Esti Hírlap, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-01 / 1. szám

Mai séta a jövő Budapestjén Régi városnegyedek újjászületése — Saját otthon minden családnak — Gyorsvasút, meghosszabbított villamosjáratok, tovább épülő földalatti Mágusok, jósok, utópisták — kivesző embertípusok ma már. A jövőt nem tenyérből, füstből álmodjuk: statisztikusok és mérnökök tervezik azt, szigorú számokban, képletekben. Ma belekukkantunk ilyen iratokba, amelyekben még egyáltalán nem véglegesek az adatok, sok vita lesz még róluk pénzügyi és műszaki emberek között, ám alapos elemzéssel születtek. Bekopogtatok az egyik nemrég pasztellszínűre festett körúti ház valamelyik lakásába: a férfi éppen délutáni alvásra készül, hogy estére-éjszakára kellő fizikummal induljon a pezsgők, likőrök, s borok hada elé... Nos, meghívjuk őt, járjuk be a várost, megnézni rideg, ám sokatmondó számok tükrében, milyenné, hogyan változik a következő esztendőkben. A tízéves múlt Akárhol vagyunk, akárhol kezdjük is a sétát, egy-két percre illik felelevenítenünk a múlt... ó, nem a régmúlt, csupán a legutóbbi évtized néhány pesti adatát. Pontos statisztikák készültek, mint ahogy a jövendő évtizedről aprólékos tervek. Vagyis: 1950-ben 471 ezer lakás volt Budapesten, 1960 végére 518 ezer lesz. Tíz év alatt több mint 700 iskolai tanterem, 2400 óvodai és 3200 bölcsődei hely létesült; 38 százalékkal növekedett a gáz- és 68-cal a víztermelés ... De miért kezdtük a lakással? A felelet: ahogy elindultunk a pasztellszínű ház lakójával a József körúton a mozijegyért, narancsért, bizsuékszerekért sorakozó emberek között, egy fekete kucsmás, s fekete fényesre suvickolt csizmájú férfi mellé sodródtunk, akinek Corvin-feliratú csomagok voltak a karján, holmi üvegforma dudorokkal. Újdonsült kollégám az ügyesebb: — Már csak ne tessék megharagudni: merre tart? Habozó vizslatás után szólal meg emberünk: — Ki Csepelre, ott lakom, a munkásszállón, át kell öltöznöm, mielőtt hazautazom Halasra ... „Bevándorlók" S most szóljunk róluk, a munkásszállásokon, albérletben lakókról, akik Pestet építik-szépítik, vagy a főváros jó néhány üzemében, vállalatánál dolgoznak, s vidékről vándoroltak fel. — 1930-ban az ipari vállalatok 59,2 százaléka volt Budapesten — mondják a fővárosi tanácsnál —, ezekben dolgozott a budapestiek 59,6 százaléka. De 1950-re már az egész ország népének 17,5 és 1957-ben már 18,9 százaléka lakott a fővárosban. Jól tudjuk valamennyien, hogy mi van a néhány számadat mögött. Lökdösődés a villamoson, ingerült felfortyanások a zsúfolt buszon, közértbeli viták, áruházi tolongás ... felesleges a magyarázat. Meg lehet ezt szüntetni? Akik most Budapest távlati fejlesztésének tervén dolgoznak, reménykednek: igen. A vidéki ipartelepítés, az átalakuló falu is sok mindenben segít. — Nono... ez még messze van — mondja kísérőm, aki türelmesen végighallgatta sétánk első perceinek máris sokszámú adatát. Társbérlet nélkül — Mondja: fő- vagy társbérletben él? — Az utóbbiban ... — És szeretné, ha saját lakása lenne? Nem is válaszol. — Térjünk be hát ebbe a presszóba... Jön utánam. Egy ívet terítek elő, s nagy elővigyázatosan hangsúlyozom: ezek még csak úgynevezett irányelvek, a fővárosi tanács egyik nemrég alakult munkabizottsága készítette. — Nézze, tizenöt évre szól a terv — ennyi idő alatt több mint kétszázezer lakást szándékoznak felépíteni. Megszüntetni a szükséglakásokat, sőt — a maga társbérletét is... Minden család kapjon