Esti Budapest, 1952. november (1. évfolyam, 180-203. szám)
1952-11-01 / 180. szám
4 Tavaszka cseh lány, a prágai Károly Egyetem magyarszakos hallgatója, teljes nevén Machalicka Jaroslava. Jaroslava: komoly név, hoszszú név, így hát röviden csak Járkának, becézik társai, nekünk is ezen a néven mutatkozott be, amikor leszálltunk Prágában a repülőgépről. Elénk perdült, s mint egy szélfútta bokor, minden ízében reszketett az örömtől, hogy magyarokat, „igazi” magyarokat ismerhet meg, s pláne írókat, akiknek tolmácsa lehet és kipróbálhatja rajtuk magyar nyelvtudását. Hát bizony, ha meg nem mondja, hogy mindössze két éve tanul magyarul a prágai egyetemen él, azelőtt egy szót sem értett ebből a gyönyörű nyelvből — azt hihettük volna, hogy magyar lány, aki egy kicsit, elfelejtett anyanyelvén, mert csak ritkán beszélhet rajta. De nem: Jarka színtiszta cseh lány! Magyar emlék mindössze annyi volt a családjában, hogy édesapja valaha régen Salgótarjánban dolgozott mint bányász és onnan hozott magával egy-két magyar szót. Apja már nem él, anyja sem . Jarka nagymamájánál lakik, részint ő is tartja el, egyetemi elfoglaltsága mellettez nem könnyű dolog, különösen, ha egy olyan nehéz nyelv titkaival kell megbirkóznia naponta, mint a mienk. De hogy is jutott eszébe magyarul megtanulni? Úgy, hogy beleszeretett Petőfibe! Ilyen egyszerű a dolog? Nem egészen, mert Petőfit már elég régen ismerik a csehek, elég régi fordítások is vannak és a csehek legnagyobb költője, Jan Neruda nagy tisztelője volt a mi Petőfinknek, fordított is tőle, lelkesedett érte. Csakhogy mindez afféle irodalomtörténeti adat volt, egy-két tudós magánügye. Most azonban mi a helyzet? Láttam egy képet, mely a csehszlovákiai magyarok szövetségének egyik gyűléséről készült és ott a vörös drapérián egymás mellett lehet látni Gorkij, Fucik és Petőfi megnagyított arcképét ők hárman néztek le a gyűlésteremre, ahol nyilván az ő szellemükben folyt a vita mindennapi életünk nagy kérdéseiről és többek között az irodalomról is. Jarka fiatal, erős szívében, okos szemében ez a három író eggyé olvadt: egyet jelent neki. Oroszul nem volt nehéz megtanulni, hogy Gorkijt eredetiben olvassa. Fucik minden fiatal cseh mindennapi olvasmánya — de Petőfi nyelvét is meg kell tanulni, hogy valamikor majd továbbadja Petőfi szerelmét a cseheknek, akik most már nemcsak az egész Petőfit, hanem az egész haladó magyar irodalmat is meg akarják ismerni. Jarkában ez a vágyolyan fokon volt meg, hogy bátran nekivágott az ismeretlen nyelvnek és ma már a nehezén túl van. Petőfi kezén jutott be a nyelvtan útvesztőibe, a rendhagyó és hiányos igék kelepcéibe, a tárgyas és tárgyatlan igeragozás bonyodalmaiba és Petőfi kezén ki is keveredett belőlük: „legyőzte a nehézségeket” — mint mondja. Szinte észre sem vette, egyszercsak értette teljesen az ő legkedvesebb költőjét, Petőfit és íme, most velünk is milyen jól el tud beszélgetni! Miről is? Természetesen Petőfiről! — Azt hiszem , mondja óvatosan válogatva a szavakat és ügyesen egymás mellé rakva. — Petőfi ugyanazt jelenti a magyar népnek, mint nekünk Neruda. És ez fordítva is igaz: Neruda a magyaroknak is mond annyit mirólunk, mint Petőfi a magyarokról nekünk... Most írtam egy