Esti Budapest, 1955. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1955-01-03 / 1. szám

Megjegyzések az Ifjúság neveléséről szóló vitához Napjainkban sok szó esik az ifjúság neveléséről. A vitában részt vesznek számosán a társadalom, szinte minden rétegéből. Ez mutatja, hogy eleven, igazi problémáról, mindannyiunk ügyéről van sző. A vitával egyidőben az ifjúsági szervezetek a nevelés új módszerein gondolkoznak. A DISZ-szervezetekben — ahová eddig csak hivatalos megbeszélésekre várták a fiatalokat, ahol eddig csaknem kizárólag tagdíjfizetés és a DlSZ-értekezle- tek létszáma felől érdeklődtek — most sport- és kultúrversenye- ket, klubnapokat, hangversenyeket rendeznek. Azt tartják, hogy szórakozás nélkül nem vonzó a DISZ a fiatalok előtt 8000 fiatal foglalkoztatása — nagy gond A közelmúlt napokban a XII. kerületi DISZ-bizottság az If­júság Házáért „csatázott“ Faj­kos elvtárssal, a pártbizottság első titkárával. A csatázáson ne azt értsük, hogy a fiatalok akarták az Ifjúság Házát, Faj­kos elvtárs pedig nem akarta. *— Kétségtelenül üdvös dolog volna egy szép épület kerüle­tünk fiataljai számára — mond­ta Faflcos elvtárs — sőt mó­dunkban áll a kerület több he­lyiséget is a fiataldk szórakozá­sára biztosítani. De azért nem lehet az egész ifjúsági mozgal­mat erre alapozni. Az ilyen gondolkodás hajlamossá teszi magúkat arra, hogy csak egy házon belül foglalkozzanak a fiatalókkal. Kétségtelen, be­oszthatnák úgy idejüket, hogy a nap minden szakaszán foglalkoztassák a fiatalokat az Ifjúság Házában. Este nyugod­tan feküdnének le abban a tu­datban, hogy eredményes nap­juk volt. Pedig a fiatalakhoz nem kerülték közelebb, nem tudják mi érdekli azokat az ifiket, akik nem járnak sem az Ifjúság Házába, sem a DISZ- szervezetbe. Ez az érv elgondolkoztatta a kerületi DISZ-bizottság veze­tőit. Csakugyan mintegy 8000 fiatal él a kerületben, s jóré­szük DISZ-en kívüli. S bár a DISZ-bizottság tagjai továbbra is ragaszkodnak az Ifjúság Há­zához, azóta már gondolkoztak azon, hogyan kerülhetnének közelebb a kerület fiatalságá­hoz. A közeljövőre baráti be­szélgetést terveznek orvos fia­talokkal, az Iparművészeti Fő­iskola fiataljai között pedig pályázatot hirdetnek felszabadu­lásunk megeleverUtéséről. A MOM Kultúrház műsorpoliti­kájába beleszólást kérnék, s ezáltal is biztosítják az ifjúsá­got érdeklő, nevelő műsorszá- mőkat. Ifjú műszakiak — az új harcosai A Klement Gottwald Gyár­ban nemrég alakult meg a fia­tal műszakiak DlSZ-alapszer- vezete, amely életrekeltette a hosszú hónapok óta kihaszná­latlanul álló „Műszaki Klubot“. Hetenként kétszer találkoznak itt az üzem fiatal műszaki dol­gozói, hogy szabad idejüket szórakozva, hasznosan töltsék. Nemcsak klub- és táncesteket rendeznek, hanem tartalmas szakmai vitákat is. A Szovjet­unióban járt fiatal műszakiak itt mutatják meg egy-egy tech­nikai eljárás lkivitelezését, Kő- rillállják a fekete táblát s fel­rajzolják elképzeléseiket. Aki­nek jobb ötlete van, letörli az előbbi rajzot és saját elgondo­lásait rögzíti. Most is egy igen jelentős eljárás bevezetésén fá­radoznak. Néhány idősebb szak­munkás még ellenáll, ragasz­kodik a megszokotthoz. Ezekkel a dolgozókkal naphosszat vitat­koznak az ifjú mérnökök és technikusok. Már látják képze­letükben az újat, s fűti őket az a tudat, hogy ők ennek az új­nak harcosai, megvalósítói. Budapesti DISZ-szervezetek sok rendezvényüket egybe­kapcsolják most felszabadu­lásunk évfordulójának megün­neplésével Emlékezés a szovjet fiatalok harcaira A kispesti DISZ-vezetők be­szélnek azokról a fiatalokról, akik most tíz éve megkönnyí­tették a felszabadító szovjet csapatok harcát, akik ellenáll­tak a német fasisztáknak és