önálló otthont, ez a terv. A válasz csak ennyi: — Magam, tán véletlenül, jól megférek társbérlőmmel; de hát, néhány év múlva... ha mód lesz rá ... nagyon örülnék neki... Iskola a Várban Vándortársam — meghatódva lecsendesül. Ám, mihelyt újra belénk fú az óév szele, s már ott járunk a Duna-parton, odadök Buda felé. — És mi lesz a Várral? Innen csak azt látjuk, hogy a volt királyi Vár tetejét halvány citromsárga színű gerendák borítják; hogy — már a Lánchídnál járunk — az üvegezetlen ablakszemek egyremásra tűnnek el, s a fényes oldalú Halászbástya és Mátyástemplom már nem kuriózum, nem uralja egymaga az egész Várhegyet... — Taxi! Irány az Úri utca ... Van itt még háború-ütötte seb elég, de nagyon megszaporodtak az eredeti formájukban helyreállított épületek. — A régészeti feltárásokat már mindenütt elvégeztük, s készek a tervek a foghíjak beépítésére is. Most már csak költségvetési vitákat folytatunk — néhány év múlva befejezzük a várnegyed lakóházainak újjáépítését. Az Incze pápa téren például újra megnyitjuk az egykor ott volt Szilágyi Erzsébet Gimnáziumot... — Mint ahogy mondani szokás: „A legilletékesebb helyről származó értesülések szerint.” Vagyis: a Fővárosi Építési Beruházó Vállalat igazgatója mondta ezt. „ Új vízmű, hegyi trolibusz Le a mélybe, újra a folyó, az immár hónapok óta alacsony vizű Duna. Társam ezt se hagyja szó nélkül. — Nézd (a várbéli híres, most újjászülető kiskocsmák egyikében ittuk meg a pertut), nézd, barátom: víz lesz-e elegendő, ha makrancoskodik a folyó? Egy mondatot idézek a szakemberek készítette tervezetből: „1965 végéig egy 200 ezer köbméter napi kapacitású felszíni vízkivételi mű épül.” — Tudom, tudom, a közlekedés lesz következő témád... Nos, ide figyelj, egy-két adat a tervekből. A Marx tér zsúfoltságának megszüntetésére a 2-es villamos vonalát meg akarják hosszabbítani az újpesti Béke térig, megépítik Csepel és Szigetszentmiklós között a gyorsvasútat. Igen, a HÉV ma siralmasan jár-két, 20—22 kilométeres óránkénti sebességét 40— 45 kilométeresre szándékoznak emelni. S még egy érdekes hír: hegyi trolibuszjáratokat is terveznek, először Budakeszire, a Rózsadombra és a Zugligetbe. S nem hagyják abba a földalatti vasút építését sem: a szakemberek úgy vélik, hogy a Népstadion — Déli-pályaudvar közötti szakaszát 1970-ig megnyithatják ... Gondolom, a tanulságot ő maga is levonhatja — tán ezért a csöndessége. De nem. — Hát a piac, kereskedelem? Óbudán baktatunk már ekkor, a Kolosy téren. Egy-két asszony szemléli még végig a petróleumlámpás bódékat, petrezselyemre, néhány csirkére alkusznak. Kihalt a piac, mindenki megvásárolta már szilveszteri étel italát. A kétmillió lakosú főváros Óbuda kapujából vissza kell már fordulnunk — délutánba hajlik az idő. Pedig érdemes lenne továbbmenni: az elhanyagolt városrész szívében, a Vörösvári és a Bécsi út között épül a kísérleti lakótelep. Mindenfajta színű és alakú, a mérnöki fantázia legváltozatosabb lakástípusain mérik majd le, melyik lesz legalkalmasabb otthona a fővárosi embernek. Mert már jövőre elkészül a házak legtöbbje, utána az új lakótelepeken kezdik meg „sorozatgyártásukat”. — Hol emelkednek majd ezek a telepek? — kérdi barátom, már visszaérve a Körútra. — Először talán arról, melyiket fejezik be jövőre ... Nos, a Nagy Lajos király útjait, a Róna utcait, a Fiastyúk utcait, s a Hévízi útit... A csepeli Csillag-telepen is befejeződik a munka egy-két év múlva. De hát az újak! Ahol földgyalug