Előre, 1909. június (5. évfolyam, 23-26. szám)

1909-06-05 / 23. szám

Új erkölcstan.* A KANT-FÉLE ERKÖLCSTAN. Az írókhoz, a kiknél az ellentét az er­kölcstan legmagasabb alapelvei s gyakor­lati alkalm­azásuk közt egyes esetekben ki­tűnik, tartozik nevezetesen Kant. Ő mind­két lábát Rousseaunak s a francia forra­dalom más előzőinek radikális elméletei­ben vetette meg, de neki egyúttal II. Frigyes és Frigyes Vilmos abszolutiszti­kus és arisztokratikus porosz világában kellett élnie és működnie. Ez ellentétet ő azzal a kipróbált eszközzel igyekezett kiegyenlíteni, hogy moráljának legmaga­sabb elveit nem tudta eléggé fenségesen s emberszeretően felfogni, a jognak és er­kölcsnek egyes eseteit azonban hona szo­ciális hatalmi viszonyaihoz alkalmazni igyekezett. Az összes erkölcsiség legmagasabb el­veiül Kant az ismert három tételt állítja fel: 1. Úgy cselekedjél, hogy akarhasd is, hogy elved általános törvénnyé legyen; 2. csak amaz elv szerint cselekedjél, mely által egyúttal akarhatod, hogy az általá­nos törvény legyen; 3. úgy cselekedjél, hogy az emberiséget úgy a magad szemé­lyében, mint minden más személyben is célnak és sohasem csupán eszköznek hasz­náld. Alig lehet az emberek együttélésének magasabb célt kitűzni, mint e három té­tel, nevezetesen a harmadik által történt, mert csak az anarchizmus által, melyben minden állami működés a tagok szabad megegyezésén alapszik, lehetne rá célt va­lóban elérni, hogy egy személyt se hasz­náljanak fel csupán mint eszközt mások céljaira. S minden kényszerállam, az arisztokratikus katonaállam első­sorban, kénytelen nagyobb vagy kisebb népkörök érdekeit, sőt azoknak egész tételét is fel­áldozni az általa hajszolt célokért. Maga­­az általam vázolt népies munkaállam, melyet bizonyára semmiféle osztályérdek nem sugall, kénytelen lesz polgárainak egy bizonyos kisebbségét visszataszító, az egészségnek ártalmas, sőt életveszélyes munkákra alkalmazni. Vizsgáljuk most, hogyan akarja Kant az ő 1797-ben megjelent jogtanában, me­lyet mélyen befolyásolnak a francia for­radalom eseményei s az ez által Porosz­­országban előidézett politikai áramlatok, ezt a magas társadalmi eszményt az ő ész államában keresztülvinni. Kant nézete szerint “az uralkodónak­­az államban csu­pán jogai vannak és semmiféle (kény­szer) kötelességei.” “A népnek az a kö­telessége, hogy a legmagasabb hatalom­nak még az elviselhetetlennek elismert visszaéléseit is elviselje.” Sőt Kant az alattvalónak meg akarja tiltani, “hogy a legfelső hatalomnak, mint a tartozó kö­telesség szempontjából kétségbevonandó­ jognak eredetéről tettre készen okoskod­jék.” Hogy oly állam, melyben ezeket a Cali­gulára és Néróra emlékeztető tételeket gyakorlatilag alkalmazzák vagy a tiszta ész követelményeinek elismerik, bevallott despotia volna, azt egy elfogulatlan ítélő sem vonja kétségbe. Despotikusan kor­mányzott államban azonban nemcsak a legfelső hatalombirtokló követ el vissza­élést alattvalóival szemben szeszélyeinek s élvvágyainak kielégítésére, hanem tiszt­viselői, katonái és a többi kiváltságos osz­tályok is ugyanazt a jogot fogják maguk­nak követelni. Kant abban a buzgalmában, hogy a tiszta ész követelményeit egy II. Frigyes Vilmos uralkodásának alapelveihez alkal­mazza, teljesen feledi, hogy ő az erköl­csök metafizikáját akarja írni s oly bi­zonyítékokat használ, melyek rá legtávo­labbról sem találtattak fel a priori, így midőn Kant arra mutat, hogy