Esti Hírlap, 1963. május (8. évfolyam, 100-126. szám)

1963-04-30 / 100. szám

ek Reitter Ferenc utcában Az angyalföldi gyerekek valamikor azt hitték, hogy a Reitter Ferenc utca kisza­lad a világból, olyan hosszú volt. Az angyalföldi gyere­kek valamikor azt hitték, hogy a Reitter Ferenc utca egy napon elsüllyed, olyan mély­ gödrös volt. De az utca felemelkedett, ma a főváros legegyenesebb, leggyorsabb utcája. Az első autósztráda. Sima aszfalt, közepén zöld sáv, két oldalán kettes sor­ban robognak a gépkocsik, este kigyullad a higanygőz. Főútvonal. Angyalföldi típusokat ke­resek, akik hozzátartoztak a Reitter Ferenc utca világá­hoz. KI VOLT A LEGERŐSEBB Poldi inget cserélt. A tü­kör elé állt, megfésülködött, feligazította sapkáját, kimen­tünk az utcára, bementünk a kocsmába, leültünk a kert­helyiségbe, ahol az emberek söröztek és kaszinóztak, szi­varoztak, közöttük volt Stef­­kó — Vencel István —, az el­felejtett híres futballista, aki mezítláb nagyobb gólt ra­gasztott a kapuba, mint a mostaniak futballcipőben. — Kocsislegények, fuva­rosgazdák, istállóme­sterek jártak a csárdába — olyan rég, hogy már nem is igaz. Nappal szállt a por, jöttek­­mentek a nehéz határok, a kerekek utat vágtak a ho­mokban, nehezen volt jár­ható a Reitter Ferenc utca. Puha út volt, szerelmesek szerettek itt éjjel sétálni, de csak idevalósiak lehettek, más tájról legény ide nem jöhetett, nem tűrték el az angyalföldi fenegyerekek. A határ a sorompónál volt — azon túl tilos volt az út. Mo­csár is volt, iszap is volt. Az első petróleumlámpát a Klei­­mann-háznál, a Petiteházi utca sarkán állították fel. — Ki volt a legerősebb ember? . ..sok„vpstv.... A Gumi, csak így hívtuk. Vár­jon egy kicsit. Szomszédjától kérdezd: ki volt a legerősebb. Az fordul a mellette ülőhöz, amaz fe­jét csóválja, a negyedik a vállát húz­. A kezek meg­állnak, kártya asztalra. Kö­­rém gyűlnek. Az emberek neveket mondanak, csak be­cézve: az Óriás! A Dagadt! A Kongó! A Duci! — Luci? — Igen, a Duci. Ma is princ a gép mellett. — Itt a Cérna! Hirtelen csend. A kör szét­nyílik. Magas, vékony, de iz­mos embernek engednek utat, kék sapka a fején, sitt­je az égnek gyűrve. Mellém lép. Feszült, várakozó csend. Az emberek hátrább lépnek. — Miről van szó, uram? — A múltról és a máról. Most mit csinál? Télen átmegy a Béke úti házakba, süt, tüzel. Nyáron bevonul a Jéggyárba, vizet fagyaszt, formákba préseli a jeget. Valaki a vállára üt. — Cérna, mitől rozsdás a jeged? — Azért, mert nem poli­túroztad ki. „BENNSZÜLÖTTEK“ Feloldódva nevetnek. Cér­na — Spalóczki László — 53 éves. Felesége dolgozik. Kitüntetést, pénzjutalmat kapott. Két asszonylányuk, öt unokájuk van. Négy lány, egy fiú. A fél litert egy szuszra lehörpinti, meg­­törli ajkát, lassan feláll, hoz­zám hajol, a fülembe súgja. „A Mauthner Sándor utca 56-ban lakom, harmadik emelet 12, bármikor meg­nézheti a családom, mindent megtalál a lakásomban, amit két kezemmel kerestem ösz­­sz­e, azt is megírhatja, hogy kicsit szeretem a bort, de­­ én nem kiabálok, nem ve­szekszem senkivel és az a fontos, hogy ma senkinek sem tartozom, még