Esti Hírlap, 1963. május (8. évfolyam, 100-126. szám)
1963-04-30 / 100. szám
ek Reitter Ferenc utcában Az angyalföldi gyerekek valamikor azt hitték, hogy a Reitter Ferenc utca kiszalad a világból, olyan hosszú volt. Az angyalföldi gyerekek valamikor azt hitték, hogy a Reitter Ferenc utca egy napon elsüllyed, olyan mély gödrös volt. De az utca felemelkedett, ma a főváros legegyenesebb, leggyorsabb utcája. Az első autósztráda. Sima aszfalt, közepén zöld sáv, két oldalán kettes sorban robognak a gépkocsik, este kigyullad a higanygőz. Főútvonal. Angyalföldi típusokat keresek, akik hozzátartoztak a Reitter Ferenc utca világához. KI VOLT A LEGERŐSEBB Poldi inget cserélt. A tükör elé állt, megfésülködött, feligazította sapkáját, kimentünk az utcára, bementünk a kocsmába, leültünk a kerthelyiségbe, ahol az emberek söröztek és kaszinóztak, szivaroztak, közöttük volt Stefkó — Vencel István —, az elfelejtett híres futballista, aki mezítláb nagyobb gólt ragasztott a kapuba, mint a mostaniak futballcipőben. — Kocsislegények, fuvarosgazdák, istállómesterek jártak a csárdába — olyan rég, hogy már nem is igaz. Nappal szállt a por, jöttekmentek a nehéz határok, a kerekek utat vágtak a homokban, nehezen volt járható a Reitter Ferenc utca. Puha út volt, szerelmesek szerettek itt éjjel sétálni, de csak idevalósiak lehettek, más tájról legény ide nem jöhetett, nem tűrték el az angyalföldi fenegyerekek. A határ a sorompónál volt — azon túl tilos volt az út. Mocsár is volt, iszap is volt. Az első petróleumlámpát a Kleimann-háznál, a Petiteházi utca sarkán állították fel. — Ki volt a legerősebb ember? . ..sok„vpstv.... A Gumi, csak így hívtuk. Várjon egy kicsit. Szomszédjától kérdezd: ki volt a legerősebb. Az fordul a mellette ülőhöz, amaz fejét csóválja, a negyedik a vállát húz. A kezek megállnak, kártya asztalra. Körém gyűlnek. Az emberek neveket mondanak, csak becézve: az Óriás! A Dagadt! A Kongó! A Duci! — Luci? — Igen, a Duci. Ma is princ a gép mellett. — Itt a Cérna! Hirtelen csend. A kör szétnyílik. Magas, vékony, de izmos embernek engednek utat, kék sapka a fején, sittje az égnek gyűrve. Mellém lép. Feszült, várakozó csend. Az emberek hátrább lépnek. — Miről van szó, uram? — A múltról és a máról. Most mit csinál? Télen átmegy a Béke úti házakba, süt, tüzel. Nyáron bevonul a Jéggyárba, vizet fagyaszt, formákba préseli a jeget. Valaki a vállára üt. — Cérna, mitől rozsdás a jeged? — Azért, mert nem politúroztad ki. „BENNSZÜLÖTTEK“ Feloldódva nevetnek. Cérna — Spalóczki László — 53 éves. Felesége dolgozik. Kitüntetést, pénzjutalmat kapott. Két asszonylányuk, öt unokájuk van. Négy lány, egy fiú. A fél litert egy szuszra lehörpinti, megtörli ajkát, lassan feláll, hozzám hajol, a fülembe súgja. „A Mauthner Sándor utca 56-ban lakom, harmadik emelet 12, bármikor megnézheti a családom, mindent megtalál a lakásomban, amit két kezemmel kerestem öszsze, azt is megírhatja, hogy kicsit szeretem a bort, de én nem kiabálok, nem veszekszem senkivel és az a fontos, hogy ma senkinek sem tartozom, még tíz fillérrel se vagyok adós.” Fizetünk, felültünk, kisétálunk a Reitter Ferenc utcába. — Na, ez itt egy igazi Reitter Ferenc utcai ember. Itt született. Ubl Ferenc. Rakodómunkás. Hatvanegy éves. Két asszonylánya van, öt unokája. Felesége a csillárkészítőben dolgozik. Egyik nap kocsival jött haza. Merre? — kérdezte a vezető. — A Sugár úton lakom. Jönnek, jönnek, egyszer csak azt mondja a sofőr: Te, ez nem a Sugár út. „Nem látod, hogy az! Olyan egyenes, mint a sugár, szebb a Népköztársaság útjánál. Ilyen szép utca csak sugár utca lehet.” Elköszön. Átsétálunk a Rákos-patak hídján. Poldi tanácsolja, hogy nézzünk be az utolsó Cájához, a Cája Steffihez. Jó, bemegyünk. Kertes házban lakik. Egyedül él, hatvankilenc éves. A vágóhídra jár. Ott csendesen