Esti Hírlap, 1972. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-01 / 127. szám
A Dél-Amerika indiánjai című svéd dokumentumfilm-sorozat tegnapi, harmadik részét figyelve — s kissé még mindig a tegnapelőtti Lukács György műsor hatása alatt is — eltűnődtem-mérgelődtem magamban azon a nem is kis hatósugarú gőgös sznobérián, amely a televíziót egészében kultúraellenesnek nevezi és megveti. Mennyire igaza van annak a tv-kritikus kollégámnak, aki nemrég leírta: azért is szereti a televíziót, mert az „lassan az egyetlen menedék lesz a fojtogató sznobság ellen". Így van ez még akkor is, ha egyik-másik adásával olykor maga a tv hódol be a sznobizmusnak. A hasznosságra naponta kínálkozik példa. A többi közt ez a látványosan érdekes, Dél-Amerika indiánjairól szóló svéd sorozat is pozitív példa. Mindezt könyvtárakból is ki lehet búvárkodni, tengernyi érdekes kötet található a témáról, vethetik ellen a makacsul tévé-ellenes sznobok. S ez igaz. De milliónyi, vagy akár csak százezernyi tv-néző soha egy könyvet nem olvas el a délamerikai indián kultúráról, ez bizonyos. Ezt a filmet azonban megnézi, s a látvány élvezete közben tanul is belőle valamit. Sőt, a százezrek között bizonyára szép számmal lesznek olyanok, akiket éppen ez a tv-sorozat inspirál majd arra, hogy olvassanak is a témáról. • Milyen szép lehet egy olyan játékfilm is, amely csupán tizenöt percig tart, ha olyan ihletett művész készíti, mint Albert Mikrodzsjan rendező. Maga írta is A fénykép című örmény film forgatókönyvét, amely megrendítsen finom, tiszta és humanista munka, egy Mher Mokrodzsjan nevű, csodálatos kifejező erejű színésszel a főszerepben. (barabás) NINCS IDŐ Börtön a vásárcsarnokban Új magyar film forgatásán Ki gondolta volna, hogy a Batthyány téri vásárcsarnok ennyire hasonlít egy börtönre? Nyilván senki, egészen addig, ameddig most, a filmesek be nem költöztek oda. A metróépítkezés miatt megerősítik a csarnok alapjait, s ezért kiköltöztették az árusokat, de a munka természetesen nem kezdődött azonnal, és ezt az intervallumot használták föl a filmesek, hogy néhány napra börtönt rendezzenek itt be. Valóban, a hatalmas vastraverzekhez csak két cellasor díszletét kellett beépíteni alul, de a pincében még erre sem volt szükség. Szabályos vasrácsokkal elválasztott kis fülkék sorakoznak itt — eredetileg nyilván raktározási célokat szolgálnak —, amit most úgynevezett „börtöndühöngőnek” rendeztek be, ahol a túlságosan nyugtalan rabokat felbilincselik kinyújtott karokkal, egy vasrúdhoz és időnként hideg vízzel lelocsolják őket. Kétféle magatartás A film címe: Nincs idő. A forgatókönyvet Csoóri Sándor és Kása Ferenc írta, Sára Sándor az operatőr és Kása Ferenc a rendező. A főbb szerepeket Lohinszky Lóránt marosvásárhelyi színész, Szilágyi Tibor, Konyorcsik János szobrászművész, Bencze László festőművész, Juhász Jácint, Haumann Péter és Boros Gyöngyi játssza. — Tulajdonképpen Szántó Zoltán a Valóságban megjelent visszaemlékezése alapján kezdtünk foglalkozni ezel a témával — mondja Kósa Ferenc —, amely az 1929-es nagy éhségsztrájkról szól, amit a kommunisták folytattak a börtönben, s aminek Löwy Sándor is áldozata lett. Felhasználunk nagyon sok dokumentumot, de alapvetően a film minden szereplője költött, egyiket sem lehet azonosítani valamelyik valóban élt személylyel. Kétféle magatartástípus küzdelmét láthatjuk, az egyik a csírájában meglevő fasizmust jelzi, amit akkor még egy polgári demokratikus álarc fed el. Ezt a börtönigazgató képviseli. A másik magatartástípus az elkötelezett gondolkodásukért elítélteké. Három forradalmár gondolatait, magatartását, világát kísérjük figyelemmel. Nem naturálisan, ennél valamivel áttételesebb, homályosabb megközelítési módot választottunk. Ez a börtönjelenet a pincében, tulajdonképpen a legnaturálisabb valamennyi közül, több ehhez hasonló nem is igen fordul elő. Létükkel cselekszenek ? A fő probléma, amely bennünket izgatott: milyen cselekvési lehetősége van az egyénnek négy fal között? Milyen a cselekvési lehetőség akkor, amikor az éhségsztrájk az egyetlen harci forma. Ugyanakkor ez a cselekedni akarás hogyan találkozik