tíz fil­lérrel se vagyok adós.” Fizetünk, felültünk, kisétá­lunk a Reitter Ferenc utcá­ba. — Na, ez itt egy igazi Reitter Ferenc utcai ember. Itt született. Ubl Ferenc. Rakodómun­kás. Hatvanegy éves. Két asszonylánya van, öt uno­kája. Felesége a csillárké­szítőben dolgozik. Egyik nap kocsival jött haza. Merre? — kérdezte a vezető. — A Su­gár úton lakom. Jönnek, jönnek, egyszer csak azt mondja a sofőr: Te, ez nem a Sugár út. „Nem látod, hogy az! Olyan egyenes, mint a sugár, szebb a Nép­­köztársaság útjánál. Ilyen szép utca csak­ sugár utca lehet.” Elköszön. Átsétálunk a Rákos-patak hídján. Poldi tanácsolja, hogy nézzünk be az utolsó Cájához, a Cája Steffihez. Jó, bemegyünk. Kertes házban lakik. Egye­dül él, hatvankilenc éves. A vágóhídra jár. Ott csen­desen leül, félrevonul a sa­rokba. Órák hosszat nézi a teheneket, az izmos mészá­roslegényeket. A HIRES EMBER: TURAY Cára Stefivel szemben áll a Suttyó háza. Csöngetünk. Turay József, az egykori vi­lághírű labdarúgó a kertből jön elénk. Bevezet a szobá­ba, régi emléktárgyak közé, ötvenhat tavaszán játszott utoljára, azóta edző, most a Budapesti Konzervgyárban dolgozik. Felesége többszö­rösen kitüntetett kiváló dol­gozó, a tejüzletbe jár, a fia 18 éves, ipari tanuló, gépla­katos lesz, futballozik is, meg súlyokat emel. Most a 70 kilónál tart. — Belőle másfajta Turay II. lesz — mondja az apa. A kapuból ellátunk a ker­tes házak felett magasodó új lakónegyedre. Turay áll, néz és kis csönd után kéz­­szorítás közben mondja, hogy jönnek a nagyházak errefelé. „Ki gondolta vol­na.” Este fél hétkor találkoztam az utca tanácstagjával. Don Imre a szövetkezetben dolgo­zik. Ő a gondokról beszél. — A síneken túl — mond­ja, s a lakótelepre gondol — jó az üzlethálózat, itt kevés van belőle. Az élelmet mesz­­sziről kell hazaszállítani. A Róbert Károly körút és a Reitter Ferenc utca sarkán elhanyagolt, városképet csú­fító üzletsor áll, le kellene bontani, arra jönnek a kül­földiek a meccsre. Igaz, ide két emeletes házat építenek, ez lesz az utca kapuja. Ke­vés a szórakozóhely a mi ut­cánkban. Több barátságos ét­terem vagy bisztró kellene, a közlekedés jó. Határozat van rá, hogy a Váci út és a Reitter Ferenc utca közötti sávterületen ipa­ri körzetet hoznak létre. Ez sok lakóépületet, családi há­zat érint. A gyárak gazda­godnak, terjeszkednek, vi­szont az emberek is jobban élnek, berendezkednek — új, megváltozott viszonyok kö­zött az egyik is, a másik is ragaszkodik házához, kertjé­hez. Az új élet, a gazdago­dás ellentmondása, amely végsősoron megoldható. A 44. SZÁM Villámszociográfia a Reit­ter Ferenc utca 44-ből. Hu­szonegy lakásban húsz gyer­mek. Az Operaház hegedű­­művészétől a gyári munká­sig, a társadalom minden ré­tege. A ház összbevétele fi­zetésből: 90—100 ezer forint. Van 6 tv, 21 rádió, 10 hűtő­szekrény, 5 mosógép, 3 por­szívó, 6 varrógép, 4 padló­kefélő, 2 motorkerékpár, 4 bicikli, 1 autó. Tizenkét csa­ládnak szép könyvtára van. Este van, kilenc óra lehet. A Reitter Ferenc utcán ég­nek a higanygőzlámpák. Az úton még mindig rohannak az autók. „Chinoin Gyógy­­szerárugyár.” Nyerges