Esti Budapest, 1956. április (5. évfolyam, 79-102. szám)
1956-04-02 / 79. szám
PARTÉLET Van-e pártmunka a harmadik műszakban? ÉJJELI LÁTOGATÁS A VÖRÖS CSILLAG TRAKTORGYÁRBAN A Vörös Csillag Traktorgyár éjszaka is dolgozik. „Vajon a pártszervezet, az üzem gazdája, lelkiismerete éjszaka is éber-e? Van-e pártmunka a harmadik műszakban?’ Néhány hónappal ezelőtt ezekkel a kérdésekkel kerestük fel a Vörös Csillag Traktorgyárat. Megállapítottuk, éjjel — mintha más törvények uralkodnának — minden másképp van, mint nappal. A harmadik műszakban alábbhagy a versenylendület, hallgatnak a népnevelők, nem figyelmeztetik a rendbontókat. A versenyeredmények nem kerülnek nyilvánosságra, s ami a legszembetűnőbb, alig található egy-két pártvezetőségi tag az éjszakai műszakban. Annak idején mindezt megírtuk, s a napokban ismét felkerestük a gyárat: használt-e a kritika? Az első benyomások kedvezőek voltak. — Nálunk megszűnt a hévégi hajrá — jelentette ki minden bevezetés nélkül Eszik Lajos, a dömperforgácsoló műhely dolgozója. Majd magyarázatként hozzátette: — Megszűnt, men hajrázunk egész hónapban. De Eszik elvtárs mosolyából megérthettük: az állandó „hajrá“ képletes kifejezés, csak azt jelzi, versenyeznek, lendületesen dolgoznak a hónap elején és a hó végén egyaránt. Később azt is megtudtuk, hogy a pártmunkások példamutatással, munkamódszerátadással éjszaka is segítik a versenymozgalom kibontakozását. A pártszervezet éjszaka is a termelés lendítője, motorja. De miért van a gépek mellett a sok öntvény rendezetlenül egymásra dobálva? — Mert az acélöntvény tisztítóban nem csiszolták, nem faragták meg rendesen — hangzott a műhely dolgozóinak válasza. Keressük fel tehát az öntvénytisztítókat. — Tudjuk meg: a tisztítás minőségével, ezzel a fontos termelési problémával foglalkoztak-e a pártcsoportokban? Kérdésünkre az egyik pártbizalmi elvtárs elmondta, hogy az utóbbi időben foglalkoztak taggyűlés előkészítésével, háziagitációval, jutalomelosztás elveinek ismertetésével. — éppencsak az öntvénytisztítás minősége nem került szóba. A pártcsoport bizalmi válaszán el lehet gondolkozni: ebben a műhelyben mennyire gyakorlatias, hatékony a pártmunka? Múltkori látogatásunk alkalmával a traktorforgácsoló műhelyben főleg a munkafegyelemmel volt hiba. Egyikmásik fiatal furcsa elvet vallott: „ülni jobb, mint járni, aludni jobb, mint virrasztani...“ Tehát munka helyett gyakran aludtak. Most először a legkritikusabb helyre, az öltözőbe nyitottunk be. Itt nem aludt senki, amit jó előjelnek tekintettünk. De kár volt az előlegezett bizalomért, mert már a műhelyben hárman is aludtak egy szuszra. Ebben a műhelyben a múltkor a versenynyilvánosságot is kifogásoltuk. Megállapítottuk: nem változott a fiatalok alvási készsége, s nem változott a verseny nyilvánossága sem. Akkor is el volt maradva egy hónappal, most is a régmúlt események szomorú krónikása a versenytábla. Végül meglátogattuk az acélöntödét. A múltkor megbíráltuk, hogy itt nem volt népnevelő munka. A munkakedv, a versenyszellem kitűnő az öntödében. A műhely kollektívájának jó munkáját bizonyítja, hogy a selejt jelentősen csökkent az utóbbi hónapokban. De a jobb munkára lelkesítés s a példamutatás feladatait a népnevelők helyett kizárólag a pártvezetőségi tagok és a pártbizalmiak vállalták magukra. Most ugyanis nincs a műhelyben szervezett népnevelő munka. Az mégis dicséretes, hogy a pártszervezet már foglalkozik a népnevelőgárda megalakításával, s bizonyára