Esti Hírlap, 1975. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

1975-12-01 / 281. szám

• A néző jóleső kár­örömmel nyugtázhatta, hogy nemcsak ő, hanem a mű­sorvezető Antal Imre is enyhe mélabúval unatko­zott a Hóvégi hajrá idei, utolsó adásán. Igaz, ez a műsor már indulásakor be­bizonyította, hogy nem ta­lálta meg a maga formáját, de akkor még mindenki abban bizakodhatott, hogy szépen, lassan, majdcsak ki­növi magát és ha nem lesz is fergetegesen szórakozta­tó, legalább mélabút sem fog árasztani. A hosszadal­mas betétszámok, a görcsös erőlködés, hogy valami jó­pofát, valami csattanódat adjanak, az első tíz perc után már annyira lehangol­ja az embert, hogy csak kritikusi kötelességtudásból képes a szemét nyitva tar­tani és a képernyőre me­redni. Kár volt, mert el­hangzott egy bejelentés: „Habár a hóvégi hajrá utolsó adását láthatjuk, ré­szünk lesz még egy év vé­gi hajrában is.” És éppen szilveszter este, amikor uram bocsá’ nevetni is sze­retnénk? Csak egy kérdé­sünk van még: muszáj ezt folytatni jövőre is? (h. m.) • Eddig is tudtuk, hogy a televízió Hét című folyó­irata kitűnő riporterekkel dolgozik, most mégis meg kell állni egy pillanatra Chrudinák Alajos teljesít­ménye mellett. Félelmetes volt az a riport, amit a ho­mokzsákok mögött, a lövöl­dözések szünetében készített a libanoni haladó erők har­cosaival. Egyenesen meg­döbbentette a szobában bé­késen ülő nézőt az a ripor­­­teri bravúr, ahogyan beju­tott a jobboldali falangista csoport főhadiszállására, és mikrofonja, az operatőr ka­merája elé tudta­ állítani a fasiszta bandák vezetőjét. Ennél nagyobb teljesítmény már csak az volt, hogy a háta mögött nyilván fegy­verrel ácsorgó, többnyire ál­arcos banditák gyűrűjében olyan következetesen, tájé­kozottam bátran hazudtolta meg ennek az ingerült fut­­ballbíró-hadvezérnek a kap­kodó, önigazoló, mellébeszé­­lő szavait, mintha csak egy nyilvános gyűlésen vitat­koztak volna. Nem valószí­nű, hogy a világ bármely pontján, ezekben a napok­ban, ebben a témakörben különb televízióriport ké­szült volna. — Kel­l! KÖNNYVKIÁLLÍTÁS A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egye­sülése könyvkiállítást ren­dez a Horvátországi Ma­gyarok Szövetsége kérésé­re, december 3-án Eszéken és 6-án Vörösmarton. A be­mutatókat Drucker Tibor, az egyesülés főtitkára nyit­ja meg. A kiállítás alkal­mából több helységben rendeznek irodalmi műsort magyar művészek részvéte­lével. Fellép Sinkovits Im­re, Gombos Katalin, Dévai Nagy Kamilla és a Sebők Halmos-duó. A bemutatott köteteket a kiállítások vé­gén a horvátországi magyar nyelvű könyvtáraknak ajándékozzák. Az elképze­lések szerint ezután éven­ként rendeznek hasonló könyvkiállításokat. A Volksbühne két bemutatója A sesuáni jólétek Benno Besson, a Volks­bühne igazgató-főrendezője úgy játszatja A szecsuáni jólétek című Brecht-dara­­bot, ahogy a szerző erede­tileg elképzelte, példázat­ként. Amikor a közönség belép a nézőtérre, a bokáig pa­pírszemetes színpadon már ott ül Vang, a vízárus. Ar­cát hamuszín selyemálarc takarja. És álarc, sőt papír­masé maszk van a többi­e­­ken is, csupán az istenek — a Fény Fiai — arcája fedetlen. De nemcsak az arcok és koponyák torzak. Lapátkezeket, elefantfázisos lábakat, rengő pocakokat, irdatlan kebleket, roppant tomporokat — vagy ellen­­kezőleg: csonttá aszott em­beri roncsot látunk. Achim Freyer jelmezterve­ző