította a német felfegyverkezésre vonatkozó követelést, így tehát a francia jegyzék tartalmáról és arról, hogy azt hogyan fogadták Berlinben és mi lesz a német válasz, semmi biztos: nem tudunk. Közben Róma mélyen hallgat. Mussolini taktikázik, nem vall színt semilyen irányban sem, senki nem tudja, melyik félt támogatja: Franciaországot-e vagy Németországot? Össze lehet-e valamiképpen egyeztetni a francia és a német ellentéteket? Ez nem látszik túlságosan valószínűnek. A francia és a német álláspontot ma még szinte feneketlen szakadék választja el egymástól. Németország egy bizonyos mértékű felfegyverkezést követel, amelyet Hitlerék bizonyára a teljes felfegyverkezés kezdetének szánnak, a franciák mindenesetre ezzel gyanúsítják őket. A francia felfogás szerint a németeknek nem engedhető meg, hogy a hadsereg létszámát csak egyetlen emberrel is emeljék, mert akkor a fegyverkezésben nem lesz megállás. Az ő követelésük a lassú, fokozatos lefegyverzés, kiegészítve a biztonsággal és mindez a népszövetségi keretben. Ezeknek az ellentéteknek valamilyen áthidalásáról van szó elsősorban azokon a megbeszéléseken, amelyeket most Sir John Simon angol külügyminiszter és Mussolini Rómában folytatnak. Erről a kétségkívül fontos találkozásról egyébként semmi sem kerül nyilvánosságra, ami hitelesnek volna mondható Mussolini állítólag a népszövetségi reformtervet s a középeurópai kérdés rendezéséről szóló javaslatát is az angol külügyminiszter elé terjeszti. Természetesen ehhez a megbeszéléshez korai volna nagyobb reményeket fűzni. A hatalmak most is presztizs-politikát folytatnak, éppen úgy, mint 1914 előtt. Ha Franciaország indítványoz valamit, rögtön előáll Sir John Simon másik indítvánnyal; ha Franciaország és Angolország valamilyen tervben megegyeznek, akkor rögtön új tervet készít Mussolini. A hatalmak vezetői azon versengenek, kié legyen az elsőség, hogy odahaza közvéleményük előtt eldicsekedhessenek, hogy ime ők mentették meg a világ békéjét. A múlt héten pénteken este fél 11 órakor a sinaiai pályaudvaron agyonlőtték Duca román miniszterelnököt. A tettet a Vasgárda egy tagja követte el bosszúból, azért, hogy a kormány három héttel azelőtt feloszlatta ezt a terroralakulatot. Duca egyik legkiválóbb román politikus volt, nagykészültségű és jószándékú ember, aki — mint egyik nagyobb beszédében hangoztatta — a nemzeti kisebbségekkel, a magyarokkal és a szászokkal békésen meg akart egyezni. Nemrégiben fejezte be a választásokat, amelyek a kormánypártnak fölényes győzelmével végződtek. Romániában rendszerint az a párt győz, amely a választás kiírásakor hatalmon van. Ilyenkor a kormány összeszövetkezve a hatóságokkal, rendszerint keresztül erőszakolja a maga akaratát és csendőrszuronnyal, a választás eredményének meghamisításával behozza a többséget A Vasgárda tagjai, akiknek működése ugyanolyan, mint Hitler rohamcsapatai Németországban, sok kellemetlenséget okoztak a kormánynak, ezért Duca Titulescu külügyminiszter tanácsára elhatározta a terrorcsapat feloszlatását. Ennek a társaságnak szerepét ismerjük. Részben hitlerista, részben fasiszta elveket hirdetnek. Ők képviselik Romániában a faji tébolyt, a szélső, türelmetlen, vad sovinizmust, ők rendezték a különböző erőszakosságokat a zsidók és a nemzeti kisebbségek ellen. Múlt évben a vasgárdisták bántalmazták és rabolták ki több erdélyi városban a magyarokat. Ez a társaság nem volt kellemes a kormánynak, különösen a külföldi tárgyalásoknál. Románia a politikai kiszámíthatatlanság hazája. Soha nem lehet tudni egyik napon, hogy másnap mi történik, nem bukik-e meg a kormány egészen váratlanul, látszólag minden indokolás nélkül, nem tör-e ki valahol zavargás. Nagyrománia tizennégy esztendős történelme súlyos válságoknak és fenyegető