hamarosan jut majd néhány népnevelő az éjszakai partiba ... Immár máséor kerestük fel a Vörös Csili Traktorgyárat éjszaka. Ez az újabb látogatás is meggyőzött bennünket arról, hogy a harmadik műszakban is bőven van probléma. Megállapíthattuk az említetteken kívül, hogy több műhelyben most se dolgozik pártvezetőségi tag a harmadik műszakban. Gyakran előfordul anyag- és szerszámhiány, a versenyszellemmel, a munkafegyelemmel több helyen is baj van. A pártbizottság ugyan bevezetett bizonyos inspekciós rendszert, s egyik-másik alap- szervezetben foglalkoznak a ♦ pártmunkások arányos elosz- ♦ tásával, de szervezett, irányí-♦ tott pártmunkáról nem igen* lehet beszélni a harmadik mű-* szakban. Az éjszakai műszak* iránti közömbösséget egyéb- ♦ ként az is jellemzi, hogy a párt-* bizottság üléseinek napirend-* jén nem szerepelt októberi* cikkünk megjelenése után sem $ a harmadik műszak párttitmnikájának megjavítása.* Most, a XX. kongresszus és* a Központi Vezetőség legutób* bi határozata után a pártmun. ♦ kasok előtt világosabbá vált,* hogy a párt szervező és nevelő* munkájának mindinkább a tér- * melés segítésére kell irá-♦ nyúlnia. Amikor erről beszé- ♦ lünk, nem hagyhatjuk figyel-* men kívül a sok helyen lebe-* csült harmadik műszakot sem.* A Központi Vezetőség leg-* utóbbi határozatában elhang-zott felhívás lényege többek között az volt: legyen a párt-* munka gyakorlatiasabb, haté-* konyabb. Ez a felhívás vonat- tkozik minden helyre, ahol új munkások dolgoznak és ~den időre is. — Legyen nappal, akár éjszaka. mm-akár. I/a'ff/V'i/i/aés a IX. kerüléi! pártaktiva-ortokealothors A pártmunkások sok esztendeje nem vártak oly izgalommal pártaktíva-értekezletet, mint most. Ez a fontos tanácskozás az SZKP XX. kongreszszusa útmutatásait, s a Központi Vezetőség határozatát volt hivatva megtárgyalni. A beszámoló és néhány felszólalás elhangzása után Bérei Andor elvtárs, a Központi Vezetőség tagja, az Országos Tervhivatal elnöke szólalt fel. Részletesen elemezte a személyi kultusz káros befolyását, megmutatta gazdasági nehézségeink fontosabb kérdéseit. Bérei elvtárs hozzászólása után, véleményem szerint, súlyos hiba történt az aktíván. Nemes elvtárs, az értekezlet elnöke meg akarta szavaztatni, hogy a hátralévő hét felszólaló közül csak egy elvtárs kapjon szót. Az aktíva részvevői számára érthetetlen volt ez a javaslat, s érthetetlen volt a javaslat feltevésének módja is. Nemes elvtárs ugyanis azt kérdezte a tagságtól: a hét jelentkező közül meg akarnak-e hallgatni még egy elvtársat, vagy pedig zárjuk le a vitát. A szavazás megtörtént, de mert többen közbeszóltak, hogy mindegyik hozzászólást hallani akarjuk, folytattuk a vitát. A hallgatóságból hamarosan felállt egy elvtárs, s javasolta, hogy három percre korlátozzák a hozzászólások idejét. Az elnök elvtárs ahelyett, hogy megmagyarázta volna, mennyire fontos a vitakészség fokozása, inkább megszavaztatta a javaslatot. A felszólalásra jelentkezett elvtársak nem éltek ezzel a nagyon szűkre szabott háromperces lehetőséggel. Elálltak a szótól, köztük magam is, mert éreztem, három perc túl kevés mondanivalóm kifejtésére. Véleményem szerint helyes a rövidebb tanácskozásra való törekvés, de csak akkor, ha ez nem csökkenti a vita színvonalát. Ebben az esetben, pedig ez történt. Bár igaz az, hogy a na-* pokban a kerületi pártbizott- ♦ ság behívatta azokat az elvtár- * sakat, akik nem kaptak szót az J értekezleten — hogy mondják f el problémáikat. — Úgy vélem J azonban, hogy ezeknek az elv-társaknak a mondanivalója ta- * nulságos lett volna az egész♦ pártaktíva számára, hiszen ♦ nem kevesebbről volt szó, mint* arról, hogy a XX. kongresszus tanulságainak fényében meg- vizsgáljuk eddigi munkánk fogyatékosságait. Fazekas László !4 Belkereskedelmi Minisztérium › Áruházi › Kereskedelmi Igazgatóság › Megindult a Dunán a személyhajóforgalom. Az első személy- ♦ hajó tegnap délben elindult Mohácsra. 