tehát — noha ezek a fi­gurák bizonyára rendező, színész és tervező együtt­gondolkodásából, közös munkájából születtek — a szokottnál sokkal nagyobb feladatot vállalt és oldott meg bravúrosan. Mi­lu, a háztulajdonos-asszony „kompozíciója” például folytonosan azt az érzést keltette: ez a zömök háj­bástya olyan, mintha úgy valahol, valamikor már lá­tott eleven nőszemély moz­gó szoborkarikatúrája vol­na. De hasonló képzeteket sugalltak a borbély, a rend­őr és az unokatestvérek is. Az első percek ellenérzést váltottak ki: hagyják abba ezt a maszkarádét, és lássunk valami rendes színházat! Azután egyre jobban a produkció hatása alá ke­rültem. Fokozatosan meg­hódított a játék átgondolt értelmezése, világos, követ­kezetes vezetése. Mire elér­kezett a szünet, már meg­adtam magamat egészen, sőt, együtt dolgoztam Bes­son színészeivel. Azt adták ajándékul, amiről sokat írunk,­ beszélünk, de csak kevésszer éljük át: az elő­adás intellektuális erőfe­szítést követelt, s a néző részese lehetett a teremtő munkának. Kitűnő színészek harmo­nikusan együttjátszó csa­pata hozta létre ezt az él­ményt. Aki a legkisebb szerepet adta, az is ponto­san azt­ tette, amit tennie kellett. Sen Te—Sui Ta ket­tős alakjában Ursula Karussell lépett fel. A „rosszlányt” is, a „ha­zudott nagybácsit” is kitűnően megjelenítette. Csodálatosan szerkesztette át mozgását, hangszerelte át beszédét, amikor férfiként lépett a színre. Mint ahogy kitűnő volt Brigitte Sou­­beyran játéka, aki mint az aggkóros Nagyapa aligha­nem a világirodalom leg­öregebb nadrágszerepét játszotta. A borbély Hans Teuscher, micsoda kidol­gozott kellemkedéssel tette ellenszenvessé figuráját! S ráadásul kitömve, fején hatalmas álarccal, akkora cigánykereket vetett, hogy csak úgy röpdöstek a papí­rok a színpadon. Vagy a három isten — Wilfried Ortmann, Klaus Mertens, Joachim Toma­­schewski — külön egyéniség volt mindegyikük, s néha mégis úgy szólaltak meg, mint egy tökéletesen össze­hangolt hangszertrió. Mennybemenetelük, ami­kor körhintaszékhez vagy sílifthez hasonlítható ülő­kéjükön fölemelkednek, miután gondosan becsatol­ták a biztonsági láncot, az Több hazai és néhány külföldi színpadon volt már alkalmam látni a Macska­játékot. A tapasztalat azt igazolta újra meg újra, hogy Örkény szövege oly eleven és erőteljes; a hét­köznapi apróságok kristá­lyai annyi filozófiai, lélek­tani fényt vernek vissza­­, hogy az az előadás sikerül jól, ahol nem igyekeznek színiötletekkel dúsítani az amúgy is dúsát, szidolozni az önfényében csillogót, látványossá termi azt, ami elsősorban belső történés. Annál elmélyültebb mun­kát kell végeznie a rende­zőnek a színészekkel — egyetlen félrejátszott sze­rep kisiklathatja az elő­adást. A főszereplő színész­nő játéka azonban az egek­be röpítheti. Ezúttal a berlini Volks­bühne hozta el két estére a Vígszínház színpadára a maga Macskajátékát. Bri­gitte Soubeyran, a rendező, nagyszínpadra telepítette a­ kamara­játékot. Gizárt, a fő­hősnő Münchenben élő, to­­lószékhez láncolt nővérét (Susanne Düllmann), a ha­talmas színpad legmélyébe ültette; lábainál két gipsz­hattyú jelzi a tóparti hely­színt. Az asszony a kékes körfüggöny előtt egy vil­lanykörtékkel keretezett kis fülkében ül, hangja eb­ből az irdatlan távolságból és kirakatcsillogásból érke­zik. Csermlényi Viktor (Helmut Strassburger) ha­talmasra tömött pocakkal és sok öngúnnyal