Esti Hírlap, 1974. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-02 / 1. szám
Szilveszterkor láttuk, hallottuk Részletek egy 2073-as tudományos értekezésből A televízió önálló műsorsorozatot rendez annak kitalálására, hogy milyen lesz a világ 2073-ban. Szabad legyen felajánlani egy véletlenül kezembe került tudományos dolgozat néhány részletét, amely 2003- ban készült és az 1970-es évek televíziós szokásait vizsgálta. Külön passzust szentelta szilveszteri műsoroknak. Íme, néhány részlet: „Különös figyelmet érdemel, hogy a szilveszteri televízióműsor nézésének országos szokása milyen erős volt még abban az időben. A források bizonytalanok atekintetben, hogy a szilveszteri rádiózás az 1940-es évek végén vagy az ötvenes évek közepén alakult-e ki, de abban minden komoly szerző megegyezik, hogy a televízió megjelenésével a figyelem megoszlott, a divat átterjedt a tévénézésre. Felfedezhettük ugyan már a hatvanas években, hogy meglepő nyilatkozataikban a televízió vezetői gyakran felszólítják a nézőket, miért nem táncolnak, isznak, sétálnak vagy szeretik egymást ezen az estén, miért akarnak műsort nézni. A jelek szerint azonban a közönség nem nagyon figyelt a felhívásokra. Ezután hathatósabb eszközökhöz nyúltak, mindenekelőtt magához a szilveszteri műsorhoz. Egy évszázadnyi távlatból a kutató arra az objektív megállapításra juthat csak: az 1973-as szilveszteri műsorral nagy lépést tettek, hogy a szilveszteri tévénézés népszokását kiirtsák. A motivációk máig ismeretlenek, amelyek ilyen irányban ösztönözték a televíziót. Hiába, vannak kérdések, amelyek a forrásanyagok legaprólékosabb áttanulmányozása után is rejtve maradnak. Talán újabb évszázadok szorgos kutatása fényt vet majd erre a rejtélyre. Visszatérve az 1973-as műsorra, meg kell állapítani, volt benne bizonyos esetlegesség, néhány szám kilógott a sorból, feltételezhető, hogy a korabeli néző mosolygott rajta, s ezért nem szolgálta megfelelően a leszoktatás célját. Kétségtelen ugyan, a műsor hatásosan indult, az Önök kérték mindig bevált leszoktató program volt. A tapasztaltabb nézők ugyan már régen felfedezték, hogy a tévéhez rendszeresen megfelelő mennyiségű levél érkezik ahhoz, hogy mindig olyan műsort állítsanak össze, amilyet éppen akarnak. Legfeljebb azon csodálkoztak néha, miért kell ehhez igazolásul kétmillió előfizető közül kettőre vagy háromra személy szerint hivatkozni. El kell viszont ismerni, hogy a szilveszteri összeállítás megfelelően ásatag volt ahhoz,hogy a leszoktatás célját ügyesen szolgálja. A műsor folytatásában is ment minden a maga útján, kivéve a már említett néhány ballépést. A részletfinomságok elemzése több figyelmet érdemelne: hogyan lehet például humorosnak szánt aktuális konferanszot szerkeszteni a több éves politikai, gazdasági tájékozatlanság szilárd bázisán? Paródiát gyártani, amely inkább a Ki kicsoda? — rejtvény benyomását kelti — minderre azonban egy ilyen átfogó igényű szakdolgozat már csak terjedelmi okokból sem térhet ki. A lényeget kell csak megismételni: az 1973-as év meghozta a sokszor kért fordulatot, ezek után mind kevésbé mutatható ki a tévénézés szilveszteri népszokása.” Egyetlen területen mondott csak csődöt az előzetes elképzelés: a megszállott kritikusok ezután is mindigéjfélig végigülték a műsorokat. Bosszúból azután megírták a véleményüket. A jövőből hátramaradt kéziratot az adatok egyeztetése és a fésületlen mondatok kiigazítása nélkül közreadta: Bernáth László sirámra hangoljon. Ám úgy tűnik, félig-meddig már túlvagyunk ezen az össznemzeti szórakozni vágyáson — és „elváráson". Ennek is köszönhető, hogy a műsor minden görcstől, nagyotakarástól mentesen hozta egyik legjobb múlt évi formáját. Alapelgondolásában nem volt más, mint a Kabaré Színház más bemutatói, most is volt Kicsuda-micsoda, Krahács, és villámtréfa, s egyéves szünet után megjelent Jenő és Lujza is. Kitűnően sikerült Komlós János társadalmi, politikai aktualitásokhoz kötődő nyitókonferansza, amely úgy lett közéleti töltésű és értékű, hogy nem akart mindenáron az lenni. Ez jellemezte a műsor egyik nagy dobását, Szilágyi György Lóspecialista