„Érted Vagyok”, 1996 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1996-02-01 / 1. szám
2 • 1996.február ngyek” A kereszt szimbolikája Az egyiptomi kultúra intézményeinek és múzeumainak pincéiben igen sok, a dinasztiák előtti Egyiptom idejéből származó női szobrocska porosodik és megy tönkre. Erre mutat rá minap megjelent, „Mi volt a fáraók előtt? Egyiptom ősanyáinak felfedezése” c. könyvében Doris Wolf. E szobrocskák egy részét keresztények és muszlimok semmisítették meg. Legtöbbjük kitárt, karú, ruhátlan asszonyt ábrázol „Az isteni anyaoroszlántól a férfihatalom jelképéig. A nagy szimbólumok eredete és változásai” c. könyvében Carola Meier-Seethaler pszichiáter igazolja, hogy az anyaistennő ábrázolásának ez a módja azoknak az ún. „női bálványoknak” a csoportját jellemzi, amelyek az ókőkorszak végéről és az újkőkorszak elejéről származnak, és amelyeket nagy számban találtak meg mindenütt az akkor lakott világ területein — más formacsoportok mellett, amelyekben az istennő például állóhelyzetben a mellei alatt keresztezi a karjait, vagy kezeivel körülfogja melleit és kiemeli őket. Léteznek olyan ábrázolások is, amelyeken az istennő nemcsak a karjait tárja ki, hanem karjaival párhuzamosan a lábait is szétrakja, ami egyesek szerint a szerelmi aktusra történő felhívásként, mások szerint a szülés testhelyzeteként értelmezendő. (Erre az ábrázolásra emlékeztet a kettős szárú kereszt, pl. az ún. Lotharingia-kereszt.) Ez a gesztus kezdettől fogva kettős szimbolikát hordoz. Egyfelől a szerelem vagy az anyaság istennőjeként mutatja be a nőt, aki kitárja karjait, hogy szeretetteljesen átöleljen, vagy meg is áldjon egy másik embert — egy gyermeket, egy barátnőt vagy (különösen ott, ahol a szexuális aspektus ezt kézenfekvővé teszi) a kedvesét —, ugyanakkor azonban a gyermek vagy a szeretett személy számára az odafordulás e gesztusában ott van az egész világ. Ebből eredően a függőlegesen álló test és a vízszintesen kiterjesztett karok egyidejűleg a négy égtájat is reprezentálják, tehát a mindenség dimenzióit. Ezt a kozmikus jelentést különösen ott kell feltételeznünk, ahol egyenlő szárú kereszttel találkozunk. Ilyen keresztek nagy számban találhatók már az ősember jégkorszaki sziklabarlangjaiban. A kerékkereszt különböző formái (innen származik a horogkereszt is) „a világrend dinamikus aspektusát” szemléltetik. Az újkőkorszak óta létezik — főként az egyenlő szárú — kereszt kisplasztikaként is; feltehetően amulettként vagy a gonosz hatalmak elleni védőjelként viselték. Ezek a leletek egy anyaközpontú kultúra dokumentumai; egy olyan kultúráé tehát, amelynek középpontjában a szerető asszony és anya áll, és amely szorosan kapcsolódik az ember helybenlakóvá válásához. Ennek a csodálatosan békés, háborútól és elnyomástól messzemenőn mentes kultúrának a belső gyengesége abban állt, hogy ez sem tudott megszabadulni attól a vallásosságtól, amelynek tartozéka az áldozatbemutatás. Késő korokig akad benne példa még az emberáldozatra is. Hadd emlékeztessünk a híres anémoszpílai leletre a mínoszi Krétán; ez egy papnő által irányított emberáldozati jelenetet szinte fényképszerűen őriz, mivel azt a kis templomot, amelyben az áldozatbemutatásra sor került, éppen az áldozat megölésének pillanatában döntötte romba egy földrengés, betemetve és évezredeken át megőrizve a jelenetet. De az árják előtti, a szárazföldön élő, szintén anyaközpontúan szerveződött őslakosságra nézve is maradtak fenn olyan — később az árja-görög istenvilággal összefonódott — mítoszok, amelyek homályos bizonyságai a gyermek- és emberáldozat kultuszának. Az anyaközpontú kultúrának ezt a sötét fejezetét többnyire sajnos elsikkasztják a feministák, Doris Wolf és Meier-Seethaler is. Pedig benne találhatjuk meg annak előfeltételét, hogy ezek a kultúrák már vagy elpusztultak, mielőtt idegen hódítók megszállták a vidéket (mint pl. Kréta esetében), vagy áldozataivá váltak annak a bűvöletnek, amely az idegen hódítókból kisugárzott, és ezért össze tudtak olvadni a hódítók háborús és elnyomó „kultúrájával”. Hiszen legtöbbször csaknem varratmentesen felszívódtak e még nem letelepedett, nomadizáló, harcos pásztortörzsekkultúrájában”, amint Görögország, Perzsia és India árja hódítóiban találkozunk velük a Kr. e. 3. évezred vége óta. Doris Wolf elborzasztó módon mutatja be, hogy ezek a hódítók milyen brutalitással verték szét, ill. asszimilálták az anyaközpontú kultúrákat. A patriarchális szervezettségű hódítóknak a női szerelem és szerelemerő jelképei elleni harcára vezethető vissza az ún. „fáraói körülmetélés” (amelynek során — először a királyi ház asszonyainál — eltávolították a csiklót és a külső szeméremajkakat), de az özvegyek megölése is. De hogyan volt lehetséges az eredetileg anyaságközpontú öntudatos nőket úgy befolyásolni, hogy ezt a borzalmas csonkítást nem csupán megkötözve és fogcsikorgatva viselték el esetről esetre, hanem egy évezredeken át tartó, Egyiptomban az ENSZ-tilalom ellenére mindmáig élő és legalábbis részben maguk a nők által viselt szokás és rítus jöhetett létre belőle? Hogy ezt elérhessék, a hódítóknak a korai anyaközpontú kultúra rejtetten meglévő szadomazochista vonásaihoz kellett tudni kapcsolódniuk, ahogyan ezek a vonások a jellegzetes, ember- és gyermekáldozatokat is magában foglaló vallásosságban kifejeződtek. A perzsák — s ezt később különösen a rómaiak és a karthágóiak vették át — züllesztették a keresztet mint a női szerelem és a világot megnyitó anyai odafordulás jelképét egy kínokkal teli és szégyenletes kivégzés eszközévé. Ez a kivégzési mód valószínűleg a karóba húzásból fejlődött ki, de egyáltalán nem utasítható el, sőt (különösen Doris Wolf kutatásainak fényében) inkább valószínűnek kell tartanunk, hogy e kivégzési mód „feltalálásában” — tudatosan vagy öntudatlanul — szerephez jutott az a gondolat is, hogy minden lázadó kivégzésével egyidejűleg a régi anyaszimbólumot is lejárassák, hiszen az a leigázandó kultúrát képviselte. Amikor az elítélt a szerelem- és anyaistenség tipikus testtartásában — mintegy annak paródiájaként — mindenki szeme előtt kínos halált hal, akkor újból és újból demonstrálják a férfi-állami gyilkoló hatalomnak az anyaközpontú kultúrán aratott győzelmét. Csak a keresztszimbolika ezen anyaközpontú eredete alapján magyarázható, hogy ez a kínzó- és kivégzőeszköz a kereszténységben az üdvösség és a megváltás világát átfogó szimbóluma Georg Bäudler Az anyaistenség halálos paródiája Hogyan fajult a női szerelem jelképe férfi kínzóeszközzé? ____________