játssza el a hangjavesztett énekes önimádó ripacsfiguráját. Paula, az álnok jóbarátnő (Marion van de Kamp) ko­­mikusabb, öregebb és kö­zönségesebb az író megírta asszonynál, akinek pedig éppen „finom” voltába sze­retett bele barátnőként Orbánná, majd lovagként Csermlényi. A tehetséges, érzékeny Heide Kipp csu­pán külső megjelenésében volt egy kissé túltáplált Egérke szerepéhez. Nehéz követni azt a rendezői ideát, amely Csermlényi mamájának, Cs. Bruckner Adelaidának szerepét fér­fira (Egon Geissler) osztot­ta. Nyilván nehéz a szín­­társulatban ilyen, a szerep megkívánta hatalmas ter­metű, dörgő hangú, féles­előadás egyik leggúnyorod­tabb pillanata. Az ehhez hasonló ötletek egyébként rendkívül fűszeressé teszik az előadást. Gisela, Morgen Jang -asszonyként kitűnő volt, s még tucatnyi kisebb-nagyobb szerep te­hetséges játszóját kellene felsorolnunk. Végezetül: az ötletes, az előadás stílusát remekül megalapozó díszletek és szcenika — micsoda „funk­cionális játék” a speciáli­san felfüggesztett és moz­gatható függönyökkel! — Ezio Toffolutti és Helmut Brade munkáját dicséri. Morvay István mezes öregasszonyt találni — mégis, egy női ruhába öltöztetett, markáns fiatal férfi megjelenése — ebben a darabban — enyhén za­varólag hatott. Ez az este — a szombati — azonban mindenekelőtt és felett Sulyok Máriáé volt. (Sulyok a berlini be­mutatón, s az első előadá­sokon játszotta a szerepet, melyet Gisela Morgen vett át tőle, ő játszotta a vasár­napi, vígszínházi előadáson is.) Az első percekben Su­lyok bravúrjától akad el a lélegzetünk. Egy idegen nyelvet fölényesen birto­kolni önmagában még nem lenne attrakció , de ilyen beszédtechnikával, ilyen mesteri artikulációval, ek­kora könnyedséggel zenélni a szavak, mondatok ak­kordjain: erre sok színmű­vész még anyanyelvén sem képes. És milyen érzelmi­­indulati tempót diktál! A berlini kollégák szemmel látható élvezettel veszik át szárnyalását. Az első percek után egy­­szercsak elfeledkezünk a bravúrról. Már nem erre figyelünk , hanem Orbán­­néra. Az ő öngyötrő, mégis boldog, mindenkinek, ön­magának hazudó, mégis őszinte lényére, fáradt fá­radhatatlanságára, kitöré­seire és esendőségére. És frenetikus humorára. És már mindegy, németül be­szél-e vagy magyarul:lom­pos, fakóbarna ruhájában és otromba papucsával Or­bánná van jelen a Csatár­ka utcából — Örkény Ist­vánnak ez a pályája egyik legjobb percében életre hí­vott, jelképpé nőtt, elpusz­títhatatlan életerejű te­remtménye. Fencsik Flóra Macskajáték A Bolgár Kultúra tervei — A jövő év különösen fontos esztendőnek ígérke­zik számunkra, hiszen már­ciusban lesz a Bolgár Kom­munista Párt XI. kongresz­­szusa, és ugyancsak jövőre emlékezünk meg az 1376-os törökellenes felkelés 100. évfordulójáról — mondta dr. Sztoján Radev, a buda­pesti Bolgár Kultúra igaz­gatója. — Több mint 100 helyen kívánunk bolgár— magyar barátsági napot tar­tani, és hat helyen magyar —bolgár barátsági hetet, s természetesen számtalan nagygyűlést, szimpóziont, kiállítást, irodalmi estet, filmbemutatót rendezünk. Mindenekelőtt pártunk XI. kongresszusa tiszteletére szervezünk különböző is­mertetőket, megemlékezése­ket. Tudományos ülésszak lesz ebből az alkalomból az MSZMP KB. Politikai Fő­iskolán, a Marxizmus—Le­­ninizmus Esti Egyetemen, a Párttörténeti Intézetben. Továbbá bolgár szakembe­reket hívtunk meg a kong­resszus­­ határozatainak, munkájának