Esti Hírlap, 1978. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1978-04-01 / 77. szám
KITÜNTETETT MŰVÉSZEK Kiemelkedő művészi teljesítmények hosszú sora húzódik meg a nevek mögött, akik ma a Peramenben a kilintejeket átvették, a művészek közül ötöt mutatunk be most olvasóinknak. VIGH TAMÁS Életfa A szabályos ritmusú évgyűrűk közepén különös, szinte az emberi csontozat mintájára felépülő, szervesen egymásra rakódó csodafa áll, a népmesék és a legendák Életfája. E plasztika az új magyar szobrászat egyik legérdekesebb, új gondolatokat és eszközöket meghódító alkotása, Vigh Tamás szobrászművész munkásságának szinte a jelképe is lehetne. Az 1926-ban született művész — ahogy mondani szokták — alaposan megjárta az élet iskoláját, mire a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett. Mestere korszakos jelentőségű alkotó, Ferenczy Béni volt. Amit Vigh tőle tanult, azt eddigi pályáján mindvégig megőrizte, miközben újabb stílustörekvéseket hódított meg, s szobrászata a modern plasztika lehetőségeit keresve mind gazdagabbá, teljesebbé vált.. Vigh Tamás ahhoz a művésznemzedékhez tartozik, amely az ötvenes években romantikus hevülettel hitt a művészet világot megváltó küldetésében. Ez egyet jelentett: az emberben való hittel, s az emberi cselekvő szándékkal. Ebben az időszakban keletkezett munkái a Ferenczy Bénitől tanultakat magukban foglalták, de viselték azokat a kötelezően előírt formajegyeket is, amelyek a legtehetségesebb művészek legjobb munkáit is egymáshoz hasonlatossá, néha alig megkülönböztethetővé tették. Vigh Tamás is az ötvenes évek legvégén, s különösen a hatvanas években talált magára. Munkái leegyszerűsödtek, kompozíciói szilárddá, kikezdhetetlenné váltak, gondolatilag gazdaggá, művészileg rendkívül kifejező erejűvé (A modern tudomány szimbóluma, Kürtösök, Partizánemlékmű, Bartók). Munkásságában mindvégig megőrizte az ember szeretetét és tiszteletét. Minden szobrában az a felelősség mutatkozik meg, amely nélkül nem lehet jelentős, mának szóló művészetet létrehozni. Vigh Tamás művészi fejlődése több állomáson érkezett el a kiteljesedésig. De a kitérők, a kudarrcok is beletartoznak ebbe az életműbe és hozzájárultak, hogy az eredményeik, a maradandó művek tisztán, érthetően lépjenek elénk. Vagyis olyan ez a művészet, mint a már említett Életfa: hatalmas, masszív törzs tartja, a hagyományok és egy megszenvedett egyéni művészi látásmód, tehetség és céltudatos emberi magatartás. (h. m.) Cogol őrültjéért. Erről az immár a nemzetközi színháztörténetben is páratlanul álló remeklésről alighanem többet írtat már össze, mint Darvas Iván összes többi szerepéről. Pedig, akárcsak az Orfeuszi pályaindulás, ez is hirtelen született produkcióként indult. Évek óta feküdt a színház fiókjában a darab, másik színésznek szánták, miközben az elkerült a társulattól. Majd az éppen megnyitott Pesti Színháznak egy gyorsan szívre vihető, egyszerű produkcióra volt szüksége. Morvai huszonnyolc nap alatt készítette el a monodrámát Darvas Ivánnal. Huszonnyolc napi örömmunka volt ez; mindketten makacsul hittek benne. S azóta tizenegy év és 453 telt ház bizonyítja optimizmusukat. Darvast — az egykori pétervári színész-rendező-díszlettervező unokáját — újra meg újra megkérdezik: nem unja? nem fárasztja? S a válasz mindig újra: nem fárad el az ember attól, amit örömmel csinál. „Nem az a két óra fáraszt, hanem a többi huszonkettő.” Számára a színpad a valódi élet. (f. f ) DARVAS IVÁN „Nem az a két óra fáraszt „Moment” — szólt bocsánatkérően a magas, szőke fiatalember a szovjet és magyar mérnököknek, mikor hirtelen félbehagyva a tárgyalás