Erdélyi Szemle, 1938 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1938 / 1. szám

ketten a számok titokzatos és végtelen birodalmában dolgoztak és kutattak. Bolyai Farkas a szépirodalom mellett a parallellák nyitját feszegette, mely évszázadok óta a matematikai tudomány gordiusi csomója volt. Az öreg Bolyai ereje megtörött a százados probléma meg­oldásában, de „heurékát“ kiáltott a fia, János. A fiatal Bolyai is belebolondult az Euklides-féle geometriába és az ötödik postulátum bizonyításába, de végre is sike­rült neki behatolni a rejtélybe és 1831-ben diadalmasan elfoglalta helyét a matematikai lángelmék között. Te­hát ime a székely zseni egy kétezer éves problémát ol­dott meg az V. postulátum bebizonyításával. A nagyajtai szerény napilapokból emelkedett az uni­tárius püspöki méltóságig a székely „Vadrózsák“ sze­relmese és fáradhatatlan gyűjtője, Kriza János (1811— 1875). Székely mivoltának, székely fajának és a szé­kely névnek semmivel sem szerezhetett volna nagyobb hírnevet, mint azzal, hogy felkutatta, összehordta és csokorba kötötte a székely népköltészet örökszépségű termékeit, ,Vadrózsák“ címmel kiadott gyűjteménye nemzeti kincsünk, mely egy időben került napfényre az angol, francia és német népköltészet remekeivel. Talán egész természetes, hogy „Bekecs alatt Nyá­­rád tere é s több hozzá hasonló gyönyörű népdal, nem születhetett meg más szívben és ajkon, mint a fiatalon sírbaszállott székely írónknak szerelmes szivében, még pedig Szentiváni Mihály szivében (1813—1842). Ma is igen kedvelt népdalain kívül az ő szerkesztésében jelent meg a ,Remény” cím­ű zsebkönyv, mely egész irodalmi iskolát teremtett Erdélyben a mult század 40-es évei­ben. Történet és irodalomtörténetirók egész raja került ki a székely fajból, így a XIX. század kitűnő történet- és irodalomtörténetírói között foglal helyet szentgem­czei Jakab Elek (1820—1897), aki a XVI—XVIII. századi kéziratos verseskönyvek ismertetésével a magyar iroda­lomnak, Kolozsvár történetével és Udvarhelymegye tör­ténetével a magyar történetírásnak tett örökértékű szol­gálatot. Székely eredetű volt makfalvi Dózsa Dániel (1821— 1889) a székely raboalbánok regöse, aki a mult század második felében irodalmi és politikai tekintély volt. Köl­teményei, elbeszélései, regényei, hírlapi cikkei különféle folyóiratokban, újságokban és önálló kötetekben jelentek meg. Költő, képviselő, szerkesztő, és kúriai bíró volt. A székely faj népszerűségét növelte sokoldalú tevékenysé­gével. Székely nemes szülőktől származott Benkő Kálmán (1824­—1890), aki a mult században a Nemzeti Színház népszerű színésze és magyar színműirodalom jeles képvi­selője volt. Különösen hazafias ízű és népies színezetű ala­kításai örvendtek nagy közkedveltségnek. Mily mostohán közeli irodalomtörténetünk a tosiki „ földműves, székely szülőktől származó Bálint Gyulát, (1824—1894), aki csak egyszerű ferences páter volt, de szorgalmas munkásságáért méltóbb helyet érdemelne a magyar irodalomban. A kozmási születésű ferences atya lófő székelyekből alkotott gróf Corm­ini-féle gyalogezred katonapapja volt s mint ilyen ezredével bebarangolja Galíciát, ahol megtanult olaszul és németül. E nyelvek tudását arra használta fel, hogy az olasz és német klasz­­szikusokat átültette magyar nyelvre. Ugyancsak magyar nyelven szólaltatta meg Horatiust, Ovidiust és Phaed­­rust. Fordításai mellett eredeti költeményeivel is mara­dandó emléket hagyott maga után. Ezekben a vallásos érzetem a honfiúi szeretet és a természet örök szépségei jutnak kifejezésre. A XIX-ik század termelte ki a székely faj egyik leg­nagyobb, legfanatikusabb és legdemokratikusabb fiát, Báró Orbán Balázst (1829—1890), aki az udvarhelyszé­ki Lengyelfalvának szülötte. Az a hat kötetes munkája, mely „Székelyföld leírása“ címet viseli ma sem avult el értékben. Ebben szerencsésen fonódik egybe a székely író és székely tudós tehetsége. E hatalmas munka min­den sorából a székelység iránti rajongó szeretet sugárzik ki. Báró Orbán Balázs megbabonázott imádója volt a székely népnek, melyért önzetlenül dolgozott és küzdött utolsó leheletéig s a hálás utókor néha meg is gyújtsa