Erdélyi Szemle, 1936 (21. évfolyam, 1-8. szám)

1936 / 1. szám

ERDÉLYI SZEMLE ön­győttés váltotta és válthatta csak ki Reményikből a Szerenád oda túlra, az Alchimia, a Két háború, a Kelj föl és járj és az Ahogy lehet ciklusok legszebb verseit. A költőnek pedig drága árat kell fizetnie, a szenvedések vér­adóját, a költeményben elszórt megnyugtató és feloldó szépségekért. A Román Virág kötetnek ez a nagy tanulsága és nagy — értelme — jelentősége. Itt ebben a kötetben Reményik minden értékével kiteljesül önmagában és mifelénk, olva­sói felé. Lelki vívódásaiban, dantei vesszőfutás-járásában a „tükörtermes“ világ uccáin, nemzeti érzéseiben, testi megpróbáltatásaiban, hitetlen hivőségé­­ben és hivő hitetlenségében egyaránt mindenben. Konfesszió és Reményik De profundis ez. A költő felhörög hozzánk a mindennapi élet sivár Rea­­dingnál is rettenetesebb fegyházából szörnyű, de szépséges balladákkal. És ami neki csak könny, csak kín, csak keserűség, az nekünk szépség is, mű­vészet is átokból kicsendülő áldás és fenntartó erő, hit és igazolás is. Köl­tészet, amelyre Isten megpróbáltatásai a testi-lelki meggyötörtetések vére­­nyoma ütöttek, emberien igaz művész­­pecsétet. Ezért pedig érdemes volt eget, poklot, purgatóriumot bejárni, mélybe hullani és magasba szállani. Mert a romlélek csakis így teremthetett ilyen gyönyörű és megrendítő szépségvirágo­kat. Az ihlet igazi romon virágait, így lehetett pesszimizmusa mögött is opti­mista színezetű, rom-lélekben is egész lélek. Mi pedig nagyon-nagyon köszönjük ezt Reményik Sándornak. A szívünkből és a szívünkkel köszönjük. Értünk és velünk szenvedett, de értünk és velünk felmagasztaltatik a dicsőségben és az életakarásban. A lélek maga­ renesszán­­szában. Walter Gyula: Pintér Jenő: Az erdélyi csillagok­ról Pintér Jenő a nagynevű magyar irodalomtörténész egész kis tanulmányt írt a budapesti Irodalomtörténeti közleményben a Helikon által kiadott Erdélyi csillagok című kötetről. Ebből vesszük az alábbi érdekes szemelvényeket. Az Erdélyi Szépmíves Céh 1935. évi könyvnapi kiad­ványát a Révai Testvérek Irodalmi intézete lelkeshangú kí­sérő irattal hozta forgalomba. Ez a könyv — úgymond a lapok számára szóló értesítés — Erdély regénye azoknak élettörténetébe sűrítve, akik évszázadokon keresztül legtöbbet tettek a kisebbik hazáért, a királyhágón túli tájak magyar szellemiségéért. Az előszó szerint találomra szedték össze a szereplőket, ahogy találomra szakít az ember virágot a réten. Találomra szedték őket össze! Elég különös vallomás. Azt vártuk volna, hogy — ha már egyszer alkalom kínálkozik a legkiválóbb erdélyiek arcképcsarnokának megnyitására — ez a gyűjte­mény a történeti igazságosztást kegyelettel, de hiánytalanul is szemléltesse. Miért volt szükség a találomra való össze­­szedésre, amikor némi fáradsággal megnyugtatóbban is egybe lehetett volna állítani a megfelelő sorozatot? Minden könyv­szerkesztés alapvető követelménye, hogy a szerkesztő a kéz­iratokat bizonyos alapelvek szerint állítsa egybe. Ebben az esetben meg kellett volna határozni, milyen írókat, művé­szeket, vagy tudósokat akar bemutatni a kötet s ehhez kel­lett volna igazítani a mult idők szellemi nagyságainak kivá­logatását így olyan a kép — Apáczai Csere János, Bod Péter, Cserei Mihály, Czakó Zsigmond, Heltai Gáspár, Jósika Miklós, Szász Károly és sok más halhatatlan érdemű férfiú nélkül —, mintha valaki a külföld számára jellemző tájegységekben mutatná be Magyarország földrajzát, de kifeledné munkájából a Balatont, a Székelységet, a Mátrát, Debrecent, Szegedet. Mondjuk azonban, ha a szerkesztőnek nem is volt célja a teljesebb képsorozat egybeállítása, akkor is vigyáznia kellett volna a tárgyi igazságra. Az erdélyi irók között például leg­nagyobb meglepetésünkre ott találjuk — Pázmány Pétert. Mi az oka a feltűnő tévedésnek? Mióta erdélyi ember a nagy vitázó érsek? Biharmegyei irót csak 1919 