Erdély, 1876 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1876-09-16 / 37/a. szám

Hatodik évfolyam. 32. sz. A) Maros-Vásárhelytt, 1876. szept. 16. ' . • $::r——~--------. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI és ISMERETTERJESZTŐ HETI KÖZLÖNY. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON EGY NAGY ÍVEN. UWVWV/WVWV/WWWWW\AA/WW./WWW\/\AA SZERKESZTŐI HIVATAL: ‘WWVjAA/WW’^/'iAA/V’i/VWA/'ArjV’. v A^ATyVJVWJVWWVUWvA ELŐFIZETÉSI DU: Egész évre . . . . . 6 frt fél évre ..... . 3 ,, — „ Negyed­évre . . . . 1 », 50 ,, Az előfizetési, pernek legcz­élszerű­bben posta-utal­vány­nyal tétethetnek meg. ’^WV’JVMATJVVAWJWWi/AMWAW^/’AIVV'JV’ \r \ ■ ^jwwwwwvjve I kr. Szent-Miklós-utcza 792. szám alatt. — A lap anyagi és szellemi részét illető küldemények, bér­mentve a szerkesztőségnek czimzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. IfdVWlAAAWcATdVJWVWJVWl/Vi/WVJVWdVdVdWVdVdVdVdVdWWW­­ VAAAAAA/WWWVVWWVWVAAAnn 0 I WWW 'sWArJWAAMiWNWSArJXfir KIADÓ HIVATAL: a plebánia-épület keleti oldalán, a könyv­nyomda­i irodájában; a hirdetmények és reclamatiók csak­­ ide czimzendők. Hirdetmény(líj 3 hasábos egy | gazm. sorért 6 kr. — A „Nyílttéri44 ^ közlemények sora 25 kr. wwvwv\Anr./\f\n/wv\AAA/w\/\n/\Ar*/ww\AAA/vA/\/,«Ai!0 SAS-DALOK. (Lenau költeményei.) I. Tál amott leszáll az alkony, S a fáradt nap elpihen; A fűzek csendben hajolnak Le a tónak mélyiben. S nékem kedvesemtől távol kell lennem ! Hullj, hullj te köny! A fűzek szomorún lengnek, S reng a nád a szélbe’ fönn. Csendes és mély bánatomban Szelid-tisztán ragyog képe! Mint e tóban, sás s fűzek közt, A szép esti csillag fénye. II. Elborul; a felhők egymást Űzik s az eső szakad, S hangos szellők fájva kérdik: „Tó, hol csillag­sugarad?“ Keresik a kioltott fényt, Nézve a dúlt tóba le, Nem mosolyg szerelmed többé Szenvedésem mélyb­e­­m. Alkonytájt örömest bolygok Erdők titkos ösvényén, A sásos puszta partjáig, S lány, rád emlékezem én! Majd ha árnyt ölt a bozót s a Nádas zug rejtelmesen S úgy panaszol, ugy suttog, hogy Sírásra készt szüntelen. S mintha hallanám a te lágy Hangcsengésed, és a mint Elmerül az édes ének, És a tó beissza mind. IV. Leszállt az alkony, Úsznak zord fellegek, A szél menekül, S a jég tikkadt, remeg. Fakó villámok Rohannak az égen, Múló képek a Mint e zivatart, Véllek téged látni, S hosszú hajadat A vészbe’ zilálni. V. A tavon, mely mozdulatlan! A hold bűvös fénye rezg, Halvány rózsát tűzögetve A sás zöld füzérihez. Őzek bolygnak ott a halmon, Az éjbe tekintve fel; Álmodon a nádas mélyén Szárnyasok halk nesze­kel. Könyezve hajtom le arczom­, S lelkemnek legmélyin, ah! Kél fel édes emléked, mint Egy csendes, bus és­ ima! —s.—ó. Maros-Vásárhely* szept. 14 Sokszor és sokfelé hangoztatták utóbbi időben azon szép eszmét: te­remtsünk társadalmat; körünkben is nem egyszer lett megpendítve e kér­dés, nem egy ember szegődött elő­­harczásául a társas életi reformoknak s mégis semmi eredményt nem ta­pasztalhatunk, semmi sem történt a nagy fontosságú, nagy kihatású mű­ködési téren. Fájdalom, hogy úgy van, közön­ségünk minden iránti közönye, lethar­­giája, fásultsága oly nagy dimensiókat öltött, mely nemsokára eléri határait, honnan nem mehet tovább, de honnan vissza nem térhet soha ! Mi,­­ hivatásunkhoz képest, nem engedhetjük, hogy egy oly város, mint a mienk, elvesszen; mert azon város, melynek lakói üveg isolatorokra állva, különzik el magukat egymástól — el van veszve. Csak az összműködés, a vállvetett törekvések, társadalmi érdekeinknek helyes felfogása s azok­nak közös erővel­ eredményre jutta­tása adhat életet az emberi társaság­ban tanyázó nomád népek alac­sony fokán állnak a műveltségnek, nemze­déktől nemzedékre egy fokon látjuk őket állani, nem haladnak soha. Miért ? azt hisszük, nem kell bővebben ma­gyarázni. De e nomád népek sokkal kü­­lömbek nálunknál, sokkal felettünk ál­lanak vásárhelyieknek, kik annyira szeretjük magunkat a műveit osztály­hoz számítani. Tudom, hogy darázsfészek az, melybe e szavaim értelmezése végett nyúlnom kell, hanem hisz hadd zsong­janak, hadd csípjenek a darázsok, fullánkjuk beletörik tollamba, s el van véve mérgük. A közügy, egy város ügye pedig mindenka megér­demli, hogy a­ki előharczosul szegő­dik, kitegye magát a csapásoknak is. Azt mondom, s azt ismétlem, hogy az afrikai puszták fiai sokkal felet­tünk állanak. Ők műveletlenek, senki sem vilá­­gosítá fel őket a civilizatió bámula­tos horderejéről, senki sem ismertette meg velük az előnyt, mely a társas­életből az illető társaság minden egyes tagjára háramlik, de a termé­szettől beléjük oltott ösztön sugalla­tára felkeresik egymást, karavánok­ban utaznak a sivatag egyik vázáról a másikra, és nyoma sincs köztük azon gyülölségnek, azon kaján irigy­ségszülte szenvedélynek, mely őrült dühvel tombol köztünk, s valameny­­nyinket besodor az örvénybe, hogy eltemessen. Mi gyűlöljük egymást, mi irigy­kedünk embertársainkra, mi halálos ellenségei vagyunk mindennek a mi szép, a­mi jó és nemes. Több éven át beható tanulmány tárgyává tevők az elemeket, melyek­ből társadalmunknak kellene kibon­takozni. A társadalomban szerepelni hivatottakat egytől-egyig ismerjük, s épp azért, mivel tudjuk, hogy nem

Next