vonta­tón felirat: Hungária. Ez az út már nemcsak a városba, hanem a világba is elvezet. A sarkon befordul két fiú, az egyik gitárt tart az ölé­ben, játszik rajta. Nem hal­lom a melódiát, mert jönnek, zúgnak az autók. Békés Attila Az angyalföldi sugárúton *Építenek, bontanak a A síneken innen és túl Hol a török A SZIGILLÁTÁK — FELTÁRJÁK A RÓMAIAK BOLTSORÁT Nem az irányítókat, a dip­lomásokat keresem most. Tu­dom, ők rendre-apróra elma­gyaráznának évszámokat, módszereket,­­azokat keresem, kevesek által m­űvelt tudomány napszámosai, ered­ményeinek elősegítői. Meg­kezdődött az ásatási idény, két helyet említenek a köz­ponti irodán, válasszuk tán Valami régi ásó ember nincs egyetlenegy se Buda­pesten, itt is, az aquincumi brigád tagjai között is, mind­össze hárman űzik ezt a munkát néhány esztendeje: vezetőjük s két idősebb pa­rasztember. — Már tavaly is voltunk Aquincumban, most két hete jöttünk vissza, láttunk dolog­hoz ismét a hajdani római város központjában. Házak maradványai kerülnek elő, ebben a pillanatban, valószí­nűleg egy boltsoré, masszív falra ráakaszkodik egy-egy kisebb helyiség, vagyis az erős házak előtt húzódtak a vékonyabb falú boltocskák, amitől össze is szűkült az ut­ca. Puskás Zoltán brigádveze­tő mondja ezt. Minthogy idei munkájuk voltaképpen még alig kezdődött el, tava­lyi állomáshelyeiket kérdem. Egymás szavába vág a három ember, Puskás , Csajági István, Fekete Lajos, így tu­dom meg, bejárták jóformán az egész fővárost. _ A Várban, a Tán­csics Mihály utca 9. Egyik neves régészünk elméle­te szerint itt volt egy időben a királyi székhely, a mostani várpalotát csak Nagy Lajos királyi uralkodá­sának utolsó éveitől használ­ták volna erre a célra. — S a tatárjárásig éppen Óbudán volt a királyi rezi­dencia, a mostani református templom alatt; négy tornyú épület, vizesárokkal körülvé­ve, de visszatemettük, ne rongálódjon tovább ... Nyáron ás, télen fut Margitsziget, Albertfalva, római kori múmia a Táborhe­gyen, csiszolt kőkorszakbeli lakótelep Pünkösdfürdőnél, 5000 évesnek becsült szarvas­agancsok, kövek, pénzek, cserepek, csontvázak, sírhe­lyek ... " Aquincumot. Ha úgy tetszik, napszámosok valóban ezek a lapáttal-talicskával dolgozó férfiak, legalábbis abban az értelemben, hogy nincs sem­miféle ok- vagy segédleve­lük, mégis, tudják-e, mi ad­ja értelmét szorgos földbon­colgatásuknak, a romok meg­­tisztogatásának? — A Mátyás-pince környé­kén az idei télen is dolgoz­tunk, mínusz húsz fokos hi­degben csákányoztunk, mág­lyát rakva a föld fölé, de sietni kellett, már türelmet­lenkedtek a híd újjáépítői. Télen, persze, csak ilyen rendkívüli esetekben dolgoz­nak, Fekete Lajos és Csajá­gi István például a fűtési idénnyel cseréli fel sí ása­tásit. Romantikus vágy? A múltat kutatás szenvedélye? Többnyire prózai ok adja kézbe az ásót, hogy aztán ké­sőbb ... íme, a szakszerű mondatok tömege! — Kell tudni, egy-egy ása­tásnál együtt élünk szinte éjjel-nappal a régésszel, kér­dezünk, ő mesél. Talán nem is értenénk meg egymást, ha nem ismernénk, mondjuk, a szigílláták fogalmát. Móra ismerőse« Szigílláták: különleges