„Érted Vagyok”, 2018 (29. évfolyam, 1-6. szám)
2018-02-01 / 1. szám
2 • 2018. február Tanulmány Az ismeretlen férfi a kereszten Az egyház az emberi vallásosság ügyvédje Nem, a tehenek nem lilák. Állítólag ez a szóbeszéd járta a német diákok körében. Vagy ez csak tréfa azzal kapcsolatban, hogy az emberek már csak a reklámokból ismerik a teheneket, a természetből nem? Mindenesetre jól kigondolt tréfa, ha az. De sajnos nem tréfa az a tapasztalat, amelyre hitoktatók tesznek szert, amikor diákjaikkal meglátogatnak egy templomot. Ilyenkor csodálkozást kifejező felkiáltások hangzanak el: „De hát ki függ azon a gerendán?” Ez naponta megtörténik. A különbség: A tehenek számára közömbös lehet, az egyház számára nem. A lila színű tehén és az ismeretlen férfi a kereszten ezidáig példátlan mértékű kulturális törést mutat be. Ha egy előadásomon, amelyet több mint száz hallgató látogat, megkérdezem, ki olvasott valaha is egyetlen klaszszikus szöveget, akár Thomas Manntól, Dosztojevszkijtől, Camus-től, Hölderlintől vagy bárki mástól, rendszerint senki nem jelentkezik, vagy csak egyetlen valaki. Ha Platón, Luther, Mórus Tamás, Shakespeare, Hegel vagy Schiller nevét említem, gyakorlatilag nincsen semmilyen asszociációjuk. Elképesztően sok olyan diák hagyja el az iskolát jeles érettségivel, aki már nem képes követni és kritikusan megítélni egy szöveg érvelését. A mai egyetemisták jó harmada nem képes nyelvtanilag helyesen és logikailag követhető mondatokkal megírni egy dolgozatot. A tendencia erősen nő. Az internet, az SMS-ek és TV előtti szórakozás egyre inkább fölöslegessé teszi az olvasást, a megértést és a gondolkodást. Mindezt mások intézik el számunkra: a Google, a piac, a különféle adminisztrációk. Ez kényelmes, és megkímél az önálló gondolkodás fáradságától. Miután a gépek messzemenően fölöslegessé tették a testi munkát, jelenleg a számítógép és az internet helyettesíti a gondolkodást. Csak az a fontos, hogy tudjuk, hogyan kell használni a keresőprogramot. A globalizált világ csak előrefelé tekint, alapvető ismertetőjegyei a „projekt”, a „vízió”, a „célorientáltság” és a „hatékonyság”. Ehhez korlátlan szabadságokra van szükség, pénzre és információkra, nem pedig hagyományos tapasztalatokra, illetve rugalmasságra és alkalmazkodóképességre, nem pedig a hagyományokhoz való ragaszkodásra. Ez utóbbiak a nemzeti gyásznapok, a lövészegyletek és az ún. népzene zugaiban maradnak fönn valahogy. Ez a „hagyományvesztés” hatalmas erővel érinti az egyházat. Az üdvösség régi intézményét, amely Isten szeretetének üzenetét hirdeti, oly módon veszik kutyába, hogy az már több mint kínos. Legalábbis azok számára, akik még kötődnek az egyházhoz. Az egyház már régóta nem indít kritikára vagy polémiára, sokak számára egyszerűen közömbös. A kereszténység úgy hat, mint egy öreg nagynéni, aki időnként még meghív egy teára, de az ember örül, ha mielőbb megszabadul tőle. Az a magától értetődőség, amellyel az ember valaha keresztény volt, rég a múlté. Időközben nemcsak a kereszténység iránti érdeklődés ment veszendőbe, hanem gyakran már az alapvető ismeretek is hiányoznak a tekintetben, hogy létezik az egyház, hogy mit akar és tulajdonképpen mire jó. Ma lehetséges vallás nélkül élni. Sőt nyilvánvalóan jobban élni, mert akkor eltűnnek bizonyos kellemetlen kérdések, az egyházi adó, a vasárnapi kötelezettség és a kínos beszélgetések. A célszerűen megszervezett társadalom számára inkább zavaró tényező a vallás. Ideje és szabad ideje úgysincs már senkinek. Miért bocsátkozna még bele az ember olyan komplikált dolgokba, mint a vallás? Az egyházak nemigen reagálnak erre a példátlan vallásvesztésre. „Strukturális reformokat” hajtanak végre, vagyis egyházközségeket és egyházkormányzati egységeket vonnak össze. Különben „a megszokott üzletmenet” zajlik, ahogyan Helmuth Schmidt ny. kancellár mondta egyszer az egyházakra vonatkozóan. Ilyen helyzetben bármely konszernben megkongatnák a vészharangot. Azonnal költséges intézkedéseket vezetnének be: bekapcsolnák a vállalkozói tanácsot, felülvizsgálnák a termékpalettát, meginterjúvolnák az ügyfeleket, kicserélnék a menedzsmentet. Az egyházakban azonban egyenesen meghökkentő nyugalom uralkodik, a felső vezetés ténylegesen nem is észleli a gyors jelentőségvesztést. Hiszen az egyházközségekben, gyülekezetekben minden olyan kedvesen zajlik. És persze nyilvánvalóan hiányzik bárminemű innovációs nyomás. Mert ugye mindaz, ami fontos, mindig is adva volt és van a Bibliában és a Hitvallásban. Mit kellene itt megváltoztatni? LEGYEN világos. Az egyház már nem teljesíti kulturális feladatát. A kereszténység az élet semmilyen területén sem hagy felismerhető nyomokat. Az istentiszteletek éppúgy kiürülnek, mint a papi szemináriumok és a teológiai fakultások. A gyülekezetekben szinte csak öreg emberek vannak. A katolikus gyónás néhány évtized alatt csaknem megszűnt, az egyházi esketések száma egy nemzedék alatt megfeleződött. Hollandiában az összes templomok több mint 60%-át eladták, az esseni érsekségben mindössze tíz éven belül csak kb. száz templom marad meg a háromszázból. Tapasztalati vizsgálatok bizonyítják, hogy Németországban a legtöbb diák gyengeségként értékeli a hitet, a kereszténységet pedig elavult babonának tartja. Nyilvánvaló, hogy a kereszténység már nem ér el az emberek szívéhez. De hát nem a szeretet keresztény eszméje a legnagyobb, a legmeggyőzőbb és legfontosabb eszme-e, amely valaha ebbe a világba érkezett? Isten jóságának és a megszabadult életnek a gondolatát nem akarjuk már hallhatóan és mindenki számára érthetően továbbadni? Tulajdonképpen mi történik akkor, ha már nem adjuk tovább hagyományos formákban, szimbolikusan a megváltást, az üdvösséget, az élet értelmét? Nos, nyilván nem történik katasztrófa, ezt a vesztséget gyakran nem is lehet közvetlenül érzékelni. De az élet szegényebbé, örömtelenebbé, a szó szoros értelmében nyomasztóbbá válik, ha már nem léteznek megfelelő helyek és megfelelő nyelvi eszközök a nagy tapasztalatok és a nagy kérdések kifejezésére. Mert hiszen azok a nagy kérdés k.