a népkép­viselők a parlamentben inkább ,a saját maguknak , hozzátartozóiknak az állam­szolgálatban való ellátására gondolnak, mint a nép iránti kötelességek teljesíté­sére. Kant e kedvezőtlen oldalpillantást a parlamenti rendszerre bizonyára nem a tiszta észből merítette, hanem korának konzervatív lapjaiból, melyeknek ép úgy, mint a mai utódaiknak a parlamentek hi­­­­bái iránt hasonlíthatatlanul élesebb a sze­dők, mint a hatalom birtokosainak vissza­élései iránt. Ez előadásból következik, hogy mily csekély értéket kell tulajdonítani a nagy erkölcsi elvek szópompájának. A­ki má­sok elé emberfölötti kívánalmakat szab, könnyen azt a gyanút kelti, hogy ő magát mérsékelt igények alól ki akarja vonni. Az ember nem mondhatja Aristotelesszel, hogy az erény közepes valami két ellen­tétes erkölcsi irány közt, de az erkölcs­­tanítónak az erényt úgy kell alakítania, hogy közepes erejű s önunalmú ember is elérhesse, és azért nem a kizárólag hősök és szentek, hanem a középszerűek, a min­dennapi erkölcsi erővel megáldott tömeg számára szolgáló morálrendszerek fogják a világot fentartani. NIETZSCHE ERKÖLCSTANA. Mivelhogy az erkölcs az uralkodó ha­talmi viszonyoktól függ, azért történel­mileg föltételes és így idő és hely szerint különböző a nélkül, hogy, valamint a jog, egy határozott államhatalomnak a termé­ke lenne. Minden moralista tehát első­sorban népe és kora erkölcsi viszonyait tükrözte­ elénk. Minthogy a társadalom hatalmi viszonyai Európa és Amerika ke­resztény országaiban messzeható egyfor­maságot mutatnak, azért minden morál­rendszer egészében és nagyjában az euró­­pa-amerikai művelődés körének minden népei számár­a érvényes, végső esetben még az­­elmélkedő vallásoknak, nevezete­sen a buddhizmusnak és az izlámnak er­kölcstanai jöhetnek tekintetbe. Ha az ember még tovább akar menni és Herbert Spencerrel a természeti népek erkölcsi állapotait is tekintetbe akarja venni, ak­kor egy bizonyos fajta morálstatisztiká­hoz jut el, melyből alig következik vala­mi okosabb, mint az útszéli tétel, hogy csaknem minden emberi cselekvés, mely­től ima irtózunk, valahol s valamikor er­kölcsi érvényű volt. Mai hatalmi rendünknek még mindig túlnyomóan arisztokratikus a jellege. De társadalmunk tagjait nem lehet, mint oly gyakran történik, uralkodókra és a­­lattvalókra, urakra és szolgákra feloszta­ni, összességékben inkább pyram­ist alkot­nak, melyben mindenik lefelé uralkodó­nak, fölfelé alattvalónak tűnik fel. Ez az arisztokratikus hatalmi rend s az av­val összefüggő morál a francia forrada­lom óta mindinkább lazul s lassankint de­mokratikus elemek pótolják; csak a tu­lajdon intézménye élte túl csaknem "meg­rendülés nélkül az időket. A mi tehát ha­talmi rendünk s erkölcsünk arisztokrati­kus jellegét nagyon is hangoztatja, az már a jelennel, de még jobban a jövővel, társadalmi és erkölcsi életünk fejlődésé­nek látható irányzatával ellenmondásba jut. Ez arisztokratikus iránynak legha­tározottabb képviselője a jelenben Nietz­sche Frigyes. Nietzsche annak a győzelmes porosz junkerségnek filozófusa, mely az 1866. és 1870. évek katonai sikerei által rövid idő­re az egész világon túlságos nagyrabecsü­lésben részesült. Erkölcsi iratainak vég­célja abban áll, hogy­­a gyengék és ki­zsákmányoltak elnyomóikat nemcsak el­tűrni, hanem mint magasabb lényeket tisztelni és csodálni tartoznak. Úri és szolgamorált különböztet meg. Az elő­kelők, az urak cselekedeteiben