Esti Hírlap, 1978. október (23. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-02 / 232. szám
EGY FŐ AZ EGY FŐ Bemutató a Várszínházban Galy Gay kikötői rakodómunkás átszerelése gyilkos katonává olyan színpadi attrakció, ami több mint fél évszázaddal a darab születése után aktuálisabb, mint első, darmstadti bemutatója idején. A Koldusopera világsikerré lombosodott fájának árnyékában — amit nem kis mértékben Kurt Weil zenéje tett olyan terebélyessé — könnyen elfeledkeznek a korábban termett Egy fő az egy fő ijesztő jóslatáról. Mert 1924—26 táján még csak az Indiát dúló brit hadsereg szolgálhatott Brecht ideális modelljéül, addig az elmúlt évtizedekben az amerikai katonák rálicitáltak a színpad legabszurdabb végleteire is. Az Afrikát dúló zsoldosokról most ne is beszéljünk. Ezért is hat olyan magától értetődő természetességgel a Várszínház színpadán, hogy néhány lényegtelen aprósággal — egy televízió, néhány reklámplakát, újság, a katonák egyenruhája és fegyvere — egyértelműen korunkba emelték a darabot. Annyira mainak hat, hogy még aktualizálásnak sem érezni ezt a néhány jelzést. Nem kevésbé aktuális ennek a jóindulatú, bárgyú fickónak, Gary Gay jellemének átalakítása. Itt is félelmetes jósnak bizonyult Brecht. 1925 táján a fasizmusnak behódoló kispolgár lélektanát ábrázolja oly pontossággal, ahogyan a boncasztalon a professzor illusztrálja a medikusoknak a halált kiváltó közvetlen okot. Majdnem rokonszenves, megértésünkre számot tartó kis figura ez a kikötői rakodómunkás, aki elmegy halat venni, elad egy elefántot és végül személyiség és arc nélkül eggyé válik a gyilkos katonákkal. Alig egy hajszál a különbség Chaplin csavargója és e között a balek között. Charlie szinte mindig véletlenül kerül a tárgyak és a társadalmi viszonyok félelmetes hálójába, Galy Gay viszont maga mászik bele, többnyire egy fillér haszon reményében, mert elhiszi a tőkés társadalom legközkeletűbb ostobaságát, azt ugyanis, hogy mindenki meggazdagodhat, ha elég ügyes és élelmes. Galy Gay — mint annyian a világban — személyisége elvesztésével fizet ezért a buta balhiedelemért. S hogy most a Várszínház előadásában ez a gondolat a maghatározó erejű, az mindenekelőtt Iglódi Istvánnak köszönhető. Nagyszerű az alakítása, talán a legjobb, amit már nem is olyan rövid színházi pályafutása alatt produkált. Pamacsbajuszával, jámbor lelkesedésével, az akrobatika határán járó esetlenségeivel, egy oldalról mintha valóban Chaplin, más oldalról a kabaréban is virtuóz Major Tamás eszköztárából keverne olyan elegyet, amely mégis, most már utánozhatatlanul Iglódié, egyúttal pontosan az a brechti figura, aki miatt ezt a darabot mindig érdemes lesz felújítani. Brigitte Soubettran rendezése jó arányérzékkel Iglódira és a katonák csapatára koncentrál. A géppuskások kifestett arca mellett a mesterséges hanghordozás személytelenségüket hangsúlyozza, úgy, hogy azért árnyalati, karakterbeli külömbségek felsejlenek Bősze György, Hetényi Pál és Tolnai Miklós alakításai nyomán. Leokádia Begbicket, a mindenre kapható kantinosnőt — pontos előképe a jó tíz évvel később született Courage mamának — Törőcsik Mari ruházza fel kortalan közömbösséggel és keserűséggel. Jó ötlet volt a vérengző, buja őrmester szerepét Jobba Gabira osztani, aki nem egyszerűen kabarészámot csinált ebből a ziccerszerepből, hanem a helyzetet mutatja fel, hogy a ruha és a hatalom, hogy tesz félelmetessé egy nőies embert a férficsorda között is. A katonákat egyébként a rendező igen célszerűen mozgatta a színpadon és a nézőtéren, hol esett fiúknak, hol