Esti Hírlap, 1969. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-01 / 27. szám

Kultu­ra és­z lap a gyakorlatban A színházak joga ♦ Érték és forint Kultúra és új gazdasági mechanizmus. Az első év után is még a kétkedők, bi­zalmatlanok legfőbb aggo­dalma: nem fenyegeti-e a művészeteket a kommer­­szializálódás veszélye? Meg­kértük dr. Malonyai De­zsőt, a Művelődésügyi Mi­nisztérium színházi főosz­tályának helyettes vezetőjét — aki a Kulturális Alap titkára is egyben —, vála­szoljon néhány kérdésünk­re. — Maradjunk a kétke­dőknél. Az első év nem mu­tatott művészetellenes, üz­­letieskedő vonásokat? NEM ROSSZ ÜZLET — Most tanulmányozzák az előző év tapasztalatait, de az már megállapítható, hogy nem volt .,rossz üzlet” értékes műalkotásokat lét­rehozni, terjeszteni, bemu­tatni. Ez önmagában a leg­jobb biztosíték, hogy a tar­talom és a színvonal rová­sára sehol se szaladjanak túlságosan a pénz után. Az új gazdaságirányítási rendszer alapelvei ter­mészetesen nem úgy ér­vényesek a kultúra terü­letén, mint a termelés­ben. Itt nem lehet elsőd­leges a közgazdasági ha­szon. A cél: a művésze­tekkel, a kultúrával az embert szolgálni, s állam­vezetésünk nagyon jól tudja, hogy ez pénzbe ke­rül. Megadja ezt a pénzt — nem keveset! —, s nem az anya­gi haszon reményében. — Miben érvényesül mégis az új gazdasági me­chanizmus a kultúra terüle­tén? — Nagyon leegyszerűsít­ve azt mondhatnám: azelőtt a kultúrára szánt összegből az állam mindent egyenlő arányban támogatott: re­mekműveket, társadalmi értelemben, művészi érte­lemben egyaránt hasznos produkciókat és üres, ér­téktelen munkákat. Az új elv a támogatást arra ad­ni, ami megérdemli. Ami kevésbé színvonalas, mű­­vészietlen produktumként mégis kikerül a kulturális termékek sajátos piacára, az ne kapjon egyenlő tá­mogatást és legfeljebb tart­sa fenn önmagát. JOGOT KELL ADNI — Rokonszenves elv. De mi módon lehet megvalósí­tani? — Ez a dolgok nehezeb­bik része. A megvalósítás­hoz valamilyen mérhető értékrendre van szükség. Korábban ilyen nem volt, s el kell ismerni, a műal­kotások értékét nagyon ne­héz forintban kifejezni. Márpedig­ enélkül semmire sem megyünk. Az értékelés­nél legfeljebb azzal vi­gasztalhatjuk magunkat, hogy amióta művészek él­nek és dolgoznak, mindig pénzben, javakban is ki­fejeződött a műalkotások értéke, és ezt az alkotók maguk is elvárják. Most már csak az a kérdés, ki határozza meg az értéket. Értékel a közönség, s érté­kel, persze, a kritika is; mindkettő mindig elkerül­hetetlenül szubjektíven. Ám úgy hiszem, meg kell adni a jogot, még ha az objektivitás nem mindig sikerül is, hogy a pénzt adó diák nevében a kri­tika és a közönség ítéle­teit figyelembe véve, egyes megbízott szemé­lyek határozzák meg, hogy az adott művek mennyire érdemelnek ál­lami támogatást, mennyi­re nem. Ilyenformán a kultúra új gazdaságirányítási módsze­reiben kulcsszerepe van a kulturális alap és járulék rendszerének.­­ Tehát kulturális já­rulékot fizettetnek az ér­téktelenebbnek ítélt művek­kel és az így egybegyűlt alapból állami hozzájáru­lást adnak az arra érde­mes műveknek, intézmé­nyeknek. Nem mond ez el­lent annak a helyes kultúr­politikai elvünknek, hogy az alkotóműhelyek kapja­nak szabadabb lehetősége­ket, önállóbbak legyenek? — Nem mond ellent. Az­előtt többnyire központi szervek döntöttek műsorok kialakításában, kiadási ter­vekben stb. Ezekhez a ter­vekhez meghatározott pénz­ügyi támogatást biztosítot­tak. Ha valahol sikerült jól gazdálkodni, a terven felü­li pénzt az állam elvonta, s odaadta, ahol rosszul gaz­dálkodtak. Ma a programok, műsorok, tervek kidolgo­zása teljesen a műhelyek önálló dolga. Most is meg­kapják a támogatást, de az egész az intézménynél ma­rad, önállóan gazdálkod­hat vele. Az állam csak ak­kor vet ki járulékot, ha a művek között differenciálni kíván, és a mérlegelés után így és ezzel csökkenti a tá­mogatást. Ha viszont tartal­milag és színvonalban egy­aránt értékes a mű, akkor a költségvetésen túl is do­tálja anyagilag. 