Esti Hírlap, 1973. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1973-09-01 / 205. szám
Egy ösvény élete A nemzetközi szóhasználatban, a külpolitikai cikkekben többnyire csak Ho Si Minh ösvénynek nevezték azt a hadiutat, amelyet a járhatatlannak hitt hegyek között építettek a vietnamiak, hogy a frontot elláthassák fegyverrel, utánpótlással. Tegnap este a a felszabadulás évfordulóját ünneplő Vietnami Demokratikus Köztársaság tiszteletére a Puskin moziban díszbemutatón vetítették a magyar nézőknek azt a filmet, amely a Ho Si Minh ösvényről szól. Fiatal önkéntesek, szinte emberfeletti munkával vágták a teherautók előtt is járható csapást, amely fölött azután szinte szünet nélkül amerikai repülőgépek cirkáltak. Megrendítő képet adott ez a film arról a mérhetetlen erőfeszítésről, amellyel ezt az ösvényt a háború egész ideje alatt fenntartották. Kiderült, hogy a titok, amely sokaknak megfejthetetlen volt, az tudniillik, hogyan lehetséges e mérhetetlen menynyiségű bombázás ellenére is a folyamatos szállítást fenntartani, tulajdonképpen nem titok, hanem mindennapra vállalt hősiesség. A javító osztagok ott hasaltak a sziklák között, s nem várták még a bombatámadások végét sem, ha valahol találat érte az utat. Égő fák, égő autóroncsok között, égő rakományok között szórták le az útról az akadályokat, töltötték fel az utakat, s percekkel egyegy találat után már indulhatott a teherautók karavánja. Megrendítő élmény ez a nem is hosszú dokumentumfilm. E hősiesség tükrében még inkább érteni, érezni lehetett a másik film pátoszát, amely azt mutatta be, eddig nem látott filmriportokban: hogyan született a párizsi megállapodás, miként zajlott le az aláírási aktus, s Moszkván, Pekingen át, hogyan tért haza a vietnami kormánydelegáció. — bel — □ GYERMEKRAJZ-KIÁLLÍTÁS nyílt a Józsefvárosi Művelődési Ház Déri Miksa utca 3. szám alatti helyiségében. A kiállított rajzokat a Bács-Kiskun megyei általános iskolások részére meghirdetett pályázat anyagából válogatták, a tárlat szeptember 27-ig tekinthető meg, vasárnap kivételével, naponta 10—18 óra között. „A most kiállított festmények az utolsó időben készültek, 1972—73-ban, erőfeszítés, hogy visszataláljam ifjúságomat, mikor elindultam Párizsba hetven évvel ezelőtt.” Apró, szépen gömbölyített betűkkel így vall magáról a szeptember 4-én kilencvenedik születésnapját ünneplő mester, Czóbel Béla, az Ernst Múzeumban ma délelőtt nyílt kiállításának katalógusában. Nem véletlen, hogy az ifjúságot, a festészetet és Párizst egyetlen mondatban említi, hiszen a nagybányai indíttatás, s a rövid müncheni tartózkodás után fiatalon, tudásra, tanulásra vágyó lélekkel érkezett festők Mekkájába, abba a Párizsba, amely egész életre szólóan festői ösztönzést és életformát adott Czóbel Bélának. Festészete egyidős a századdal, vagyis azzal az időszakkal, amely „a művészetek történetének talán a legmozgalmasabb, a legtermékenyebb időszaka volt”, miként a mester írja. Czóbel nyitott szemmel, fogékony lélekkel járt e rendkívüli választékosságú festői korszakokban és stílusváltozásokban, értette és szerette, tisztelte, amit kortársai alkottak. S Czóbel Bélának a század festészete volt a kortársa. Mégis, a nagybányai indíttatás legfontosabb mozzanatait megőrizve, korán megtalált stílusában úgy alkotott egy hosszú életen át, mintha közben nem magasztosult volna égig, s nem tiportatott volna sárba oly sokszor a festészet, miközben az alkotók keresték a művészet határait, kezdetét és végpontját. Neki az indulás és a végpont önmaga volt. S önmagát oly teljesnek, tisztának és emberinek érezte, s érzi ma is, hogy hosszú alkotói pályáján nem fáradt bele a rendkívüli gyöngédséggel és lágysággal megteremtett női portrék, aktok, csendéletek, tájak, kertek, növények egymás mellé és mögé sorakoztatásában. Nem fáradt bele önmagába. Ugyanazt festette, s ugyanúgy, de a részletekben mégis mindig mást és másként, a pillanat varázsának megfelelően, a színek szabadságának birtokában és a festészet olyan természetességével, amely ritka adománya egy művésznek és egy művész sorsának. A kezdetben sötétebb, mélyebb