Erdélyi Szemle, 1938 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1938 / 1. szám
ketten a számok titokzatos és végtelen birodalmában dolgoztak és kutattak. Bolyai Farkas a szépirodalom mellett a parallellák nyitját feszegette, mely évszázadok óta a matematikai tudomány gordiusi csomója volt. Az öreg Bolyai ereje megtörött a százados probléma megoldásában, de „heurékát“ kiáltott a fia, János. A fiatal Bolyai is belebolondult az Euklides-féle geometriába és az ötödik postulátum bizonyításába, de végre is sikerült neki behatolni a rejtélybe és 1831-ben diadalmasan elfoglalta helyét a matematikai lángelmék között. Tehát ime a székely zseni egy kétezer éves problémát oldott meg az V. postulátum bebizonyításával. A nagyajtai szerény napilapokból emelkedett az unitárius püspöki méltóságig a székely „Vadrózsák“ szerelmese és fáradhatatlan gyűjtője, Kriza János (1811— 1875). Székely mivoltának, székely fajának és a székely névnek semmivel sem szerezhetett volna nagyobb hírnevet, mint azzal, hogy felkutatta, összehordta és csokorba kötötte a székely népköltészet örökszépségű termékeit, ,Vadrózsák“ címmel kiadott gyűjteménye nemzeti kincsünk, mely egy időben került napfényre az angol, francia és német népköltészet remekeivel. Talán egész természetes, hogy „Bekecs alatt Nyárád tere é s több hozzá hasonló gyönyörű népdal, nem születhetett meg más szívben és ajkon, mint a fiatalon sírbaszállott székely írónknak szerelmes szivében, még pedig Szentiváni Mihály szivében (1813—1842). Ma is igen kedvelt népdalain kívül az ő szerkesztésében jelent meg a ,Remény” című zsebkönyv, mely egész irodalmi iskolát teremtett Erdélyben a mult század 40-es éveiben. Történet és irodalomtörténetirók egész raja került ki a székely fajból, így a XIX. század kitűnő történet- és irodalomtörténetírói között foglal helyet szentgemczei Jakab Elek (1820—1897), aki a XVI—XVIII. századi kéziratos verseskönyvek ismertetésével a magyar irodalomnak, Kolozsvár történetével és Udvarhelymegye történetével a magyar történetírásnak tett örökértékű szolgálatot. Székely eredetű volt makfalvi Dózsa Dániel (1821— 1889) a székely raboalbánok regöse, aki a mult század második felében irodalmi és politikai tekintély volt. Költeményei, elbeszélései, regényei, hírlapi cikkei különféle folyóiratokban, újságokban és önálló kötetekben jelentek meg. Költő, képviselő, szerkesztő, és kúriai bíró volt. A székely faj népszerűségét növelte sokoldalú tevékenységével. Székely nemes szülőktől származott Benkő Kálmán (1824—1890), aki a mult században a Nemzeti Színház népszerű színésze és magyar színműirodalom jeles képviselője volt. Különösen hazafias ízű és népies színezetű alakításai örvendtek nagy közkedveltségnek. Mily mostohán közeli irodalomtörténetünk a tosiki „ földműves, székely szülőktől származó Bálint Gyulát, (1824—1894), aki csak egyszerű ferences páter volt, de szorgalmas munkásságáért méltóbb helyet érdemelne a magyar irodalomban. A kozmási születésű ferences atya lófő székelyekből alkotott gróf Cormini-féle gyalogezred katonapapja volt s mint ilyen ezredével bebarangolja Galíciát, ahol megtanult olaszul és németül. E nyelvek tudását arra használta fel, hogy az olasz és német klaszszikusokat átültette magyar nyelvre. Ugyancsak magyar nyelven szólaltatta meg Horatiust, Ovidiust és Phaedrust. Fordításai mellett eredeti költeményeivel is maradandó emléket hagyott maga után. Ezekben a vallásos érzetem a honfiúi szeretet és a természet örök szépségei jutnak kifejezésre. A XIX-ik század termelte ki a székely faj egyik legnagyobb, legfanatikusabb és legdemokratikusabb fiát, Báró Orbán Balázst (1829—1890), aki az udvarhelyszéki Lengyelfalvának szülötte. Az a hat kötetes munkája, mely „Székelyföld leírása“ címet viseli ma sem avult el értékben. Ebben szerencsésen fonódik egybe a székely író és székely tudós tehetsége. E hatalmas munka minden sorából a székelység iránti rajongó szeretet sugárzik ki. Báró Orbán Balázs megbabonázott imádója volt a székely népnek, melyért önzetlenül dolgozott és küzdött utolsó leheletéig s a hálás utókor néha