bennünket a nézőket ijesztgető tömegnek használva őket. Amikor nyakig a süllyesztőbe állva zötyögnek a frontra és éneklik Paul Dessau zenéjére gyilkos dalukat, az előadás a csúcspontjára ér Amit éppen ezért kár volt nem itt abbahagyni! Brecht is több variációt írt befejezésül, de itt most a színház megtalálta a ma legszerencsésebb zárást. Ami utána jön még, az gyengébb ismétlése mindannak, amit korábban már hatásosabban láttunk a színpadon. Mert egészében hatásos, jó előadása a Népszínháznak az Egy fő az egy fő. Szórakoztató a közönség számára, anélkül, hogy a Brecht által emlegetett „kulinaritás” vétkébe esne, és hatásos érv azok ellen, akik manapság néha Brecht aktualitását vitatják. Bernáth László Jobba Gabi és Törpcsik Mari Koreai kiállítás A Nagytétényi Kastélymúzeumban december 10- ig látható az a koreai kiállítás, mely megismertet egy sok szenvedést és pusztítást megért kelet-ázsiai nép hagyományaival, művészetével. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság megalakulásának harmincadik évfordulójára készült a bemutató. Színes képek idézik a jellegzetes keleti pagodákat. A XII. századtól végigkísérhetjük fejlődésüket egészen századunkig egy-egy kiválasztott figurán, műkincsen keresztül. Megkapó műremekek az evőeszközkészletek, a titokzatos aranyozott bronz Buddha-szobrok, vagy a porcelán edények, eddig nem látott, különleges virágmotívumokkal ékes vázák. Csodálatos, üde színekben pompázó női népviseleteket, hosszú selyemszoknyákat szemlélhetünk. Ez az ősi kultúrával rendelkező nemzet sokkal szerteágazóbb, gazdagabb bemutatót érdemelt volna; nem szebbet, de többet, mint amit a kiállítás népszerűsít. Bár Ta Díjnyertesek hangversenye A Liszt-orgonaverseny győztesei adnak hangversenyt a Mátyás-templomban. Ma Elekes Zsuzsanna, a verseny második díjának nyertese, október 4-én Flórián Pagitsch (Ausztria) és Gabriella Wadewitz (NDK), a verseny harmadik díjának nyertese és október 6-án Francesco Finotti (Olaszország) a verseny győztese. Három héten át minden délelőtt 11-kor leáll a forgalom Edinburgh legfényesebb főútvonalán, a Princes Streeten. Ez a széles út egyszemélyben Váci utca és Dunakorzó: egyik oldalán fényes kirakatok, előttük a sétálók és turisták hömpölygő serege; másik oldala nyitott, meredek dombra futó bársonyzöld parkra látni. A domb tetején Európa egyik leglátványosabb középkori óvárosának sziluettje, s maga a sziklára épült ősi vár. Egy darabka, kőbe átmentett eleven középkor. A forgalom pedig azért áll le a Princes Streeten, a turisták fényképezőgépei és filmfelvevői azért kerülnek elő, mert dudákkal és dobokkal zenés felvonulást tart a Skót Királyi Gárda egyik zenekara. A skót szoknyák, a vállra vetett kockás plédek, a kucsmák, a fehér kamásnik, a csillogó ezüstgombok, a dudák-dobok hasonlíthatatlan hangja, a bojtos végű dobverők látványos pergése: a színeknek, hangoknak, mozgásnak ez a minden déli parádéja festi alá ezeknek a heteknek a hangulatát. A skótok fővárosa e háromhetes fesztiválon évről évre megmutatja, hogyan lehet egy város egyszerre tarkán nemzetközi s egyben rátartian nemzeti. Hogyan fér meg benne együtt elit-kultúra és össznépi mutatványosság. Hogyan lehet hagyományt és avantgarde-ot egymás mellett nyújtani. Hogyan lehet idecsábítani jómódú, javakorabeli távoli vendégek tízezreit — és legalább ugyanennyi hátizsákos, lapos zsebű, művészeti újdonságra éhes fiatalt. Naponta átlag 6—800 vendég ömlik ki a repülőgépekből, vonatokból, buszokból, személyautókból, de érkeznek ifjú zarándokok motoron, sőt kerékpáron is. A luxusszállóktól a