Szemle, 1921 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1921-01-16 / 1. szám

2 A prímás leánya (Novella) Jenő gyógyszerész gyakornok volt egy isten­háta mögötti kis faluban, ahol az emberek csak alig emberek s mindes életténykedésü­k a reg­geli felkelésben meg a­. ?sti lefekvé ?n merül ki. Amit közben csinálta , is pies munka volt s egyá’ különbséget a különben siak között. Intelligens nitó, az igazgató, az ő meg egy-két kereskedő a papok, a Jenő főnöke képezték a falu inteitin­kább csak a hivatásuk egyforma lakójának, a nők. Aztán egy-két kas , azokat azonban csak ny­l­szegényedő félmagu­­zán jártak be a városba egyenesen kerülték az íjak értékének emnélését vagy talán kivételesebbne ;ni­nos gazdánál, a korcs már az el járt meg gazdasági ismét. Itt volna sz­e­remni előkelőségüknek, ha szót­­­lleszkednek Palkó Bercivel, a falu eszével. Palkó értelmes, logikus gondolkodású ember volt s éppen ezért hívták a falu eszének, majd mint ilyent kis bírónak is választották. Hogy is ne, amikor a huszároknál egész az őrmesteri sarzsiig emelkedett. Büszke is volt erre Palkó Berci s ha a földes ur végig kocsikázott néha-néha a famíliájával a falu nem is mulasztotta el soha megjegyezni: — Abbiza a méltóságos úr is épp olyan húsból-vérből való, mint mink, mért tartja hát olyan nagyra magát? Természetes, paraszti észjárás volt ez, de egészséges és becsületes. Mert Palkó Bercit vérig sértette, hogy a földes­ur csak úgy a kocsiból kiált be a községházára, ha valami ügyes-bajos dolga van s restelli bemenni, mint más derék falusi ember. Ilyen környezetbe került Jenő, az értelmes komoly maturált fiatalember, ahová pihenni küldte az édes­apja a sok tanulás után. Jenő el is elment a faluba, szívesen is ment, de mikor látta az emberekről, hogy milyen más a gondolkodásuk s hogy soha egy könyvet nem lát egyiküknél sem, megundorodott az egész tár­saságtól s valami melancholikus elmélázás vett erőt ilyenkor rajta. Mert Jenő előtt csak addig volt ember az ember, amig el tudott beszélni vele H­­eckelről, a természet­filozófiáról, meg Baudelaireről és más dolgokról. Ilyen kívánságok mellett valóban nem csoda, ha Jenőnek egy jóbarátja sem akadt a falusi életben, nem volt egy család, amelyikhez szíve­sen járogatott volna s nem volt egy lány, ame­lyik ilyen környezetben lekösse. Pedig épp ezekre volt legtöbb szüksége, egy kis agy viaskodásra, egy kis szerelemre, egy kis életre. Ezt azonban sehogy nem kapta meg. Napközben, ha már nem volt semmi dolga a patikában, s az olvasás is inkább fárasztotta, mint üdítette, kiállt a patikaajtóba, Aeskulap és Higeia réztáblái közé és hosszan belebámult a szemben levő udvarba, a mészáros putikjába, az utca ka­nyarulatába, meg a porba, ami még akkor is telepáráztatta a levegőt, ha senki sem járt az utcán. A kimenőit sétával töltötte. El-kijáro­­gatott a szomszéd faluba, ott leült a határkőre vagy nyári napon belekeveredett a mező nagy •‘■’d ágyába és gondolkodott, — gondolkodott a­rról, az emberekről, a napi pletykákról, ami­ndig oly sok volt és annyira förtelmesek, hogy­­ mindig a laboratóriumba szokott visszavo­­i, ha Bánatos nagytiszteletű ur ilyen irányú hatással kereste fel Vékásyt, a gyógyszerész . Szomorú, szomorú dolog, hogy itt csak­óban merül ki a vezető emberek munkája s etykázás, undokságát is magukra öltik a vék­­onyok helyett, gondolta magában, de aztán sokat törődött tovább a dologgal. "Csütörtök és vasárnap délután szabadja volt önek. Ilyenkor lehetőleg immunizálni igyekezett ő t a falu baktériumaitól s kint a friss, tiszta in teleszitta tüdejét a természet gazdag bóditó parfömjével, a mezei virágok, meg iparti fák szagával. — Csak az a kutya­nő telne el, hogy menne vissza, újra a váz­a, az élet százszavuságába, a kergetőzésbe, a válozásba mert itt végleg örökre elunja magát. De kötötte az édesatyja iránti tiszteletet s az adott szava, a kötelezettség. A falu felső végén, amerre Jenő szokott a mezőre menni, cigány viskók voltak, kicsit ren­dezettek, de azért mégis csak látszott rajtuk, hogy henye, tunya szegény népség lakja. Eleinte fintorral gondolt ezekre a szegényszagu vityilókra, majd a társadalom alj­asságai ötlöttek az eszébe, amely annyi bűne között megtűri, ennek a satnya népségnek a züllését, de később mind szí­vesebben járt erre s alig mulasztotta volna el, hogy a kimenője hangulatát ne tegye változato­sabbá ennek a faluvégnek a furcsa zsivajával. Nagyon megszerette ezeket a fáraó ivadékokat, különösen amióta mezei sétáinak hű osztályosa lett az egyik viskó szép cigá­nyleánya. A véletlen ötlete párosította össze Jenőt sétái­ban a cigányleánnyal. Egy szürkülő este, amikor Jenő leverten, bágyadtan bolyongott a zöldesben, arra vetődött Zsófia is, a prímás leánya. Jenő látásból már ismerte, aztán csak úgy unalomból szólogatni kezdte a dudorászó leányt: — Mit csinál Zsófika, hova megy? A lány csak éppen megértette, hogy szól hozzá valaki, vállat vont és ment tovább. Jenő évodni kezdett: — Nagyon büszke, hogy nem is válaszol. A lány ránézett, rámosolygott, válaszolt, aztán elkezdtek diskurálni, leültek a fűbe és Jenő az­nap este nem ment haza vacsorázni. — Elfelejtette. De legalább kiöntötte sok, magába fojtott vádját a falu ellen, meggyónta utálatát a kis cigány leánynak és jólesett neki, hogy hallgató lélekre talált, amelyik úgy érzett, mint ő és igazat adott károruló szavainak. Most már kellett neki, akinek hetenként vagy hónaponként elmondja a förtelmeit, lerázza ma­ SZEMLE

Next