Esti Budapest, 1956. április (5. évfolyam, 79-102. szám)

1956-04-02 / 79. szám

PARTÉLET Van-e pártmunka a harmadik műszakban? ÉJJELI LÁTOGATÁS A VÖRÖS CSILLAG TRAKTORGYÁRBAN A Vörös Csillag Traktorgyár éjszaka is dol­gozik. „Vajon a pártszervezet, az üzem gazdá­ja, lelkiismerete éjszaka is éber-e? Van-e párt­munka a harmadik műszakban?­’ Néhány hó­nappal ezelőtt ezekkel a kérdésekkel kerestük fel a Vörös Csillag Traktorgyárat. Megállapí­tottuk, éjjel — mintha más törvények uralkod­nának — minden másképp van, mint nappal. A harmadik műszakban alábbhagy a verseny­lendület, hallgatnak a népnevelők, nem fi­gyelmeztetik a rendbontókat. A versenyered­mények nem kerülnek nyilvánosságra, s ami a legszembetűnőbb, alig található egy-két párt­vezetőségi tag az éjszakai műszakban. Annak idején mindezt megírtuk, s a napokban ismét felkerestük a gyárat: használt-e a kritika? Az első benyomások kedvezőek voltak. — Nálunk megszűnt a hévé­gi hajrá — jelentette ki min­den bevezetés nélkül Eszik La­jos, a dömperforgácsoló mű­­­hely dolgozója. Majd magya­rázatként hozzátette: — Meg­szűnt, men hajrázunk egész hónapban. De Eszik elvtárs mosolyából megérthettük: az állandó „haj­rá“ képletes kifejezés, csak azt jelzi, versenyeznek, lendülete­sen dolgoznak a hónap ele­jén és a hó végén egyaránt. Később azt is megtudtuk, hogy a pártmunkások példamu­tatással, munkamódszer­átadással éjszaka is segítik a versenymozgalom ki­bontakozását. A pártszer­vezet éjszaka is a termelés lendítője, motorja. De miért van a gépek mel­lett a sok öntvény rendezet­lenül egymásra dobálva? — Mert az acélöntvény tisz­títóban nem csiszolták, nem faragták meg rendesen — hangzott a műhely dolgozóinak válasza. Keressük fel tehát az öntvénytisztítókat. — Tudjuk meg: a tisztítás minőségével, ezzel a fontos termelési prob­lémával foglalkoztak-e a párt­csoportokban? Kérdésünkre az egyik pártbizalmi elvtárs el­mondta, hogy az utóbbi időben foglal­koztak taggyűlés előkészí­tésével, háziagitációval, jutalomelosztás elveinek ismertetésével. — éppen­csak az öntvénytisztítás minősége nem került szó­ba. A pártcsoport bizalmi válaszán el lehet gondolkozni: ebben a műhelyben mennyire gyakor­latias, hatékony a pártmunka? Múltkori látogatásunk al­kalmával a traktorforgácsoló műhelyben főleg a munkafe­gyelemmel volt hiba. Egyik­másik fiatal furcsa elvet val­lott: „ülni jobb, mint járni, aludni jobb, mint virrasztani...“ Tehát munka helyett gyakran aludtak. Most először a legkri­tikusabb helyre, az öltözőbe nyitottunk be. Itt nem aludt senki, amit jó előjelnek tekin­tettünk. De kár volt az előle­gezett bizalomért,­­ mert már a műhelyben hárman is alud­tak egy szuszra. Ebben a műhelyben a múlt­kor a versenynyilvánosságot is kifogásoltuk. Megállapítottuk: nem változott a fiatalok alvá­si készsége, s nem változott a verseny nyilvánossága sem. Akkor is el volt maradva egy hónappal, most is a régmúlt események szo­morú krónikása a verseny­tábla. Végül meglátogattuk az acél­öntödét. A múltkor megbírál­tuk, hogy itt nem­ volt népne­velő munka. A munkakedv, a versenyszellem kitűnő az ön­tödében. A műhely kollektí­vájának jó munkáját bizonyít­ja, hogy a selejt jelentősen csökkent az utóbbi hónapok­ban. De a jobb munkára lel­kesítés s a példamutatás fel­adatait a népnevelők helyett kizárólag a pártvezetőségi ta­gok­ és a pártbizalmiak vállal­ták magukra. Most ugyanis nincs a műhelyben szervezett népnevelő munka. Az mégis dicséretes, hogy a pártszervezet már fog­lalkozik a népnevelőgárda megalakításával, s