„Érted Vagyok”, 1996 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1996-02-01 / 1. szám

2 • 1996.február ngyek” A kereszt szimbolikája Az egyiptomi kultúra intézményei­nek és múzeumainak pincéiben igen sok, a dinasztiák előtti Egyiptom ide­jéből származó női szobrocska poro­sodik és megy tönkre. Erre mutat rá minap megjelent, „Mi volt a fáraók előtt? Egyiptom ősanyáinak felfedezé­se” c. könyvében Doris Wolf. E szob­rocskák egy részét keresztények és muszlimok semmisítették meg. Leg­többjük kitárt, karú, ruhátlan asszonyt ábrázol „Az isteni anyaoroszlántól a férfihatalom jelképéig. A nagy szim­bólumok eredete és változásai” c. könyvében Carola Meier-Seethaler pszichiáter igazolja, hogy az anyais­tennő ábrázolásának ez a módja azok­nak az ún. „női bálványoknak” a cso­portját jellemzi, amelyek az ókőkor­­szak végéről és az újkőkorszak elejéről származnak, és amelyeket nagy szám­ban találtak meg mindenütt az akkor lakott világ területein — más forma­csoportok mellett, amelyekben az is­tennő például állóhelyzetben a mellei alatt keresztezi a karjait, vagy kezeivel körülfogja melleit és kiemeli őket. Lé­teznek olyan ábrázolások is, amelye­ken az istennő nemcsak a karjait tárja ki, hanem karjaival párhuzamosan a lábait is szétrakja, ami egyesek szerint a szerelmi aktusra történő felhívásként, mások szerint a szülés testhelyzeteként értelmezendő. (Erre az ábrázolásra em­lékeztet a kettős szárú kereszt, pl. az ún. Lotharingia-kereszt.) Ez a gesztus kezdettől fogva kettős szimbolikát hordoz. Egyfelől a szere­lem vagy az anyaság istennőjeként mu­tatja be a nőt, aki kitárja karjait, hogy szeretetteljesen átöleljen, vagy meg is áldjon egy másik embert — egy gyer­meket, egy barátnőt vagy (különösen ott, ahol a szexuális aspektus ezt ké­zenfekvővé teszi) a kedvesét —, ugyanakkor azonban a gyermek vagy a szeretett személy számára az odafor­­dulás e gesztusában ott van az egész világ. Ebből eredően a függőlegesen álló test és a vízszintesen kiterjesztett karok egyidejűleg a négy égtájat is reprezentálják, tehát a mindenség di­menzióit. Ezt a kozmikus jelentést különösen ott kell feltételeznünk, ahol egyenlő szárú kereszttel találkozunk. Ilyen ke­resztek nagy számban találhatók már az ősember jégkorszaki sziklabarlang­jaiban. A kerékkereszt különböző for­mái (innen származik a horogkereszt is) „a világrend dinamikus aspektusát” szemléltetik. Az újkőkorszak óta léte­zik — főként az egyenlő szárú — ke­reszt kisplasztikaként is; feltehetően amulettként vagy a gonosz hatalmak elleni védőjelként viselték. Ezek a leletek egy anyaközpontú kultúra dokumentumai; egy olyan kultúráé tehát, amelynek középpont­jában a szerető asszony és anya áll, és amely szorosan kapcsolódik az ember helybenlakóvá válásához. En­nek a csodálatosan békés, háborútól és elnyomástól messzemenőn mentes kultúrának a belső gyengesége abban állt, hogy ez sem tudott megszaba­dulni attól a vallásosságtól, amelynek tartozéka az áldozatbemutatás. Késő korokig akad benne példa még az emberáldozatra is. Hadd emlékeztes­sünk a híres anémoszpíl­ai leletre a mínoszi Krétán; ez egy papnő által irányított emberáldozati jelenetet szinte fényképszerűen őriz, mivel azt a kis templomot, amelyben az áldo­zatbemutatásra sor került, éppen az áldozat megölésének pillanatában döntötte romba egy földrengés, bete­metve és évezredeken át megőrizve a jelenetet. De az árják előtti, a szá­razföldön élő, szintén anyaközpontú­­an szerveződött őslakosságra nézve is maradtak fenn olyan — később az árja-görög istenvilággal összefonó­dott — mítoszok, amelyek homályos bizonyságai a gyermek- és emberál­dozat kultuszának.