dolgozatot, amelyben feldolgoztam Petőfi és Neruda elvi barátságát és egyezéseit. És azután elolvastam Illyés Gyula szép Petőfi-könyvét, amely rövidesen csehül is megjelenik. De ismerem Révai József Petőfi-tanulmányait is, sőt én már olvastam egyéb könyveit. A cikkeit is, amelyek megjelennek a folyóiratokban. Most elhallgat. Aztán megkérdi, nem volt-e hiba a beszédében. Hát volt? Valóságos mintamondatok ezek! Felbátorodik és tovább beszél. — Különben találtunk három Petőfi-fordítást Nerudától. Lehet, hogy ezért is szerettem meg annyira őt. És azután azért, hogy olyan egyszerű. Mi az egyetemen Petőfiből tanulunk magyarul. Nem olyan mondatokat írunk le, hogy „az asztal magasabb és szebb, mint a szék”, hanem azt, hogy: „Szabadság, szerelem: e kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom az életet, szabadságért föláldozom, szerelmemen” — (Haja tövéig elpirul és gyorsan folytatja). — Ez egyszerű is meg szép is és igaz is. Kevés költő van, aki, ilyen jól és tömören ki tudta volna fejezni azt, amiért minden ember küzd. És azt is hiszem, hogy ebben a néhány sorban benne van az is, amiért most mi harcolunk. Felírhatjuk a békezászlóra is, ezt a Petőfi-verset, igen?... Mert Petőfinek minden verséből, amelyet eddig olvastam, ez a derűs optimizmus látszik ki Egy verset megpróbáltam cseh nyelvre fordítani, de ez még nehezen megy. Olvasok magyar népmeséket és Jókait, meg Mikszáthot és az eredetit összehasonlítom a fordítással. Ez nagyon izgalmas. Észrevettem hogy ezek a fordítások agy kicsit régiek, ezért újra kell fordítani őket. Este a Nemzeti Színházba mentünk és Jarka tolmácsolta nekünk a Smetana-opera szövegét: „Brandenburgiak Csehországban”. Oh, azt soha el nem lehet feledni, ahogy Jarka „kapásból” édes-kedves összevisszaságba fordította az énekeseik szövegét A gyönyörű Smetana-opera amelyet a közönség áhitata: csendben, mozdulatlanul hallgatett végig, a bűbájos, naiv mese, a cseh nép régesrégi szénvédése a betolakodó idegenek — a brandenburgiak — jármában: talán azért is volt olyan szép és megható, mert Jarka lázas és kapkodó magyar szövege kísérte. Szinte izzott ebben a sűrű suttogásban Jarka lelkesedése, hogy minden szót elmondjon, hogy minden szóval tanúsítsa, miért olyan szép és igaz és időszerű ez a népi opera, amelyben a nép harcol az idegen elnyomók ellen. Jarkai fordítása vallomás volt. Vallomás izzó honszerelméről, a cseh nép lelkéből lelkedzett gyönyörű muzsika és bűbájos történet kavargásában, egy sötétpiros páholy mélyén és Petőfi nyelvén ... Úgy volt, hogy Pozsonyban újra találkozunk, mert odamegy egy félévre magyar nyelvtudását gyakorolni az élő beszédben. Sajnos, nem találkozhattunk. De levelet hagyott a szálloda portásánál, amelyben mentegeti magát. A levél így szól: „Kedves, tisztelt elvtársak! Nagyon sajnálom, hogy nem találkoztam velük. Tudom, későn jöttem, de sok elintéznivalóm élt, mert még nincsen lakásom itt. Tavaly szerencsésebb voltam. És félek, ha nem sikerül szereznem hamarosan, nemsokára fogok visszatérni Prágába. Remélem, hogy az elvtársak meg voltak elégedve minálunk és hogy nem fogják elfelejteni ,Tavaszká’-t.” Dehogyis felejtünk el, Tavaszka, aki elfogadtad tőlünk magyarra fordított nevedet! Lelkesedésed, buzgalmad, törhetetlen