bizo­­nyára hamarosan jut majd néhány népnevelő az éj­szakai partiba ... Immár másé­­­­or kerestük fel a Vörös Csili­ Traktorgyá­rat éjszaka. Ez az újabb láto­gatás is meggyőzött bennünket arról, hogy a harmadik mű­szakban is bőven van problé­ma. Megállapíthattuk az em­lítetteken kívül, hogy több műhelyben most se dolgozik pártvezetőségi tag a harmadik műszakban. Gyakran előfordul anyag- és szerszámhiány, a ver­senyszellemmel, a munkafe­gyelemmel több helyen is baj van. A pártbizottság ugyan be­vezetett bizonyos inspekciós­ rendszert, s egyik-másik alap-­ szervezetben foglalkoznak a ♦ pártmunkások arányos elosz- ♦ tásával, de szervezett, irányí-♦ tott pártmunkáról nem igen* lehet beszélni a harmadik mű-* szakban. Az éjszakai műszak* iránti közömbösséget egyéb- ♦ ként az is jellemzi, hogy a párt-* bizottság üléseinek napirend-* jén nem szerepelt októberi* cikkünk megjelenése után sem $ a harmadik műszak párttitmn­i­kájának megjavítása.­­* Most, a XX. kongresszus és* a Központi Vezetőség legutób­* bi határozata után a pártmun. ♦ kasok előtt világosabbá vált,* hogy a párt szervező és nevelő* munkájának mindinkább a tér- * melés segítésére kell irá-♦ nyúlnia. Amikor erről beszé- ♦ lünk, nem hagyhatjuk figyel-* men kívül a sok helyen lebe-* csült harmadik műszakot sem.* A Központi Vezetőség leg-* utóbbi határozatában elhang-­­zott felhívás lényege többek­ között az volt: legyen a párt-* munka gyakorlatiasabb, haté-* konyabb. Ez a felhívás vonat- t­kozik minden helyre, ahol új munkások dolgoznak és ~­den időre is. — Legyen nappal, akár éjszaka. mm-­akár. I/a'ff/V'i/i/aés a IX. kerüléi! párta­ktiva-ortokealothors A pártmunkások sok eszten­deje nem vártak oly izgalom­mal pártaktív­a-értekezletet, mint most. Ez a fontos tanács­kozás az SZKP XX. kongresz­­szusa útmutatásait, s a Köz­ponti Vezetőség határozatát volt hivatva megtárgyalni. A beszámoló és néhány fel­szólalás elhangzása után Bérei Andor elvtárs, a Központi Ve­zetőség tagja, az Országos Tervhivatal elnöke szólalt fel. Részletesen elemezte a szemé­lyi kultusz káros befolyását, megmutatta gazdasági nehéz­ségeink fontosabb kérdéseit. Bérei elvtárs hozzászólása után, véleményem szerint, sú­lyos hiba történt az aktíván. Nemes elvtárs, az értekezlet elnöke meg akarta szavaztat­ni, hogy a hátralévő hét fel­szólaló közül csak egy elvtárs kapjon szót. Az aktíva részve­vői számára érthetetlen volt ez a javaslat, s érthetetlen volt a javaslat feltevésének módja is. Nemes elvtárs ugyanis azt kérdezte a tagságtól: a hét je­lentkező közül meg akarnak-e hallgatni még egy elvtársat, vagy pedig zárjuk le a vitát. A szavazás megtörtént, de mert többen közbeszóltak, hogy mindegyik hozzászólást halla­ni akarjuk, folytattuk a vitát. A hallgatóságból hamarosan felállt egy elvtárs, s javasolta, hogy három percre korlátoz­zák a hozzászólások idejét. Az elnök elvtárs ahelyett, hogy megmagyarázta volna, mennyi­re fontos a vitakészség fokozá­sa, inkább megszavaztatta a javaslatot. A felszólalásra je­lentkezett elvtársak nem éltek ezzel a nagyon szűkre szabott háromperces lehetőséggel. El­álltak a szótól, köztük magam is, mert éreztem, három perc túl kevés mondanivalóm kifej­tésére. Véleményem szerint helyes a rövidebb tanácskozásra való törekvés, de csak akkor, ha ez nem csökkenti a vita színvona­lát. Ebbe­n az esetben, pedig ez történt. Bár igaz az, hogy a na-* pokban a kerületi pártbizott- ♦ ság behívatta azokat az elvtár- * sakat, akik nem kaptak szót az J értekezleten — hogy mondják f el problémáikat. — Úgy vélem J azonban, hogy ezeknek az elv-t­­ársaknak a mondanivalója ta- * nulságos lett volna az egész♦ pártaktíva számára, hiszen ♦ nem kevesebbről volt szó, mint* arról, hogy a XX. k­ongresszus­­ tanulságainak fényében meg-­­ vizsgáljuk eddigi munkánk fo­gyatékosságait. Fazekas László !4 Belkereskedelmi Minisztér­ium › Áruházi › Kereskedelmi Igazgatóság › Megindult a Dunán a személyh­ajóforgalom. Az első személy- ♦­­ hajó tegnap délben elindult Mohácsra.