csupán ösz­töneik és vágyaik által vezettetik magu­kat. Csak a szegényeknek és elnyomottak­nak kell az erkölcsöt a szó hagyományos értelmében követniük, mely szerint az em­beri cselekedetek jók vagy rosszak. Mely személyeknek kell az úri erkölcsnek amaz óriási előjogát élvezniök, nem magyaráz­za meg közelebbről. Nietzsche nyilván föltételezi, hogy minden gazdag és hatal­mas, tehetségére és érzelmére való tekin­tet nélkül, ehhez az osztályhoz tartozik. Igazi szolgamódra az urakat, mint eszmé­nyi fényalakokat állítja elénk, míg a szol­gák, a kikhez pedig alapjában ő maga is tartozik, előtte gyávák, alattomosak és boszúvágyók. Szolgaiasságában teljesen feledi Nietz­sche, hogy az ő “urait” e nyíltszívűség ; érdekeikben a legmélyebben sújtja, ép­p úgy, mint Machiavelli “Fejedelmé”-nek hasonló indiszkrécióval az egyeduralko­dóknak többet ártott, mint bármely más tudós. Mert az urak semmi esetre sem oly bátor és őszinte emberek, mint Nietz­sche el akarja velünk hitetni, sőt inkább régóta mesterileg értettek hozzá, hogy a szolgákat saját előjogaik körét és jelentő­ségét illetően tévedésben tartva vezessék. Emelékezzünk csak arra, hogy a hatal­masok a rabszolgáknak a legtöbb alkot­mányban a törvény előtt való egyenlősé­get, az általános hivatalképességet, a tu­domány szabadságát s az adóprivilégiu- - mok eltörlését ígérték, azzal a hallgatag fentartással, hogy a gyakorlatban és a kevésbbé szem előtt álló egyes intézkedé­sekben e szép alapelveknek ép az ellenke­zőjét viszik keresztül. Hasonló példákat a jog és erkölcs birodalmából százával hozhatnánk föl. És ez előrelátóknak és ravaszoknak gondosan őrzött titkát Nietz­sche elárulja, hogy el nem ismernek sem­miféle más parancsot, mint saját hasznu­kat s vágyaikat. Ép úgy téved Nietzsche, mikor a ke­reszténység keletkezésében s győzelmében Róma és Judaea, az előkelő és az ala­csony, az arisztokratikus és a demokrati­kus morál közt való harcot akar látni. És ellenkezőleg, a keresztény egyház Konstan­tin alatt (306—337. K. u.) aratott győ­zelme óta mindig úri politikát űzött s e világ minden javai s értékei után kapott, e mellett természetesen az alázatosság, ön­megtagadás, világkerülés eredeti tanait, mint népies díszt megtartotta. A papok s a püspökök, okosabbak, mint a baseli egyetem előkelő s emberfölötti filozófus­­kája, igen jól tudták, hogy bevallott úri morál a nép­tömegek rohama ellenében állandóan fenn nem tartható. Még ma is szemléletes példáját szolgáltatja az úri s a rabszolgamorál ez összekötésének a ró­mai pápa, a mennyiben a hármas koro­nát fején hordja, de egyúttal az isten szolgái szolgájának, servus servorum Dei szokta magát nevezni, így az úri morált a való életben igen sokszor gyakorolják ugyan, de a hatal­masok sohasem vallják be nyíltan s igy ez által az erkölcsiség elismert alkotóré­szévé sohasem emelik. Pontosan formulá­­zott úri morálnak talán legfontosabb pél­dája az egykori japán katonai kasztnak a lovagmorálja (Bushido). De ennek nincs meg a merev önző jellege olyan Nietzsche-féle értelemben, hanem ez az igazságosságnak, az áldozatkészségnek, a gyengék iránt való részvétnek a tana s azért a japánok általános népmorálnak el is fogadták. Nem csodálkozhatunk, hogy az úri morál leghatározottab hívei gondosan óvakodnak attól, hogy személyi­ségüknek ezt az oldalát szélesebb nyilvá­nosságnak kiszolgáltassák. Ebben van annak a fontos igazságnak nyílt bevallá­sa, hogy a hatalom