leül, félrevonul a sarokba. Órák hosszat nézi a teheneket, az izmos mészároslegényeket. A HIRES EMBER: TURAY Cára Stefivel szemben áll a Suttyó háza. Csöngetünk. Turay József, az egykori világhírű labdarúgó a kertből jön elénk. Bevezet a szobába, régi emléktárgyak közé, ötvenhat tavaszán játszott utoljára, azóta edző, most a Budapesti Konzervgyárban dolgozik. Felesége többszörösen kitüntetett kiváló dolgozó, a tejüzletbe jár, a fia 18 éves, ipari tanuló, géplakatos lesz, futballozik is, meg súlyokat emel. Most a 70 kilónál tart. — Belőle másfajta Turay II. lesz — mondja az apa. A kapuból ellátunk a kertes házak felett magasodó új lakónegyedre. Turay áll, néz és kis csönd után kézszorítás közben mondja, hogy jönnek a nagyházak errefelé. „Ki gondolta volna.” Este fél hétkor találkoztam az utca tanácstagjával. Don Imre a szövetkezetben dolgozik. Ő a gondokról beszél. — A síneken túl — mondja, s a lakótelepre gondol — jó az üzlethálózat, itt kevés van belőle. Az élelmet meszsziről kell hazaszállítani. A Róbert Károly körút és a Reitter Ferenc utca sarkán elhanyagolt, városképet csúfító üzletsor áll, le kellene bontani, arra jönnek a külföldiek a meccsre. Igaz, ide két emeletes házat építenek, ez lesz az utca kapuja. Kevés a szórakozóhely a mi utcánkban. Több barátságos étterem vagy bisztró kellene, a közlekedés jó. Határozat van rá, hogy a Váci út és a Reitter Ferenc utca közötti sávterületen ipari körzetet hoznak létre. Ez sok lakóépületet, családi házat érint. A gyárak gazdagodnak, terjeszkednek, viszont az emberek is jobban élnek, berendezkednek — új, megváltozott viszonyok között az egyik is, a másik is ragaszkodik házához, kertjéhez. Az új élet, a gazdagodás ellentmondása, amely végsősoron megoldható. A 44. SZÁM Villámszociográfia a Reitter Ferenc utca 44-ből. Huszonegy lakásban húsz gyermek. Az Operaház hegedűművészétől a gyári munkásig, a társadalom minden rétege. A ház összbevétele fizetésből: 90—100 ezer forint. Van 6 tv, 21 rádió, 10 hűtőszekrény, 5 mosógép, 3 porszívó, 6 varrógép, 4 padlókefélő, 2 motorkerékpár, 4 bicikli, 1 autó. Tizenkét családnak szép könyvtára van. Este van, kilenc óra lehet. A Reitter Ferenc utcán égnek a higanygőzlámpák. Az úton még mindig rohannak az autók. „Chinoin Gyógyszerárugyár.” Nyerges vontatón felirat: Hungária. Ez az út már nemcsak a városba, hanem a világba is elvezet. A sarkon befordul két fiú, az egyik gitárt tart az ölében, játszik rajta. Nem hallom a melódiát, mert jönnek, zúgnak az autók. Békés Attila Az angyalföldi sugárúton *Építenek, bontanak a A síneken innen és túl Hol a török A SZIGILLÁTÁK — FELTÁRJÁK A RÓMAIAK BOLTSORÁT Nem az irányítókat, a diplomásokat keresem most. Tudom, ők rendre-apróra elmagyaráznának évszámokat, módszereket,azokat keresem, kevesek által művelt tudomány napszámosai, eredményeinek elősegítői. Megkezdődött az ásatási idény, két helyet említenek a központi irodán, válasszuk tán Valami régi ásó ember nincs egyetlenegy se Budapesten, itt is, az aquincumi brigád tagjai között is, mindössze hárman űzik ezt a munkát néhány esztendeje: vezetőjük s két idősebb parasztember. — Már tavaly is voltunk Aquincumban, most két hete jöttünk vissza, láttunk dologhoz ismét a hajdani római város központjában. Házak maradványai kerülnek elő, ebben a pillanatban, valószínűleg egy boltsoré, masszív falra ráakaszkodik egy-egy kisebb helyiség, vagyis az erős házak előtt húzódtak a vékonyabb falú boltocskák, amitől össze is szűkült az utca. Puskás Zoltán brigádvezető mondja ezt. Minthogy idei munkájuk voltaképpen még alig kezdődött el, tavalyi állomáshelyeiket kérdem. Egymás szavába vág a három ember, Puskás , Csajági István, Fekete Lajos, így tudom meg, bejárták jóformán az egész fővárost. _ A Várban, a Táncsics Mihály utca 9. Egyik neves régészünk elmélete