anyagból készült római ke­rámiák. „Babára venni” — egy leletet nem szabad el­mozdítani, csak körbeássa az ember — „nyesés” — a talaj­rétegek egymásutánisága jól lássék — hallom tovább a szakszavakat. — Amíg lejutunk a leletig, addig a kubikosmunka a miénk; utána a fő cél, hogy sértetlenül kerüljön elő a le­let, tehát átváltunk a simító­­lapátocskára, kisebb szerszá­mokra, de még a seprűre, ecsetre is. Leletmentés: a hírre szin­te lélekszakadva siet a ré­gész s társa, a kétkezi mun­kás, nehogy kárt tegyenek az értékes leletben. Arany és bor — ez a kettő, amiben a véletlenül leletre bukkanó laikusok általában remény­kednek. Középkori pincében dolgozik a vízcsőszerelő? „Valahol itt van a török basa bora.” Puskás Zoltán, úgy is, mint brigádvezető, ismereteiben felette áll társainak, sokat olvas, s valamilyen rendsze­res formában is szeretne ta­nulni, most ez az elképzelése. Rövid fél óra alatt az évszá­mok, adatok, egymással vi­tázó ismert régészek érvei­nek rengetegét diktálta pa­pírra. Kiskunfélegyházán született, ahol Móra Ferenc, s akit még személyesen is­mert, hisz' egyazon iskolába jártak. Talán ez a régi em­lék táplálja szenvedélyét, hogy másfélezer éves múlt­ban is eligazodjék, kövek­ből, romokból? Fekete Lajos feláll, s perc múlva visszatér az ásatási gödörből, aprócska faltörme­lékeket mutat. — Épp az előbb találtam rájuk, római­kori falfestmények darabjai. Mint valami tanyasi tiszta­szoba agyagos padlója, olyan porszemtől is felsepert talajt hagynak a sok száz éves há­zak mélyén maguk mögött, ahogy haladnak, mind elő­rébb az ásásban. A romme­zőt sétányok szabdalják, a hajdani város központjának útjai. Sárga murvát tereget­nek rá, melléjük rózsatöve­ket ültetnek, május elsején tábla kerül a rozsdás kapura: „A múzeum megnyílt.” Keresztényi Nándor A rezidencia Pár napja premier volt Budapesten: megnyitották a strandokat, bár az idő ezúttal nem volt nyarias. Képünkön: két „elszánt” strandoló a Gellért-fürdőben. (MTI Fotó : Tormai felv.) Hatszor mentett életet Először, hétéves korában, legutóbb, a jeges Dunából A férfi huszonöt éves, Bar­­balics Istvánnak hívják. Hat­szoros életmentő, mindig a vízből mentett. Lakatos, he­gesztő, magas, sovány fiatal­ember, kicsi bajuszkával. — Hétéves volt — akkor fejeződött be a háború­t, amikor elment fürödni a szendrői vár alá, egy meleg­­vizű forráshoz. Turar tudott úszni, mert ötéves kora óta kijárt a Bodvához, de mély vízbe még nem merészkedett. Akkor is csak a sekélyekben úszkált. Egyszerre csak azt látta, hogy egy kislány, aki alig tudott lépegetni, a kőfal­ról a medencébe zuhant. A per­on sokan álltak, de senki nem ugrott a kislány után­ , Ő úszni kezdett a mélyvíz fe­lé. Ahogy így visszaemléke­zik, azt mondja, nem reme­gett a lába, amikor a kis­lányt kitette a partra, vidám volt és fütyörészve hazafutott. Két év múlva az öccsét mentette ki a Bodvából, akit elsodort­ a sebessodrú víz. Felfelé kellett úsznia az ár ellen, de kimentette az öcs­­csét. Lefele tette a fűre a­ fo­lyóparton, ő meg visszament, hanyattfeküdt a Bodva hátán, vitette magát lefelé a hullá­mokkal. ..Az