a bűnt, mint tömeg­jelenséget előidézi. Ha tehát ez ellen ko­molyan fel akarunk lépni, akkor azon társadalmi jelenségek alól, melyeket a ha­gyományos erkölcstan bűnöknek minősít, az uralkodó hatalmi viszonyok átalakítá­sa által, a­mennyire csak lehetséges, el kell vonni a tápláló talajt. * Menger Antal kritikai ismertetése Kant és Nietzsche erkölcstanáról. ELŐRE Hírek Milwaukeeból. A wisconsini legislatura egy új válasz­tási törvényjavaslatot fogadott el, a­mely szerint a jövőben a városi választásoknál csak egyéni jelölteket lehet felállítani. Az új törvénnyel az líraimon lévő politi­kai pártok a szociáldemokrata párt vitor­láitól a hajtó áramlatot gondolják elvon­ni. Ez persze ily törvényekkel el nem érhető. Nem azért virrad, mert a kakas kukorékol, hanem azért kukorékol a ka­, kas, mert érzi a hajnal hasadását. • Berger Avenue. A “Milwaukee Sentinel” f. hó. 10-én a következő kis élccel lepte meg olvasóit, hogy a helybeli Wisconsin Streetet újév­től fogva “Berger Avenue”-nak fogják nevezni. A helybeli Vorwaerts erre sar­­kazmusszal jegyzi meg, hogy a Berger Ave. szelleme a Wisconsin Streeten is kezd tért hódítani, de ajánlatos lesz a városi tanácsnak Milwaukee jelenlegi pol­gármesterét is egy utcanévvel megörökí­teni és ajánlja e célból, mint a legstíl­­szerűbbet, a helybeli River Streetet Rosen Strasse-nak elnevezni. Lévén ez az utca Milwaukee örömlányainak a tanyája. Rose S. Dawid pedig jobbára a bordély­házaknak és heteráknak köszönheti negye­dik terminusát. Végül pedig majdnem minden emporiumnak van egy Rózsa ut­cája. És így Milwaukee sem örökíthetné, meg méltóbban derék polgármestere em­lékét, mint egy Rosen Gaslival. • Munkás otthon Milwaukeeban. A helybeli County Committee a követ­kező indítványt fogadta el: A helybeli County Comité magáévá teszi az Execu­tive Board által előterjesztett tervet, mely szerint a 6-ik és Chestnut Street sarkán levő üres telket a párt megvette és azon ez év folyamán egy négyemeletes házat építtet és pedig a földszinten nyom­da és kiadóhivatal, első emelet szerkesz­tőség és hivatalos helyiségek, második emelet nagy gyűlésterem; harmadik eme­let kisebb irodák, szakszervezetek részé­re ; negyedik emelet County Committee helyiségek. B. A. Az osztályok szerepe az osztályharcban. “Minden eddigi társadalom története — osztályharcok története.” Mondja a Kommunisták Kiáltványa. Ez a szocializmus alap­igazsága, a tör­ténelmi materializmus alapján a viszo­nyok, a társadalmi rendszer helyes felis­merése. Olyan igazság, a­mit mindenki érez, s a­mit megdönteni, megcáfolni nem lehet.­­ A­míg a társadalom úgy van beren­dezve, hogy az emberiség nagyobb része dolgozik, mig a másik kisebb rész csak élvezi a nagy tömeg munkájának eredmé­nyét, míg elnyomók és elnyomottak van­nak, a­kiknek érdekeik egymással ellen­tétesek, addig osztályharc is van. Általában két osztályt különböztethe­tünk meg, ha nem számítjuk a kitartot­takat, milyenek a katonák és papok. Ezek az osztályok, az uralkodó és el­nyomott osztály, mindig, mindenkor meg voltak. Nem tudunk oly messzire vissza­menni a történelemben, hogy nyomára ne akadjunk a munkásságnak, a mindig ki­zsarolt, álamföntartó munkásnépnek és ezek kizsákmányolóinak, az uralkodó osz­tálynak. Ezek az osztályok lényegükben hosszú évezredeken át megmaradtak s csak for­májuk változott. Az uralkodó osztály feu­dális nemességből — ipari, kereskedelmi tőkés osztállyá alakult; míg az