el­lenállásra szólították Kispest népét. A Szovjetunióban járt munkás és értelmiségi fiatalok beszélgetnek a szovjet ifjúság életéről. Az ilyen beszélgetések alkalmasak arra, hogy saját szüleik és idősebb testvéreik életéből és a szovjet fiatalok harcaiból megértsék: Nem ma­gától értetődő, hogy ma már kí­náló munkájukért fiatal szak­munkások egyenlő bért kapnak a felnőttekkel, hogy 10—IS ifjú tanácstagot választottak a ke­rület Idkói, ma már a házasság előtt nincsenek társadalmi aka­dályok, élettársul választhatják, akit szeretnék. E beszélgetések hatására már érdeklődtek a Vö­rös Csillag Traktorgyár fiatal­jai: van-e mód arra, hogy le­velet írjanak Komszomol- ta­goknak, akik részt vettek Kis­pest felszabadításában. Már mindegyik üzemben készítik a fiatalok társadalmi munkában — nagy titkolózva — az ajándé­kot a szovjet fiataloknak. Job­ban ügyelnek napi munkájukra is. A Vörös Október Ruhagyár fiataljai „Eves Ifjúsági Export- brigádokat“ létesítenek az RM felhívása alapján. Az a céljuk, hogy 1955-ben mindig teljesít­sék az export tervet és sikere­sen készítsék elő a második öt­éves tervet. A kőbányái fiatalok koszorúzást ünnepsége Braun Éva és Pataki István emléktábláinál A kőbányai fiatalok csütör­tökön megkoszorúzták Braun Éva és Pataki István, a kőbá­nyai KIMSZ-szervezet vezetői­nek emléktábláját, amelyet 1945-ben a Magyar Kommunis­ta Párt állított fel Délután 4 órakor fiatal honvédek díszőr­séget álltak a két emléktáblá­nál ahol fél ötkor kigyúltak a kandeláberek. A koszorúzá­st ünnepségre a kerületi DISZ- bizottság meghívta a kőbányai KIMSZ-szervezet valamennyi tagját és az üzemi ifjúsági szervezetek küldötteit, akik elhelyezték a kegyelet koszorúit az emléktábláknál Pataki István emléktáblájánál Moró István elvtárs, Braun Éva em­léktáblájánál pedig Gól József elvtárs — a két mártír barátja és küzdőtársa mondott beszé­det A koszorúzási ünnepségen résztvett Braun Éva és Pataki István édesanyja is, akiket nagy szeretettel fogadtak a fia­talok. Megindult a forgalom a főváros leghosszabb trolibuszvonalán. A 75-ös trolibuszok a Váci úttól, az Üllői útig közlekednek. BUDfíPtST 07 MDP BUDA PISTI PftWTBIZOTTSftOB tS B fOVflnoSI mnftCS IflPJB. Az új esztendő köszöntése M a reggel ismét, mint óriási szív lüktetése, hallifc mindenütt a munka zaja. Hatalmas kazánok fal­ják a szenet, ütemesen dobban a gőzkalapács, megindulták a szövőgépek — s uraik, irányítóik: a dolgozó emberek új harcokra, új tettekre készen látnak munkához e napon. Pénteken még forró kézszorítással váltunk el. A kéz* szorítás pecsét volt arra az elhatározásra, hogy ma:az új év első hétköznapján együttesen, tközös erővel dolgozunk a, boldog év megvalósításán, a béke további megőrzésén. Az elmúlt esztendőben, hosszú idő után megszűnt a vérontás a világon. Lehetővé vált, hogy a világ becsületes emberei békés terveket szőhessenek, s erejükben bizakodva, boldogabb napokat várjanak. A békés élet szép reményeit azonban ismét veszély fenyegeti, az új háború veszélye. De, aki szereti földjét, szereti családját, ragaszkodik ahhoz, amit keze munkájával épített: szembeszáll ezzel a veszéllyel. A bélke harcosainak soraiban mi is ott vagyunk. Erőt ad szabadságunk: felszabadulásunk a fasiszta elnyomástól, a tőke igájából. S amikor boldog új évet kívánunk, a békére gondolva cselekszünk. Boldog új évet régen is kívántunk egymásnak. Hagyó* mányos köszöntés ez. Akkor is mondtuk, amikor tudtuk, hogy a „boldogság“ legfeljebb annyit jelenthet számunkra, hogy betevő falat jut családunknak. Akkor egyikünk sze­rencséje — hogy esetleg munkát kapott — a másik szeren- esetlenségének volt Okozója — mert munka nélkül maradt. Boldogságot, csak a