1945 februárjának második felében jártunk. Kora reggel volt. A nap még alig-alig érte el a horizontot, első gyönge sugarai épp hogy megvilágították a pesti paloták és templomok tornyait, a megrepedezett gyárkéményeket, amikor a háborútól megviselt romos épületek pincéiből ezrével jöttek fel a szabadba a hoszszú ostrom által kiéhezett, elcsigázott lakók. Mindannyiuknak, a felnőtteknek is, a gyermekeknek is hátizsák volt a hátukon. Valamennyi utcából és mellékutcából az országutak felé siettek. A széles emberfolyam a város külseje felé hömpölygött, a felszabadított mezőgazdasági vidékekre, amelyek nem szenvedtek annyit a háborútól. Kenyér! Kenyér! — csillogtak néma szemeik. Csomagokkal és katonákkal megrakott teherautómon egy alkalommal messze előrehalltott egységem után siettem. A sofőr dudálva kicskaringózott a mindkét irányba áradó tömeg között. Jó utat haladt már a kocsi, az emberáradat azonban még mindig nem apadt ki. Sőt szaporodott: szembejövő fogatokkal és bricskákkal, amelyek alaposan meg voltak rakva batyukkal, s puffadó arcú, Budapest felé igyekvő emberekkel. A bárók és földesurak családjai lehettek ezek, akik Nyugatra menekültek a háború elől, s most rohantak a városban hagyott vagyonuk után. Akadályt nem ismerve száguldottak, felrúgták a zsúfolt forgalom legelemibb szabályait is. Az után nem messze egy bajuszos parasztot pillantok meg, aki blicskájában áll, s ostorával vadul üti a két lábra ágaskodó, vágtató lovakat. Mellettük emberek haladnak. A paraszt lovai megvadultak, s mi gyorsan közeledünk. Rakott talicskákat toló emberek egy csoportja, s néhány gyalogos választ el bennünket tőlük. A bajuszos paraszt nem veszi észre a mellé érő autót, csak száguld előre, csapkodva lovait. A gyalogosok ijedten szaladnak szanaszét, s egyikük véletlenül az autó elé ugrik. A sofőr olyan hirtelen fékezett, hogy a hátul ülő katonák a sofőrfülkére estek, a P. Panfilov lendülettel azonban az autó mégsem állt meg azonnal, s az embert az árokba döntötte. Amikor odaszaladtunk hozzá, még fekve találtuk. Hátizsákja kiszakadt, s egy összetört karoskosár vesszei kandikáltak ki a réseken. Az ember sápadt volt, s félénken nézett ránk, mintha még azon gondolkozna, mi is történt vele. Izmos, kérges kezéről látszott, hogy munkás. Felsegítettük. Először kissé inogva állt, aztán mintha eszébe jutott volna valami, az országútra szaladt, végignézett a Budapest felé tartó hömpölygő szekér-, autó- és emberáradaton, valakit megfenyegetett az öklével, s visszajött hozzánk. — A báró! — sziszegte dühösen, s öklével tenyerére csapott. Aztán hátizsákját kezdte levetni magáról. Kibontotta, megfogta a zsák alját, s kiszórt belőle mindent, ami benne volt. Egy edény cserepei hullottak a földre, s egy kis göngyöleg ruhaanyag, amelyet több helyen átdöftek az összetört kosár vesszei. A munkás ajka remegett, s sovány arcára duzzadás nőtt. Fejét két kezébe temette, úgy sóhajtozott, bánkódott. — Ez volt minden értéke. Az összes, amit lebombázott lakásában össze tudott gyűjteni, hogy