„Érted Vagyok”, 1996 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1996-02-01 / 1. szám

A helyes isten kapcsolat­ tá válhatott. A kereszt üdvösségszim­bolikája ugyanis sok évezreddel idő­sebb, mint kínzóeszközzé történt átala­kítása, és ez a szimbolika a keresztény hitben új módon jut felszínre. Ha viszont Jézus kereszthalálát en­gesztelő áldozatként és engesztelő ha­lálként értelmezzük, akkor az árja hó­dítók gondolkodási modelljében moz­gunk, de a nőiben-anyaiban a Gonosz tűzzel-vassal kiirtandó principiumát látták. Ebből a szemszögből az Isten Fiának kereszthalála a férfi fény­hős­nek a női­ archaikus homályon, az ösz­­tönösségen és a bőnön aratott, mártír­szerű bátorsággal kivívott, végérvé­nyes győzelmét jelenti. Hiszen így értelmezte a svájci jogtörténész és ant­ropológus, Johann Jakob Bachofen, az anyaközpontú kultúrák első felfedezője is a „homályos” matriarchátus átala­kulását „világos” patriarchátussá — mindenekelőtt „Az anyajog” c. 1861- ben megjelent könyvében. Az ártatlan Istenfiú kereszthalála engesztelést nyújtott a teljes múltért; a kereszt mint a női­ archaikus homály jelképe végle­gesen vereséget szenvedett, és átala­kult férfi harci és győzelmi jelvénnyé, amint azt Konstantin császár katonái sisakjára és pajzsára festtette. Ám a teológia tudományában ma­napság szerencsére egyre inkább tuda­tossá válik, hogy Jézus halálának en­gesztelő halálként történő értelmezése megtalálható ugyan az Újszövetség­ben, mindazonáltal más értelmezései régebbiek és még szélesebben vannak alátámasztva; így például Jürgen Ro­­loff a „kontraszt-séma” és az „üdvtör­­téneti­ oksági séma” értelmében ma­gyarázza a kereszthalált, Rudolf Schnackenburg pedig Jánosi kinyilat­­koztatási sémaként”. Ezekben Jézus halála nem a megváltás borzalmas-fáj­dalmas eszköze, hanem az a hely és az az esemény, ahol és amelyben Isten új módon nyilatkozik meg szeretetként. Ezzel visszájára fordítják a kereszt szimbolikájának a perzsák által végre­hajtott agresszív lezüllesztését. Ennek a Jézusnak a kereszthez szögezett kar­jai még a kínzás fáján is szeretően kitárva jelennek meg. Az ölés patriar­chális tombolása közepette, amely bor­zalmas emberáldozat-szertartást visz végbe a római isten-császár és annak férfi-állami ölési hatalma tiszteletére, a cinizmus, vér és könnyek e homálya közepette Jézus kitárt karjaiban a régi anyaistenség ragyog fel ismét. Olyan erővel és áthatolhatatlansággal rendel­kezik immár, hogy mellette (vagy talán a háta mögött, elrejtőzve az Anémosz­­pília melletti Juhta-hegység lábainál meghúzódó kis templomban) nem le­hetséges már az ölés — sem háború­ban, sem kivégzésként, sem ember vagy állat áldozati megöléseként. A Jézus kitárt karjaiban megjelenő szerelem- és anyaistenség legyőzi és meggyógyítja az évmilliós áldozati val­lásosság homályát is, amely az ókőkor­­szaki erőszak- és vadászati ölés bűvöle­tének maradványaként még az anyaköz­pontú kultúrákat is elhomályosította a letelepedés korszakában. Csak most tud a kereszt — még a haldoklás közepette is szeretően kitárt emberi karok jelké­peként — az üdvösség igazi jelképévé válni egy olyan emberiség számára, amelynek túlélését minden tekintetben (ökológialag, gazdaságilag, politikailag) fenyegeti az erőszak jelensége. Fordította: In­es Forrás: Publik-Fórum, 1994/8. A szerző a katolikus teológia és a didaktika professzora az Aacheni Műszaki Főiskolán. Gondolatainak részletes megalapozása megtalálható „Ölni vagy szeretni. Erőszak és erő­szakmentesség a vallásban és a ke­reszténységben” c. könyvében (Kö­­sel-Verlag, 1994). Kovács László Isten nem szolgákat akar — A vallásos félelem — Láttatok-e félő, remegő gyermeket, amint védelmet keres anyjánál? Láttatok-e megfélemlített nőt, fájdalomtól eltorzult arcú férfit? Láttatok-e félelmében kétrét hajló öreget? Aki már látott félelemtől reszkető embert és aki már maga is megélt páni félelmeket, az fel tudja fogni, hogy mi ez az emberi szívben megbújó iszonyat, s annak lábai alatt olyan mélység nyitik meg, mely sohasem fog bezárulni, hacsak nem a félelem nélküli jóság irányában. 1. Mitől félünk? Soroljam? Félünk a sötétségtől, a villámlástól és menny­dörgéstől, az árvíztől, a téli fagytól és a nyári hőgutától, a kitaposatlan úttól, a sugárzástól, az atomenergiától. Félünk a mérges gombától, a dzsungeltól és a hínártól, a virágportól, a drogoktól, a szálkától és tüskétől, a zuhanó fától. Félünk a farkastól, a kígyótól, a póktól, a patkánytól, a varangyos békától, a vírustól. Félünk az emberektől. Félünk a szellemektől. Félünk az Istentől. Félünk a betegségtől, a szenvedéstől, a haláltól. Félünk a büntetéstől, a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlen­­ségtől, az ismeretlentől, az elszakadástól, a közelgő veszély­től, az ártó erőktől. Mitől félünk? Félünk a fizikai, kémiai, biológiai, szellemi, vallási, politikai stb. erőktől, melyek veszélyt jelentenek ránk. 2. Mi a félelem? A félelem valamely közelgő veszély okozta szorongó érzés (M. Értelmező Szótár). A veszélyhelyzet szubjektív átélése (Ranschburg J.). A három velünk született érzelem, félelem, harag, szeretet egyike (Watson). 3. Miért félünk? Erich Fromm az emberi létben keresi az okot. Úgy tudja, a döntő tény az ember létében az, hogy kiemelkedett a természettel való eredeti egység állapotából, így meghaladja a természetet, de egyben része is marad annak. Az ember döntő problémája, hogy kiemelkedve a természetből az el­különültség élménye szorongást vált ki belőle, mert fenye­getve és egyedül érzi magát. Ezért vágyik vissza az eredeti egység állapotába. Eugen Drewermann az ember öntudatra ébredésében látja az okot. Az emberréválás folyamatában nem a biológiai tényt kell figyelembe venni, hanem azt, hogy öntudatával az ember a soha el nem múló félelem tartományában fogja fel saját helyzetét a földön. Tudja, hogy egy napon meg kell halnia. A Biblia a bűnbeesésben látja a­ félelem kezdetét. A félelem azért van, mert Ádám és Éva ettek a tiltott fa gyümölcséből. Tény, hogy vannak ártó erők, amiket az ember felismer, sőt vannak, amiket maga az ember idéz elő. fitted vagyok” 1996. február 1­3

Next