bizalmiad a népek barátságában, lángoló Petőfi-szerelmed, élő és égő bizonysága két nép egymásratalálásának a békés, alkotó munkában! s János-kórház várszerű fő építkezési elrendezése az egészség nagy romantikájába borult ez idén. Mintha nem is kórház lenne, hanem tűnődő emberek pihenőtelepe, az udvarokon, tereken, kicsi utcákon lassú járású emberek egyenegnek, mintha a hulló faleveleket vallatnák, mint ahogy tépdesni szokták a nyári fák levelét a szerelmesek. Aranylemezek sokasága a lehullt falevél, s a falakat, köveket, kerítéseket borító repkény levele bíborpiros. Csend van itt, de nem az elhangzott jajok, sírások, fájdalmak utáni csend. • Hanem egészen másvalami, ami állandó, s ami átfonja a változó idők rendjét az egyre diadalmasabban zajló emberi élet jegyében. Egyébként a kórháztelep legmagasabb pontján van a főváros negyedik körzetének onkológiai rendelője, magyarán mondva rákgondozó állomása. Ezért járok itt, ezt keresem. Mivel az ember, ha író is, ha szerét teheti, törődik nemcsak a ma, de a holnap egészségével is. Csönd, az őszi fény beszűrődésében ragyogó tisztaságú folyosó, dr. Kunitzer István orvost keresem. Kunitzer régi ismerősöm, barátom,és egyszer másszor sokat beszélgettünk már együtt emberről, egészségről, életről, művészetről. Megtalálom, s' mos' is beszélgetni kezdünk, de alig hogy megindul köztünk a beszéd, máris zsebemhez kapkodok, s keresem a ceruzám. Hogy egyeten szó se röppenjen le falevél módjára a világba, de... olyan nagy dologról van szó, hogy ezt így megbeszélni nem lehet, s ezért egy találkozást határozunk el este, otthon, a lakásomon. Így történt, hogy dr. Kúti László, meg Kunitzer István orvosok késő éjszakáig ültek velem szemben az asztalnál A rák a világ legfélelmesebb népbetegsége. Ha déli égtáj, ha éjszaki égtáj, nem tud előle elmenekülni egyetlen nép sem. Még azt se lehet kimutatni, hogy ebben az országban jobban pusztít, mint a másikban. Egyformán szedi az áldozatait. Még hozzá a legjavakorbeli nemzedékekből Sokkal pusztítóbba, mint a tüdővész. S százszor, ezerszer gyötrelmesebb. A szó igaz értelmében úgy pusztul el a rákos beteg, mint a kutya. Nincs segítség. Vagyishogy... nem volt segítség a múltban és ma sincs segítség a tőkés országokban. A rák elleni küzdelmet sikeresen csak a szocialista országokban lehet győzelmesen megvívni, ehhez a harchoz szocialista társadalom kell, szocialista tudomány kell. A magyar orvostudomány már a múlt század végén, jelen század elején bámulatos eredményeket tudott volna elérni , a rákgyógyítás terén, hogy emberek, magyarok ezreit, tízezreit tudták volna megmenteni a korai elpusztulástól, ha tudták volna gyógymódjaikat alkalmazni. De nem tudták. Dollinger professzor, már 1900-ban kezdeményezett egy rákellenes mozgalmat, de anyagi támogatás híján nem tudta megindítani. Manninger professzor könyvet írt erről a kérdésről, ami 1935-ben jelent meg, de könyvében többek között ezt írja: .. a költséget nem lehet előteremteni. Kozma Miklós önagyméltóságának nincs módja a költségvetésben fedezetet teremteni rá.” "Igen. Kozma Miklósnak, az akkori belügyminiszternek, erre nem volt fedezete. Mert a pénz, a munkások, parasztok kínján, verejtékén öszszegyült