Erdélyi Szemle, 1936 (21. évfolyam, 1-8. szám)
1936 / 1. szám
ERDÉLYI SZEMLE öngyőttés váltotta és válthatta csak ki Reményikből a Szerenád oda túlra, az Alchimia, a Két háború, a Kelj föl és járj és az Ahogy lehet ciklusok legszebb verseit. A költőnek pedig drága árat kell fizetnie, a szenvedések véradóját, a költeményben elszórt megnyugtató és feloldó szépségekért. A Román Virág kötetnek ez a nagy tanulsága és nagy — értelme — jelentősége. Itt ebben a kötetben Reményik minden értékével kiteljesül önmagában és mifelénk, olvasói felé. Lelki vívódásaiban, dantei vesszőfutás-járásában a „tükörtermes“ világ uccáin, nemzeti érzéseiben, testi megpróbáltatásaiban, hitetlen hivőségében és hivő hitetlenségében egyaránt mindenben. Konfesszió és Reményik De profundis ez. A költő felhörög hozzánk a mindennapi élet sivár Readingnál is rettenetesebb fegyházából szörnyű, de szépséges balladákkal. És ami neki csak könny, csak kín, csak keserűség, az nekünk szépség is, művészet is átokból kicsendülő áldás és fenntartó erő, hit és igazolás is. Költészet, amelyre Isten megpróbáltatásai a testi-lelki meggyötörtetések vérenyoma ütöttek, emberien igaz művészpecsétet. Ezért pedig érdemes volt eget, poklot, purgatóriumot bejárni, mélybe hullani és magasba szállani. Mert a romlélek csakis így teremthetett ilyen gyönyörű és megrendítő szépségvirágokat. Az ihlet igazi romon virágait, így lehetett pesszimizmusa mögött is optimista színezetű, rom-lélekben is egész lélek. Mi pedig nagyon-nagyon köszönjük ezt Reményik Sándornak. A szívünkből és a szívünkkel köszönjük. Értünk és velünk szenvedett, de értünk és velünk felmagasztaltatik a dicsőségben és az életakarásban. A lélek maga renesszánszában. Walter Gyula: Pintér Jenő: Az erdélyi csillagokról Pintér Jenő a nagynevű magyar irodalomtörténész egész kis tanulmányt írt a budapesti Irodalomtörténeti közleményben a Helikon által kiadott Erdélyi csillagok című kötetről. Ebből vesszük az alábbi érdekes szemelvényeket. Az Erdélyi Szépmíves Céh 1935. évi könyvnapi kiadványát a Révai Testvérek Irodalmi intézete lelkeshangú kísérő irattal hozta forgalomba. Ez a könyv — úgymond a lapok számára szóló értesítés — Erdély regénye azoknak élettörténetébe sűrítve, akik évszázadokon keresztül legtöbbet tettek a kisebbik hazáért, a királyhágón túli tájak magyar szellemiségéért. Az előszó szerint találomra szedték össze a szereplőket, ahogy találomra szakít az ember virágot a réten. Találomra szedték őket össze! Elég különös vallomás. Azt vártuk volna, hogy — ha már egyszer alkalom kínálkozik a legkiválóbb erdélyiek arcképcsarnokának megnyitására — ez a gyűjtemény a történeti igazságosztást kegyelettel, de hiánytalanul is szemléltesse. Miért volt szükség a találomra való összeszedésre, amikor némi fáradsággal megnyugtatóbban is egybe lehetett volna állítani a megfelelő sorozatot? Minden könyvszerkesztés alapvető követelménye, hogy a szerkesztő a kéziratokat bizonyos alapelvek szerint állítsa egybe. Ebben az esetben meg kellett volna határozni, milyen írókat, művészeket, vagy tudósokat akar bemutatni a kötet s ehhez kellett volna igazítani a mult idők szellemi nagyságainak kiválogatását így olyan a kép — Apáczai Csere János, Bod Péter, Cserei Mihály, Czakó Zsigmond, Heltai Gáspár, Jósika Miklós, Szász Károly és sok más halhatatlan érdemű férfiú nélkül —, mintha valaki a külföld számára jellemző tájegységekben mutatná be Magyarország földrajzát, de kifeledné munkájából a Balatont, a Székelységet, a Mátrát, Debrecent, Szegedet. Mondjuk azonban, ha a szerkesztőnek nem is volt célja a teljesebb képsorozat egybeállítása, akkor is vigyáznia kellett volna a tárgyi igazságra. Az erdélyi irók között például legnagyobb meglepetésünkre ott találjuk — Pázmány Pétert. Mi az oka a feltűnő tévedésnek? Mióta erdélyi ember a nagy vitázó érsek? Biharmegyei irót csak 1919 óta