tolmácsolását, kisietett. Az ajtóban ugyanis Rátkai Márton állt, ő hívta ki tanítványát az üzleti tárgyalásról, ahol diákpénzkeresetként tolmácsolást vállalt. Rátkai betuszkolta egy taxiba és elcipelte a Művész Színházba. Ott már napok óta szüneteltek Anouilh Euridiké-jének próbái, és Orfeuszuk különféle okokból nem volt. Rátkai már több ízben megmegpendítette: „volna nekem egy növendékem.. De, csak amikor már minden kötél szakadt, akkor mondta az igazgató, Vártkonyi: „A fene egye meg, nem bánom, hozd be azt a fiút.. Ezzel a váratlan szereppel, hirtelen előkészített bemutatóval indult az akkor húszéves Darvas Iván pályája. „Moment..Ez a bizonyos pillanat harminckét éve tart. Az ország egyik legnépszerűbb, leggazdagabb képzeletű színészének pályája indult el azon a napon. A légies, hajlékony, ritka személyi varázzsal színre lépett fiatalember az egykori „magyar Gérard Philipe” alkata, laza mozgása, bája azóta sem változott, vonzása mit sem csökkent. Tehetsége csupán mélyült az önmegismeréssel, az érzékenyen megélt fájdalmakkal és örömökkel, a megszenvedett bölcsességgel. „Nem modern az, ami nem fáj... vallja. De nemcsak a modernség, általában a művészet alapkérdésének tekinti, kinek mi fáj. „A művész az, akinek jobban fáj, és módja van rá, hogy kimondja.” Mert nem arra való, a teátrum, hogy elfelejtesse ami fáj. A teátrum: Darvas kedveli ezt a régies szót a színházművészet jelölésére. Mint ahogy szereti a teatralitást is. Nem a „természetességet” imitáló színjátszás híve. „Képeket vágni, grimaszokat csinálni, ez a szakmám” — így beszél, amikor szándékkal meg akarja fosztani a fennköltségtől művészetét, őszinte pillanataiban bevallja, azért szereti szíve minden melegével a teátrumot, mert olyan „rettentően teátrális”. Ezért is nem szeret filmezni. Ezért tenyészti ki szándékosan túlartikulált beszédét, maga által is kedvvel karikírozott kettőzött mássalhangzóit. S ezért rajong úgy legkedvesebb, immár tizenegy éve játszott szerepéért. DÜBRŐ ZSOLT Mózes után hegedűverseny Nagyon fiatalon megszokta a kemény és rendszeres munkát. Tizenhat éves korában heti hatvanegy órája volt a gimnáziumban és a konzervatóriumban, s ehhez még hozzá kell számítani a fölkészülést és a napi több órás gyakorlást a zongorán. Akkor még azt hitte, pianista lesz belőle, de már vonzotta a zeneszerzés. Néhány nap múlva lesz negyvennégy esztendős, és úgy számítja: eddig negyven műve van. Ez a számítás azonban nagyon szigorú, merthogy zsengének minősít minden 1962 előtt készült kompozíciót, közöttük első pályadíjnyertes alkotását is. Bár nem számozza opusait, első igazinak a 11 darab vonósnégyesre címűt tartja. Tizenhat év alatt negyven zenemű — úgy véli, ez nem sok, de nem is kevés. Minden nap komponál: több órát. Sok vázlattal, variánssal dolgozik. Tavaly májusban az Állami Operaházban bemutatott Mózes című operájához 4000 hangjegyoldalt írt tele, a kész partitúra mindössze 500 oldalnyi. Több mint négy esztendő munkája, Durkó Zsolt zenéje hagyományt őriz és folytat. A magyar muzsikának azt a fonalát sodorja tovább,, amely erőteljesen kötődik a népzenéhez, az anyanyelvhez. Művei mindig alkalmazkodnak a beszélt nyelv lejtéséhez, a mondathangsúlyhoz. Jellegzetesen magyar zene tehát az övé, de nyitott az európai és más kultúrák zenéjének befogadására. És az egyetemes XX. századi zenekultúra is befogadta Durkót. Műveit a szó szoros értelmében az egész világon, öt kontinensen játsszák. Nemrég érkezett haza az Egyesült Államokból, ahol Doráti Antal vezényletével hat koncerten hangzott el Magyar rapszódiája, kétszer a detroiti Ford Auditóriumban, négyszer