állami pénz kellett a jólfizetett csendőrségnek, szolgabíróknak s más tekergőknek Hiába bukkantak fel egyre és egyre többen híres, neves orvosok, kutatók, tudósok, akik a rákgyógyítás feltételeit keresték,’ "kutatták: Buday, Balogh, Putnoky, Krompecher, Kisfaludy, Bókay, Tauffér, nem tudtak mit csinálni. Mert Kozma Miklósnak, őnagyméltóságának, belügyminiszternek, erre nem volt pénze. Miért nem volt? Ennyire ellensége lett volna a magyar népnek, amelybe — szerinte — ő is tartozott, hiszen belügyminisztere volt, belőle élt, mi több, úri móidón élt? Nem, nem ennyire volt ellensége. Hanem sokkal jobban ellensége volt ennél s ennyinél Volt rákkutatás a tőkés országokban is persze, mint ahogy ma is van, de egyrészt, szocialista államforma és társadalmi forma nélkül a rákot leküzdeni lehetetlen, másrészt, a tőkés, uralmi rend természetében rejlik, hogy őszintén nem is akarják leküzdeni. Hiszen egy rákelleni harc teljes népmozgósítással jár, ami pedig az illető nép teljes felvilágosodását vonja maga után! Hiszen, ősidők óta, például a mi országunkban, a régi rendben állandó, szinte krónikus volt a gyűléstilalom, amikor is három embernél többnek összegyűlni sehol nem lehetett, hogy engedtek volna hát meg tömeges mozgósítást rákszűrés végett? A nagyszabású gyűlés már felvilágosodás, megdől a babona a népben, nem fél többé a* földöntúli lényektől, elvész a hite a pa pságban, az életet, betegséget, halált nem az „isteni bölcseségnek” tulajdonítja, felnyílik a szeme* az élet minden eddig eltakart, vagy eltitkolt kérdéseire. A népeket a mindenkori tőkés, kormányok úgy taníttatták, hogy ha jó ember és templomba jár és imádkozik, meggyógyul. Ha pedig nem, hát majd idvességet kap a túlvilágon, a paradicsomban. Ezértés sok minden másért volt, hogy száz év óta sem történt annyi a rákkutatás terén a múltban, mint amennyi történt most, a felszabadulás óta. Mi is történt itt tulajdonképpen? "Tetősök mindig voltak, s egyre többen lesznek a jövendőben: ilyen hősök az élet frontján a halál ellen való harcban Wald Béla* egyetemi orvostanár és lelkes híve Lehoczky Győző professzor. Akik a felszabadulás után nyomban megkezdték a harcot a rák ellen, eleinte természetesen csak saját lelkesedésüktől fűtve, aztán lassan bekapcsolódtak a munkába , mindazok, akik szívükön viselték a magyar nép sorsát. Jött segíteni az állam, jöttek rendre a fővárosi és megyei, tanácsok, az utat megkönnyítette, szinte kijelölte számukra a szovjet szocialista* tudomány és gyakorlat. Ma már a Behring-szorostól kezdve az albán völgyekig, a lakott világnak legnagyobb részén, megszakítás nélkül, összefüggő szervezetben áll a h*a*rc a rák ellen. Olyan nagy ha*rc ez az egészségért, amilyen még csak megközelítőleg se volt még az emberi történelem folyamán. A szocialista orvos, a szocialista tudomány, a szocialista emberség, a szocialista terv szállott itt harcba teljes fegyverzettel a halál ellen. S hogy mi, mennyi az eredmény aránylag rövid idő alatt: számok beszélik, százalékok, statisztikák, megmentett családi életek, nyugalmak bizonyítják. Az orvosi tudomány mai állása szerint a rák teljesen gyógyítható. Ezeknek a lelkes, nagyszám orvosoknak, tudósoknak, kutatóknak a jelszava büszkén és