óta nevezhetnek egyesek — a területi egyszerűsítés kedvéért — erdélyi írónak, alig is hihető, hogy legyen olyan biharmegyei születésű em­ber a mai magyar világban, aki arra a kérdésre: hova való azt a választ adja, hogy Erdélybe. A szerző ezután röviden tisztázza az erdélyiség kérdé­sét. Majd hozzáfűzi: Valami különös elbusitó dolog van abban, hogy egyes erdélyi írók annyira hangoztatják a maguk különállását. Üze­neteket küldenek az anyaország felé panaszos hangokkal. A most megjelent könyv ebben a tekintetben még eléggé mér­sékelt, de más helyeken nem egyszer sértődött hidegséggel hangzik fel a transzilvanizmus eszmeköre. Az ilyen észrevé­telek fölötte rosszul esnek mindnyájunknak és ezt egyszer meg kell mondani. A magyar anyaország sohasem tett kü­lönbséget királyhágón inneni és királyhágón túli gyermekei kö­zött, sőt az egyesülés megtörténte óta egyre szembetűnőbb fokozatossággal s a legáldozatosabb együttérzéssel gondozta Erdélyt anyagi és szellemi téren egyaránt. Csak elő kell ven­nünk a magyar építkezések statisztikáját 1867 óta, meg kell néznünk az új intézmények felállításának sorrendjét a régi kolozsvári egyetem megalapításától kezdve, figyelnünk kell a tiszti címtárak nyomán az állami alkalmazásokat: bámulattal látjuk, hogy a követelhető arányon felül mennyit adott nem­zetünk a kisebbik hazának. Az anyaország annyira figyelmes volt a királyhágóntúli magyarsággal szemben, hogy még a miniszterek között is állandóan ott volt egy-egy erdélyi po­litikus. így foglalt helyet gróf Andrássy Gyula miniszterelnök kormányában gróf Mikó Imre és Gorove István; Tisza Kál­mán kormányában báró Kemény Gábor és gróf Teleki Géza; Wekerle Sándor mellett gróf Bethlen András; Széll Kálmán mellett Lukács László; Tisza István mellett Sándor János; hogy ne is említsük báró Bánffy Dezső miniszterelnököt, ő annyira kolozsvári volt, hogy kilenc minisztere közül három erdélyi jóbarátjának juttatott egy-egy tárcát az akkori magyar kormányban. Az erdélyieknek ezt a figyelmes kezelését a magyar anyaország mind a mai napig szívén viselte. Csonka Magyarország ma is tele van erdélyiekkel, annak azonban semmi nyoma közöttünk, hogy valaki szemrehányásokkal il­lesse őket.* A kötetben két képzőművészeti, népirodalmi és nyolc tudományos vonatkozású jellemkép sorakozik egymás mellé. Kós Károly: Márton és György. — Lelkes magyarság­gal megírt cikk, annak igazolására, hogy a két szobrász test­vér, a XIV. században élő Kolozsvári Márton és Kolozsvári György, magyar volt, nem pedig német. Meg kell állapíta­nunk, hogy a tanulmány a szakemberek számára túlságosan novellisztikus, a novellisztikus műfajt kedvelők számára túl­ságosan szakszerű. Egyes állításai kétségbevonhatók, más állításai akaratlan valótlanságok, ismét mások puszta felte­vések. A szerző fantáziája olykor egész kis regényt sző két hőse köré. A szerző művészettörténeti észrevételei egyébként igen érdekesek, — ha nem egyszer túlzottan korszerűtlen is a históriai beállítása. Balázs Ferenc, Dávid Ferenc. — Ennek a dolgozatnak a papság bajosan fog örülni. Amit a szerző Dávid Ferencről mond, az helyenként nem nagyon hízelgő, a nagy reformátor jellemére és tehetségére. Eszerint Dávid Ferenc élete végéig benne maradt logikátlanságai szövevényében. A szerző nem ad világos képet az unitárius hitújító pályájáról: tanulmányát csak azok élvezhetik, akik teljesen jártasak Dávid Ferenc munkáiban. Nem annyira Dávid Ferencet látjuk magunk előtt, mint a szerző teologizálását és filozofálását. A csavaros fel­fogású — bár nem érdektelen — fejtegetések nyomról-nyomra ellentmondást kelthetnek. Reischel Arthur: Petrus Pázmány cardinalis. — A ta­nulmány szerzője hangulatosan ír, de állításai folytonosan ellentmondásra ingerük az irodalomtörténet tudományában jártas olvasót. Kiemeli Pázmány Péter erdélyiségét. A tanul­mány kompozíciójából teljesen kiesik a jezsuita kollégiumok .

Next