Washingtonban a Kennedy Center hangversenytermében, Kodály, Prokofjev és Sztravinszkij műveivel együtt. A Mózest közvetítette a montreali BBC, a washingtoni és a Április 3-án eredeti környezetből, a Fővárosi Nagycirkuszból jelentkezik a Rádió Kabarészínháza. A helyszín, mintha szimbolikus is lenne. A több éven át tartó, a földtől alig-alig elrugaszkodó talajtornázgatás után újabban merész, lélegzetelállító salto martalékat produkál a társulat a kupola legtetején. Kevésbé tapintatosan fogalmazva: a rég elkoptatott Patyolat, HKI, IKV és Gugyerák-viccelődések után, Vibráló, elevenbe vágó, közéleti töltésű, politikai fogantatású humort ad. — A változás természetesen nekem is feltűnt — mondja csöppnyi iróniával Marton Frigyes, a Rádió Kabarészínházának szerkesztő-rendezője. — Ha másként nem, a közönség visszhangjából feltétlen lemérhettem A kabaré nálunk ma — közügy. A fordulat akkor következett be, amikor áttértünk a publicisztikus hangra, vagyis nyíltan vállaltuk, hogy politizálunk. Sokszor gondoltam már rá, ha valamilyen szerencsétlenség folytán az összes könyv, valamennyi leírás megsemmisülne, egyedül csupán a kabarét tartalmazó magnótekercsek maradnának meg, ezek alapján is tökéletesen rekonstruálni lehetne a demokratizmus fejlődését, egy szeizmográf pontosságával lemérhetnénk a közhangulat alakulását. Egyáltalán, ami ebben az országban történt, s történik. — Ön szerint mi kell a jó politikai kabaréhoz? — Három dolog: a nyelv, amelyet valamennyien beszélünk, a közeg, amely igényli a gondolati salto mortalét és természetesen a rendszer, amely ezt elbírja. Szerencsémnek tartom, hogy alkotó életem legizmosabb, legtevékenyebb szakaszában együtt volt e három dolog Tizenhat esztendeje dolgozom a Rádiónál, tehát átéltem azt a bizonyos „Patyolat-korszakot” is. Tevékeny résztvevője voltam azonban annak is, hogy a felszabadult vezetéssel hogyan lehet feloldani egy ország hangulatát, elérkezni a mai szókimondó állapothoz, amikor is — de hiszen ezt jól tudják a rádióhallgatók — miniszterek, államtitkárok és más politikusok is alanyai lehetnek egy nívósabb kabarénak. Külön öröm, hogy igazi, felszabadult, alkotó légkörben dolgozhatom. Nem kell centizgetnem-számítgatnom: vajon ehhez vagy amahhoz a poénhoz, tréfához mit szólnak majd a feletteseim, teljes mértékben a saját fejemmel gondolkodhatom. Egyébként, meggyőződésem, hogy napjainkban kezdenek kialakulni a műfajon belüli kategóriák — Mit ért ezen? — Ha egy férfi parodista női hangon Honthy Hannát utánozza — bár önmagában érdekes lehet —, csupán természeti jelenség marad. A politikai töltetű tréfához szükséges az együttgondolkodás, a közös élmény, a kollektív mérgelődés. Az alkotók számára végül is nincs nagyobb elismerés, mint azt tudni, hogy egy-egy elevenbe vágó találat után együtt horkan fel, s nevet az egész ország. Hadd toldjam meg ezt egy példával. Legközelebbi műsorunkban, már csak a hely szelleme miatt is, klasszikus bohóctréfát is felelevenítünk. A történet szerint egyik bohóc megkéri a másiktól húszforintos tartozását. Igen ám, de amaz mit tegyen: egyetlen fityingje sincs. Szorult helyzetéből úgy vágja ki magát, hogy kér a közönségtől egy tízest. Ezt — törlesztésül — odaadja társának, aki szintén tartozik — egy harmadiknak. És így tovább. Vándorútra kél a pénz. Látszólag mindenki jól jár, hiszen megkapta az összeg felét. Végül visszakerül a pénz a közönség soraiba, ahonnan elindult Probléma — ahogy mondani szokták — „egy szál se”. Ezt a tréfát egyébként a pénzügyminiszternek ajánljuk szerény javaslatul, hogyan törleszthetők a nagyobb adósságok is. A Kabarészínház legközelebbi