­­ 1945 februárjának második felében jár­tunk. Kora reggel volt. A nap még alig-alig érte el a horizontot, első gyönge sugarai épp hogy megvilágították a pesti paloták és templomok tornyait, a megrepedezett gyárkéményeket, amikor a háborútól megviselt romos épületek pincéiből ezrével jöttek fel a szabadba a hosz­­szú ostrom által kiéhezett, elcsigázott lakók. Mindannyiuknak, a felnőtteknek is, a gyer­mekeknek is hátizsák volt a hátukon. Vala­mennyi utcából és mellékutcából az országutak felé siettek. A széles emberfolyam a város külseje felé hömpölygött, a felszabadított me­zőgazdasági vidékekre, amelyek nem szenved­tek annyit a háborútól. Kenyér! Kenyér! — csillogtak néma sze­meik. Csomagokkal és katonákkal megrakott te­herautómon egy alkalommal messze előreha­­lltott egységem után siettem. A sofőr dudálva kicskaringózott a mindkét irányba áradó tö­­m­eg között. Jó utat haladt már a kocsi, az emberáradat azonban még mindig nem apadt ki. Sőt sza­porodott: szembejövő fogatokkal és bricskák­­kal, amelyek alaposan meg voltak rakva ba­tyukkal, s puffadó arcú, Budapest felé igyekvő emberekkel. A bárók és földesurak családjai lehettek ezek, akik Nyugatra menekültek a háború elől, s most rohantak a városban ha­gyott vagyonuk után. Akadályt nem ismerve száguldottak, felrúgták a zsúfolt forgalom leg­elemibb szabályait is. Az után nem messze egy bajuszos pa­rasztot pillantok meg, aki blicskájában áll, s ostorával vadul üti a két lábra ágaskodó, vág­tató lovakat. Mellettük emberek haladnak. A paraszt lovai megvadultak, s mi gyorsan kö­zeledünk. Rakott talicskákat toló emberek egy csoportja, s néhány gyalogos választ el ben­nünket tőlük. A bajuszos paraszt nem veszi észre a mellé érő autót, csak száguld előre, csapkodva lovait. A gyalogosok ijedten sza­ladnak szanaszét, s egyikük véletlenül az autó elé ugrik. A sofőr olyan hirtelen fékezett, hogy a hátul ülő katonák a sofőrfülkére estek, a P. Panfilov­ lendülettel azonban az autó mégsem állt meg azonnal, s az embert az árokba döntötte. Amikor odaszaladtunk hozzá, még fekve ta­láltuk. Hátizsákja kiszakadt, s egy összetört karoskosár vesszei kandikáltak ki a réseken. Az ember sápadt volt, s félénken nézett ránk, mintha még azon gondolkozna, mi is történt vele. Izmos, kérges kezéről látszott, hogy mun­kás. Felsegítettük. Először kissé inogva állt, aztán mintha eszébe jutott volna valami, az országútra szaladt, végignézett a Budapest felé tartó hömpölygő szekér-, autó- és emberára­daton, valakit megfenyegetett az öklével, s visszajött hozzánk. —­ A báró! — sziszegte dühösen, s öklével tenyerére csapott. Aztán hátizsákját kezdte levetni magáról. Kibontotta, megfogta a zsák alját, s kiszórt belőle mindent, ami benne volt. Egy edény cserepei hullottak a földre, s egy kis göngyöleg ruhaanyag, amelyet több helyen átdöftek az összetört kosár vesszei. A munkás ajka remegett, s sovány arcára duzzadás nőtt. Fejét két kezébe temette, úgy sóhajtozott, bán­kódott. — Ez volt minden értéke. Az összes, amit lebombázott lakásában össze