az önpusztítással. Tulajdonképpen nincs más lehetőségük, mint a létükkel cselekedni. Ráadásul mindehhez nincs nyilvánosság. A szabadságvágy melletti kiállás hétköznapjai ezek, éppen ezért csöndes, halk filmet szeretnénk készíteni, amelyben a hősök soha nem dicsőülnek meg. Csöndes, akaratos emberek, akiknek minden percért meg kell küzdeniök. Ezért is névtelenek. Ezért is nem azonosítottuk senkivel egyiket sem; a nevük nem fontos, úgy válnak hőssé, hogy ők ezt soha nem veszik észre. Ezért is nem választottuk a mozgalom vezetőit, hanem a legszürkébb kiskatonákat. A két pólus között aztán van egy különös ember — ezt játssza Konyorcsik János szobrász —, akin mindenféle erővonal keresztülmegy, s nyomon követhetjük, hogy mi változik ebben az emberben. Az ebédszünetnek vége, a dühöngőben bilincsekbe dugja a kezét az egyik szereplő, vergődik, majd abbahagyja, s az optika a mögötte levő cellában Madaras Józsefe figyelő tekintetére közelít. — bel— Sára Sándor, Csoóri Sándor és Kósa Ferenc (Moser Zoltán felv.) TV-TALÁLKOZÓ VESZPRÉMBEN Ma délelőtti sajtótájékoztató Ma délelőtt a Televízió székházában Szinetár Miklós, a tv főrendezője sajtótájékoztatót tartott a június 19—24. között rendezendő második veszprémi tévétalálkozóról. Elmondta egyebek között, hogy nem szeretnének semmiféle merev kötöttségekhez ragaszkodni. Remélik, hogy a legállandóbb vonása ennek a találkozónak az, hogy mód nyílik a szűkebben és tágabban értelmmezett szakmának egy éttermésének javát összefüggéseiben látni, s ez olyan tulajdonságait mutatja a televíziómunkának, amelyeket menet közben talán maguk az alkotók sem vesznek észre. Négy televíziós rendező, Horváth Ádám, Mihályffi Imre, Zsurzs Éva és Szinetár Miklós elmondja a legszűkebben vett szakmai tapasztalatait, a rendezés műhelymunkáinak problémáit. A programot — mint tavaly is — igyekeztek lazán összeállítani, nem szeretnék négy-négy és fél óránál több vetítéssel fárasztani a részvevőket. Mindössze 23 órányi vetítési anyag van, amit öt napra kell elosztani, ezért nem is rendeztek előzsűrizést, minden benevezett film részt vesz a versenyben. Csakúgy, mint az előző alkalommal, a találkozó szerves és igen fontos része az a nemzetközi kereskedelmi bemutatósorozat, amelyet a szemlével párhuzamosan tartanak, s amelyen természetesen nemcsak az 1971. január 1-től 31-ig készült filmeket mutatják be (a versenyben csak ezek vehetnek részt), hanem az időközben elkészült legújabb műveket is. Rendkívül nagy a külföldi érdeklődés, mintegy 50 külföldi vendég, — ez hozzávetőleg ötven külföldi televíziót jelent — jelezte érkezését a veszprémi találkozóra. n MAGYAR ANIMÁCIÓSFILM-ALKOTÓKAT mutat be a Kossuth Klub Macskássy Gyula filmklubja júniusban. Sorrendben szombatonként, Foky Osldó, Szabó Sípos Tamás, Richly Zsolt, Mata János munkásságát mutatják be az előadók, természetesen filmek kíséretében. □ TORNAI JÓZSEF Kiszakadva címmel gyűjtötte kötetbe verseit. A kötet a Magvető gondozásában jelenik meg. SZOMORY DEZSŐ: BELLA BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN A régi Budapest ismerőseként ajánlja a műsorújság a Bella felújítása alkalmából Szomory Dezsőt. Fontosabb, hogy az emberi lélek ismerője volt, mert ez minden író igazi tárgya. Másik fő dolga az írónak a társadalmi rajzolat ismerete és lehetőleg elkötelezett ábrázolása. Szomory ebből is jól vizsgázott: ismerte, s a Bellában kritikával ábrázolta kora társadalmát, legalábbis annak több rétegét. Értékrendjének visszásságait, erkölcseinek képmutatását humanista és felvilágosult polgárként mutatta fel, egészen eredeti stílusban. Bár attól tartok, a barokkosan burjánzó Szomorústílus némely vadhajtása nemcsak ma hat paródiának, de a maga korában is megmosolyogták. Jó a darab, a józsefvárosi polgárlány bukásáról és felemelkedéséről egyszerre szóló Bella, még ha kevésbé jónak tűnik is, mint az utóbbi évek két nagy sikerű Szomory felújítása, a II. József császár (Darvas Iván remeklése a József Attila Színházban), meg a Hermelin (Gábor Miklós nagy alakítása a Madách Színházban). Kíméletlen társadalomkritikája mellett ugyanis kissé melodramatikus is ez a