az első munka. Az Árpád-híd pesti hídfőjénél nincsenek ugyan fűvel benőtt grundok, mégis itt indul a jövő esztendő legnagyobb építkezése. A híd és az Új-Lipótváros közötti városrész tizenöt év alatt modern negyeddé alakul át. De kell ám ez a nagy program: úgy számítják, hogy 1975- re 2 millió 250 ezer ember lakja majd Budapestet! Visszatérünk a pasztellszínű józsefvárosi házhoz, útitársam egy kicsit el is fáradt, már sietne aludni egy órácskát, de még gyorsan benyit a csemegeboltba, hisz elfelejtett valami likőrfajtát, ami nem hiányozhat a hagyományos szilveszteri házibál dúsan megterített asztaláról. Keresztényi Nándor Budapest Főváros Elektromos Művei 1957-ben szerelte fel az első fénycsöveket kísérletképpen a József Attila utcában. Az idén már 14 millió forintot költöttek a fénycső és higanygőz lámpatestek felszerelésére. Képünkön a Móricz Zsigmond körtér. Búcsú és köszöntés Egy olasz filmben mondja a milánói nyomortanya lakója: oda vágyik, abban az országban szeretne élni, ahol ha úgy köszönnek, jó napot, azt is gondolják, jó napot. Ma nemcsak jó napot kívánnak egymásnak az emberek. Egész esztendőre szól a kívánság. Peking harmad nappal megelőzi ebben a Duna partját, Washington órákkal követi, de a különböző nyelveken ugyanaz a mondat hangzik el: boldog új évet, így sugározza a rádió felelős államvezetők beszédeit, a világlapokban erről nyilatkoznak neves személyiségek, ezt fejezi ki az utca emberének egyszerű prózája. Nyílt szívvel és bizakodással mondjuk mindenkinek: boldog új évet. Hisszük és tudjuk, hogy ezt a régen áhított boldogságot a szocializmus és a béke hozza meg. Kívánságunk nem marad puszta kívánalom és légvár. Kívántuk ezt már tavaly is a világnak és magunknak, s tettünk érte egyet-mást. Amikor most a hagyományos újévi körkérdéseket feltették a szerkesztőségek és szokás szerint a részvevők véleményét Reménység az év eseményéről tudakolták, csupán egyről volt vita. Hogy a szovjet holdrakéta-sikereket, a szovjet miniszterelnök amerikai látogatását, vagy a szovjet leszerelési javaslatokat tegyéke a lista élére. Jó év volt ez az 1959-es. Jó év volt: a Lunyik I-gyel és a kubai diktátor elkergetésével kezdődött, közös űrbizottság alakításával és a csúcsértekezlet tető alá hozásával végződött. Ez az az alap, amely jókívánságainkat ismét többre formálja üres szavak felsorakoztatásánál. , Boldog új évet kívánunk hát minden harcostársunknak, az Elbánál, Dunánál, Volgánál, Jangcenál, barátainknak, az öt világrészen. Boldog új évet kívánunk az egész emberiségnek és bizonyosak vagyunk, hogy az atomháború kiküszöbölése, a békés egymás mellett élés, a népek javát szolgáló békés verseny közös boldogulásunkra szolgál. Az újesztendei köszöntésekben azonban néhol különös gondolatok, furcsa hangsúlyok vegyülnek. Boldog új évet kíván a nyugatnémet kancellár is, miközben atomfegyverkezési terveivel és SS-amnesztiájával teszi emlékezetessé a december végét. Boldog új évet kíván népének a teheráni rendőrfőnök, a madridi vérbíró, a dominicai diktátor, s szavait fegyverek ropogása, vagy éppen börtönök némasága kíséri. Összekoccan tábornokok, befolyásos politikusok pohara, s a tiszta csengésbe hamis akkordként vegyül kardok zaja. Nem ünneprontás, de lubickolhatunk-e önfeledten valamiféle boldogság-tengerben, amikor a tartós és biztos békeígéret csak — igaz, hogy mind reményteljesebb, izmosabb, megvalósuló ígéret, de nem pont a mondat mögött. Jó lesz majd olyan világban