Erdélyi Szemle, 1938 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1938 / 1. szám
Székely írók és tudósok Írta: JÓZSA JÁNOS Székely írókról és tudósokról emlékezni nem olyan könnyű dolog, mint ahogy azt az első percben gondoltam. Olyan tág mezőn kezdtem kaszálni, melynek határai a végtelen végekbe vesztek. S minél inkább elmerülök a könyvek tömkelegében, annál több és több olyan székely koponyára bukkanok, amely ennek a becsületes, vallásos és dolgos székely népnek dicsőségét öregbíti. Különösen a kiválasztás munkája okozott lelkiismeretfurdalást. Szerettem volna az összes székely íróikat egy hatalmas koszorúba fonni, hogy mindenki bámulja meg, mit termelt a székely ész és szív a tudomány és szépirodalom terén. Ez azonban a lehetetlenséggel határos. Végre is meg kellett elégednem néhány íróval, aki-ket hol ötletszerűen, hol tudatosan válogattam ki a mohosodó múltból, de akik talán mégis az átlagon felül emelkedtek és korukban különös jelentőséggel bírtak. Szűkreszabott, jellemzésekben és időrendi sorrendben fogom őket bemutatni tekintet nélkül arra, hogy a tudomány vagy szépirodalom terén tüntették ki magukat. Kezdjük mindjárt a XVI. század nagy tanítómesterével és tudósával, Apácai Cseri Jánossal (1625— 1659), aki ,,kis székely fiúból nemzete dísze lenő.“ Külföldi tanulmány utján jött rá nemzeti elmaradottságunk voltára és ezért égett a vágytól, hogy a nemzeti művelődést valamiképpen előmozdítsa. Ezt a nemes célt szolgálta Magyar Encyclopaediája, melynek rendkívül nagy művelődéstörténeti jelentősége van. Akkor amikor más európai nemzetek még álmodni sem mertek róla, Apácai Cseri János ,,az összes tudományokat nemzeti nyelven adja és első lelkes szószólója a nemzeti nyelvű reális irányú pedagógiai reformeszméknek.“ A gyulafehérvári és kolozsvári kollégiumoknak kevesen szereztek azonban akkora tekintélyt tudományos és nevelő munkásságukkal a tizenhetedik században mint Apácai Cseri János. A nagy és erős székely koponya korán sírbaszállott, de a XVII. századból szól hozzánk örök példaképpen, hogy a nemzeti nyelv művelése nemzeti létünknek legerősebb és legnagyobb biztosítéka. Ízig-vérig székelynek vallotta magát nagyajtai és miklósvárszéki Cserei Mihály (1667—1756), a magyar memoire irodalom egyik legtekintélyesebb képviselője. Erdély történetének legviharosabb napjait örökítette meg nagybecsű munkájában, a híres Históriában. A független Erdély haldoklása, Tököli és Rákóczi dicső kora és a császári Erdély kibontakozása elevenednek meg szemünk előtt. Ezen főmunkája mellett még egy csomó jegyzőkönyvet hagyott hátra, melyek részben családi, részben közérdekűek. Cserei fontosságát legjobban az bizonyítja, hogy íróink szívesen merítették költői témájukat az ő munkáiból, így született meg egész sorozata a magyar irodalmi termékeknek, mint: Erdély aranykora, Törökvilág Magyarországon, Koronát szerelemért, Béldi Pál, Bánffy Dénes csókja. A háromszékmegyei híres székely Apor családnak volt az ivadéka altorjai báró Apor Péter (1676—1752), aki a Metamorphosis Transsilvaniae című munkájában megsiratta a régi jó erkölcsök elmúlását és kárhoztatta a ,,náj modi“ ízléstelen kinövéseit. Ha valaha korszerű volt ez a munka, úgy ma igazán az, mert most éljük Erdély második metamorphosisát. Adjuk hát minél sűrűbben ifjú nemzedékünk kezébe, hogy okuljon belőle. A székely faj hűségéről tett tanúbizonyságot zágoni Mikes Kelemen (1690—1761), aki haláláig kitartott szeretett ura mellett a rodostói szomorú rabságban. A bujdosó Murces székely eredetét elárulja székelyesen zengő, fordulatos nyelvezete, mely a „Törökországi Levelekben“ csillan meg. E