árnyalatú színek is kivilágosodtak, s az idős mester képeiből olyan életszeretet, természetes vidámság sugárzik, mint aki nem is csupán bölcsességgel nézi a világot, hanem az ifjúság mindent végtelennek látó és hivő boldog életbe-művészetbe való belefeledkezettségével. Ennek tanúi lehettünk két évvel ezelőtt a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállításán, amelyen akkor a nyolcvannyolc éves mestert köszöntöttük. Az a kiállítás a maga összefogottságával bizonyság volt, hogy Czóbel egységes, maradandó életművet teremtett. Ez a mostani, a kilencvenéves mestert köszöntő tárlat pedig arra bizonyság, hogy: teremt! A képek kivétel nélkül az utóbbi két esztendőben keletkeztek, sőt — mint ahogy Kratochwill Mimi, a kiállítás értő rendezője elmondta — egy részük az utóbbi másfél hónapban, ezért ezek már a közben nyomdába adott katalógusba sem kerülhettek bele. Czóbel Béla ma is minden képzeletet felülmúló gondolatgazdagsággal, biztos szemmel és kézzel dolgozik. Vonalai, színei harmonikusak, gazdagok, gyúlékonyak és elhamvadók, vidámságot árasztanak, elhitetik, hogy az élet értelme és szépsége végül is azokban az örömökben, hirtelen támadt felismerésekben, magunkban átélt szépségekben rejlik, amelyek ember voltunkra figyelmeztetnek, ha nem akarta szétfeszíteni festői stílusát és világát, mert nem akarta, hogy festészete „elkorcsosodjon a mostani kimerültségbe, a dekorációba, a mértani ábrázolásba”. Festői és világlátásával mindig egészet, teljeset akart adni, mert érezte, hogy művészetével szándéka és célja van: a művészet és az élet szeretete. S ez a szép, tiszta szándék és cél élteti ma is a kilencvenéves mestert, akit születésnapja alkalmából tisztelettel, szeretettel köszöntünk. Harangozó Márta AZ ERNST MÚZEUMBAN Szép kiállítás - születésnapra Czóbel Béla kilencvenéves Carola Értesítjük a gázfelhasználókat, hogy A FŐVÁROSI GÁZMŰVEK HÁZTARTÁSI TANÁCSADÓ SZOLGÁLATA szeptember 17-től HATHETES, KEZDŐ FŐZŐTANFOLYAMOT INDÍT A sütési-főzési oktatás keretében bemutatjuk a legkorszerűbb háztartási gázkészülékek rendeltetésszerű, gazdaságos használatát. Beiratkozás: szeptember 1-től 10-ig, a Háztartási Tanácsadó Szolgálatnál. Budapest VI., Bajcsy-Zsilinszky út 3. s. em. Telefon: 226—073. Munkanapokon 7-től 15 óráig (szombat kivételével.) VÁRJUK JELENTKEZÉSÜKET! Czóbel Béla vállalta ezt a gondolatot és vállalta önmagát, elégedetlensége csupán a teljesség iránti vágyban mutatkozott meg, so PÁLYATÁRSAK VALLOMÁSAI Két szekrényben Aprily-hagyaték GYULAI PÁL ÖNKÉPZŐKÖRE Két páncélszekrény őrzi Áprily Lajos kiadatlan hagyatékát a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A barátok, a pályatársak, a tanítványok életrajzi érdekességű levelein kívül sok — a nyilvánosság előtt még ismeretlen — tanulmány, önvallomás található. Ady Endre kézjegyét őrzi egy képeslap 1918-ból. Megismerkedésük előzményeiről s első költői szárnypróbálgatásáról így emlékezik Áprily egyik kiadatlan vallomásában: „A kolozsvári református kollégium diákja voltam. Gyulai Pál önképzőkörben adott helyet szellemi próbálkozásainknak. Magam — a szavalásokon kívül — alig vettem részt ebben az önképzőköri életben, bár minden ülésen ott voltam. Volt Gyulai Pál önképzőkörének egy kiegészítő helye: az Olvasóterem. Sokszor nem is a nyomtatott folyóiratok vonzottak oda, hanem az önképzőkör kalligrafikus szépséggel írt folyóirata, a Remény. Amikor hetedikes voltam, éber szellemű nyolcadikos volt a szerkesztője. Nem tudom, van-e az iskolai önképzőköröknek ilyen heti vagy havi lapjuk. Fontosnak tartanám, hogy legyen. Igaz, nem mindenkiből lesz poéta. De az önképzőköri lap alkalmat ad más megnyilatkozásokra is, önbizalmat ad, akkor, mikor a „nagy” folyóiratok visszautasítanak vagy fölényesen bírálgatnak. Tanárom érettségi után sem engedte el a kezemet, közölte egyik versemet az Erdélyi Irodalmi Társaság lapjában, s ezzel némiképp nagykorúsított. Azután megjelent a Holnap, s megjelentek az Új versek ... 