tulajdonos érezhetett az életben. Az átkötök — minden öröm és boldogság -teremtői — a dolgozók számára legtöbbször csak üres formaság volt az újévi köszöntés. Amikor új évbe lépünk, visszatekintünk az eddig megtett útra. Amióta a magunk urai vagyunk, az elmúlt 10 évre büszkeséggel tekintünk vissza. A sok egyéni törekvés, a szebb életről való álmodozás összeolvadt az országos nagy tervekkel, hogy a sók egyéni vágy és közös érdek találkozásából nagy, soha nem álmodott terveket hajtsunk végre a nép boldogulására. Ez a tíz év minden otthonban világosságot gyújtott, a sza­badság, a jobb élet fényét. Munkásók a gépek mellett, parasztdk a földjeiken, művészek és tudósok: a maguk és mindnyájunk gyarapodására alkotják műveiket. TJj évbe léptünk. Dolgos emberek milliói tekintenek a jövőbe bizalommal; sok-sók reménnyel. S ez a remény nem csupán illúzió. Nagy vezetőnk, a párt mutatja számunkra a boldog jövőbe vezető utat. S ez az út, ame­lyen az új évben is haladunk majd, a júniusi út, az élet- színvonal emelésének útja, az egész nép erejét megsokszo­rozza. De az elhatározásók nagyrésze még megvalósításra vár. Hiszen sók és nehéz feladatot kell megoldanunk: biz­tosítani kell a termelékenység növelését, az önköltség csök­kentését, a minőség további javítását, a munkafegyelem ja­vítását. Rajtunk múlik, hogy az 1955-ös év nagy zárszám­adása a mi erősödésünkkel, a mi gazdagodásunkkal vég­ződjék. Üj évbe léptünk: az erő gyűjtésének, a jólét növelésé­rteik évébe: megvalósításához már ma reggel hozzákezdtünk a gyárakban, rriüKélyékben, íróasztal mellett. Váll-váll mel­lett indultunk, mint hareókban szokás, s ha holnap is, és minden nap egyért munkálkodik minden dolgos kéz, hogy az új esztendő örömet, gyarapodást hozzon valamennyiünk­nek. Szöcskelábú, tíz év körüli kisfiú támasztja az útmenti eperfa derekát. Nadrágján jókora folt virít, összekarmolt keze-lába azt mutatja, hogy őkelme is javából lehet a posztónak... Egyik kezében karéj kenyér, a másikkal tölcsért for­mál szeme elé. Hunyorgó tekintettel, ábrán­dos gyerek rajongással néz a magasban re­pülő, ezüstszámyú gépmadár után. Oh, ha egy­szer közelről láthatná, ha ... megérinthetné a szárnyát, s megkérdezhetné a vezetőjét: „bácsi kérem, milyen érzés repülni..Huszonöt éve már, de pontosan emlékszem ma is, mire gon­dolt. Az a szöcskelábú kisfiú az útmenti eperfa mellett ugyanis én voltam. A k.-i. repülőtéren, mint hatalmas, ki­terjesztett szárnyú lepkék pihennek a repülő­gépek. Kísérőnk, aki járatos a légi berkekben, figyelmeztet: ne rontsak ajtóstul a házba, mert a repülők általában „nehéz“ emberek... Ma­gamban mosolygok. Ugyan már, ez a kedves- mosolyú, fiatal repülőhadnagy. Búzás Imre elvtárs nem lehet valami magábazárkózott, rosszkedvű légimedve, aki repülésről ne sze­retne beszélni. Az óvatosság azonban sohasem árt. Puhatolózom, mióta repül, s általában mi­lyen érzés dugóhúzó közben a gépben ülni, s más földi embernek aprócskának tűnő kérdé­sekről szeretnék hallani. Mintha felhő ülne az előbb még mosolygó arcra. Búzás elvtárs láthatóan kényelmetlenül feszeng a széken, s nagy a gyanúm, bizonyo­san a napost vagy az ügyeletest várja, hogy be­állít valami fontos paranccsal Ami halasztha­tatlanul sürgős és hát sajnálja, de nem tud beszélni az érzéseiről, mert ugye, a parancs, az parancs... Igen ám, csakhogy hiába tekinget az ajtó felé, nem nyílik. Megadóan sóhajt, az­tán rakoncátlan szőke haján hátrábbtolja a pilóta sapkát. Beszélni kezd: Amikor négy évvel ezelőtt tényleges katonai szolgálatra bevonult, nem Is sejtette, hogy va­lamikor repülő lesz. Parancsnokai tiszti isko­lára javasolták. Amikor meghallotta a paran­csot, úgy érezte, mintha áram járt