szerint itt volt egy időben a királyi székhely, a mostani várpalotát csak Nagy Lajos királyi uralkodásának utolsó éveitől használták volna erre a célra. — S a tatárjárásig éppen Óbudán volt a királyi rezidencia, a mostani református templom alatt; négy tornyú épület, vizesárokkal körülvéve, de visszatemettük, ne rongálódjon tovább ... Nyáron ás, télen fut Margitsziget, Albertfalva, római kori múmia a Táborhegyen, csiszolt kőkorszakbeli lakótelep Pünkösdfürdőnél, 5000 évesnek becsült szarvasagancsok, kövek, pénzek, cserepek, csontvázak, sírhelyek ... " Aquincumot. Ha úgy tetszik, napszámosok valóban ezek a lapáttal-talicskával dolgozó férfiak, legalábbis abban az értelemben, hogy nincs semmiféle ok- vagy segédlevelük, mégis, tudják-e, mi adja értelmét szorgos földboncolgatásuknak, a romok megtisztogatásának? — A Mátyás-pince környékén az idei télen is dolgoztunk, mínusz húsz fokos hidegben csákányoztunk, máglyát rakva a föld fölé, de sietni kellett, már türelmetlenkedtek a híd újjáépítői. Télen, persze, csak ilyen rendkívüli esetekben dolgoznak, Fekete Lajos és Csajági István például a fűtési idénnyel cseréli fel sí ásatásit. Romantikus vágy? A múltat kutatás szenvedélye? Többnyire prózai ok adja kézbe az ásót, hogy aztán később ... íme, a szakszerű mondatok tömege! — Kell tudni, egy-egy ásatásnál együtt élünk szinte éjjel-nappal a régésszel, kérdezünk, ő mesél. Talán nem is értenénk meg egymást, ha nem ismernénk, mondjuk, a szigílláták fogalmát. Móra ismerőse« Szigílláták: különleges anyagból készült római kerámiák. „Babára venni” — egy leletet nem szabad elmozdítani, csak körbeássa az ember — „nyesés” — a talajrétegek egymásutánisága jól lássék — hallom tovább a szakszavakat. — Amíg lejutunk a leletig, addig a kubikosmunka a miénk; utána a fő cél, hogy sértetlenül kerüljön elő a lelet, tehát átváltunk a simítólapátocskára, kisebb szerszámokra, de még a seprűre, ecsetre is. Leletmentés: a hírre szinte lélekszakadva siet a régész s társa, a kétkezi munkás, nehogy kárt tegyenek az értékes leletben. Arany és bor — ez a kettő, amiben a véletlenül leletre bukkanó laikusok általában reménykednek. Középkori pincében dolgozik a vízcsőszerelő? „Valahol itt van a török basa bora.” Puskás Zoltán, úgy is, mint brigádvezető, ismereteiben felette áll társainak, sokat olvas, s valamilyen rendszeres formában is szeretne tanulni, most ez az elképzelése. Rövid fél óra alatt az évszámok, adatok, egymással vitázó ismert régészek érveinek rengetegét diktálta papírra. Kiskunfélegyházán született, ahol Móra Ferenc, s akit még személyesen ismert, hisz' egyazon iskolába jártak. Talán ez a régi emlék táplálja szenvedélyét, hogy másfélezer éves múltban is eligazodjék, kövekből, romokból? Fekete Lajos feláll, s perc múlva visszatér az ásatási gödörből, aprócska faltörmelékeket mutat. — Épp az előbb találtam rájuk, rómaikori falfestmények darabjai. Mint valami tanyasi tisztaszoba agyagos padlója, olyan porszemtől is felsepert talajt hagynak a sok száz éves házak mélyén maguk mögött, ahogy haladnak, mind előrébb az ásásban. A rommezőt sétányok szabdalják, a hajdani város központjának útjai. Sárga murvát teregetnek rá, melléjük rózsatöveket ültetnek, május elsején tábla kerül a rozsdás kapura: „A múzeum megnyílt.” Keresztényi Nándor A rezidencia Pár napja premier volt Budapesten: megnyitották a strandokat, bár az idő ezúttal nem volt nyarias. Képünkön: két „elszánt” strandoló a Gellért-fürdőben. (MTI Fotó : Tormai felv.) Hatszor mentett életet Először, hétéves korában, legutóbb, a jeges Dunából A férfi huszonöt éves, Barbalics Istvánnak hívják. Hatszoros életmentő, mindig a vízből mentett. Lakatos, hegesztő, magas, sovány fiatalember, kicsi bajuszkával. — Hétéves volt — akkor fejeződött be a háborút, amikor elment fürödni a szendrői