katasztrófáknak a sorozata. A király először Anghelescut bízta meg a kormányalakítással, a Duca-kormány közoktatásügyi miniszterét, de ő — a híradások szerint — nem bizonyult elég erélyesnek, mire a Duca-kabinet másik tagja, Tatarescu alakított kormányt. Tatarescu a Duca-kormány kereskedelemügyi minisztere volt, régi kipróbált politikus, akit főleg erélyességéért becsülnek. A Vasgárda tagjai ellen megindult a hatósági eljárás, de nagy kérdés, hogy a zavarok véget értek-e Romániában? Tituescu, aki bizonyára nagyon jól ismeri hazájának belső állapotát, nem mer hazamenni, mert retteg a vasgárdisták bosszújától. A belső viszonyok tehát korántsem biztonságosak és nem lehet tudni, hogy mikor tör elő forrongás vagy lappangó elégedetlenség elemi erővel. Romániában most a legszélsőbb kormányabszolutizmus kezdődik. Ahol szélsőséges rendbontó elemek garázdálkodnak, a belső rend nem tartható fenn, csak a kivételes kormányhatalom eszközeivel. Kiváló külpolitikai tekintélyek hangoztatták, hogy rendkívül válságos, nehéz esztendőnek nézünk elébe. Mindazoknak a nagy kérdéseknek a megoldása, amelyeket az előzményekben említettünk, erre az esztendőre vár. Sajnos, a kiegyenlítődésnek, a megbékélésnek és az ellentétes érdekek józan összeegyeztetésének jeleit nem igen látjuk, összeegyeztetni a szélső nemzeti törekvéseket a nemzetközi béke követelményeivel csak úgy lehetséges, ha ezeket a szélső nemzeti követeléseket enyhítik, de ehhez igen sok jóakarat, amellett igért nagy államférfiúi bölcsesség szükséges. Az eddigi kísérletek meddőségéből nem sok jóra következtethetünk és így kilátásaink a közeljövőre nézve nagyon komorak. Balla Antal kultúra által s ennek a frigynek külső jeléül régi, idegen nevüket magyar névnvel kell felcserélniök... Kétségtelen, hogy az idegen neveknek nagy száma a magyar nemzet különböző népelemekből való eredetére vall ... de a homo-, geneitásnak a mai fokán már ennek az eredetnek emlékét tovább hordozni szükségtelen. A háború utáni szellemi fejlődés magával hozta a kulturális autarkiára való törekvést is. Ez a kérdés rendkívül nagy fontosságú reánk nézve akkor, amikor a bennünket is magába záró kultúrkörnek vezető nemzete, a német, újjáébredése alapdogmájául, európai missziójának elvégzéséhez erőforrásul a népi gondolatot s a német ember fel-sőbbrendűségét propagálja ... Nem lehet csodálkozni azon, ha németek — különösen, ha más okokból különben is már megvan a hajlandóság hasonló következtetések levonására, német hangzású családneveink sűrűségét látva — arra a meggyőződésre jutnak, hogy a magyar kultúra német emberek műve. Ki biztosíthat bennünket arról, hogy ez a ténymegállapítás, ez a hiedelem nem irányulhat-e egy olyan népi politika követésére, amelynek ha nem is lehet hatályossága, de zaklatást és félreismerést jelenthet olyan német nevű emberek számára, akiknek a németséghez, nevükön kívül, semmi közük sincs. Szabadság Nemet név - nemet veszedelem Minden német nevű magyart magáénak tekint a nagy* német népi propaganda — írja Trócsányi György, a kitűnő magyar szociológus (A—s) A Társadalomtudomány című folyóirat legutóbbi számában Trócsárnyi György, a kitűnő magyar szociológus feltűnést keltő tanulmányt írt a névmagyarosítás kérdéséről. Trócsányi Györgytől távolon minden pártpolitikai szempont. Széleskörű műveltsége, történelmi és társadalomszemléleti látóköre megkíméli őt attól, hogy rövidlátással, elfogultsággal vádolják. Mint a Magyar Társadalomtudományi Társulat egyik vezető tagja, éppen a közelmúltban képviselte Genfben a nemzetközi szociológiai kongresszuson a magyar tudományos életnek egyik legmagasabb színvonalú szervezetét, az említett Társadalomtudományi Társulatot. Mint a parlament könyvtárosa állandóan, közvetlen közelről kíséri figyelemmel a világpolitikai