diadalmasan illeszkedik minden más szocialista jelszó közé: „A rákban nem kell meghalni!” S ezt a jelszót nekem a velem szemközt ülő orvos barátaim elvtársaim mindörökre a szívembe írták. Mai tudomány alapjai a betegség öt fázisa közül a két első száz százalékban, teljesen gyógyítható, ha a beteg idejében az orvos kezébe kerül. A harmadik fázis csak bizonyos százalékban gyógyítható, a halál szinte az egyén felelőssége. Az egyén felelőse az egyéni elmúlás, de az egyén felelőssége a feldúlt családi élet, a hátramaradott özvegy, a gyermekek, az unokák, hiszen a „rákban nem kell meghalni!”, tehát te ember, apa, anya, mire vársz? Tárt karokkal vár az orvos, az egészség, a tudomány. Jelen pillanatban 274, kettőszázhetvennégy gondozó- és szűrőállomás működik az országban! Minden városnak, vidéknek, tájnak megvan immár az állomása. Csak oda kell menni, a népi demokrácia kitárta ajtaját minden rendű és rangú dolgozó felé s várja, hogy a diadalmas élet lobogója alatt meneteljen által ezeken az állomásokon az egész ország felnőtt lakossága."M ilyesmiket beszél itt a két r'~ orvos, két elvtárs, Kuli László, Kunitzer István velem szemben az asztalnál és én szinte gyermekmódra rágom a ceruzám. Közben át- meg átzúg rajtam eltöltött életem, eszembe jutnak asszonyok, emberek a falumból, akik szörnyű kínok között, sok-sok esztendő gyötrelmes fetrengése után elmentek fiatalon, erősen a temetőbe, özvegyet, árvát hagyván maguk után. Emlékezem egy fiatalasszonyra, Rózsa Sándornéra, aki mellrákban pusztult el. Emlékezem egy nagybátyámra, Bertalan Pálra*, jó Pali" 'bátyámra, akit szájrák ,ráncigált le a legelőről, lévén a falu disznópásztora. Jaj, mennyi emberre emlékezem hirtelen, akik a gyötrelmét fajt jajjal gyógyíthatták, legfeljebb ha a pap könyörgött érettük vasárnaponként a templomban. Miért kellett ezeknek annyit jajongani, fiatalon meghalni? Azért, mert Kozma Miklóséknak a rák elleni küzdelemre nem volt „fedezetük”. Azért, mert olyan volt az úri, tőkés, feudális társadalmi rend, amelyben nem lehetett a rák elleni harcot megszervezni. A két orvos számokat mond, ahány szám, megannyi viruló emberi élet, amit már elhódítottak a temetőktől, s az emberek mennek, mennek a kétszázhetvennégy szűrőállomás felé, egyik ajtón be, a másikon ki. Soha ilyen népvándorlást, mint ez a miénk. Mintha csak az örökélet meséje elevenedett volna meg a vándorlás nyomán. „Legfőbb érték az ember!” — mondotta Rákosi Mátyás az idők elején, s ím, a kiejtett szavak kivirágoztak, mint a rózsák. Este kezdtük a beszélgetést, s íme, az óra elütötte az éjfélt s én az egyre frissülő beszélgetésben nem az éjszakát érzem, hanem, mintha az óra megint és megint a hajnalt harangozna, ahol nem csak az égre, hanem a földre, időbe, tájba, népbe bele van írva az eljövendő idők nagy egészsége és ígérete. Az óra elkongatja az éjfélt, az ütések, mint a percek hullanak a nagy idők, nagy történelmek elé, néhány hét még, s nagy ünnepet ül nép, tudós és ország, a* béke ünnepét. Mit tegyek, mint mondjak ezen az ünnepen én, író? Nem tudok mást tenni, mondani, minthogy leteszem jelen kis írást az ünnepi asztalra, munkások, járási és megyei tanácsok, társadalmi szervezetek, magánosok, elmélkedve ünneplőkelé: