Esti Hírlap, 1971. november (16. évfolyam, 257-282. szám)

1971-11-01 / 257. szám

Bolgár vendégművész, Bo­risz Christoff mutatkozott be nagy sikerrel az Erkel Színház szombat esti Don Carlos-előadásán. A világ­hírű énekes Fü­löp király szerepét alakította. n­t úgy tűnt szombat este: a fesztivál nagy­díj­as, Fák, virá­gok, fény beillenek akár san­­remói győztes számnak is. A kedves Kudlik Juli Nicola di Bari énekes-komponistát­ — A szívem egy vándorcigány szer­zőjét — így konferálta be: ..Következik az est sztárja”, s az olasz világcsillag valóban ki­tűnő volt, bár ne hallgassuk el, hogy Zelatnay nála maga­sabbra tudta felvinni a­ hangot a Schöck-szám előadásában. Nekem mégis a jugoszláv Rip­­szej Kirov volt a tánc­dal­feszti­vál nemzetközi gálaestjének sztárja. • Nem ötperces köz­tünk maradjon-nal, hanem negyvenperces tévéjáték­kal jelentkezett Tabi László szombat este. Tetszett ez az abszurd­ groteszk, a Hajrá, magyarok!, mert jó volt. Poénja ugyan vékony haj­szálon függött, de ezt olyan hatásos színész-egyénisé­gek sodorták biztonságosan erősre, mint Inke László és a mindig kitűnő Garas De­zső, Körmendi János tehet­séges színész, ezúttal azon­ban nem tetszett a szerep­­felfogása, mégha ezt esetleg Szirtes Tamás rendező ta­lálta is ki. E játék humorát, groteszkségét Inke és Ga­ras természetes játékstílusa adta meg, amelyből kirítt Körmendi sablonos karikí­­rozása. • Hétről hétre excellál A hét világpolitikai rovata. Tegnap is milyen kitűnő volt a Marie Rose utcában, a francia főváros Lenin múzeumában indított­­ „visszhang”-riport Brezs­­nyev párizsi útjáról. Tet­szett a Czinege Lajossal ké­szített interjú, s izgalmas volt találkozni két olyan méltán világhírű a­sz­­szonnyal, mint Indira Gandhi és Madame Ta­­bouis. Megrázó élményben részesített az Indiába me­nekült pakisztániakat áb­rázoló dokumentumfilm. • • A Kicsoda-micsoda? fej­törő játékot többnyire akkor méltatjuk írásbeli említésre, amikor kirívó hibái miatt fel­­szökken a vérnyomásunk tőle. A bámulatosan éleseszű játé­kosok s a kitűnő Kéz—Zolnay— Lator trió azonban megérdemli, hogy megemlítsék:­­Ó ez a mű­sor. (haradás) FRANKFURTI NOTESZ (3.) Nem robbant a bomba A szolgálat kudarca ♦ Telőtt kacsa A frankfurti könyvvásár szakértői szerint 1971 leg­nagyobb üzleti és politikai kudarca: Reinhard Gehlen emlékirata. A világsikerű­nek kikiáltott memoár iránt érdeklődő angol, olasz, francia és Skandináv kiadók sorban visszaléptek. Az amerikai cég, amely 1972-ben megjelenteti a könyvet, a Brandt-kormány elleni kirohanások törlését követeli, és sok részletet át­dolgoztat a szerzővel. A nagy bevétel márkában is elmaradt, a nyugatnémet könyvpiacon gyér az ér­deklődés. Mi történt Ge­hlen: A szolgálat című kö­tetével ? A szemtanúk tiltakoznak 1971. szeptember 9- én a Die Welt fantaszti­kus hírt röpített világgá: Bormann — Hitler kedven­ce és kiszemelt utóda — szovjet kém volt, aki né­hány évvel ezelőtt halt meg a Sz­ovjetunióban. A ham­burgi Springer-lap Rein­hardt Gehlen, nyugállomá­nyú kémfőnök A szolgálat című memoárjának részle­tét közölte, s bejelentette, hogy néhány napon belül Bormann árulásának bizo­nyítékait is megjelenteti. A világsajtó Moszkvától New Yorkig egységesen kacsá­nak minősítette Gehlen be­jelentését. Nyugat-Német­­országban a Süddeutsche Zeitungtól Adolf Thadden újnáci lapjának hasábjaiig mindenütt egykori szemta­núk, bennfentesek és nyo­mozó szakemberek tiltakoz­tak. Senki nem hitt