32 TÁMOGATOTT ELŐADÁS — 1908-ban mennyi folyt be a járulékokból az alap­ba, és mennyi támogatást fizettek ki? — Még nincs meg min­den adat, de a színházak például 200 ezer forint kö­rül fizettek be, és több mint kétmillió forint támogatást kaptak. Általában más mű­vészeti ágakban is több ju­­­tott támogatásra, mint amennyi a járulékokból összegyűlt, mert az állam tízmillió forintot biztosí­tott induláskor, hogy azon­nali támogatást adhasson ott, ahol erre szükség van. — A színházaknál pél­dául mi volt az arány? — Az első félévben tíz mű után fizettek járulékot, és 32 előadás kapott támo­gatást a legkülönfélébb for­mákban : ifjúsági jegyek helyár kiegészítésére, juta­lomra, nívódíjra, díszletre, jelmezre stb. — Mennyiben hárítják át a járulékot a közönségre? — Ez nagyon változó. Van, ahol egyáltalán nem hárítják át, de azért az is előfordul, hogy­ járulék nélkül is magasabb hely­árakat kérnek egyes drá­gább kiállítású darabok­hoz. A színházak 20 szá­zalékkal bármikor fel- és lefelé módosíthatják hely­­áraikat. — S hol mutatkozik a közönségre nézve pozitív hatása ennek a­­ rugalma­sabb árpolitikának? — Ott például, hogy ér­tékesebb műalkotásokhoz viszonylag olcsóbban hoz­zájut. A tánclemezekre pél­dául 2, illetve 4 forint já­rulékot vetettünk ki, s a komolyzenei lemezek ára remélhetőleg tetemesen csökken A legérdekesebb tapasztalatunk, hogy a kö­zönség igen jól reagál az ilyen ármozgásokra. Már tudják, hogy kulturális ter­mékek és szolgáltatások kö­zül nem mindig a drágább az értékesebb. Az árkörül­mények egyébként nem mó­dosították a korábban ki­alakult érdeklődési­­irányo­kat. Bernáth László Egy árverés története FILM CSON­TVÁRYRÓL Hubay Miklós befejezte Csontváryról szóló forgató­­könyvének írását. A tervek szerint Cédrusok árverésen címmel, Ranódy László fil­mesül meg. A forgatókönyv nem Csontváry Kosztka Tivadar életéről szól, ha­nem hagyatékának felfede­zéséről és megmentéséről. A festő halála után néhány hónappal kezdődik a törté­net, 1919 novemberében. Egy fiatal építész — a ma is élő Gerlóczy Gedeon —, műtermet keresett és talált, a Műegyetem környékén, a volt Hadik kávéháznál. A szobában összetekert vász­nakat lelt, amelyeket éppen árverésre bocsátottak. Fel­fedezte, hogy a csupán vá­­szonérté­kük miatt eladan­dó képek a Csontváry-al­­kotások. A fiatalembernek néhány napja maradt arra, hogy előteremtse a pénzt, felvehesse a harcot az ár­verésen a konkurrenciával. A film ezentnek a napoknak és az árverésnek a történe­tét dolgozza fel. VOLÁN VOLÁN UTAZZON 9 NAPRA ZAKOPANÉBA, AUTÓBUSSZAL! Részvételi díj: 1950 Ft Teljes panzió Zsebpénz 1 nap Krakkóban Síelési lehetőség Felvilágosítás és jelentkezés: A VOLÁN FŐIRODÁBAN, Bp. VI., Lenin körút 98., tel.: 123—171, 314—902, és az ENGELS TÉRI VOLÁN-IRODÁBAN, tel.: 181—610, 180—978 Krimi készül a tévében: Nemere László rendezi az Elle­ry Queen novellájából készülő krimit. Képünkön a krimi egyik főszereplője: Felföldi Anikó. (MTI fotó : Tormay felv.) A gyilkos én vagyok Nem, nem áruljuk el, hogy végül is ki volt a gyilkos Hámori Tibor A gyilkos én vagyok című bűnügyi já­tékának nyolc — gyanúba keveredett — szereplője közül. De azt igen, hogy a Déryné Színházban most bemutatott játék — az öt­letes szerző harmadik da­rabja­­-­ „krimi” is, meg nem­ is az. Hogy ki a gyil­kos, az csak a játék végén derül ki, de hogy Hámori­nak van kritikai mondani­valója is (például a „fil­mes” világ egynémely szo­kásáról), az már játék köz­ben is világossá lesz. Petrik József rendezte — Sost­atics Zsuzsa kevés tárggyal is sokat mondó díszletei segítségével — a játékot, amelyben egy­szerre van jelen a „krimi” és a „több mint krimi” fe­szültsége is. A szereplők közül különösen Kassai Ilona, Szigeti