gyertek, gyerünk megannyian az egészségünkért való küzdelem színhelyére, a kétszázhetvennégy szűrőállomás felé! Érezzük, vigyük, hangoztassuk úton, útfélen az orvosok büszke jelszavát: „Rákban nem kell meghalni!" Nem is kell. De nem is szabad! Mivel a mi életünket immár az élet diktálja és nem pedig a halál. szabó pál, AZ ÉLETÉRT &Burms, SZOMBAT, 1962. NOVEMBER 1. irodalmunk jelentős alakja, kiváló Kossuth-díjas költőnk ötven éves ,a dunántúli zsellér fia a kisemmizett parasztság hangját szólaltatta meg legszebb verseiben, a zsellérek, sommá, sok nyomorúságos életéről, kiszolgáltatottságáról festett megrázó erejű, vádiratnak beillő képet nagyszerű művében, a Puszták népé"-ben. József Attila mellett legújabb költészetünknek kiemelkedő alakja Illyés Gyula, akinek törekvése a népi, nemzeti költészet folytatása. Ez a törekvés kicsúcsosodik az olyan emlékezetes költeményekben, mint a „Dózsa Györgybe ILLYÉS GYULA. Széde a cég | I De a költő útja ’édi piacon”, | I nem volt olyan „Sarjúrendek”, § K töretlenül egye. ,Ozorai példa". | 8 nes, mint akár a 4 néppel tar- f 1 nagy példákétt 5 író lírában | M pé, akár a nagy gazdag mélyről. I m kortársé, József jövö önvallomá- M Attiláé. A faljai ezek, méltóak ■ ,szabadulás utáni költői példal fi müveiben is lát. képhez, Petőfi- t Iszije még ez, de hez, akit nagy- “ ......... ■ “—Illyés mindvnszerű müvében ábrázolt olyan-kább ismeri fel és ábrázolja az iajt, amilyen volt: lángeszű kör- újat, az új élet építését. „Ozorai érnek és igaz forradalmárnak, példa" című gyönyörű színműve a múltról — a mának szót már, új tettekre lelkesítendő a hazát a múltbeli példa erejével. Dolgozó népünk most várja a szabadságharcról szóló filmjének elkészültét s Kossuthot megörökítő, új történelmi drámájának bemutatását. De várja a többi új művet is, amelyek a szocializmus diadalmas építését éneklik meg, várja, hogy a költő új, kiváló alkotásokkal tanítson, lelkesítsen, Illyés Gyulát becsüli, szereti a felszabadult nép s új, szocialista alkotások reményében köszönti ötvenedik születésnapján. Képes Géza: 1 BÉKÉT A VILÁGNAK! | Galamb repült a föld felett, fehér hónál fehérebb — 8 Hol tündökölve ellebeg, 8 a rab népek remélnek. S Ő a szabadság madara, 8 a béke hirdetője, S repül és ébred Afrika, 8 hogy láncait letörje. § 1 És Texasban a négerek § a lincselőknek visszavágnak. § A partokon zendül a nép, § a dokkmunkás mind sztrájkba lép | \ s zúg: „Békét a világnak!’' § l Vércse repül az ég alatt, | i a karma, csőre véres. § l Fürkészi, hol egy jó falat — s § mindig zsákmányra éhes. § l Rabságot és erőszakot ij í hirdet vijjogva csőre, s de a föld népe összefog: | í itt nem fél senki tőle. g ■j Féljenek ők, a gyilkosok, | ij kik újra háborút kívánnak! ■ Ellenük felzúdult a nép, § szemében szent gyűlölet ég | ij szúg: „Békét a világnak!” g ; Korea ég lobogva már: | í háború tört a népre, | íj kezében bomba, döghalál, h de ellenáll a Béke. ' A szép Galamb már nem szelíd: § átvág csattogva csőre, | a rablóval nem alkuszik, § g bár ég, föld összedőlne. | Kimondja a kemény igét: | ij „Elvész, ki békés népre támad!” § | — Csillaggal ékes fenn az ég, — S a vérontásból már elég! Éjj nap, te pirkadó, te szép, | hozz békét a világnak! §