című jelenetét is. Az ajándékosztás, a Kicsoda-micsoda és a két bohóc jelenete alatt kikapcsolódhattunk a kabaréból. Gondolom, ezeknél a számoknál sok háziasszony vonult a konyhába, hogy elkészítse az ünnepi vacsorát, föltegye a tűzhelyre a bablevest, a virslit, s újabb palack után nézzen. Ezután már lényegesen kiegyensúlyozottabb volt a kabaré, s ha meg is tesszük azt a kritikai megjegyzést, szinte mindegyik szám néhány perccel hosszabb volt, mint amennyit a benne felhalmozott humormennyiség indokolttá tett, csak azt mondhatjuk, hogy a rádió jó kedvre hangolva tessékelte át a hallgatót 1974- be. S mindent összevetve a Kabaré Színház Krahácstól a Szuezi-csatornáig (Jaj de jó, hogy nem a Duna, a Szuezi-csatorna volt a címe ugyanis Szilágyi fődíjas nótájának) mindent felölelő műsora kitűnően sikerült. S mert így illik, következzenek a nevek: a BUÉK ’74 szerkesztője Marton Frigyes és Szilágyi György, a rendezője ugyancsak Marton Frigyes '11, Harangozó Márta Kettőtől éjfélig ilyenkor, szilveszterkor az egész világ egy nagy Krahács — jelentette ki egy filozófus lobogó hitével, s egy egyetemi magántanár fölényével a Berci— Tóni kettős egyik tagja, valahol az ötödik palack bor és a negyedik pohár pezsgő között. S úgy tűnhetett, nem ok nélkül. Talán erre alapoztak a délután kettőtől éjfélig tartó rádióprogram munkatársai is, amikor műsoruk legfontosabb témpillérének a játékos kedvű budapestieket tekintették. Kezdődött a Szilveszteri szamárságokkal, amelyben egy sor olyan tudományos és technikai problémának járhattunk a végére, amely az emberiségnek és a budapestieknek is fontos és régről megoldatlan ügye. A meg nem értett zsenik és a világmegváltók ország-világ tudtára adhatták, miből lesz a cserebogár. S ezért például az egyik budapesti, szinte egyáltalán nem ismert zugfeltaláló az ötmillió dolláros Ford-alapítványból csak egymilliót hajlandó elfogadni, de ha forintról van szó, éjfél körül egy százassal is beérné. Ez a nagyvonalú adakozás volt jellemző a szamárságok egészére, hiszen a budapestiek gondolkodás nélkül futottak a stúdióba beszélő papagállyal, éneklő kutyával, s az sem lehetett akadály, hogy az egyik versenyzőnek a megszállott drukkerek svéd papírpelenkát fuvarozzanak Zaporozsecen, mert a lényeg, a végcél nem is annyira az akkor még titokban tartott fődíj volt, hanem a vágy, hogy résztvevőként vagy csak szórakozó hallgatóként mindannyian benne legyünk a buliban, a jókedvű szilveszteri játékban. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a különben minden bizonnyal talpig tisztességes játékosok meglepő talpraesettséggel szélhámoskodtak, s pillanatok alatt olyan elképesztő hazugságokat találtak i azért, hogy végigszondáz-ztathassák a Nagykörutat, vagy több éves újságokat, s lejárt mozijegyeket sózhassanak el, vagy éppen hordort szolgálatokat vállalhassanak, hogy világosan érezhettük: sikerükben tudatos vagy öntudatlan öszszekacsintás volt az „áldozat” részéről is. Hiszen szilveszter volt, s ki ne szeretne szilveszterkor önfeledten bolondozni. Ezért volt jó ötlet, hogy a vetélkedő fődíja egy, ilyenkor szilveszter este bennünket pestieket is szimbolizáló csacsi volt, amelynek megszerzéséért a Mária utcai versenyző ügyes ötlettel hívta játékba a környéken élő ismeretlen ismerősöket. Mindebbe üzenetek, telefonheccek és kitűnő zeneszámok keveredtek, mintegy átfolyva a műsorvezető személyiségén s ezáltal ízt, színt, elevenséget kaptak. Szilágyi János kitűnően látta el feladatát, a legkedvesebb telefonbetyár volt, akivel valaha is találkozhattunk. A Szilveszteri szamárságok szerkesztéséért Kaposy Miklóst, a rendezésért Marton Frigyest illeti dicséret. Jó volt a folytatás is: az Irodalmi kávéház sorozat új adása végre a Hungáriából jelentkezett. De a rádió nem engedett föllélegezni: ezután a Kabaré Színház zenés melléklete jelentkezett. Majd jött a BUEK 1974, jött a Kabaré Színház, hogy nemzeti mámoros örömre, vagy öngyötrő átkozódó nemzeti Jelobantól a mozikban. ELEFÁNTKIRÁLY Tányérfalű nagy szürke elefántok bóklásznak Afrika szavannáin, álmos szemű gepárd leselkedik a bozótban, tétova apróvadak szökdécselnek