élni, ahol ha valaki azt mondja, boldog új évet, azt is gondolja. Őszintén és maradéktalanul. Addig még van tennivalónk, nem is kevés. De minél biztosabban és gyorsabban járjuk az utat, annál előbb érjük el a célt. Mert ma több ember ajkáról hangzik az igazi boldogság kívánása, mint tavaly és jövőre, jövőre még annál is többéről. Réti Ervin Nemcsak évek — évtizedek is váltják egymást, ezen a mostani Szilveszter-éjszakán. Sokat várunk, nagyot remélünk az elkövetkező esztendők mindegyikétől. Nem hiú ez a remény — jogot szereztünk hozzá. Nem meddő a várakozás — megalapoztuk. Bizakodással nézhetünk jövőnk elé, mert becsülettel végeztük munkánkat az elmúló esztendőben, az elmúlt évtizedben — ha visszaesésekkel is, sokat gyarapodtunk, erősödtünk, fejlődtünk. A jövő a múltból hajt ki. 1960 küszöbén többet, nagyobbat, merészebbet tűzhetünk célul magunk elé, mint mikor 1950-et köszöntöttük, mert közben megteremtettük mindazt, ami ehhez szükséges. Nem kell ólmot öntenünk, hogy megismerjük, mit hoz az új esztendő, az új évtized. Nem fedi titokzatosság fátyla a jövőt. Nem a bizonytalan — a Bizalom biztos felé megyünk, mi magunk jelöljük ki magunknak utunkat. Több álmodozásnál, ha már most azzal vetünk számot, ami jövő ilyenkorra, vagy akár az évtized végére lesz. Számok, ha foglaljuk a jövőt, úgy mondjuk, ennyi acélt öntünk, ennyi lakást építünk, ennyi gépet gyártunk, ennyi új termékkel gazdagítjuk magunkat, az országot. S ami nem foglalható számokba, de következik a terv számaiból, összefügg velük: életünk derűje, kiegyensúlyozottsága, örömeink szaporodása, gondjaink csökkenése. Olyanok ezek a mi gondjaink különben is, mint azé a családé, amely nemrég költözött új, nagyobb, szebb, modernebb lakásba. Azzal kezdte a berendezkedést, ami régről volt és ez kevés, nem elég szép, nem elég jó most az újban. Ki kell cserélni a bútort, gépesíteni kell a háztartást, otthonossá kell tenni a lakást. Jó lenne, persze, hogy jó, minden rögtön, mindjárt, már a beköltözéskor. De csak úgy szerezhetjük meg, amire szükségünk van, s hozzá még mindazt, ami jó lenne — ahogy munkánkkal, igyekezetünkkel előteremtjük. S ha néha bosszankodunk, hogy ez vagy az miért hiányzik, megvigasztal, hogy előbb vagy utóbb meglesz az is, mint ahogy meglett a többi. És az új lakás midenképpen szebb, jobb mint a régi, boldogabban élünk benne. A magyar nép épülőben levő házba költözött be. Egy időben kell berendezni és fel is építeni. Most készülünk felhúzni a tetőt. Nagy munka? De milyen boldogító érzés, ha kész az épület! Révész József Történelmünknek talán egyetlen esztendeje sem hozott annyi eredményt, ilyen fejlődést a magyar kultúrában, mint ez, amelyiknek ma utolsó napját írjuk. Néhány, hevenyében kiragadott tény és adat... Irodalom: alig volt olyan számottevő író, aki ne jelentkezett volna új művel, az idősebb és a középnemzedék mellett a fiatal írógeneráció is egyre biztosabban, félreérthetetlenül hallatta hangját. Színház: mintegy két tucatnyi új magyar darab. Mozi: az átlagos mozilátogatás országosan évi 14 alkalom egy főre, sokkal magasabb, mint a nyugati országok zömében. Iskola: a közép és általános iskolák százaiban vezetik be sikerrel a politechnikai oktatást; jelentősen javult a munkás- és parasztszármazású tanulók tanulmányi eredménye. Csupán néhány tény a sok közül, melyekkel hasábokat lehetne megtölteni. Fejlődésünk legfontosabb kifejezője azonban, hogy éppen ezek az eredmények vonzzák a még fokozottabb