Ge­­hlennek, a Bormann-bom­­ba nem robbant. A Die Welt szerkesztősége ekkor ki­nyomatta Gertrud von Hei­­merdinger tanúvallomását. Az egykori tábornok lánya a berlini Moabit-börtönben szovjet katonák társaságá­ban látta volna Martin Bormannt. A soha meg nem történt találkozás nap­ja Gertrud von Heimer­­dinger szerint: 1945. június 13. Ez bizony elnézett dá­tum. A berlini rádió ugyan­is 1945. június 14-én, jelen­tette, hogy Bormann fog­ságba esett.. Néhány nap alatt kiderült ezután, hogy a fogoly nem Bormann. A Die Welt ezúttal is bakot lőtt. Ettől kezdve óvatosabban jártak el. Az olvasó az ígért tények helyett újabb cikket kapott; a Die Welt szer­kesztője ebben kénytelen­kelletlen elismerte, hogy Bormann nem a Szovjet­unióban, hanem Berlinben halt meg. Közben azért továbbra is hirdették Ge­hlen könyvét: Bormann szovjet ügynök! Két nap múlva pedig kiadták Ru­dolf Ströbinger — álnevén Pavel Havelka — cseh új­ságíró cikkét. Eszerint — Gehlen gyanúját is lepipál­va — Bormann már 1920 óta kémkedett a Szovjet­unió javára. Szabadcsapat­ban szolgált, a Baltikum­ban harcolt a Vörös Had­sereg ellen. Fogságba esett, majd átállt a „másik oldal­ra"­. Csakhogy nyomban ki­derült: Bormann 1922-ben állt be a megnevezett kü­lönítménybe, s abban az időben, de később sem járt a balti országokban. Aki azt hiszi, hogy ezután a Die Welt elhallgatott — téved. Springert ugyanis a tények nem érdeklik. Célja kettős. Az egyik: visszavágni a Der Spiegelnek, amely a Pullach, Intern című nagy­sikerű könyvet kiadta. Eb­ben a lap két munkatársa, Hermann Zolling és Heinz Höhne leplezte le Gehlen szervezetének mesterkedé­seit és baklövéseit. Sprin­ger biztatására kereste fel az egyik mainzi kiadó veze­tője a nyugdíjas táborno­kot, majd színre lépett Herbert Kremp. A Die Welt főszerkesztője 450 ezer márkát fizetett ki Gehlennek a Bormann-le­­leplezésért, s megszervezte a Gehlen-memoár nagy­hangú, hazug reklámját. Az üzleti érdeknél és a kon­­kurrens vállalkozás bosz­­szantásánál is fontosabb Springereknek a Gehlen­­könyv, mint politikai akna, mint a Brandt-kormány el­leni hadjárat egyik eszkö­ze. Olyan megnyilatkozás, amely ürügyül szolgál a lap publicistáinak, hogy Brandtot és Wehnert titkos szovjet ügynöknek nevez­zék, és rágalomhadjáratot szervezzenek szovjet diplo­maták ellen. Időnként vá­laszt is kapnak. A Gestapo tudta volna Megszólalt a Gehlen-ügy­­ben a nyugatnémet kém­szervezetről és alapító fő­nökéről talán legtöbbet tu­dó Hermann Zolling is. Szerinte Gehlen fontoskodó bajkeverő, aki mindig csak politikai célokat követ, so­sem az igazságot. Ami a Bormann-nal kapcsolatban felrepített kacsát illeti, Zol­ling az eddigi cáfolatokhoz a következő megjegyzést fűzi: képtelen naivitás fel­tételezni, hogy a Gestapo ne tudott volna Bormann üzelmeiről, s hogy például a rádiófigyelő szolgálat ne leplezte volna le a Hitler közvetlen közelében műkö­dő titkos kémadót. Az is elfogadhatatlan állítás, hogy Gehlen — amint me­moárjában írja — kapcso­latban állt a Hitler elleni 1944 júliusi összeesküvés szervezőivel. Ki hiheti el, hogy a Gestapo figyelmét elkerülte a katonai elhárí­tás vezetőjének „árulása”. Gehlen — folytatta a nyi­latkozatot Hermann Zolling — új hivatalában, a Német Szövetségi Köztársaság kémfőnökeként is szívesen együtt dolgozott a náci szakemberekkel. Hivatala­­ a könyvvásárol­ nak munkatársai között ,az alapítás után 23, később 25, nyugdíjba vonulásakor pe­dig 30 százaléknyi volt az