sir­­ja fölött a megemlékezés világitó fáklyáját. Sietek és rohanok tovább, de hiába, nem tudom mind felölelni és sorba állítani a székely irodalmi nagy­ságokat és tudósokat. Mégis meg kell még említenem párat e szép székely rendből. Itt van a székely nyelvtehetségek példaképe, szent­­katolnai Bálint Gábor (1844—1913), aki miután keleti utazásaiban megtanulta a török, tatár, angol és mand­zsu nyelveket, a kolozsvári tudomány­egyetemen az ural­­altáji összehasoníitó nyelvészet tanszékét nyerte el. Még mondja valaki, hogy a székely nehezen tanul idegen nyelveket. Bálint Gábor és sok hozzá hasonló rég rácá­folt erre a tarthatatlan felfogásra. Székely volt bethlenfalvi és tivai Nagy Ferenc (1849 —1931) a székely nép és székely nyelvjárás szorgalmas kutatója. Sokoldalú irodalmi munkásságával saját fajá­nak érdekeiért fáradozott Csíkszeredán ahol a Takarék­­pénztár elnöke volt. Székelyudvarhely egyik büszkesége, fülei Szántó Lajos (1851—1910) a költészet és hirlapítás terén buz­­golkodott szép eredménnyel. Tancsafalvi Albert (18—1926), az én nemeslelkű igazgatóm a kolozsvári Honvéd uccai áll. el. iskolában, a székely faj nemes típusa véd. Lelki alkata Gárdonyira emlékeztet. „A családi apró örömök melegszívű poétája, székely fajának sok kedvességével, természetességével, egyszerűségével és szeretetreméltóságával. Egyházi éneket, vallási tárgyú költeményeket is irt. Az Unitá­rius Közöny házi poétája volt.“­­ A különféle szakirodalomban is kitüntették magu­kat a székelyek. Csikszentsimoni és ernyesi Lakatos Károly (1853—1914) a vadászirodalom kiváló képvise­lője székely ember volt. A madarászat és a vadászat kö­réből vett tanulmányai és élményei ma is aktuálisak. Gelencei székely szülők gyermeke volt Jancsó Be­nedek (1854­—1930), aki a közoktatásügy, nemzetiségi kérdés és történetírás terén szerzett hervadatlan babé­rokat. Számos munkája közül bennünket legközelebb­ről érdekel Erdély története, mely közvetlenül a halála után jelent meg az erdélyi könyvpiacon 1931-ben, hogy műve révén tovább éljen azon a földön, „amelynek ja­váért életének munkásságát áldozta.“ Még talán nem halványodott el az 1931-ben elhunyt marosszéki Jakab Ödön (1854—1931), „Erdély sirató­­jának“ képe. Szerény tanári működése mellett nagy szerepet játszott a magyar irodalmi életben. Többek kö­zött tagja volt az Akadémiának, Kisfaludi Társaság­nak, Petőfi Társaságnak, Erdélyi Irodalmi Társaság­nak. „Az irodalom minden ágában nagy sikereket ért el. Verseiben székely szülőföldjének rajongó szeerzete, a magyar hazafias érzések nyernek megható ki­fejezést. Prózai elbeszéléseiben a marosmenti magyar falvak vi­lágát rajzolta meg hol tréfás, hol megható színezettel. Színdarabjai a népélet érdekes alakjaival nyerték meg a közönség tetszését­. E végtelen sorozatból ki nem hagyhatom kisbaconi Benedek Elek apát. (1859—1929), a gyermek világ imá­­dottját, mesélő apostolát. A jóságos székely bácsi meny­nyi gyönyörűséget szerzett és szerez ma is székely-ma­gyar gyermekeinknek, ártatlan és kedves verseivel, el­beszéléseivel, regéivel, mondáival, legendáival és meséi­vel. Nem hiszem, hogy volna a székely magyar gyerme­kek között egy is, aki nem ismerné ezen áldottlelkű me­semondót. Gyermek műveinek se szeri, se száma. Hosz­­szú volna itt felsorolni azokat. Itt csak a megemlékezés fátyolét libbentem fel a magyar gyermek­irodalom egyik legnagyobb és legkedveltebb alakjáról. Székely volt felsőboldogfalvi Fülöp Áron (1861— 1920), „az utolsó székely hegedűs“, aki befejezte a nagy magyar epikusnak, Arany Jánosnak hun-monda ciklusát, „Attila fiai“ című munkájával. Méltóbb befe­jezést más nem is adhatott volna e fenséges műnek, mint egy székely író, aki rendíthetetlen híve volt a szé­kelyek hun leszármazásának, amely leszármazás ott él kitörölhetetlenül a székely szívekben. A történettudó­sok csak szőljék és sziporkázzanak kecsegtető és me­rész elméleteikkel, a nép tudatából azonban sohasem irthatják ki a hun leszármazást. 71- Úgy gondolom, hogy e hosszú székelyiró-sorból ki nem maradhat diák éveink legkedveltebb írója, a ba­­róti Gaál Mózes (1863—1936). Székelyföld szivéből in-3

Next