események és a nemzetek életének kiemelkedő mozzanatait. Az alábbiakban vázlatosan ismertetendő állásfoglalása az elmondottak alapán különös súllyal és jelentőséggel bír a szóbanforgó kérdésre nézve. Tulajdonképpen nagyon nehéz ennek a tanulmánynak tömör megállapításait rövidre fogni s ezért külön is felhívjuk a figyelmet az egész tanulmány elolvasására. A következőkben csak azokat a részleteket emeljük ki ebből a súlyos állásfoglalásból, amelyek a német eredetű magyar családnevek mögött óriási felkészültséggel, de egyelőre még csak lappangva felvonuló nagynémet „völkisch“ törekvések leleplezésére vonatkoznak. Lehetőleg szó szerint idézzük a tanulmány vonatkozó részeit, hogy ezzel is teljes tárgyilagosságunkat mutassuk a tudós szerző okfejtéseivel szemben. A német nevek alapján kétségbevonják magyar művelődésünket, letagadják nemzeti létünket, aláássák népi erőinket A magyar nemzeti közösségen belül megmaradt idegen nevek elsősorban a politikai nemzeten kívüli, inkább társadalmi létének emlékei — írja Trócsányi György. — Viselői rég a magyar nemzet teljesértékű tagjaivá váltak sorsközösség, vérség,közös munka és Wagner sípöző AndrassBut Ebédmenü R 1.40 $ Borravaló nincs „3 Magyar névvel legyünk fejlet magyarságaink mellett Az ő missziós hitükkel és német nyelvpropagandájukkal szemben meg kell erősödnünk a magyar nép értékes voltában való hitben s a magyar nyelv ápolására való törekvésben. Hatalmi expanziójukkal szemben pedig más fegyverünk nem lehet, mint a nemzeti eszmét hordozó réteg homogeneitására való törekvés. Ennek az egységnek szükséges volta vitán felül áll. A névmagyarosítás kérdésében a már teljes mértékben végbement asszimiláció legvégső konzekvenciájának levonásáról van szó. Ezért éppen a névmagyarosítás hatályosságának biztosítása céljából semmi körülmények között nem szabad kívánni azt, hogy valaki, aki nem érzi magát teljes mértékben magyarnak, nevét megváltoztassa. Nem névkozmetikát akarunk . . . De amilyen mértékben érthető, hogy a magukat németnek érezők ragaszkodnak német nevükhöz, éppen olyan mértékben megkívánható, hogy a százszázalékig magyarok, amikor ennek az általuk viselt német névnek minden emléke elhanyványult már ,semmi sem fűzi őket ahhoz a közösséghez, amely ezt a nevet adta, de alkalmas arra, hogy másokat erre a régi közösségre emlékeztessen, tegyék megfontolás tárgyává, hogy nem kell-e módot keresniök a német nevüek szolidaritásából való kilépésre. Ha a Német Birodalom a maga missziós törekvéseivel más földrészen volna, föl sem merülne ez a probléma azzal a nyomatékkal, mint ma a névmagyarosításra való törekvés . . . Élő hagyomány a német név, csábítja a német férjessfeedési törekvéseket Elsősorban a nemzetet és államot képviselő elite és pedig elsősorban a politikai elite tegye lelkiismerte mérlegére ezt a kérdést még akkor is, ha nem lát német veszedelmet, még akkor is, ha meg van győződve, hogy német neve mellett is teljesértékű tagja a homogén nemzeti társadalomnak. ...Az idegen név nemcsak a családi köteléket jelzi, hanem annak idegen hangzása egy olyan eredetre mutat, ami adott, politikai helyzetünkben félreértéseket okoz ma is már és igényeket támaszthat a jövőben . . . Neveink idegen hangzása a nemzeti egyéniség félreismerésének állandó forrása. Félő, hogy ezek a névmaradványok új értéket kapnak mint német nevek s élő hagyományokként fognak hatni és rombolni, abban a mértékben, ahogy a németség ilyen irányú expanziós törekvései erősödni fognak. . . Ha van is vérükben valami, ami a németség felé húzza őket, figyeljenek a nemzeti sorsközösség érzéseire, ezek a döntők, ezeknek higgyenek ... S ha lesznek olyanok, akik egy ilyen mérlegelés után arra a konzekvenciára jutnak, hogy visszamennek németnek, menjenek minél előbb!