ismertetésére, népszerűsítésére, és ezzel párhuzamosan fotókiállítá­sokat, filmvetítéseket is tar­tunk. Több előadás hangzik majd el Bulgária VII. öt­éves tervéről. — Az 1876-os áprilisi fel­kelés évfordulója alkalmá­ból a Tudományos Ismeret­­terjesztő Társulattal közö­sen brosúrát jelentetünk meg, amely egyebek között foglalkozik a felkelés ma­gyarországi vonatkozásai­val, irodalmi emlékeivel. — Jövőre nagyszabású, több mint 100 tablóból álló fotódokumentációs kiállí­tást készítünk, amely a ma­gyar—bolgár kapcsolatokat foglalja össze, az évszáza­dok történelmi eseményei­nek tükrében. (MTI) A csepeli gyáróriás üzemeiben 38 szakszervezeti könyv­tár működik, valamint egy könyvesbolt és 62 könyvbizo­mányos látja el olvasnivalóval a gyárak dolgozóit. Ké­pünkön: olvasók a METALLOCHEMIA új könyvtárában. (MTI Fotó : Fehér ferv.) MÉGIS BEMUTATTAK PASOLINI UTOLSÓ FILMJE Megírtuk: az olasz cen­zúra nem engedélyezte a Salo, avagy Szodoma 120 napja című filmnek, a nem­rég meggyilkolt Pier Paolo Pasolini utolsó munkájá­nak bemutatását, azzal az indoklással, hogy az olasz közönség még nem eléggé érett az alkotás megtekin­tésére. A filmet azonban mégis bemutatták, igaz, nem Itáliában, hanem Pá­rizsban, a Palais de Chail­­lot-ban, az első párizsi filmfesztivál záróakkordja­ként. A francia lapok kritiku­sai csakúgy, mint a vetítés közönsége, vegyes fogadta­tásban részesítette a fil­met. Voltak, akik unták, voltak, akik szerint feszült izgalom hatja át a mű min­den kockáját és olyanok is voltak, akik vetítés köz­ben moéltatlan­kodva el­hagyták a helyiséget. Másnap a Palais de Chaillot-ban több olasz filmrendező sajtókonferen­ciát rendezett, köztük Bernardo Bertolucci, Li­liana Cavani, Francesco Rosi, Gillo Pontecorvo, En­­nio Lorenzini, Francesco Maselli és Luigi Comenci­­ni. Közösen tiltakoztak a Pasolini-film betiltása el­len és azt a vádat emel­ték, hogy az engedély meg­tagadásának politikai oka volt. (Pasolini marxistá­nak vallotta magát és utol­só filmjeiben a szadizmus és a fasizmus között tesz egyenlőségjelet.) Liliana Cavani egyenesen azt java­solta: az olasz filmrende­zők addi­g ne engedélyezzék új filmjeik forgalmazását, amíg Pasolini munkájának a cenzúrabizottság nem ad zöld jelzést. A filmrende­zők azt a véleményüket is hangoztatták, hogy nem az olasz közönség éretlen, ha­nem az olasz cenzorok nem eléggé felnőttek. (-8) Hanglemezklu­bok A művelődési házakban sorra alakulnak a hangle­mezklubok, például Csepe­len, Óbudán és a Derkovits klubban. A magyar hang­­lemezklub muzsikusvendé­gein , Jandó Jenőn, Ran­ki Dezsőn és Medveczky Ádámon kívül több foglal­kozáson is rész vett Abody Béla. Különösen sokan je­lentkeztek az egyetemisták és főiskolások közül és leg­alább ennyi az új érdeklő­dő a szakmunkások és a fiatal alkalmazottak köré­ben is. Legtöbben a klasz­­szikus zenét szeretik. A XX. századi komponisták közül Bartók a „listaveze­tő”, s előkelő helyen áll a régi muzsika, valamint a népzene is. JÖN! A PÁRIZSI LUNA-PARK MAGYARORSZÁGI VENDÉGSZEREPLÉSE BUDAPESTEN, A CSEPEL-CSILLAGTELEPEN (II., Rákóczi Ferenc út és a Tej­út által határolt területen) DECEMBER 4-TŐL 14-IG. NYITVA: HÉTKÖZNAP 14 ÓRÁTÓL 22 ÓRÁIG, VASÁR- ÉS ÜNNEPNAP 10 ÓRÁTÓL 22 ÓRÁIG A BELÉPÉS DÍJTALAN. FŰTÖTT, ÓRIÁS SÁTORBAN! A nyitás napján, du. 2—3 óra között kedves vendégeink fizetés nélkül szórakozhatnak. JÖN!

Next