vár alá, egy melegvizű forráshoz. Turar tudott úszni, mert ötéves kora óta kijárt a Bodvához, de mély vízbe még nem merészkedett. Akkor is csak a sekélyekben úszkált. Egyszerre csak azt látta, hogy egy kislány, aki alig tudott lépegetni, a kőfalról a medencébe zuhant. A peron sokan álltak, de senki nem ugrott a kislány után , Ő úszni kezdett a mélyvíz felé. Ahogy így visszaemlékezik, azt mondja, nem remegett a lába, amikor a kislányt kitette a partra, vidám volt és fütyörészve hazafutott. Két év múlva az öccsét mentette ki a Bodvából, akit elsodort a sebessodrú víz. Felfelé kellett úsznia az ár ellen, de kimentette az öcscsét. Lefele tette a fűre a folyóparton, ő meg visszament, hanyattfeküdt a Bodva hátán, vitette magát lefelé a hullámokkal. ..Az öcsém most bányász Dorogon, s már jobb úszó, mint én.” Már Budapesten a közgazdasági technikumba járt, amikor az egyik szünidőben, barátaival együtt, Sajószentpéteren nyaralt. Ült a Sajó partján, hosszú délutánokon, nézte a vizet, meg az ezüst hasú halakat, amint feldobták magukat. Itt egy tizenegy éves kislány életét mentette meg. Nem tudja, ki volt az a kislány. Középiskolás korában a Palatínuson egy 15 éves fiút vett a vállára a hullámmedencében. „Láttam, hogy nyeli a vizet mellettem, és a rémülettől szólni sem tud. A hullámban általában nem figyelnek egymásra az emberek. Szerencsére én láttam, hogy nyeri a vizet.” Tavaly a Mezőgazdasági Gépgyárban dolgozott és egyik nap a műszak után a brigáddal kimentek a Rómaipartra. Söröztek kicsit, és labdáztak. Később úszkálni kezdtek. A Duna közepére merészkedtek, az egyik fiú görcsöt kapott. Mozdulni sem tudott, elhagyta az ereje. A többiek kifelé, a part felé úsztak már, nem tudták, mi történik a hátuk mögötti . Amikor kitette a partra a fiút, nem esett össze az erőfeszítéstől. Nevetve mondta, hogy semmi baja nem történt, fejest ugrott a Dunába, hátára feküdt és vitette magát lefelé a hullámokkal. Utoljára most, március 21- én mentette meg egy ember életét. A Szabadság-híd felé sétált a Duna-parton, estig volt már, fújt a szél. A hídról lenézett a vízre és akkor hangokat hallott. Azt hittem téved, de újra hallotta a segélykiáltást. Rohanni kezdett a partra, az emberek utánabámultak, mert úgy futott, mint egy ámokfutó. A felső rakpart öt méterrel magasabban húzódott az alsónál. „Ha itt leugrom — gondolta —, kitöröm a lábam. Akkor minden hiába.” Rohant, amíg lejáratra talált. Futás közben ledobta a ballonkabátját és pulóverét. A cipőjét és a nadrágját már nem volt ideje levetni, mert látta, hogy a víz mind beljebb sodorja a testet. Amikor úszni kezdett, már a kiáltást sem hallotta és senkit nem látott a víz színén. Találomra nekiindult a Duna közepének. Jégdarabok úszkáltak körülötte, a hídról gyengén pislákoltak felé a lámpák. Üres volt a víz. Akkor hirtelen felbukott előtte egy test. Megragadta, vitte magával. Nem emlékszik, meddig tartott, amíg elérte a kőlépcsőket. A parton megkereste ballonkabátját, betakarta vele a lányt, akit kihozott a Duna közepéről és aki tizenhat■ éves volt. „Egészen fiatal lány — gondolta —, miért tehette?” De látta, hogy a lány vacog, eszméletlen, ölbekapta és rohanni kezdett vele. ■ Leállított egy üres mentőkocsit, s amikor a lányt beemelték, akkor érezte, hogy fázik. Másnap a feleségével együtt meglátogatta a lányt a kórházban, narancsot vitt neki. Három hete levelet kapott a lány anyjától, egy özvegyasszonytól, köszönő, hálás levelet. Azt üzente a lány anyja, hogy küldi az ajándékot is gyermeke életéért. Ő másnap azt válaszolta: „A pénzt, amelyet nekem akar küldeni, költse a kislányára. És vigyázzon rá vagyon.” Kósa Csaba Bemutató: MÁJUS 2. Angol társadalmi filmdráma Széles változatban is 14 éven alul nem ajánlott Magyarul beszélő szélesvásznú csehszlovák film 10 éven alul nem ajánlott