végzetük elől, Simon Trevor dokumentumfilmjében. Nem szokványos természetűimet látunk, a színek sem káprázatosak, a rendező-operatőr kamerája azonban szinte pillanatról pillanatra ismeretlen érdekességeket, csodás titkokat árul el az afrikai vadon életéről. Nem az emberi erkölcsítéleteket igyekezett kiterjeszteni a szavanna állatvilágára, a szemtelen majom, a félénken szökkenő gazella, a vérengző oroszlán csakis a létfenntartásért „viselkedik” így vagy úgy. A veszélyes tulajdonságokat itt, az ősvadonban az éledten maradás szigorú törvényei szabályozzák, itt élni kell az életért. A kemény, mértéktartó hang gyakran váltakozik humoros, ironikus tónussal, az elesett életképeket felvillantó képsorokban. S mint a Variety kritikusa írja: „Szinte sajnáljuk, hogy véget ért a kilencvenkét perc.’’ A téli szürdőben bizonyosan sok fiatal mozinézőt vonz majd a színes amerikai film. Farkashorda , 1948-ban Bulgáriában, égbe nyúló hegycsúcsok között, fegyveres banditák bujkálnak, akik immár négy éve szövetkeztek a néphatalom megsemmisítésére. Az államvédelmi szervek, ellenük folytatott harcának egy epizódját eleveníti fel Ivanka Gribcseva rendező ebben a filmjében, amelynek egyik szereplője látható képünkön. (hvg) SOSZTAKOVICS a Beethoven-vonósnégyesről Fennállásának fél évszázados jubileumát ünnepli ezekben a napokban az egyik legkiválóbb szovjet kamaraegyüttes, a Beethoven-vonósnégyes. Az együttesről Dimitrij Sosztakovics írta az alábbi elismerő sorokat: „Az együttes nagy érdemeket szerzett a szovjet zenekultúrában. A közönséget évtizedek óta minden idők és népek vonósnégyes-irodalmának színejavával ismerteti meg. Köztük Mozart és Haydn, Schubert, Brahms, és Franck vonósnégyeseivel. Beethoven-vonósnégyes néven a négy muzsikus 1931 óta szerepel, s méltán, hiszen számtalanszor elkápráztatták a közönséget Beethoven ciklusainak avatott tolmácsolásával. Játékukat mindig a zene mély művészi átélése, a nemes ízlés, az előadóművészi alázat hatja át. Rendkívül nagy szerepet vállaltak a szovjet hangszeres zeneművészet kialakításában. A szovjet zenei élet kiválóságai, mint Glier, Gegyike, Mjaszkovszkij, Sebalin hosszú éveken át dolgoztak velük. Az együttes kiváló előadóművészi kvalitásai, az új művek lelkes népszerűsítése sok szerzőt ihletett új kompozíciók alkotására, amelyeket sokszor épp ez az együttes mutatott be először. Szovjet és külföldi koncertjein a Beethoven-vonósnégyes világhírre tett szert, s mindenütt öregbítette nemcsak a szovjet előadóművészi iskola, hanem a hazai zeneszerzők hírnevét is. A vonósnégyes csaknem negyven esztendőn át azonos összetételben lépett a pódiumra. A Moszkvai Konzervatórium hallgatóiként 1923-ban alapították meg a kvartettet Dimitrij Ciganov és Vaszilij Sirinszkij gordonkaművész. Az elhunyt Vaszilij Sirinszkij és Vagyim Boriszovszkij helyén ma a tehetséges hegedűművész, Nyikolaj Zabavnyikov és Fjodor Druzsinyin brácsaművész játszik. A jubileum alkalmából zeneszerzőként is köszöntöm a kiváló együttes tagjait, akik mindig nagy figyelemmel és érzékenyen reagálnak a szerzők elképzeléseire, s ideálisan valósítják meg a legtitkosabb hangzásokat is. Meg vagyok győződve arról, hogy a Beethoven-vonósnégyes nagyszerű hagyományai tovább élnek és újabb dicsőséget szereznek a szovjet zeneművészetnek.” (APN) Új szerepek Az új esztendő első napjaiban több fiatal művész mutatkozik be új szerepben az Operaháziban. Holnap a Tűzmadár címszerepe mellett először táncolja Webern Opus 5. című Pas de deuxjének férfi szólóját Markó Iván, aki jelenleg a világhírű XX. század balettje — Maurice Bejart — társulatának tagja. Január 6-án, vasárnap új betanulásban hangzik fel Puccini népszerű operája, a Bohémélet, amely ezzel az előadással kerül vissza az Erkel Színházból. Az új betanulást ezúttal Medveczky Ádám vezényli. A főbb szerepeket Sass Sylvia (Mimi), Horváth Eszter (Musette), Bende Zsolt (Marcell) és Róka István (Rodolphe) énekli először. □ JURIJ NAGIBIN szovjet író a nagy lengyel szabadsághősről, Jaroslaw Dabrowskiról készült forgatókönyvét szovjet—lengyel koprodukcióban viszik filmre Bohdan Poreba rendezésében.