egykori Gestapo- vagy SS- tiszt. Ezek a szélsőjobbolda­li vezetők és beosztottak nem utolsósorban a nyugat­német ellenzéki politikusok megfigyelésében szereztek újabb érdemeket. Mindenki kém... Gehlen erről természete­sen egyetlen sort sem ír, mit ahogyan a különböző CDU-CSU kormányok is mindig cáfoltak és tilta­koztak, ha a Gehlen-szerve­­zet „belpolitikai hírszerző tevékenységéről” esett szó. A valóságban — egyebek között — a következők tör­téntek: amikor Gustav Hei­nemann, az NSZK jelenle­gi államfője, a nyugatné­met újrafelfegyverzés elleni tiltakozásul kilépett Ade­nauer kormányából, majd pártjából, s új páriát ala­pított, Gehlen hónapokon át figyeltette. Olyan jelen­téseket is helyben hagyott és továbbított, amelyek sze­rint Heinemann „szovjet ügynök”, aki a bécsi szov­jet nagykövettől bőröndnyi pénzt és utasításokat fogad el. Figyeltette Gehlen az SPD akkori elnökét, Erich■ Ollenhauert is. A koreai háború idején feketelistát állított össze: tízezer el­lenzéki politikus, nem kis részben szociáldemokrata funkcionárius letartóztatá­sát tervezte. „Ébersége” akkora volt, hogy Adenauer moszkvai tárgyalásainak hivatalos német tolmácsát is százszázalékos kommu­­nistasággal gyanúsította. Ilyen és hasonló esetek teszik érthetővé, hogy nem­csak a szociáldemokraták, hanem a polgári sajtó mér­sékeltebb orgánumai is csa­lásnak bélyegzik Springer és Gehlen közös vállalkozá­sát. Dersi Tamás Hajmnalban kelt a „hang­szóró” írója, hogy azon melegében számoljon be egy új rádiósműsor szüle­téséről, a maratoni Reggeli Krónikáról. Az ismert szig­nál — mint azt koránkelő olvasóink is hallhatták — ma öt órakor csendült fel, s utána rögtön egy szokat­lan zene: a Francia Rádió hangjele. A Francia Rádió hajnali műsorának bemon­dója üdvözölte — az ugyancsak korán kelő Ró­bert László jóvoltából — a magyar hallgatókat. A reg­geli műsorok világszerte a legfontosabb, legkoncent­ráltabb tájékoztató adások közé tartoznak. Ezeknek a tanulmányozása, s néhány kísérlet után kezdődött el ma nálunk is egy olyan „egy­­kézbe” összefutó, egy műsorvezető által tolmá­csolt sokrétű rádiósprog­­ram, amely frissen tájékoz­tat az eseményekről, s ugyanakkor személyes ba­rátokká teszi a hallgatót, s a rádiót. Az öt órakor kezdődő műsorban rövidre fogott, tömör tájékoztatást hall­hattunk a tiszai gáterősíté­­si munkálatokról, a tegna­pi asztalitenisz-versen­yről, a 106-os busz megindulásá­ról, a hatórai Krónikában már részletesebb külpoliti­kai összefoglalást kaptunk a New Yorkból jelentkező Scheel Gyulától és a stú­dióban ülő Ipper Páltól. És visszatért egy-két olyan, téma, ugyancsak kibonta­koztatva, vagy a helyszín­ről közvetítve, amelyről az előző adásiban összefoglal­va már hallottunk. A hét­­órai adás szokott appará­tusával vonult fel. Úgy érezzük, sikerült az új rá­­diósprogram­; eleven, friss volt, folyamatosságot érzé­keltetett. A szerkesztő­műsorvezető Mester Ákos és riportertársai nehéz munkát vállaltak. Remél­jük, hosszú távon is bírják majd ötlettel, energiával. (harangozó) Figaro házassága BEMUTATÓ A JÓZSEF ATTILA SZÍNHÁZBAN „Ez borzasztó! Ezt so­hasem szabad előadni! In­kább a Bastille szakadjon le!” — mondta a legenda szerint XVI. Lajos, a Figa­ro házassága olvastán, ami­kor az utolsó felvonás nagy monológjához ért. A közis­merten nem túl szerencsés király mindkét aggálya be­teljesedett. Többszöri betil­tás ellenére a darabot be­mutatták, s rá öt évre a Bastille leomlott. Idestova kétszáz