nevezhetnek egyesek — a területi egyszerűsítés kedvéért — erdélyi írónak, alig is hihető, hogy legyen olyan biharmegyei születésű ember a mai magyar világban, aki arra a kérdésre: hova való azt a választ adja, hogy Erdélybe. A szerző ezután röviden tisztázza az erdélyiség kérdését. Majd hozzáfűzi: Valami különös elbusitó dolog van abban, hogy egyes erdélyi írók annyira hangoztatják a maguk különállását. Üzeneteket küldenek az anyaország felé panaszos hangokkal. A most megjelent könyv ebben a tekintetben még eléggé mérsékelt, de más helyeken nem egyszer sértődött hidegséggel hangzik fel a transzilvanizmus eszmeköre. Az ilyen észrevételek fölötte rosszul esnek mindnyájunknak és ezt egyszer meg kell mondani. A magyar anyaország sohasem tett különbséget királyhágón inneni és királyhágón túli gyermekei között, sőt az egyesülés megtörténte óta egyre szembetűnőbb fokozatossággal s a legáldozatosabb együttérzéssel gondozta Erdélyt anyagi és szellemi téren egyaránt. Csak elő kell vennünk a magyar építkezések statisztikáját 1867 óta, meg kell néznünk az új intézmények felállításának sorrendjét a régi kolozsvári egyetem megalapításától kezdve, figyelnünk kell a tiszti címtárak nyomán az állami alkalmazásokat: bámulattal látjuk, hogy a követelhető arányon felül mennyit adott nemzetünk a kisebbik hazának. Az anyaország annyira figyelmes volt a királyhágóntúli magyarsággal szemben, hogy még a miniszterek között is állandóan ott volt egy-egy erdélyi politikus. így foglalt helyet gróf Andrássy Gyula miniszterelnök kormányában gróf Mikó Imre és Gorove István; Tisza Kálmán kormányában báró Kemény Gábor és gróf Teleki Géza; Wekerle Sándor mellett gróf Bethlen András; Széll Kálmán mellett Lukács László; Tisza István mellett Sándor János; hogy ne is említsük báró Bánffy Dezső miniszterelnököt, ő annyira kolozsvári volt, hogy kilenc minisztere közül három erdélyi jóbarátjának juttatott egy-egy tárcát az akkori magyar kormányban. Az erdélyieknek ezt a figyelmes kezelését a magyar anyaország mind a mai napig szívén viselte. Csonka Magyarország ma is tele van erdélyiekkel, annak azonban semmi nyoma közöttünk, hogy valaki szemrehányásokkal illesse őket.* A kötetben két képzőművészeti, népirodalmi és nyolc tudományos vonatkozású jellemkép sorakozik egymás mellé. Kós Károly: Márton és György. — Lelkes magyarsággal megírt cikk, annak igazolására, hogy a két szobrász testvér, a XIV. században élő Kolozsvári Márton és Kolozsvári György, magyar volt, nem pedig német. Meg kell állapítanunk, hogy a tanulmány a szakemberek számára túlságosan novellisztikus, a novellisztikus műfajt kedvelők számára túlságosan szakszerű. Egyes állításai kétségbevonhatók, más állításai akaratlan valótlanságok, ismét mások puszta feltevések. A szerző fantáziája olykor egész kis regényt sző két hőse köré. A szerző művészettörténeti észrevételei egyébként igen érdekesek, — ha nem egyszer túlzottan korszerűtlen is a históriai beállítása. Balázs Ferenc, Dávid Ferenc. — Ennek a dolgozatnak a papság bajosan fog örülni. Amit a szerző Dávid Ferencről mond, az helyenként nem nagyon hízelgő, a nagy reformátor jellemére és tehetségére. Eszerint Dávid Ferenc élete végéig benne maradt logikátlanságai szövevényében. A szerző nem ad világos képet az unitárius hitújító pályájáról: tanulmányát csak azok élvezhetik, akik teljesen jártasak Dávid Ferenc munkáiban. Nem annyira Dávid Ferencet látjuk magunk előtt, mint a szerző teologizálását és filozofálását. A csavaros felfogású — bár nem érdektelen — fejtegetések nyomról-nyomra ellentmondást kelthetnek. Reischel Arthur: Petrus Pázmány cardinalis. — A tanulmány szerzője hangulatosan ír, de állításai folytonosan ellentmondásra ingerük az irodalomtörténet tudományában jártas olvasót. Kiemeli Pázmány Péter erdélyiségét. A tanulmány kompozíciójából teljesen kiesik a jezsuita kollégiumok .