1909 júniusában ott álltam a párizsi Rue Lévy 92-es számú ház halljában s dobogó szívvel készültem felmenni Ady Endréhez.” Az Aprily-hagyaték irodalomtörténeti és életrajzi dokumentumai bizonyára érdekelnék a nagyközönséget is. Talán akad majd vállalkozó kiadó, hogy kötetbe rendezze. —bas— A MACSKAJÁTÉK LONDONBAN Orbánné: Elisabeth Bergner OKTÓBER 2- ÉN LESZ A BEMUTATÓ A londoni Times hírül adta, hogy a Company Theatre nevű angol társulat szeptember 20-án kezdi londoni vendégjátékát a Greenwich Theatre-ben. A Nem fuldoklom, integetek című Leonard Webb-komédiát, valamint a Zorbát — ezen a címen Kazantzakisz regényéből John Kander, Joseph Stein és Fred Ebb készített musicalt — mutatjabe londoni évadjában a Company Theatre. A két produkció között egy magyar bemutató is lesz, október 25-én Mari Kutina fordításában, Robin Phillips rendezésében viszik színpadra a Macskajátékot, Örkény István komédiáját. A női főszerepben Elisabeth Bergner lép fel. Az 1897-ben született világhírű osztrák színésznő kezdetben Zürichben, majd Berlinben, Bécsben, Münchenben játszott, amíg fel nem fedezte, s 1922-ben nem szerződtette a kor legnagyobb színházi rendezője, Max Reinhardt, öt évig volt tagja Reinhardt társulatának, ezalatt lett világhírű. Férjével, Paul Czinner filmrendezővel a hitlerizmus előretörésekor Angliába, a második világháború idején az Egyesült Államokba emigrált, s néhány filmjével is világsikert aratott. Például Shakespeare Rosalindáját játszotta el az Ahogy tetszik férje rendezte filmváltozatában. A második világháború óta Bergner ismét javarészt Angliában él, brit, ausztráliai osztrák és nyugat-németországi színpadokon egyaránt játszik, de mind ritkábban. Annál figyelemre méltóbb a hír, hogy hosszabb szünet után elvállalta Orbánná szerepét. A magyarázat: a művésznő bizonyosan nagyra becsüli a magyar vígjátékot, s fantáziát, parádés alakítási lehetőséget lát a Macskajáték főszerepében. (is) □ A TATABÁNYAI NÉPHÁZBAN vendégszerepel a miskolci Manézs Színház szeptember 29-én, szombaton. A műsoron Lengyel Pál Végtisztesség és Petőfi Apostol című műve szerepel. □ FILMESZTÉTIKAI ELŐADÁS-SOROZATOT indít az Építők Műszaki Klubja. A filmvetítések és a viták minden kedden délután hat órakor kezdődnek. A sorozat első előadása október 9-én lesz. • Az utóbbi hónapokban Walter Matthias Diggelmann regénye, a Ketten a tavon volt e noteszíró egyik legkedvesebb olvasmánya. Izgalmas, bátor, cselekményben és finom lélekelemzésben egyaránt gazdag regény. Nagyfokú társadalmi érzékenység hatja át, egyértelműen haaladó szemléletű. Ezért is vártam felfokozott érdeklődéssel a Svájc — Walter Matthias Diggelmann szemével című riportfilmet, Radványi Dezső, Andor Tamás és Szemes Marianne munkáját. Diggelmannnak azonban hatásosabb műfaja a regény, mint a televíziós riport. Vitathatatlan, hogy ezt is a legjobb szándékkal műveli, s rendkívül rokonszenves egyénisége sokszor diadalmaskodik. Mégis: esetlegesnek tűnt az ő szemével láttatott Svájc. Nem volt eléggé svájci, eléggé tipikus, eléggé gondolatébresztő. Csokoládé, bank, tehenek, órák. A köztudatban ezek a klisék élnek Svájcról, mondta Diggelmann, olyan ez, mint a gulyás-foktos-csikós legenda Magyarországról. Ő nem ezt a Svájcot, hanem az igazit akarja megmutatni — közölte velünk. Bármilyen őszinte volt is és bármennyire rokonszenves az egyénisége, riportfilmje nemigen érte el ezt a célt, mert sem eléggé érdekes, sem eléggé jellegzetes nem volt. (barabás) Petőfi versek Nietzsche zenéje Friedrich Nietzsche 1862- ben említi naplójában, hogy megismerkedett Petőfi verseivel. A filozófus fiatal korában zeneszerzéssel is foglalkozott, a komponálást csak a Wagnerélmény hatására hagyta abba. Petőfi verseiből néhányat megzenésített. Amikor halála hatvanadik évfordulóján Svájcban egy Nietzsche-emlékház avatásakor Carl Janz bázeli muzsikus, aki weimari kutatásai alapján összeállította és lemásolta a német gondolkodó eddig ismeretlen zenei kompozícióit, e szerzemények közül. Klaus Linder zongoraművész társaságában, bemutatta a hegedűre és zongorára írt szilveszteréjszakai fantáziát. Ez után Adelheid Schaer énekművésznő előadásban felhangzott Petőfi négy költeménye a német filozófus megzenésítésében.