­ Az anyaközpontú kultúrának ezt a sötét fejezetét többnyire sajnos elsik­kasztják a feministák, Doris Wolf és Meier-Seethaler is. Pedig benne talál­hatjuk meg annak előfeltételét, hogy ezek a kultúrák már vagy elpusztultak, mielőtt idegen hódítók megszállták a vidéket (mint pl. Kréta esetében), vagy áldozataivá váltak annak a bűvöletnek, amely az idegen hódítókból kisugár­zott, és ezért össze tudtak olvadni a hódítók háborús és elnyomó „kultúrá­jával”. Hiszen legtöbbször csaknem varratmentesen felszívódtak e még nem letelepedett, nomadizáló, harcos pász­tortörzsek­­kultúrájában”, amint Gö­rögország, Perzsia és India árja hódí­tóiban találkozunk velük a Kr. e. 3. évezred vége óta. Doris Wolf elborzasztó módon mu­tatja be, hogy ezek a hódítók milyen brutalitással verték szét, ill. asszimi­lálták az anyaközpontú kultúrákat. A patriarchális szervezettségű hódítók­nak a női szerelem és szerelemerő jel­képei elleni harcára vezethető vissza az ún. „fáraói körülmetélés” (amelynek során — először a királyi ház asszo­nyainál — eltávolították a csiklót és a külső szeméremajkakat), de az özve­gyek megölése is. De hogyan volt lehetséges az erede­tileg anyaságközpontú­ öntudatos nőket úgy befolyásolni, hogy ezt a borzalmas csonkítást nem csupán megkötözve és fogcsikorgatva viselték el esetről eset­re, hanem egy évezredeken át tartó, Egyiptomban az ENSZ-tilalom ellené­re mindmáig élő és legalábbis részben maguk a nők által viselt szokás és rítus jöhetett létre belőle? Hogy ezt elérhes­sék, a hódítóknak a korai anyaközpon­tú kultúra rejtetten meglévő szadoma­­zochista vonásaihoz kellett tudni kap­­csolódniuk, ahogyan ezek a vonások a jellegzetes, ember- és gyermekáldo­zatokat is magában foglaló vallásos­ságban kifejeződtek. A perzsák — s ezt később különösen a rómaiak és a karthágóiak vették át — züllesztették a keresztet mint a női szerelem és a világot megnyitó anyai odafordulás jelképét egy kínokkal teli és szégyenletes kivégzés eszközévé. Ez a kivégzési mód valószínűleg a karóba húzásból fejlődött ki, de egyáltalán nem utasítható el, sőt (különösen Doris Wolf kutatásainak fényében) inkább valószínűnek kell tartanunk, hogy e kivégzési mód „feltalálásában” — tu­datosan vagy öntudatlanul — szerep­hez jutott az a gondolat is, hogy min­den lázadó kivégzésével egyidejűleg a régi anyaszimbólumot is lejárassák, hi­szen az a leigázandó kultúrát képvi­selte. Amikor az elítélt a szerelem- és anyaistenség tipikus testtartásában — mintegy annak paródiájaként — min­denki szeme előtt kínos halált hal, ak­kor újból és újból demonstrálják a fér­fi-állami gyilkoló hatalomnak az anya­központú kultúrán aratott győzelmét. Csak a keresztszimbolika ezen anya­központú eredete alapján magyarázha­tó, hogy ez a kínzó- és kivégzőeszköz a kereszténységben az üdvösség és a megváltás világát átfogó szimbóluma­ Georg Bäudler Az anyaistenség halálos paródiája Hogyan fajult a női szerelem jelképe férfi kínzóeszközzé? ____________

Next