Salamon Ferenc: Két magyar diplomata a tizenhetedik századból (Pest, 1867)
Tájékozás
Tájékozás. az tgénség nagy részének véleménye szerint teljes joggal folytathattak nemcsak védelmi, hanem támadó háborút is a szultán magyar birtokain. A XVI-ik század folytában csakugyan a német császárok roppant hadseregeket hoztak a török ellen néha támadó harczra, de többnyire védelemre, mert a török serényebb volt támadó háború indítására. Már a XVI-ik században feltűnő, hogy a király támadó háborúi nem a közvetlen török terület ellen voltak intézve, hanem a kisebb hadi erővel rendelkezett Erdély ellen, míg a szultán, kinek hódítási irányától Erdély félre esett, nem ment Erdélyre hódítási szándékkal, beérte azzal, hogy Erdély felett souverainitást gyakorlott s némi évenkénti adót vett fejedelmétől, — különben nem avatkozván dolgaiba, s csak a választott fejedelmek megerősítését tartván fenn. Erdély politikája azért igen egyszerűen érthető abban az időben. A német császár lévén az ő hódításra vágyó s állandó ellensége, a törökre támaszkodott önvédelmében. Azt nem tehette, hogy Magyarország függetlenül maradt részével egyesüljön, mert Erdély távol esvén Pozsonytól és Bécstől, a német császár s magyar király meg nem lett vala képes védeni a könnyebben hozzáférő török hatalom ellen, mely meg nem tűrhette, hogy hódítási vonala Erdélyből oldalt legyen fenyegetve, sőt hogy Moldva, Oláhország és az alsó Duna veszélyben forogjon. A királyiak erdélyi uralma könnyen azt vonta volna maga után, hogy Erdély a pasák uralma alá kerüljön. Jött közbe még egy körülmény, mely Erdély különállását szükségesnek mutatta maguk az egykorú erdélyiek szempontjából, és mely a különváláskor 1541-ben aligha fontos tekintet volt, ez a vallásos kérdés. A habsburgi német császárok Vik Károly óta kisebb nagyobb hévvel a’