tudott gyűjteni, hogy kenyérre válthassa éhező családjának — fordította egy oda vetődött férfi. — Mitévő legyek most? Mivel menjek visz­­sza a családomhoz? Istenem, istenem! Hisz feleségem és két gyerekem van — folytatta az ember szavainak fordítását a „tolmács“. — Mondja meg neki, jöjjön velünk. Segí­tünk kenyeret szereznie. A „tolmács“ fordított, aztán elment. — Ülj fel, menjünk — mondom a munkás­nak az autóra mutatva. — Nem tudom, nem tudom — rázza a fe­jét. — Ülj fel — mondom még egyszer, mire a munkás kelletlenül felül. Ismét idegtépő laví­­rozás következik az országúton. A sofőr ciga­rettát vesz elő, rágyújt, s új útitársunkat is kínálja. Az elfogadta, rágyújtott, s a füstöt alaposan leszívta. Látszott, hogy szédült a feje, mert kezével belém kapaszkodott, s bocsánat­kérőn elmosolyodott. — Nem evett — gondoltam, s kibontottam a kenyérzsákomat. Kenyeret és kolbászt szed­tem elő. A munkás, amint megpillantotta, fél­refordította tekintetét. Arcizmai megremegtek, s ádámcsutkája néhányszor fel-alá mozgott. — Egyét — kínáltam megérintve kezemmel a vállát, s elébe tettem a kenyeret, meg a kolbászt. Hálásan nézett rám, s miután elfo­gadta, akkurátusan fogott hozzá, vékony sze­letkéket vágott a kenyérből, a kolbászból pe­dig még vékonyabbakat. — Egyél bátran, így ni! — vettem ki kezé­ből a kolbászt, s kissé oldalra fordulva, hogy ő is lássa, mint kell ezt csinálni, nagyot ha­raptam belé, mire ő elmosolyodott, s bátrab­ban kezdett enni, nem zavartatta magát. Mi­után megette a kolbászt, nagyot szusszantott, s megszólalt: — Budapest mama és két gyerek — mutat­ta az ujján. Egyszer kinézett az útra, s nagyon nyugta­lan lett, kérte, mutogatta, hogy engedjük ki. — Jasa — szólok a sofőrnek. — Az első le­térőnél fordulj be, keress valami lakott he­lyét. Megpróbálunk kenyeret szerezni neki. A befordulás még jobban nyugtalanította a munkást, de néhány kilométer után már egy faluban jártunk, s Jasa bekanyarodott egy ha­talmas parasztudvar nyitott kapuján. — Vigyázzanak, nehogy megszökjön — szól­tam oda a katonákhoz, miközben a gazdához tartottam. A gazda nagyon szívélyes volt, meg­takarított dohányunkat és cukrunkat szívesen cserélte lisztre és egy kis zsírra. — Fogd az egészet — adtam oda a mun­kásnak egy zsákot, amelyben zsír és vagy 20 kiló liszt volt. A munkás hallgatagon, közöm­bösen vette el a zsákot, s a sofőrfülkébe tettei — Most aztán az országút felé, Jasa. Te me­gint a sofőr mellé ülsz — mutogattam a ma­gyarnak. Visszafele kissé szűkösnek bizonyult a sofőrfülke: lábunkat a zsákra kellett tennünk. Nemsokára elértük az országutat. Egy Buda­pest felé tartó autóra vártunk... — Elvtárs, vigye el ezt a magyart Buda­pestre. Elütöttük — mondtam egy ismerős had­nagynak. Hogy csodálkozott és hálálkodott a munkás, amikor besegítettük a Budapest felé tartó autóba, és ölébe nyomtuk a lisztet és a zsírt tartalmazó zsákot, s mutogatva megmagya­ráztuk neki, hogy ez az övé. Csak most ér­tette meg, miért cipeltük magunkkal, s hálál­­kodása határtalan volt. A két autó elindult ellentétes irányba, s a munkás felállt, és integetett a kezével, aztán a sapkájával, míg csak el nem tűnt a látó­határból. ... Több mint 10 esztendő szaladt már el azóta, az élet hétköznapjai azonban — hol egy film, hol meg egy felszabadulási évforduló — emlé­kezetünkbe idézik a múltat — ismét lepergetik szemünk előtt e kis eseményt, amely ott tör­tént egy országúton, Budapesttől nyugatra. Fordította: Sz. G. Egy kis ország hangja Izland felett már nemcsak a vad tengeri szelek