volna a ge­rince táján. Úgy volt valahogy, mint szép lány az első csókkal. Várta is, meg félt is tőle. A többieknek volt valami iskolájuk, mihez kezd majd 6 a maga hat elemijével? Csupa ismeret, len tantárgy: aeronavigáció... matematika ... motortan... Még ma is melege támad, ha arra gondol: ml lett volna, ha jó katona cimborája, Horváth Feri nem segíti a tanulásban. Igaz, később ő meg a gyakorlati repülésben segítette Ferit. így kerek a világ. Mlt érzett, amikor legelőször ült a gép­ben? Hát..; arról bizony nem szívesen be­szél ö is azt hitte, hogy a „gurulás“ az egy sma- fu. Repülőgéppel a földön 8—10 kilométer se­bességgel haladni, hát az is valami! Hanem, amikor fordulnia kellett, s durván használta a féket — a repülőgép rendkívül érzékenyen reagál minden mozdulatra — majdnem orra- bukott a gép. Beverte egy kicsit a fejét a ka­binba. Az öregeknek persze ilyenkor fülig ér a szájuk. Derülnek a zöldfülűn. Olvasta vala­hol hogy Iván Kozsedub, a legendáshírű szov­jet repülő mielőtt felszállt, tisztelgett a gépé­nek... Valóban tisztelni kell a gépet, mert alaposan visszaadja annak a kölcsönt, aki fi­gyelmetlenül, gondtalanul bánik vele. Amint beszél, férfias, keményvonalú arcán lágyabbak lesznek a vonások. Elgondolkodva dobol ujjaival az asztalon. — Az első felszállás ... különös érzés ... Sokáig megmarad az emberben. Higgye meg, ha akarnám, sem tudnám pontosan elmondani... Kis, zavart csend ereszkedik közénk. Mo­soly bujkál a szája sarkában. Kissé szorongva ült a gépbe, az igazat megvallva, az oktatója mögé. A gép szinte várja, hogy „bemutatkoz­zék“ a kezdő repülőnek. Mert a gép is olyan, mint a katonaló. Megérzi, ha újonc ül rajta ... Megadták az irányt. Igen ám, de ha az ember nem vigyáz a start előtt, „kitör“ a gép. Vagyis: arra megy, amerre éppen a kedve tartja. Ó is úgy járt. Nem jól lépett az oldalkormányra, s oktatójának kellett közbeavatkoznia. S ott leselkedik a kezdő repülőre a másik veszély. Erősen figyel, hogy rendben menjen a gurulás, ki ne törjön a gép, s közben a műszerekről megfeledkezik. S az emelkedésnél, amikor leg­jobban kellene a motornak az erő, elfogy a gáz... A botkormány... az meg különösen érzékeny alkamatosság. Vigyázni kell, hogyan bánik vele a repülő, mert ha túlhúzza, pilóta­nyelven mondva, „beremeg“ a gép, s akkor a repülő csodálkozhat. Jó darab időbe telik, amíg a gép és pajtása: a levegő, megegyeznek egymással. Amikor is újra kormányozható a gép. Hej, mennyi keserves estét töltött azzal, hogy egyik kezében egy kis repülőmodellal, a másikban egy bottal gyakorolja a fogásokat. Mikor, hogy, s milyen szögben repül a gép, ha ezt, s ezt á mozdulatot teszi. Sokszor nekikese­redett, de valami annyira vonzotta, csábította a magasba, hogy újra meg újra próbálkozott, tanult, gyakorolt. Egy szép napon, kora reg­gel volt, ezüstösen csillogtak a napsütésben a gépek, oktatója rácsapta a kabinajtót. „Búzás elvtárs, most egyedül repül..Hirtelenében se holt, se eleven nem volt. Na mindegy. Most majd elválik, mit tud. Hevesebben dobogott a szíve, de amint a gép egyre magasabbra emel­kedett, s hűségesen engedelmeskedett minden mozdulatának, megjött a bátorsága. Mintha az ég is biztatóan hunyorgatott volna rá, kék fel­hő szemeivel: csak bátran, feljebb, még ma­gasabbra ... S amint letekintett a gépből, egy­szeriben zavarában, vagy jókedvében, ki tud­ná azt már megmondani, énekelni kezdett. Valami kattant. A rádió. A parancsnoka beszélt a gégemikrofonon át: „Hogy érzi magát elvtárs?“ Megtörölte gyön­gyöző homlokát; „Kitűnően, parancsnok elv­társ!