adása április 3-án, hétfő este 18 óra 15 perckor jelentkezik a Kossuth-adón. Reméljük, a porondmester, a frissen kitüntetett érdemes művész, Marton Frigyes, ha nem is oroszlánokat, de csípős-harapós poénokat küld a manézsba. (harangozó) MARTON frigyes Közhangu lat — hangszalagon RÁDIÓKABARÉ A NAGYCIRKUSZBAN prágai rádió, kilencvenperces keresztmetszetet sugárzott belőle a Német Demokratikus Köztársaság berlini adója. Az operát a tervek szerint az 1979—30- as évadban bemutatják a brémai, a kasseli és a karl-marx-stadti operában, de érdeklődik iránta a New York City Opera is. Legújabban Gyermekzene címmel zongoradarabsorozatot fejezett be. Hamarosan fölveszi a Magyar Rádió Valerie Tryon angol zongoraművésznő közreműködésével. Ugyancsak friss munkái a kitűnő tubaművész, Szabó Vilmos számára írt tuba—zongorakompozíciók. Most elővett egy évekkel ezelőtt elkezdett, majd félbehagyott hegedűversenyt. Ezt szeretné befejezni, pontosabban: újra írni. (meg) SÁRA SÁNDOR Súlyosan Amikor Gaál Istvánnal a Sodrásban gyönyörű tiszaparti képeit, a fák kontúrjait, a vizen úszó kenyeret, a fehér falon sorakozóolklórtárgyakat fényképezte, Sára Sándor hamar megkapta a besorolást: a magyar parasztbarokk operatőrét üdvözölték benne sokan. Amikor Kása Ferenccel a Tízezer napot fényképezte, még igazolni látszott ezt a tetszetős teóriát, hiszen itt visszatértek a szimmetrikusan szerkesztett tájrészek, szobabelsők, barokkosan zsúfolt, de parasztian leegyszerűsített, tisztaságra törekvő kompozíciók. Aztán filmet csinált Szabó Istvánnal, az Apát, jellegzetesen városi, budapesti filmet egy franciásan könnyed fényképezést költői hangulatú filmet, és már kereshettük az újabb skatulyát Sára számára — feleslegesen. Huszárikkal megcsinálta a Szindbádot, s az élet kicsattanó meg szomorú színeiben, s ebben a halványan nosztalgikus, szecesszióba hajló képi világban még Huszárik képzőművész „származása” sem volt egyeseknek elégséges indok, hogy a film elsőrendű értékeit ne Sára képteremtő fantáziájában keressék. Később Ranódyval forgatta az Árvácskát, de a puszta, az elhagyott tanyák látványa helyett, ahol — Móriczhoz is hűen — élvezhette volna a „magyar táj magyar ecsettel” minden képi szépségét, most ehelyett nyers következetességgel tapadt a kis Czinkóczi Zsuzsi drámát termő arcára , tisztán közben elkészítette — rendezőként — saját filmjeit is. A Feldobott köböl akár ifjúsága regényét lehetne kiolvasni, de képi világában ez a műve talán minden korábbinál puritánabb. S ha valaki felidézi a Holnap lesz fácánt, annak is legkevésbé a képek különlegessége jut az eszébe. Mert Sára nem a parasztbarokk képfestője, nem a városi hangulatok költője, nem szecessziós és nem dokumentarista, hanem OPERATŐR, így: csupa nagybetűvel. Ami azt jelenti, hogy nem sajátos képi fantáziáját akarja sallangként, dekorációként ráaggatni a képekre, hanem filmeket fényképez. Meghatározott témájú, műfajú és meghatározott rendezőegyéniségek elképzelései alapján készült filmeket, hogy a téma, a műfaj, a rendező érvényesüljön. S ehhez adja hozzá a maga nyugodt, mindig tisztaságra, súlyosságra, de átláthatóságra törekvő egyéniségét Ettől nem lesznek külsődleges jegyekből felismerhetőek a Sárafényképezte filmek, de ettől nem lesznek soha jelentéktelenek azok, amelyeknek a stáblistáján az ő neve is szerepel. S ha a világban a magyar filmről — méreteihez, számarányához képest — oly sok szó esik manapság, abban a világszerte emlegetett magyar operatőriskolának nem kevés szerepe van. S hogy ilyen iskolát emlegethetnek, abban meg a Kossuth-díjas Sára Sándornak van meghatározó jelentősége. — bel —