éve ne­vet a közönség Beaumar­chais komédiáján. Vajon miért? Hol van már egy­kori pikantériája? Mond­ják, az ősbemutató botrá­nyosan sikeres volt, az arisztokrata közönség lel­kesen tapsolt saját megcsú­­foltatásán. S ahogy mon­dani szokás, a forradalom szele érződött Figaro egy­­egy szavából, de ezt ma már nehéz kihallani a darabból. Álruhás szerelmi cselveté­­sekkel ékes vígjátéki hely­zetekhez hasonlókat is szá­zával írtak már előtte-utá­­na, s ezek mind eltűntek a feledés homályában. Titka talán leginkább hőseiben és dialógjainak szellemes­ségében rejlik. A hősök kö­zül elsőül Figaróban. Nem­csak talpraesett, okos és ravasz, de mindenekelőtt szellemes, érdekes egyéni­ség, sok belső eleganciá­val és gazdag lélekkel, amely ki-kibukkan a ra­vasz csibész-bohócálarc alól. Az álarcra épp azért van szüksége, hogy önérze­tét megtartva, képes le­gyen szolgálni is, kijátszani is a fölötte levő ostobákat. A József Attila Színház tiszteletre méltó szokása, hogy az újonnan szerződte­tett fiatal tagokat, régi jó színházi hagyományokhoz híven, minél előbb nagyobb szerepekben mutatja be a közönségnek. Ezúttal nyil­ván ismét az „engedjétek szóhoz a fiatalokat” jelszó jegyében, nem a társulat papírforma szerinti Figa­rónak való sztárjára, ha­nem az ifjú Márton And­rásra osztották a címszere­pet. Márton András tehet­séges, jó mozgású és 1­5 humorú színész, ha egyéni­ségének nincs is ma még akkora súlya, hogy megtel­ne vele a színpad. ő is, akárcsak a szerep­lők többsége, áldozatául esik annak a rendezői elv­nek, amely szerint a víg­játék előadásának legfőbb és egyetlen követelményei a tempó. Igaz, nincs bu­sább élmény egy ólomlábú vígjátéknál. Ezt a Berényi Gábor­ diktálta tempót azonban a szereplők alig bírják szusszal — a szó szoros értelmében —, a hajszolt szótagok néha ösz­­szetorlódva bukfenceznek át egymáson, a publikum füléhez pedig néhol töredé­­kesen érkeznek a szerző és a fordító, Illyés Gyula jó­voltából oly szellemes pár­beszédek. Márton András­nak épp ott fogy ki vég­képp a szufléja, amikor a legnagyobb szükség lenne rá: az utolsó felvonásbeli nagy monológnál, amely pedig a darab kulcsa. A rendező egyébként se igen döntötte el, mennyire stilizálja a játékot és ha­sonlóképpen következetlen Csányi Miklós színpadképe is, amely hol szorongatóan szűk, hol kihasználhatatla­­nul mély játékteret ad. Vágó Nelli jelmezei kifeje­­zőek, szépek. Voith Ági nagyszerű Zsu­zsi: a túl sikeres pályakez­dést követő, kissé félvállról vett évek után, mintha most találná meg igazán színészi önmagát, lénye lá­­gyabb lett, megőrizve fű­szeres karakterét.­­Horváth Gyula ezúttal is az előadás­­ egyik legjobbja Bartolo doktor buffószerepében. Örkényi Éva új szerepkör­rel, s egy hálátlan szerep­pel viaskodik. Pálos Zsu­zsa, Planchette nyúlfark­nyi szerepében is vonzó és érdekes. Gyöngyössy Katalin és Fülöp Zsigmond dekoratív grófi pár. A pre­mier egyetlen nyíltszíni tapsát Ujréti László aratta, néhány mondatos szerepé­vel. Fencsik Flóra V­­­I. FUTAM, 1/2 12 óra KORDA GYÖRGY TÁTRAI MARIANN HAVASI VIKTOR TEMESVÁRI ISTVÁN KURUCZMARI­­ENKO ÉVA POLÁK LACI ZENE: BON BON TRIO REGGEL 4 óráig ZENE TáNC Ja SKAGERBERRY a közönség játszik - a közönség nyer­éBEN NÍGNT EkUB* l,SffNAT£R? TU 3SS 1M,«3-etJ.1 . ... II. FUTAM, 1bílj||!| ARADSZKY LÁSZLÓ Y PÁLFFY ZSUZSA MÁTRAI ZSUZSA * TEMESVÁRI ISTVÁN MAGGIE MAY HOTEL SM.VANVSW W A A JBTFkI S­ZÁj LÓDAUTAU AN VOKAI S'ÖRSÖtiw ki ^ mumm» : ÖGEQZJ .-r

Next