igényeket, még nagyobb követelményeket is. Amíg a konszolidáció, kulturális életünk stabilizálása volt a feladat, a széltől is óvnunk kellett üvegházi növényként Alkotás kellett kezelni a legkisebb eredményt is. Ha nem is lehetett szó elvi engedményről, alapvető követelmény volt, hogy ügyeljünk arra: a bírálat ne bátortalanítsa el a kezdeményezést. Kulturális életünknek az elmúlt évben tapasztalt pezsgése már gyökeresen más helyzetet teremtett. Természetessé, magától értetődővé vált, hogy művészek, pedagógusok, népművelők a szocializmust kívánják építeni. A kérdés már nem az volt, hogy szocialista vagy polgári társadalmat akarnak-e szolgálni, hanem így hangzott: hogyan szolgálják a szocialista társadalmat. Mennél nagyobbak az eredmények — az elmúlt esztendőben : elsősorban mennyiségi eredmények — annál élesebb szemmel kell észrevennünk, hol maradtunk még el az igényektől, hol nem tudott lépést tartani a kultúrforradalom a magyar dolgozó tömegek szenvedélyes munkalendületével, s nem kevésbé szenvedélyes tudásvágyával. Felmérhetetlenül nagy dolog például, hogy úgyszólván egész írótársadalmunk a szocializmus csatarendjében áll — de nem téveszthetjük szem elől, hogy az új művek jelentős része nem forrott még össze mai valóságunkkal, nem ritkán hat még a burzsoá dekadencia, a revizionista zavartkeltés, mind a művek eszmei mondanivalójában, mind kifejezési formáikban. S ha egykét új magyar drámát még elnéző lelkesedéssel is ünnepelhettünk , húsz vagy huszonöt új színdarab már parancsolólag követeli a magasabb eszmei és művészi mércét. A magyar filmekben végre jelentkező munkásábrázolás teszi lehetővé, hogy ennek az ábrázolásnak hitelesebbé tételéről, magasabb színvonalra emeléséről essék már szó. S a kultúra minden területén, oktatásban és képzőművészetben, zenében és ismeretterjesztésben: a nagy eredmények vetik meg a még nagyobbak követelésének alapját. A bíráló szó, a növekvő igény: a szocialista építés élesztője. S most, amikor szocialista kultúránk fejlődésének e nagyszerű évéből lépünk a következőbe — éppen a követelmények ismeretében lehetünk biztosak abban, hogy az 1960-as év kulturális eredményei még az elmúlt évieket is túl fogják szárnyalni. Hajdú Ferenc Megkezdik a Vigadó helyreállítását Már megkezdte a felvonulást a 21. számi Állami Építőipari Vállalat, hogy — amint a Vigadó tér közlekedését átrendezték — januárban hozzákezdjenek a pesti Vigadó műemléképületének helyreállításához. A helyreállítást, illetve az újjáépítést három ütemben végzik. Az első ütemben lebontják és újra felfalazzák a romos falrészeket, majd hozzáfognak az épület befedéséhez. Ez a munka egy egész évig tart, mert előre nem látható akadályokkal is számolni kell. A második ütemben a belső helyiségek helyreállítására és az épület ideiglenes hasznosítására is sor kerül. A harmadik ütemben megkezdik — a Vigadó megtartott műemléki részének felhasználásával — az addigra lebontott Haas-palota telkén tervezett háromezer személyes hangversenyterem építését. Gépesítési tervek a Május 1. Ruhagyárban A Május 1. Ruhagyárban ismét több munkafolyamatot gépesítenek a jövő esztendőben. A nehéz kézi vasalókat korszerű vasalóprések, valamint szárazoló gépek váltják fel. A belső szállítási munkákat emelőtargoncák könnyítik. A tisztázó apparátok bevezetése a kabátok minőségének javítását, a kéttűs gépek használata — amelyekkel a kabátok töltésdíszítését készítik — a munkafolyamat meggyorsítását segíti elő.