Bella, felvizezett, happy endes befejezése nem a valódi életből fakad, nem is a darab dramaturgiai szövetéből rajzolódik ki mintája — mégha az életben történhetett is így —, inkább a Vígszínház 1913-beli közönségének megnyugtatását látszik szolgálni, minthogy az addig történtekkel már, úgy érezhette a szerző, eléggé feldúlta nézői lelkivilágát. Az előadás jó a maga nemében, egyik s nyilván nem egyedül lehetséges változata annak, hogyan lehet ma Szomoryt játszani. Marton László rendezői fantáziáját láthatóan a paródia lehetősége mozgatta meg, néhány sikerült korábbi munkája (például: Bolha a fülben) is arra vall, hogy leginkább a groteszkre érez rá, a nevettetés a fő törekvése, így aztán vígjátékot kreált a Bellából, amelyet szerzője színműnek nevezett. A fiatal, még 30 alatti rendező csak így tudja látni Szomoryt, groteszkre véve és kissé elidegenedve tőle, közvetlenülnem, ebben megakadályozza őt a darab írása óta eltelt hatvan esztendő és saját éveinek száma. Ez a látásmód azonban a színészi játékban nem forrt egységessé, a színészek egy része realistán játszik, mások idézőjelben, elidegenítve, még ha a maga nemében mindegyik jól csinálja is, amit csinál. Darvas Iván (a gróf) már belépésekor, mintha operettbelépő lenne, vastapsot kap, s ezt színészi rangjával érdemelte ki. És vastaps köszönti lelépésekor is, hiszen megint ragyogóan szórakoztatta a közönséget. Felfogása mégis tűnődésre késztet: leginkább ő csinál bohócot figurájából, azaz Szomoryból, grófját még ott sem veszi komolyan, ahol legalábbis illenék. Pedig, ha ennyire „elidegenül” szerepétől és zseniális tehetségéből ezúttal leginkább a technikai külsőségeket szánja rá csak az előadásra, akkor ettől elcsábított Bellája a sok évi átlagnál is butább libává válik. Holott Szomory nem butának írta meg Bellát és Halász Judit sem annak ábrázolja. Sok részletfinomsággal dolgozza ki szerepét. Hogy nemcsak a gróf társadalmi rangja s az annak révén elérhető énekesnői karrier vette le a lábáról, hanem Thurein-Ernőffyben főleg a férfitól szédült meg, azt jobban elhiteti, mint amennyit ebből (az ellenállhatatlan férfiból) Darvas eljátszik. Halász viszont Bella vad bujaságával (divatos szóval: szeksziségével) marad adós. Szomory üzenete: igaz, hogy Bellát képmutatóan erkölcstelen társadalmi viszonyok süllyesztették lotyóvá, de azért benne is megvolt ehhez, a hajlam. Ez az adottság, készség hiányzik Halász Judit alakításából. Az előadás meglepetése Tahi Tóth László. Hibátlan realizmussal, nem kívülről nézve, nem önmagán mulatva, hanem a figura komikumát és tragikumát belülről fakasztva játssza el Talpa Magyar fogorvost, a szánalmas, felszarvazott, kisemmizett s a végén mégis megdicsőülő slemil kisembert. Övé a legjobb produkció. Remek alakítás Bulla Elmáé, nagyon tetszett a kitűnő ritmusértékű Tordy Géza, jó volt az eredeti humorú Balázs Péter, viruló, délceg Puccinit hozott Pethes Sándor, Mari szerepét igen jól oldotta meg a főiskolás Kútvölgyi Erzsébet. A nagymama szerepére vendégként Gobbi Hildát hívták meg, hogy legyen, aki mindjárt az elején az első nyíltszíni tapsot learassa. Pompás figurát adott elő. Gyimesi Pálma, Szatmári István, Miklósy György, a főiskolás Horváth Péter és Prókay István személyében jó gazdára találtak a kisebb szerepek is. A díszleteket Szinte Gábor, a jelmezeket Wieber Marianne tervezte, Szomoryhoz híven. Barabás Tamás Júniusi vendégjárás Júniusban az Operaház-ban és az Erkel Színházban hat vendégművész lép fel. Elena Suliotis görög énekesnő a Nabuccóban énekel az Erkel Színházban, Kónya Sándor a Lammermoori Luciában. A végzet hatalmában az Erkel Színházban és a Carmenben az Operaházban lép fel. Cornell Mac Neill.amerikai baritonista a Rigoletto címszerepét énekli. Milka Stojanovic jugoszláv szoprán A végzet hatalma előadásán működik közre az Erkel Színházban. Gianfranco Cecchele olasz tenorista A végzet hatalma és a Tosca Erkel színházbeli előadásainak vendége. Jacquelin Rayet a Párizsi Nagyopera vezető táncművésze a Giselle főszerepét táncolja az Operaházban. Egyedi modelljeinkből válassza ki táskáját, kalapját! ” ~ Shintaüzlet Budapest VIII., Rákóczi út 15.