magánházak vendégszobáiig és a bérelhető lakókocsikig minden hely nyüzsög a vendégektől. Edinburgh 1947 óta, azaz immár harminckettedik éve minden kora ősszel a kulturális világ egyik zarándokhelyévé válik. Elsősorban a muzsikáért jönnek persze. Peter Diamond, a feszti vál igazgatója, aki tizenhárom éven át irányította a játékokat, és épp az idén búcsúzott el Edinburgh-tól, évről évre idecsábítja a világ legjobb szólistáit, zenekarait, karmestereit, énekeseit. Az idén többek között Daniel Baremboim és Kocsis Zoltán, Isaac Stern és Pinkas Zukermann, a Londoni Szimfonikusok Abbadóval, a chichagóiak Soltival, a BBCZenekar Boulez-zal, egy Nemzetközi Ifjúsági Zenekar Giulinivel; Dietrich Fischer-Diskau és Theresa Berganza. Zürich és Frankfurt operatársulata, a Wuppertali Táncszínház fellépései közt válogathattak a zenére éhes honi és külföldi vendégek. A fesztiválnak ezt a nagyszabású zenei reputációját nagyrészben a rendkívüli tehetségű és személyű varázsú Peter Diamond teremtette meg. A most leköszönő idős impresszárió-királytól fényes külsőségek között búcsúztak el az idén, tiszteletére gálahangversenyt adott a vendégművészek válogatott csapata, s Edinburgh polgármestere azt mondta róla: „Kiválóbb ember, mint amilyet városunk megérdemel." Ő maga azonban nem ennyire elégedett magával: az új operaházat, amelynek építését 1965 óta ígérik neki a városi és az államkassza őrzői, mindmáig nem sikerült kiverekednie. — Tizenhárom itt töltött évem egyetlen vívmánya — szerénykedik jó humorral —, hogy elértem ebben a puritán városban: ne csukjanak oly korán a vendéglők, s a színházakból, hangversenytermekből kitóduló nép megvacsorázhasson valahol... — Mit ad a fesztivál a városnak? Erre már az igazgató utódja, a BBC-től idekerült John Drummond válaszol: — Embereket hoz, presztízst, jó hírnevet, inspirációt, izgalmat, művelődést, szórakozást. És — pénzt! Hatalmas pénzt, viszonylag kicsi befektetés ellenében. Bár az edinburgh-i fesztivál programjának a muzsika a magja — erről kevesebb szó esik majd e beszámolósorozatban. Annál több — a színházról. Fencsik Flóra Következik: Prospero dorongja. FESZTIVÁL SKÓCIA FŐVÁROSÁBAN (1.) Síppal, dobbal, dudával • Kissé elbújva a szombat délutáni műsormenet nagyüzemének zajában, igazi meglepetés várta a nézőt. Két szempontból is rendkívül érdekes volt a Csendes háború című műsor. Egyrészt azt a páratlan lehetőséget kínálta fel, hogy az ötvenes évek Bécsben és Nyugat-Németországban élő magyar emigrációjának politikai szervezkedéséről első kézből halljunk információkat. Annak idején a magyar hírszerzésnek dolgozó, s a titoktartás végett az adás pillanatáig itthon még a legszűkebb családi körben is megtért disszidensnek hitt újságíró, Szabó Miklós volt az „idegenvezetőNéhány személyes találkozást és a tekintélyt szerzett emigráns politikusként egykor megélt eseményeket elevenített fel a színészek által rekonstruált jelenetekben. Majd maga egészítette ki a „játékot" az öszszefüggések megvilágításával, helyzetelemző kommentárokkal. Mellesleg: ritka ragyogó dramaturgiai érzékkel győzte le a rekonstruált játék idézetei és a maga valóságos jelenléte közötti nehezen leküzdhető minőségi különbséget. Ez annál is inkább fontos momentum, mert a néző számára az ilyen jellegű műsor sikere mindenekelőtt a hitelességen múlik. Azon, hogy a készítők el tudják-e fogadtatni a beavatkozás valóságértékét. Az 1956 előtti években Nyugaton szervezkedő szélsőséges fasiszta csoporttól — a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségétől — a higgadtabb polgári