elnyomott osztály, a plebejus rabszolga sorsa "­a bér rabszolga, bérmunkás sorssá változott. Az osztályok ezen form­a változásait az osztályharcok eredményezték, a szerint a mint azt a viszonyok, a társadalmi fej­lődés szükségszerűleg magával hozta. Érdekes jelenség, hogy míg alapjában csak e két osztályt különböztethetjük meg, mégis ezen osztályok keretein belül egész sereg, hogy úgy mondjuk, fiókosz­tály létezik. Osztályok az osztályban. Ezek az osztályok, noha igaz alapjuk nincs, mégis a valóságban léteznek, sőt minden korban léteztek. Régebbi társadalmi rendszerben az uralkodók a saját érdekükben sokaknak kiváltságokat, jogokat, javakat adtak. E­­zen kiváltságosak, hatalommal bírva — egy osztályt alkottak: a hatalmasok osz­tályát. Ezek hatalmuk érdekében ismét egy másik alantasabb kiváltságos osztályt alkottak, így létesültek a múlt társadal­mi rendszerben­­az osztályok, s ugyanezen okból megmaradtak, sőt még jobban ta­gozódtak ezek az osztályok. A kapitalista társadalmi rendszer ki­váltságokkal, vagy a kiváltságosság szí­nezetével­­az ellentétes érdekű dolgozó munkás osztály jelentékeny részét a saját érdekeinek védelmére nyerhetik meg, és e cél elérése és biztosítása érdekében va­lósággal iskolát csináltak. A kapitalizmus a saját képére és a sa­ját érdeke szerint alkotta meg az állam szervezetét, a törvényhozást, az igazság­szolgáltatást és mindent, a­mi e társadal­mi rendszer fentartását elősegíti. És mindezen intézkedések megalkotá­sában és fentartásában a kiváltságos szí­nezetű munkásosztályok segédkeznek. Egész légiója van a munkásságnak; az egész szellemi munkásság a saját osztály­­érdeke ellen — a rendszer fentartásáért dolgozik. Az egész úgynevezett úri középosztály nem más, mint bérmunkás osztály, mely kiváltságos osztályként, vakságban van tartva, hogy meg ne lássa, észre ne ve­gye osztályhelyzetét. Mesterségesen bu­títva, osztálygőgre vannak nevelve, hogy magukat felsőbb lényeknek tartsák s ész­re ne vegyék osztályhelyzetüket. A biró, az orvos, az ügyvéd, a tanító, s az egész óriási hivatalnok tábor, épen úgy bérmunkás, a ki teljesített és szük­séges szolgálatért kapja bérét, épen úgy mint a fizikai munkás, mégis más osz­tályba, más kategóriába tartozónak tart­ja magát, sőt osztálygőgjében még szám­talan külön osztályt különböztet meg. Az iskolázottság, a rangban való elő­menetel, a foglalkozási kör, mind külön osztályozódást létesít. A közhivatalnok­­osztály, különb társadalmi osztály, mint a magánhivatalnok osztály. Mindkét hi­vatalnok osztályban azonban még egész serege van a külön kasztoknak és a sze­rint különbek, mennél nagyobb urat vagy mennél magasabb funkciójú szervezetet szolgálnak. A diplomáciai tisztviselő elő­kelőbb más államhivatalnokoknál — vi­szont a miniszteri hivatalnok lenézi a me­gyei, városi, községi vagy törvényhatósá­gi tisztviselőt. Az egy urat vagy intéz­ményt szolgáló tisztviselők közt is nagyon sok és nagyon nagy a rangkülönbség, a szerint­, hogy mennyire haladtak a szamár­létrán. És a közhivatalnokok egész tömege megegyezik abban, hogy egyformán le­nézik a magánhivatalnokok osztályát. A magántisztviselők sem jobbak köz­hivatalnok sorstársaiknál és ugyanúgy, ugyanazon elv szerint — lenézik egymást, a szerint, hogy milyen hatalmas kapita­lista intézményt és milyen minőségben­­szolgálnak. ul pénzintézeti hivatalnok, a “bank­iul " lenézi a biztosito vagy ipari resz­­­­vény tarsasag­­ivaudinokat, ez