kenyérre válthassa éhező családjának — fordította egy oda vetődött férfi. — Mitévő legyek most? Mivel menjek viszsza a családomhoz? Istenem, istenem! Hisz feleségem és két gyerekem van — folytatta az ember szavainak fordítását a „tolmács“. — Mondja meg neki, jöjjön velünk. Segítünk kenyeret szereznie. A „tolmács“ fordított, aztán elment. — Ülj fel, menjünk — mondom a munkásnak az autóra mutatva. — Nem tudom, nem tudom — rázza a fejét. — Ülj fel — mondom még egyszer, mire a munkás kelletlenül felül. Ismét idegtépő lavírozás következik az országúton. A sofőr cigarettát vesz elő, rágyújt, s új útitársunkat is kínálja. Az elfogadta, rágyújtott, s a füstöt alaposan leszívta. Látszott, hogy szédült a feje, mert kezével belém kapaszkodott, s bocsánatkérőn elmosolyodott. — Nem evett — gondoltam, s kibontottam a kenyérzsákomat. Kenyeret és kolbászt szedtem elő. A munkás, amint megpillantotta, félrefordította tekintetét. Arcizmai megremegtek, s ádámcsutkája néhányszor fel-alá mozgott. — Egyét — kínáltam megérintve kezemmel a vállát, s elébe tettem a kenyeret, meg a kolbászt. Hálásan nézett rám, s miután elfogadta, akkurátusan fogott hozzá, vékony szeletkéket vágott a kenyérből, a kolbászból pedig még vékonyabbakat. — Egyél bátran, így ni! — vettem ki kezéből a kolbászt, s kissé oldalra fordulva, hogy ő is lássa, mint kell ezt csinálni, nagyot haraptam belé, mire ő elmosolyodott, s bátrabban kezdett enni, nem zavartatta magát. Miután megette a kolbászt, nagyot szusszantott, s megszólalt: — Budapest mama és két gyerek — mutatta az ujján. Egyszer kinézett az útra, s nagyon nyugtalan lett, kérte, mutogatta, hogy engedjük ki. — Jasa — szólok a sofőrnek. — Az első letérőnél fordulj be, keress valami lakott helyét. Megpróbálunk kenyeret szerezni neki. A befordulás még jobban nyugtalanította a munkást, de néhány kilométer után már egy faluban jártunk, s Jasa bekanyarodott egy hatalmas parasztudvar nyitott kapuján. — Vigyázzanak, nehogy megszökjön — szóltam oda a katonákhoz, miközben a gazdához tartottam. A gazda nagyon szívélyes volt, megtakarított dohányunkat és cukrunkat szívesen cserélte lisztre és egy kis zsírra. — Fogd az egészet — adtam oda a munkásnak egy zsákot, amelyben zsír és vagy 20 kiló liszt volt. A munkás hallgatagon, közömbösen vette el a zsákot, s a sofőrfülkébe tettei — Most aztán az országút felé, Jasa. Te megint a sofőr mellé ülsz — mutogattam a magyarnak. Visszafele kissé szűkösnek bizonyult a sofőrfülke: lábunkat a zsákra kellett tennünk. Nemsokára elértük az országutat. Egy Budapest felé tartó autóra vártunk... — Elvtárs, vigye el ezt a magyart Budapestre. Elütöttük — mondtam egy ismerős hadnagynak. Hogy csodálkozott és hálálkodott a munkás, amikor besegítettük a Budapest felé tartó autóba, és ölébe nyomtuk a lisztet és a zsírt tartalmazó zsákot, s mutogatva megmagyaráztuk neki, hogy ez az övé. Csak most értette meg, miért cipeltük magunkkal, s hálálkodása határtalan volt. A két autó elindult ellentétes irányba, s a munkás felállt, és integetett a kezével, aztán a sapkájával, míg csak el nem tűnt a látóhatárból. ... Több mint 10 esztendő szaladt már el azóta, az élet hétköznapjai azonban — hol egy film, hol meg egy felszabadulási évforduló — emlékezetünkbe idézik a múltat — ismét lepergetik szemünk előtt e kis eseményt, amely ott történt egy országúton, Budapesttől nyugatra. Fordította: Sz. G. Egy kis ország hangja Izland felett már nemcsak a vad tengeri szelek