beállítottságú emigráns szervezetekig vázolta fel Szabó Miklós a hazájukat politikai okokból elhagyott magyarok rétegeződését. Olyan információidat tárt fel, amelyekről ilyen közvetlen közelről a nagyközönség nemigen tájékozódhat. Ezen túlmenően a műsor még azért is érdekes volt, mert egy emberi sors drámáját is érzékeltette Szabó Miklós befejezésül elmondott személyes vallomásával. (bársony) Szórakoztatás a Televízióban BESZÉLGETÉS BOGÁTI PÉTERREL Sok kifogás éri manapság a Televízió szórakoztató műsorait. Vajon mennyi ezekben az igazság? Nehéz eldönteni, hiszen a jó szórakozást mindenki másként értelmezi. Érdemes mégis megkérdezni, hogyan vélekedik erről a tévés szórakoztatás egy szakembere. Bogáti Péter mint író és mint szerkesztő is érdekelt az ügyben. — A növekvő szabad idő fokozza a mennyiségi igényt a szórakoztatásra. Ugyanakkor a fellépő jogos minőségi igény figyelmen kívül hagyja, hogy a szórakoztatás részben ipari tevékenység is, de ez a tevékenység nálunk sorvadóban van. Továbbá, hogy Arisztophanésztől Chaplinig a humor szerves része volt a pikantéria, vagy a tortadobálás. Ma a ,,színvonalra" hivatkozva gyakran a viktoriánus szemérem és finomkodás veri el a port a nem irodalmi humoron. Ugyanakkor talán érdemes észre-venni azt is, hogy a tévészórakoztatásba olyan írókat iparkodunk programszerűen bekapcsolni, mint Dobozy Imre, Fehér Klára, Gáspár Margit vagy Karinthy Ferenc. Keresünk átmeneti formákat is, mint például a tévéjátékszerű rejtvények. Ennek az utolsó darabja volt, a nemrégiben sugárzott Nyaklánc. NYAKLÁNC — Éppen erről a tévéjátékról jelent meg lapunkban egy glossza, mely szerint a Nyaklánc története benne volt a Vágy című régi amerikai filmben is. — Ha a glosszaíró jobban odafigyel a tévéjátékra, vagy tájékozódik előbb, nem vádol plágiummal. A Nyaklánc nemzetközi vándortörténet, forrása Marcel Sicot Az Interpol Kormányrúdjánál című könyve. Ez elhangzott a tévéjátékban, amely egyébként a filmre is utalt. A történet tíz éve olvasható egy magyar szélhámosság-gyűjteményben is. Mi a szerző engedélyével onnan vettük az ötletet. A forgatókönyv — amelynek az ötleten kívül — egyetlen mondata sem egyezik forrásaival, nem is szerzőt, hanem forgatókönyvírót tüntet fel. A kettő között különbség van. — Mostanában tévészerkesztőként és televíziós szerzőként találkozunk többet Bogáti Péter nevével, pedig ifjúsági és történelmi regények szerzőjeként is ismerjük. ÉDES PÓLM — Az elmúlt tíz évben feldolgoztam az úgynevezett Kossuth-emigráció amerikai szárnyának történetét. Nem akarok botcsinálta történész lenni, ezért anyagomat dokumentumregényben dolgoztam fel, amely Flamingók Újbudán címmel a Kossuth Könyvkiadónál jelenik meg. De számos olyan új forrásra bukkantam, amelyet remélem a hivatásos történészek is hasznosítani tudnak majd. Ugyanezekből a forrásokból írtam meg Újházi László — aki Klapka mellett Komárom forradalmi kormánybiztosa volt — legkisebb lányának és— Madarász László fiának megrázó házassági drámáját, Édes Pólim címmel a Móra Könyvkiadó számára. A történet teljes levélanyaga fennmaradt az Országos Levéltárban, és ennek alapján én is levélregénynek írtam meg. Mindkét könyv már nyomdában van. (Mtisz) Tetszett Lenyűgözött a kedvessége. És őszinte egyszerűsége. Ahogy Horváth János kérdéseire válaszolt a tegnap esti A Hétben Che Guevara édesapja, az több volt egyszerű riportnál. Emberi, pszichológiai kulcsát adta századunk egyik legmerészebb életútjának. Az igazsághoz tartozik, hogy aligha lehetett volna e riport ilyen erejű és hangulatú a riporter kérdései nélkül.