Erdély, 1876 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1876-09-16 / 37/a. szám
Hatodik évfolyam. 32. sz. A) Maros-Vásárhelytt, 1876. szept. 16. ' . • $::r——~--------. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI és ISMERETTERJESZTŐ HETI KÖZLÖNY. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON EGY NAGY ÍVEN. UWVWV/WVWV/WWWWW\AA/WW./WWW\/\AA SZERKESZTŐI HIVATAL: ‘WWVjAA/WW’^/'iAA/V’i/VWA/'ArjV’. v A^ATyVJVWJVWWVUWvA ELŐFIZETÉSI DU: Egész évre . . . . . 6 frt fél évre ..... . 3 ,, — „ Negyedévre . . . . 1 », 50 ,, Az előfizetési, pernek legczélszerűbben posta-utalványnyal tétethetnek meg. ’^WV’JVMATJVVAWJWWi/AMWAW^/’AIVV'JV’ \r \ ■ ^jwwwwwvjve I kr. Szent-Miklós-utcza 792. szám alatt. — A lap anyagi és szellemi részét illető küldemények, bérmentve a szerkesztőségnek czimzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. IfdVWlAAAWcATdVJWVWJVWl/Vi/WVJVWdVdVdWVdVdVdVdVdWWW VAAAAAA/WWWVVWWVWVAAAnn 0 I WWW 'sWArJWAAMiWNWSArJXfir KIADÓ HIVATAL: a plebánia-épület keleti oldalán, a könyvnyomdai irodájában; a hirdetmények és reclamatiók csak ide czimzendők. Hirdetmény(líj 3 hasábos egy | gazm. sorért 6 kr. — A „Nyílttéri44 ^ közlemények sora 25 kr. wwvwv\Anr./\f\n/wv\AAA/w\/\n/\Ar*/ww\AAA/vA/\/,«Ai!0 SAS-DALOK. (Lenau költeményei.) I. Tál amott leszáll az alkony, S a fáradt nap elpihen; A fűzek csendben hajolnak Le a tónak mélyiben. S nékem kedvesemtől távol kell lennem ! Hullj, hullj te köny! A fűzek szomorún lengnek, S reng a nád a szélbe’ fönn. Csendes és mély bánatomban Szelid-tisztán ragyog képe! Mint e tóban, sás s fűzek közt, A szép esti csillag fénye. II. Elborul; a felhők egymást Űzik s az eső szakad, S hangos szellők fájva kérdik: „Tó, hol csillagsugarad?“ Keresik a kioltott fényt, Nézve a dúlt tóba le, Nem mosolyg szerelmed többé Szenvedésem mélybem. Alkonytájt örömest bolygok Erdők titkos ösvényén, A sásos puszta partjáig, S lány, rád emlékezem én! Majd ha árnyt ölt a bozót s a Nádas zug rejtelmesen S úgy panaszol, ugy suttog, hogy Sírásra készt szüntelen. S mintha hallanám a te lágy Hangcsengésed, és a mint Elmerül az édes ének, És a tó beissza mind. IV. Leszállt az alkony, Úsznak zord fellegek, A szél menekül, S a jég tikkadt, remeg. Fakó villámok Rohannak az égen, Múló képek a Mint e zivatart, Véllek téged látni, S hosszú hajadat A vészbe’ zilálni. V. A tavon, mely mozdulatlan! A hold bűvös fénye rezg, Halvány rózsát tűzögetve A sás zöld füzérihez. Őzek bolygnak ott a halmon, Az éjbe tekintve fel; Álmodon a nádas mélyén Szárnyasok halk neszekel. Könyezve hajtom le arczom, S lelkemnek legmélyin, ah! Kél fel édes emléked, mint Egy csendes, bus és ima! —s.—ó. Maros-Vásárhely* szept. 14 Sokszor és sokfelé hangoztatták utóbbi időben azon szép eszmét: teremtsünk társadalmat; körünkben is nem egyszer lett megpendítve e kérdés, nem egy ember szegődött előharczásául a társas életi reformoknak s mégis semmi eredményt nem tapasztalhatunk, semmi sem történt a nagy fontosságú, nagy kihatású működési téren. Fájdalom, hogy úgy van, közönségünk minden iránti közönye, lethargiája, fásultsága oly nagy dimensiókat öltött, mely nemsokára eléri határait, honnan nem mehet tovább, de honnan vissza nem térhet soha ! Mi, hivatásunkhoz képest, nem engedhetjük, hogy egy oly város, mint a mienk, elvesszen; mert azon város, melynek lakói üveg isolatorokra állva, különzik el magukat egymástól — el van veszve. Csak az összműködés, a vállvetett törekvések, társadalmi érdekeinknek helyes felfogása s azoknak közös erővel eredményre juttatása adhat életet az emberi társaságban tanyázó nomád népek alacsony fokán állnak a műveltségnek, nemzedéktől nemzedékre egy fokon látjuk őket állani, nem haladnak soha. Miért ? azt hisszük, nem kell bővebben magyarázni. De e nomád népek sokkal külömbek nálunknál, sokkal felettünk állanak vásárhelyieknek, kik annyira szeretjük magunkat a műveit osztályhoz számítani. Tudom, hogy darázsfészek az, melybe e szavaim értelmezése végett nyúlnom kell, hanem hisz hadd zsongjanak, hadd csípjenek a darázsok, fullánkjuk beletörik tollamba, s el van véve mérgük. A közügy, egy város ügye pedig mindenka megérdemli, hogy aki előharczosul szegődik, kitegye magát a csapásoknak is. Azt mondom, s azt ismétlem, hogy az afrikai puszták fiai sokkal felettünk állanak. Ők műveletlenek, senki sem világosítá fel őket a civilizatió bámulatos horderejéről, senki sem ismertette meg velük az előnyt, mely a társaséletből az illető társaság minden egyes tagjára háramlik, de a természettől beléjük oltott ösztön sugallatára felkeresik egymást, karavánokban utaznak a sivatag egyik vázáról a másikra, és nyoma sincs köztük azon gyülölségnek, azon kaján irigységszülte szenvedélynek, mely őrült dühvel tombol köztünk, s valamenynyinket besodor az örvénybe, hogy eltemessen. Mi gyűlöljük egymást, mi irigykedünk embertársainkra, mi halálos ellenségei vagyunk mindennek a mi szép, ami jó és nemes. Több éven át beható tanulmány tárgyává tevők az elemeket, melyekből társadalmunknak kellene kibontakozni. A társadalomban szerepelni hivatottakat egytől-egyig ismerjük, s épp azért, mivel tudjuk, hogy nem