sfl­* intenek. Betört ebbe a kis atlanti-óceáni sziget­­országba a nemzetközi életben mindinkább erőre kapó friss áramlat is, amely teljes függetlenség kivívására lelkesíti a nagyobb hatalmakhoz láncolt népeket. Ez az oka annak, hogy a múlt hét közepén az izlandi parlament határozatá­ban követelte, kezdődjenek tárgyalások az 1951-ben kötött amerikai—izlandi szerződés felülvizsgálatáról, s vonják ki Izlandról az összes ott állomásozó amerikai katonai erőket, szüntessék meg a szigetországban egy idegen nagyhatalom katonai bázisait. A határozatot négy párt —­­köztük a Szociáldemokrata Párt, s az Izlandi Egységes Szocialista Párt — közös állás­foglalása emelte törvényerőre, s a kormány, amely eltűrte a külföldi támaszpontokat, kénytelen volt azon nyomban lemondani. A tekintélyét mindjobban elveszítő NATO-­ bázispolitika tehát újabb vereséget szenvedett. A­miikor mérleget vonuunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Skandináviában —a melyhez Izlandot számítjuk — nagy változások­­mennek végbe. A dán miniszterelnök nemrég járt a Szovjetunióban, most vendégeskedik ott a svéd kormányfő, s a tervek szerint még az idén az északi országokba látogat Bulganyin és Hruscsov elvtárs. A holland és a svrád kormányfő már hitet tett nyilatkozataiban a Kelet és Nyugat közötti jó együtt­működés mellett és a támaszpont-politika ellen. Ennek hatását most hát Izlandban is érezzük. Hogyan mert, hogyan merhetett szembeszállni az alig másfélszázezres lakosságú Izland a több mint másfélszáz­­milliós Amerikával? A nemzetközi helyzet fejlődésének logikája adja meg a választ, hiszen a reykjaviki parlament szavazása sem egyszerűen belügy. Nem csupán a kis Izland­ áll szemben a nagy Egyesült Államokkal, hanem világ­szerte küzdenek a függetlenség hívei a bilincs­politika ellen. Ez adott erőt Izlandnak is. Félelmetes muzsikusok "T­udott dolog, hogy a Távol-Keleten egyre más­ra szén­­védi a presztízsveszteségeket az amerikai külpoliti­tika, s nem kedvezőbb számára a helyzet a Közép-Keleten sem. Államférfiak és tábornokok, újságírók és k­özvéle­­ménykutató intézetek szüntelenül találgatják, vajon mi az oka ennek? Miután pedig a valódi okot, az amerikai kor­mány leigázó módszerei iránti gyűlöletet, maguk előtt sem merik bevallani, a találgatás folyik tovább. Ám úgy látszik, a washingtoni külügyminisztérium mégis megoldotta a gordiusi csomót. Ez tűnik ki abból a­ hírből, amely szerint Dulles hivatala nem engedélyezte, hogy az éveken keresztül Toscanini vezetése alatt állt vi­lághírű philadelphiai szimfonikus zenekar közép-keleti hangversenykörutat tegyen. Miért? Azért, mert „a zenekar egyes tagjai hajlanak a kommunizmus felé.“ Tavaly a zenekar a Távol-Keleten turnézott, s ott ezek a „kommu­nizmus felé hajló“ muzsikusok nyilván olyan propagandát fejtettek ki, amely a szabadságtörekvések előmozdításához vezetett. Íme: ez az oka annak, hogy hanyatlik Ázsiában az amerikai kormány iránti tisztelet. Az intézkedés tehát mindenképpen bölcsnek nevezhető. Képzeljük csak el, mi történne, ha Toscanini tanítványai teletrombitálnák Egyiptomot, kidobálnák Szíriában, s a­­cselló édesbús hangjain tudatosítanák Libanonban, hogy Washingtonnal nem szabad egy húron pendülni. Mi azt tartjuk, hogy a zenészek nem tettek volna ilyes­mit, s hogy az engedély megtagadása nem egyéb vádasko­dásnál, a kultúra munkásainak csúfos megsértésénél. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy Ázsiában így is, úgy is elhegedülik a nyugati beavatkozók nótáját. Farkas András

Next