viszont a kereskedelmi vallalatot, nivatainuxallal tartja m­agat, nem tutui miért, Euronti­­nez es vegul ezen is'méltóságukon aluli­nak tártjait olyan m­agánhivatalnokos­kkal erintizezni, a két kisevő magáncég szolgá­­lataian vannak, mint például egy fűszer­­kereskedőnek a könyvelője. És ezek az emberek, melyek a bérmun­kásságnak egy óriási részét képezik — nem értek el a társadalmi fejlődés foko­zatában annyira, mint a fizikai munkás­­osztály. A szellemi munkásságot az osz­tálytudatra ébredésben megelőzte az is­kolázatlan ipari munkás. Igaz, maga az osztályharc elmélete nem oly régi, hogy egész nevelésük ferdesé­­geit és az egész rendszer hazugságait egy egész osztállyal megértethette volna, mi­dőn az az osztály tudatosan vakságban van tartva, “tudatlanná van magasan ki­képezve.” Az ipari munkásság helyzete hasonlít­hatatlanul rosszabb volt, mint a szellemi munkásságé. Az ipari munkásnak na­gyobb volt a nyomora s ez a nyomor ha­marabb öntudatra ébresztette. Az öntu­datos ipari munkásság aztán belátta a szervezkedés szükségét és szervezett ere­jével sikerült is neki létfeltételeit, mun­kaviszonyait — annyira amennyire — megjavítani. Az elért eredmények vilá­gosan mutatják az utat, a­melyen halad­nia kell, ha az osztály válaszfalakat le­dönteni és a jövő társadalmát megalkot­ni akarja. A szellemi munkásság magasabb isko­láiból a modern társadalmi tudományok száműzve vannak; a tanulók klasszikus kiképzése, modern buti­tása szükséges, hogy a szellemi munkásság észre ne vegye e társadalmi rendszer igazságtalanságait. De már nem tart soká. Itt is, ott is látjuk példáját annak, hogy a szellemi proletárok egy-egy osztálya föllázad ki­­zsákmányolói élen. Nem csoda. Nem kell sokat magyarázni egy néptanítónak vagy egy napidíjasnak, posta vagy vasúti tiszt­nek, hogy az ő szolgálatáért jobb megél­hetést érdemel, hogy munkája gyümöl­csét a termelés urai, a kapitalisták vág­ják zsebre. A néptanító, a “nemzet nap­számosa” éhbérért végzi magasztos hiva­tását, a jövő generációs nevelését. A köz és magánhivatalnokok legna­gyobb része ugyanolyan nyomorúságos fi­zetést kap, sőt sokszor még kevesebbet, mint az ipari munkásság. A napidíjas, a­ki állami, vagy városi hivatalnok, két korona, 40 fillér napszámot kap, a­miből nem csak élni, de reprezentálnia is kell, így lehet, hogy Magyarországon pél­dául a tisztviselők egyáltalában nem tud­nak megélni a fizetésükből. Az egész tisztviselő osztály el van adósodva. Meddig tarthat még, míg a nyomorú­ságuk rávezeti őket a föl­szabadulásukhoz vezető útra, meddig nézik még tétlenül fizikai munkástársaik titán­i küzdelmét, mikor ébrednek osztálytudatra és mikor veszik ki részüket, az őket kötelezően megillető részt a jövő társadalom kiví­vásának munkájából. Már nem­ késhet soká a szellemi pro­letárok öntudatra ébredése. Akkor lesz teljes a szervezkedés műve, ha­­az össz­­munkásság, a szellemi és testi bérrabszol­gák mind együttesen, egyenlően küzdenek ezen átkos rendszer ellen. Ez lesz a szer­vezkedés legtökéletesebb formája, mely erejével megdönteni, átalakítani képes az egész társadalmat. 1909 június 5. BÁNYAKATASZTRÓFA BIÁBAN. Belgrádból jelentik, hogy a Bér kör­nyékén levő bányában szerdán beszakadt egy fal és maga alá temetett kilenc bá­nyászt. Sikerült hét munkást többé-ke­­vésbbé súlyosan megsebesülve kimenteni, de két bányász még a földtömeg alatt van és ezek aligha fognak megmenekülni. SZER­

Next