meg is gyújtsa sirja fölött a megemlékezés világitó fáklyáját. Sietek és rohanok tovább, de hiába, nem tudom mind felölelni és sorba állítani a székely irodalmi nagyságokat és tudósokat. Mégis meg kell még említenem párat e szép székely rendből. Itt van a székely nyelvtehetségek példaképe, szentkatolnai Bálint Gábor (1844—1913), aki miután keleti utazásaiban megtanulta a török, tatár, angol és mandzsu nyelveket, a kolozsvári tudományegyetemen az uralaltáji összehasoníitó nyelvészet tanszékét nyerte el. Még mondja valaki, hogy a székely nehezen tanul idegen nyelveket. Bálint Gábor és sok hozzá hasonló rég rácáfolt erre a tarthatatlan felfogásra. Székely volt bethlenfalvi és tivai Nagy Ferenc (1849 —1931) a székely nép és székely nyelvjárás szorgalmas kutatója. Sokoldalú irodalmi munkásságával saját fajának érdekeiért fáradozott Csíkszeredán ahol a Takarékpénztár elnöke volt. Székelyudvarhely egyik büszkesége, fülei Szántó Lajos (1851—1910) a költészet és hirlapítás terén buzgolkodott szép eredménnyel. Tancsafalvi Albert (18—1926), az én nemeslelkű igazgatóm a kolozsvári Honvéd uccai áll. el. iskolában, a székely faj nemes típusa véd. Lelki alkata Gárdonyira emlékeztet. „A családi apró örömök melegszívű poétája, székely fajának sok kedvességével, természetességével, egyszerűségével és szeretetreméltóságával. Egyházi éneket, vallási tárgyú költeményeket is irt. Az Unitárius Közöny házi poétája volt.“ A különféle szakirodalomban is kitüntették magukat a székelyek. Csikszentsimoni és ernyesi Lakatos Károly (1853—1914) a vadászirodalom kiváló képviselője székely ember volt. A madarászat és a vadászat köréből vett tanulmányai és élményei ma is aktuálisak. Gelencei székely szülők gyermeke volt Jancsó Benedek (1854—1930), aki a közoktatásügy, nemzetiségi kérdés és történetírás terén szerzett hervadatlan babérokat. Számos munkája közül bennünket legközelebbről érdekel Erdély története, mely közvetlenül a halála után jelent meg az erdélyi könyvpiacon 1931-ben, hogy műve révén tovább éljen azon a földön, „amelynek javáért életének munkásságát áldozta.“ Még talán nem halványodott el az 1931-ben elhunyt marosszéki Jakab Ödön (1854—1931), „Erdély siratójának“ képe. Szerény tanári működése mellett nagy szerepet játszott a magyar irodalmi életben. Többek között tagja volt az Akadémiának, Kisfaludi Társaságnak, Petőfi Társaságnak, Erdélyi Irodalmi Társaságnak. „Az irodalom minden ágában nagy sikereket ért el. Verseiben székely szülőföldjének rajongó szeerzete, a magyar hazafias érzések nyernek megható kifejezést. Prózai elbeszéléseiben a marosmenti magyar falvak világát rajzolta meg hol tréfás, hol megható színezettel. Színdarabjai a népélet érdekes alakjaival nyerték meg a közönség tetszését. E végtelen sorozatból ki nem hagyhatom kisbaconi Benedek Elek apát. (1859—1929), a gyermek világ imádottját, mesélő apostolát. A jóságos székely bácsi menynyi gyönyörűséget szerzett és szerez ma is székely-magyar gyermekeinknek, ártatlan és kedves verseivel, elbeszéléseivel, regéivel, mondáival, legendáival és meséivel. Nem hiszem, hogy volna a székely magyar gyermekek között egy is, aki nem ismerné ezen áldottlelkű mesemondót. Gyermek műveinek se szeri, se száma. Hoszszú volna itt felsorolni azokat. Itt csak a megemlékezés fátyolét libbentem fel a magyar gyermekirodalom egyik legnagyobb és legkedveltebb alakjáról. Székely volt felsőboldogfalvi Fülöp Áron (1861— 1920), „az utolsó székely hegedűs“, aki befejezte a nagy magyar epikusnak, Arany Jánosnak hun-monda ciklusát, „Attila fiai“ című munkájával. Méltóbb befejezést más nem is adhatott volna e fenséges műnek, mint egy székely író, aki rendíthetetlen híve volt a székelyek hun leszármazásának, amely leszármazás ott él kitörölhetetlenül a székely szívekben. A történettudósok csak szőljék és sziporkázzanak kecsegtető és merész elméleteikkel, a nép tudatából azonban sohasem irthatják ki a hun leszármazást. 71- Úgy gondolom, hogy e hosszú székelyiró-sorból ki nem maradhat diák éveink legkedveltebb írója, a baróti Gaál Mózes (1863—1936). Székelyföld szivéből in-3