Géza, Hor­váth Ferenc és Gyulányi Éva játéka tetszett. Bele­számítva azt is, hogy bűn­ügyi játékban (vagy akár álbűnügyi játékban) a szí­nészet lényegében megbi­lincselt lábakkal való tán­colás. Az érdekes az, hogy a jó táncos ilyen helyzet­ben is érzékeltetni tudja a tánc báját és ritmusát. A melódia mesterei Fényes Szabolcs-estre ké­szül a kelet-berlini televí­zió. A melódia mesterei cí­mű népszerű sorozatában mutatja be a német közön­ségnek Fényes Szabolcsot és legjelentősebb szerzemé­nyeit, Geszty Szilvia, Ben­­de Zsolt, Izsmán Nelly, Korda György, valamint számos német színész és énekes közreműködésével. Chopin Párizsban A lengyel muzsika halha­tatlanja, Chopin halálának 120. évfordulójára életrajz­regény jelent meg a Zene­műkiadónál, Chopin Pá­rizsban, írója Székely Júlia, klasszikus egyszerűséggel s modern formai eszközök­kel, hitelesen mutatja be — párizsi emigráns társa, Heine szavaival — a „zon­gora Rafaeljét’’. FEBRUÁR 5-ÉN, szerdán 10 órakor MEGNYÍLIK az önkiszolgáló rendszerű Kelenföldi Szivárvány Áruház XI., Fehérvári út 101. Ruházati cikkek, cipő, háztartási gépek, televízió és rádió, járművek NAG­Y VÁLASZTÉKBAN! Díjak és viták Ma délután az Újságíró Szövetség székházában oszt­ják ki évi díjaikat a magyar filmkritikusok. A filmkritikusok díját a Falaknak (rendező: Kovács András) és a Csend és kiál­lásnak (rendező: Jancsó Miklós), a legjobb operatő­ri munkáért járó díjat Zsombolyai Jánosnak és Kende Jánosnak, a legjobb filmszínésznői teljesítmény díját Törőcsik Marinak, a legjobb színészi alakítás dí­ját Kállai Ferencnek adják át. A díjakkal kapcsolatban ebben az évben a kritiku­sok körében vita folyt: mi­lyen típusú filmek kitünte­tésével teljesítik leginkább kötelességeiket a kritiku­sok. Évekkel korábban fel sem vetődött ez a kérdés. Természetes volt a kiindu­lópont: a kritika azokat a műveket jutalmazza díjjal, s ami ezzel együtt jár, a közfigyelemmel, amelyek a legeredetibb, leghatásosabb művészi eszközökkel szol­gálják társadalmi céljain­kat. Mostanában, hogy a mo­zilátogatottság általában — s ezen belül a magyar fil­mek közönsége — csökken, felmerült az igény, hogy a kritika ösztönözze a ma­gyar színművészeket a kö­zönséget ízlésesen kiszol­gáló, színvonalas, szóra­koztató produkciók készíté­sére. Ez a kívánság jogos és a kritika — ahol erre módja van — szót is emel ilyen filmek születéséért. De nem lehet egyetérteni azokkal, akik a kritika dí­jaival akarnak ösztönözni erre. Ha jól sikerült vígjá­ték, szatíra, közönségszóra­koztató film születik, ak­kor ezt műfajára való te­kintet nélkül értékel­ni kell, megfelelő bírálatokkal és adott esetben díjakkal is. (A tizedes meg a többiek jó példa volt, hogy nem a mű­faj szabta meg a kritika lel­kesedését, s nem ma­radtak el a dvak sem.) Ám, ha nem születnek ilyen színvonalas munkák a szó­rakoztató műfajokban —, mint ahogy sajnálatosan kevés születik manapság —, akkor ezen nem segít a fé­­lig-meddig sikerült művek díjazása csak azért, hogy ebben a műfajban jobbak­ra ösztönözzön. Ami nem igazán jó, azt nem szabad díjazni, bármilyen filmtí­pusból való is. A magyar filmkritikusok díjaival eddig olyan mű­veket tüntettek ki, mint például a Megszállottak, Oldás és kötés, Párbeszéd, Szegénylegények, A tize­des meg a többiek, Húsz óra, Hideg napok, Fügefa­levél, Apa, Csillagosok, ka­tonák. A sor önmagáért be­szél, s nem hagy kétséget afelől, milyen művekre kell ismét és ismét felhívni a közönség figyelmét. —bel— UGRÓCSOPORT TAHITIN Ma reggel elutazott Bu­dapestről a világhírű Lu­kács ugrócsoport. Dániából érkeztek, szabadságukat töltötték itthon, s most m­ajd az iráni fővárosban, Teheránban lépnek fel. Onnan az út Japánba ve­zet, majd az év végét, előre­láthatólag Tahiti szigetén szök­ve. A The seven Lukács ugrócsoport fellépéssoroza­ta Londonban ér véget. Egy év múlva jönnek haza.

Next