“ Ha azonban a fiatal repülő már azt hiszi, hogy eleget tud, s elbízza magát, könnyen hiba történik, ö is figyelmetlen volt leszállásnál, magasan lebegtetett; s majdnem „átesett“ a gép. Kissé kábult fejiel jelentkezett pa­rancsnokánál. Torkában zakatolt a szíve. Mit mond a parancsnoka, lesz-e belőle repülő, vagy kár a további fáradságért... Parancsnoka sap­kájához emelte kezét, aztán kezetnyujtott, s repülőköszöntéssel üdvözölte: — Sok jó leszállást, elvtárs! Azután ... Gyorsabb gépre került, amely­hez még több tudás kellett. Az a gép már alaposabban próbára teszi a repülőt. Sokszor, amikor a többiek javában aludtak, ő még ta­nult. Igaz, meg is volt az eredménye. A két és féléves iskolát kiváló eredménnyel végezte ... Már gyakorlott repülő volt, de mi tagadás, kis­sé szorongó érzés lepte meg, amikor először szállt fel lökhajtásos géppel... Ohó, — gondoltam — ezekhez a gépekhez már én is konyítok valamit, hallottam egyet- mást. Menten elő is hozakodom vele: — Milyen fekvés esik a lökhajtásos gép­ben? Könnyű a tükrökkel és a prizmákkal tá­jékozódni? Mielőtt Búzás elvtáre válaszolhatna, az asz­tal másik végénél ülő magas, fekete repülőhad­nagy feláll s az ablakhoz lép. A vállai gyanú­san remegnek, A visszafojtott nevetéstől, Búzás elvtárs arcán elnéző mosoly játszado­zik: — Téves hiedelem, a lökhajtásos gépben sem feküsznek, hanem ülnek... Hallgatom a fiatal repülőhadnagyot Milyen bátrak, vakmerőek, s mennyire szerények ezek a magasban, a sasok útján járó harcosok. S a repülőbarátság ... A civil életben nincs ahhoz fogható. A vadászrepülők mindig kettesével, géppárban szállnak harcba. Szinte éjjel-nappal együtt vannak. Egymásnak még a gondolatait is tudják. Vadászrepülő számára a légiharc a legnagyobb és a legszebb feladat. Tapasztalat, kitartás, leleményesség kell hozzá. Búzás elv­társ elmondja, először maga sem hitte, milyen nehéz fegyelmezetten, pontosan követni a má­sik gép, a parancsnok minden mozdulatát. Egy parányi figyelmetlenség, egy téves mozdulat, s a szélsebes gép már eltűnik valamelyik felhő mögött, s a vigyázatlan repülő magára marad. Az egyedülálló repülő pedig könnyen az ellen­ség martalékává válhat..: Voltak, akik gyorsaságukról, leleményessé­gükről hencegtek, fejükbe szállt kissé a gőz. Gyakran megtépázott babérokkal szálltak ki a gépből egy-egy légiharc után. Van ugyanis a repülőgépben egy patent, a „Bűvös szék“-hez hasonló kis készülék, amely leplezetlenül meg­mondja az igazat. Ez a célfoto. A gyakorlat után pontosan megmutatja, melyik repülő volt a légiharcban ügyesebb, találékonyabb. Vagyis melyik lőtte volna le — ha történetesen éles lövedék van a géppuskában — a másik gépét Még most is nevet, ha rágondol... Az egyik fiú (máskülönben ügyes repülő, csak kissé hiú a gyerek), nagyon sokat tartott magáról. Szeret­né látni, ki győzi őt le légiharcban! Sz—i. százados elvtárs, a parancsnok, aztán kissé megtréfálta. Felvitte magával légiharcba. Még azt is megtette, hogy a fiú gépét a háta mögé engedte, (ami pedig az ellenfélnek a legnagy­szerűbb alkalom), mégis ő lőtte a szájhőst. Nem is egyszer, hanem, — hatszor egymásután... Búzás elvtárs ezután megmutatta a gépét is. Kissé zavarban voltam. Egy pillanatra úgy tűnt nekem, amint megérintettem a gép szár­nyát, mintha az a szöcskelábú kisfiú állt volna az ezüstmadár mellett... ★ Gépkocsink sebesen suhan a sima betonon. Már pest felé járunk, de gondolatban még ott időzöm a k.-i repülők között Még mindig, — búcsúzkodom... Ti kedves, félelemnélküli, s oly szerény harcosok, akik annyi női és férfi szívet megdobogtattok, ha ezüstmadaraitokkal az eget szántjátok... Engedjétek meg, egy bu­dapesti civilnek, hogy igazi, hamisítatlan re­pülőüdvözléssel köszönjön el tőletek: — Sok jó leszállást, elvtársak! Balezer Elemér

Next

/
Thumbnails
Contents