sfl* intenek. Betört ebbe a kis atlanti-óceáni szigetországba a nemzetközi életben mindinkább erőre kapó friss áramlat is, amely teljes függetlenség kivívására lelkesíti a nagyobb hatalmakhoz láncolt népeket. Ez az oka annak, hogy a múlt hét közepén az izlandi parlament határozatában követelte, kezdődjenek tárgyalások az 1951-ben kötött amerikai—izlandi szerződés felülvizsgálatáról, s vonják ki Izlandról az összes ott állomásozó amerikai katonai erőket, szüntessék meg a szigetországban egy idegen nagyhatalom katonai bázisait. A határozatot négy párt —köztük a Szociáldemokrata Párt, s az Izlandi Egységes Szocialista Párt — közös állásfoglalása emelte törvényerőre, s a kormány, amely eltűrte a külföldi támaszpontokat, kénytelen volt azon nyomban lemondani. A tekintélyét mindjobban elveszítő NATO- bázispolitika tehát újabb vereséget szenvedett. Amiikor mérleget vonuunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Skandináviában —a melyhez Izlandot számítjuk — nagy változásokmennek végbe. A dán miniszterelnök nemrég járt a Szovjetunióban, most vendégeskedik ott a svéd kormányfő, s a tervek szerint még az idén az északi országokba látogat Bulganyin és Hruscsov elvtárs. A holland és a svrád kormányfő már hitet tett nyilatkozataiban a Kelet és Nyugat közötti jó együttműködés mellett és a támaszpont-politika ellen. Ennek hatását most hát Izlandban is érezzük. Hogyan mert, hogyan merhetett szembeszállni az alig másfélszázezres lakosságú Izland a több mint másfélszázmilliós Amerikával? A nemzetközi helyzet fejlődésének logikája adja meg a választ, hiszen a reykjaviki parlament szavazása sem egyszerűen belügy. Nem csupán a kis Izland áll szemben a nagy Egyesült Államokkal, hanem világszerte küzdenek a függetlenség hívei a bilincspolitika ellen. Ez adott erőt Izlandnak is. Félelmetes muzsikusok "Tudott dolog, hogy a Távol-Keleten egyre másra szénvédi a presztízsveszteségeket az amerikai külpolititika, s nem kedvezőbb számára a helyzet a Közép-Keleten sem. Államférfiak és tábornokok, újságírók és közvéleménykutató intézetek szüntelenül találgatják, vajon mi az oka ennek? Miután pedig a valódi okot, az amerikai kormány leigázó módszerei iránti gyűlöletet, maguk előtt sem merik bevallani, a találgatás folyik tovább. Ám úgy látszik, a washingtoni külügyminisztérium mégis megoldotta a gordiusi csomót. Ez tűnik ki abból a hírből, amely szerint Dulles hivatala nem engedélyezte, hogy az éveken keresztül Toscanini vezetése alatt állt világhírű philadelphiai szimfonikus zenekar közép-keleti hangversenykörutat tegyen. Miért? Azért, mert „a zenekar egyes tagjai hajlanak a kommunizmus felé.“ Tavaly a zenekar a Távol-Keleten turnézott, s ott ezek a „kommunizmus felé hajló“ muzsikusok nyilván olyan propagandát fejtettek ki, amely a szabadságtörekvések előmozdításához vezetett. Íme: ez az oka annak, hogy hanyatlik Ázsiában az amerikai kormány iránti tisztelet. Az intézkedés tehát mindenképpen bölcsnek nevezhető. Képzeljük csak el, mi történne, ha Toscanini tanítványai teletrombitálnák Egyiptomot, kidobálnák Szíriában, s acselló édesbús hangjain tudatosítanák Libanonban, hogy Washingtonnal nem szabad egy húron pendülni. Mi azt tartjuk, hogy a zenészek nem tettek volna ilyesmit, s hogy az engedély megtagadása nem egyéb vádaskodásnál, a kultúra munkásainak csúfos megsértésénél. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy Ázsiában így is, úgy is elhegedülik a nyugati beavatkozók nótáját. Farkas András