levelek máig is a magyar szépróza gyöngyei között ékeskednek. Szegény Mikes! hogy vágyott és sóvárgott a lelke ezért a gyönyörű és természeti kincsekben gazdag Székelyföld után! Hamvait hiába keresték s hiába is keresik, mert a törökországi közös sírban ismeretlen hőssé változott. Ő örökös hontalanságra van kárhoztatva, hogy beteljesedjék a költő szava: „Egyedül hallgatom tenger mormolását Tenger habja fölött futó szél zúgását Egyedül, egyedül A nagy bujdosok közül Nagy Törökországban. (Lévay József, Mikes). Székely volt az udavarhelymegyei Kénoson született Tösér János (1708—1772), unitárius lelkész, aki az erdélyi unitáriusokról írt történeti műveivel ma is nagy értéket jelent a magyar irodalomtörténetben. Erdély első bibliográfusai és irodalomtörténetünk első úttörői között foglal helyet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az első tudós társaság eszméje székely agyban született meg, még pedig felsőcsernátoni Bod Péter agyában. (1712—1769.) Méltó helyét elfoglalta ugyan a magyar irodalom nagyságai között, de székely volta nincs eléggé kihangsúlyozva. Szegény, harisnyás székely volt, aki a marhaőrzés mellett égve égett a tudományért. Vas szorgalommal gyűjtögette magyarigeni református parochiáján a magyar irodalom és tudomány munkásait hogy húszévi kitartó gyűjtés után kiadhassa életének legértékesebb művét a Magyar Athenász. Olyan munka ez, mely nélkül irodalomtörténetünk el sem képzelhető. Ebben rakta le a magyar irodalomtörténet fundamentumát. De mekkora volt még az a törekvése, mellyel elárvult, szép anyanyelvünket meg akarta tisztítani az idegen elemektől! És mily nagy a száma egyháztörténeti és hittudományi műveinek Ip .Székely volt zágoni Aranka György (1737—1817), királyi zárdlatbiró, aki nyélbeütöte az „Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaságot“ 1793-ban. Olyan időben hozta tető alá a nyelvművelő társaságot, amikor Magyarorzágon Besenyei és Révai ilyen irányú fáradozásai meddő kísérletekbe fulladtak. A Székelyföld öléből származik Baróti Szabó Dávid (1738—1819) aki a XVII-ik század kitűnő nyelvésze és a klasszikus verselés egyik legavatottabb mestere volt. A németesítő irány ellensúlyozására, ledorongolt édesanyanyelvünkön ,koccanok nélkül“ irtameg verseit. Még ma is fülünkbe cseng diák éveinkből ismert, de már elfelejtett hazafias tűztől izzó ódája: „Egy ledőlt diófához“. Székely katona család gyermeke volt a világszerte ismert Körösi Csoma Sándor (1784—1842), az ősmagyar haza lelkes kutatója és a tibeti nyelv nyelvtanának és szótárának legelső írója. Tudományos képzettségét a külföld is megbámulta és értékelte. Keleti utazásainak merész terveit meséknek tartották, de ő székely makacsággal és vas akarattal minden akadályt legyőzött. Tudományos dolgozatai felbecsülhetetlen értékűek úgy a magyar, mint az általános összehasonlító nyelvészet szempontjából. A világhírű ázsiai utazó tiszteletet és becsületet szerzett a székely névnek. A feledés fátyollá kezdi bevonni Aranyosrákosi Székely Sándort (1797—1854), aki székely nemes család sarja volt. Pályafutását, mint unitárius püspök fejezte be. Hivatalos kötelességei mellett a múzsának is hódolt. Helyét a magyar irodalomban már rég kijelölték, de csak akkorát, hogy nemsokára a felejtés gyoma födi be, pedig hes ő volt a magyar nemzeti eposz előfutárja és a nagy Vörösmartynak példáladó mestere. Éposz kísérletei mellett azonban örökké zengeni fognak a puritán unitárius templomokban az ő vallásos énekei. A székely szellemi tehetségek falánkszában foglalnak helyett a híres Bátyaiak: Bolyai Farkas (1775— 1856) és fia Bolyai János (1802—1860). Ők mind a