öcsém most bá­nyász Dorogon, s már jobb úszó, mint én.” Már Budapesten a közgaz­dasági technikumba járt, amikor az egyik szünidőben, barátaival együtt, Sajószent­­péteren nyaralt. Ült a Sajó partján, hosszú délutánokon, nézte a vizet, meg az ezüst hasú halakat, amint feldob­ták magukat. Itt egy tizenegy éves kislány életét mentette meg. Nem tudja, ki volt az a kislány. Középiskolás korában a Pa­latínuson egy 15 éves fiút vett a vállára a hullámmedencé­ben. „Láttam, hogy nyeli a vizet mellettem, és a rémület­től szólni sem tud. A hullám­ban általában nem figyelnek egymásra az emberek. Sze­rencsére én láttam, hogy nye­ri a vizet.” Tavaly a Mezőgazdasági Gépgyárban dolgozott és egyik nap a műszak után a brigáddal kimentek a Római­­partra. Söröztek kicsit, és lab­dáztak. Később úszkálni kezd­tek. A Duna közepére me­részkedtek, az egyik fiú gör­csöt kapott. Mozdulni sem tudott, elhagyta az ereje. A többiek kifelé, a part felé úsztak már, nem tudták, mi történik a hátuk mögötti . Amikor kitette a partra a fiút, nem esett össze az erő­feszítéstől. Nevetve mondta, hogy semmi baja nem tör­tént, fejest ugrott a Dunába, hátára feküdt és vitette ma­gát lefelé a hullámokkal. Utoljára most, március 21- én mentette meg egy ember életét. A Szabadság-híd felé sétált a Duna-parton, esti­g volt már, fújt a szél. A híd­ról lenézett a vízre és akkor hangokat hallott. Azt hittem téved, de újra hallotta a se­gélykiáltást. Rohanni kezdett a partra, az emberek utána­bámultak, mert úgy futott, mint egy ámokfutó. A felső rakpart öt méter­rel magasabban húzódott az alsónál. „Ha itt leugrom — gondolta —, kitöröm a lábam. Akkor minden hiába.” Ro­hant, amíg lejáratra talált. Futás közben ledobta a bal­lonkabátját és pulóverét. A cipőjét és a nadrágját már nem volt ideje levetni, mert látta, hogy a víz mind bel­jebb sodorja a testet. Amikor úszni kezdett, már a kiáltást sem hallotta és senkit nem látott a víz színén. Találom­ra nekiindult a Duna köze­pének. Jégdarabok úszkáltak körülötte, a hídról gyengén pislákoltak felé a lámpák. Üres volt a víz. Akkor hir­telen felbukott előtte egy test. Megragadta, vitte magá­val. Nem emlékszik, meddig tartott, amíg elérte a kőlép­csőket. A parton megkereste ballonkabátját, betakarta ve­le a lányt, akit kihozott a Duna közepéről és aki tizen­hat■ éves volt. „Egészen fia­tal lány — gondolta —, miért tehette?” De látta, hogy a lány vacog, eszméletlen, öl­bekapta és rohanni kezdett vele. ■ Leállított egy üres mentő­kocsit, s amikor a lányt be­emelték, akkor érezte, hogy fázik. Másnap a feleségével együtt meglátogatta a lányt a kórházban, narancsot vitt ne­ki. Három hete levelet ka­pott a lány anyjától, egy öz­vegyasszonytól, köszönő, há­lás levelet. Azt üzente a lány anyja, hogy küldi az ajándé­kot is gyermeke életéért. Ő másnap azt válaszolta: „A pénzt, amelyet nekem akar küldeni, költse a kislányára. És vigyázzon rá vagyon.” Kósa Csaba Bemutató: MÁJUS 2. Angol társadalmi filmdráma Széles változatban is 14 éven alul nem ajánlott Magyarul beszélő szélesvásznú csehszlovák film 10 éven alul nem ajánlott

Next